Uj Szó, 1954. július (7. évfolyam, 159-185.szám)

1954-07-08 / 165. szám, csütörtök

1954. Július 8. m s m 5 Emigránsok Alekszej Tolsztoj regénye Kétféle emigráció van: pozitív és negatív, építő és romboló, céltudatos menekülés és habzószájú bosszúlihe. gés. Az egyik: a hazatérés bizo. nyossága, a másik a reménytelenség hisztériája. Az egyik maga a cél, a lényeg, a másik a mindenre kapható eszköz. Két véglet: a feladatra készülődés aktivitása és a kétségbeesés, az elejtettség passzivitása. Az első: a céltudatosság makacs hűsége, a második: a sodródás, hullás nihilizmusa. Mindkét végletre bőven vannak példáink. A magyar szabadságharc emigránsai a Habsburg-zsarnokság börtönei és bitói elöl menekültek. Akik 67-ben sem tudtak megalkudni a reakcióval, kint maradtak és hatottak halálukban is. Kossuth így lett halhatatlan. A halálraítélt Andrássy Gy. gróf ugyanakkor a monarchia külügyminisztere lett. Ez összeférhetetlenség konzekvenciáját egyedül gróf Teleki László vonta le a maga módján: öngyilkos lett, mint ama másik Teleki, aki a maga személyében a hitlerizmussal való összeférhetetlenségre ily riasztó módon akarta felhívni nemzete figyelmét. Az 1919-es magyar emigráció nagyjában pozitívnak mondható. Ennek az emigrációnak voltak vi. lághősei, de voltak rongyemberei is. Mi szlovákiaiak, ha eltekintünk a sohulznáci-féle alakoktól, különösen szellemi téren sokat köszönhetünk nekik. A mai magyar emigráció sodródó reménytelenségére Máral Sándor Halotti beszéde vet szomorú fényt. Korunknak két világtörténelmi emigrációja volt: a lenini és az 1933-as német exodus. Exodus, kivonulás volt ez a szó szoros értelmében: minden, ami a haladást képviselte, faképnél hagyta Hitlert. A szellem és tudomány, majdnem teljes egészében a határokon túlra került és innen hatott világméretben. Elég, ha itt Heinrich és Thomas Mann antifasizmusának hőfokára és kisugárzására utalok. A lenini emigráció világfordító tett lett, céltudatosság nyugtája: Október! Az orosz forradalommal megindult a cári bojárok és lakájaik özönlése, mely aztán szemléltető iskolapéldája lett a negatív emigrációnak. „Ezek az emberek úgy másztak át a határon, mint a poloskák a leforrázott matracból". De ezt már Alekszej Tolsztoj mondja, a magyarul most itt nálunk megjelent „Emigránsok" c. regényében. Alekszej Tolsztoj, a nagy Tolsztoj rokona, hiteles tanú: orosz arisztokrata volt, gróf, aki szintén emigrált. Látott, tudott mindent. És ez a mindenlátás és mindentől undorodás hazavitte, hazalökte az otthoni éhezve reménykedő és küszködve építő új orosz aktivitásba. Nem lett soffőr, sem kém, gigolo vagy kalandor, otthagyta a gárdaezredesek és unatkozó földbirtokosok hoppon maradt életét, mely kivédhetetlenül a legutolsó pálinkásputikba torkol. E viszonylatban a Lueszbosszútól lihegő bárcás hercegnők sem jelenthettek semmi aktív tételt. A cári feudalizmus emigránsai mint partra vetett halak, a hullás és bomlás, a züllés és rothadás légkörét árasztották. Ezt a légkört fogja be regényébe Alekszej Tolsztoj. Az emigránsok Mekkája: Párizs. A párizsi polgár leveszi cvikkerét és megtörülgeti fáradt szemét: oroszországi részvényeire gondol, a lehetőségekre, melyekből azonban pillanatnyilag csupán ennyit lát: „az oroszok feltűnő fura öltözékben, ádáz, zavaros tekintettel lökdösődtek a párizsi utcákon, mint valami nagy vasúti gócpont állomásán ... Ha találkoztak, mint a tébolyodottak lengették egymás felé újságjaikat. Az oroszokat meg lehetett ismerni egészségtelen arcszínükről és a határozott cél nélkül imbolygó emberekre jellemző járásukról." 1919 nyarán kezdődik a regény. Gyenyikin, Kolcsak, Kornyilov Jugyenics gyöznnek, állandóan győznek, de a vörösök sem szenvednek vereséget,. Gyenyikin, Komi j. v seb. visszt vonulnak, a vörösök visszavonulnak és újra semmi változás. Senki sem érti Európában mi történik, hogy történik. A világ „nem látta világosan az ügyek állását". Ilyenkor derül fel a kalandorok napja. Azt hitethetik el, amit akarnak. A sakkfigurákat a Deterdingek, az olajmágnások mozgatják és az emigráció kalandorjai fosztják ki. És mindezt a szabadság nevében, a civilizáció védelmében. Az emigráns minden sületlenséget bevesz és üres elképzeléséért kapható mindenre — gyilkolásra, rablásra, csak a csomagolást kell eltalálni: elfogadható nevet adni a gyereknek. Itt van például „Az Orosz Birodalom Felszabadításáért Küzdő Szent Liga". Stockholmi alakulat kalandorok kezén. Tagjai sorában ott találjuk Vera Csuvaseva hercegnőt és két másik emigráns hölgyet, kiket a Liga vezetője előbb az utcára kényszerít, hogy most már bárcájukkal zsarolhassa őket — a legyilkolandó áldozatok tőrbecsalására. Ezek a kalandorok egy állítólag Stockholmban bolsevik! ügynököktől elrejtett cári aranykincset akarnak megszerezni. E nemlétező arany az akció magva. E hazafias akciót üzleti befektetésként használják fel: Deterdingtől Jugyénicsig mindenkit megvágnak. Amikor az USA stockholmi attaséja e társaság láttán felhúzza az orrát, a francia követ megnyugtatja: „Ha a bolsevikok ránkuszítják az egész világ valamennyi rongyos csavargóját, nekünk jogunk van, hogy rájuk uszítsuk az emberiség egész söpredékét. Hivatásos gazemberek néha egész lövészbrigáddal felérnek." így szentesítve, kezdődnek meg a stockholmi rablógyilkosságok. Nem mese ez gyermek: hivatalos okmányok, bírósági ítéletek tanúskodnak ez „emberi szemétdomb" való voltáról. Alekszej Tolsztoj regénye: bűnügyi történet. Kalandorok és gyilkosok tettei, szélhámosságok és rablógyilkosságok váltogatják egymást az „Orosz Birodalom" felszabadítása címén. A könyv így lényegében bűnügyi rémregény lenne, de az író tiszte az emberábrázolás és a regény célja: emberalakítás. .,Az emigráns — akár a krumplihéj. Máirégen nincs bennünk semmi emberi, csak a jajgatásunk": igy jellemzi világát a prostitúcióra kényszerített Vera hercegnő, e szemétdomb penészvirága, aki érző, értő, megcsalt lélek: ember. A másik prostituált, a tábornoklány, már nem ilyen finnyás: „talán mosogatólány. nak kellett volna elszegődnünk ? Csak odahaza tartják kezükben a hatalmat a mosógatólányok". Mindnyájuk lelkiállapotát kiábrándult, nyilaló élességgel Nalimov alezredes, volt cári testőrtiszt összegezi: „Reménykedni ugyanolyan ostobaság, jnint emlékezni". Nalimovnak nincsenek illúziói, sodródik ő is, de tudatában van reménytelen eszközvoltának és lelke legmélyén tiltakozik é

a számadást tesz: „Engem az „előkelő" társasággal együtt kipöndö. rítettek Oroszországból, de ez sem. mi. Kiderült, hogy mind magam, mind e társaság erkölcsi fogalmai, törekvései merő formaság. Ostobaság. Szertnyes rongy". És ö maga: „a gyümölcsösben karját lengető madárijesztő". Micsoda ítélet árad e keserö gúnyból! Az „elvégeztetett" grimasza ez. És ez a kevés, ez a megmaradt kevés ember mégis élni próbál mindenek ellenére és az I összesodródás didergésében egymásra talál a madárijesztő és a krumplihéj. Már csak egy célt ismer: Verát kiszabadítani a banditák karmaiból. Az életét megmenti, de e női emberroncs még így is, másfél évi börtönbüntetést kap — eszközvoltáért. N.limov hetenként egyszer meglátogatta Verát a börtönben, takarékos lett, fukar. „Kedvenc időtöltése az volt, hogy tajtékszipkát szívott ki barnára, szóval szerényen élt, de ördög tudja, olykor azt kérdezte magától, minek is él ö tulajdonképpen ezen a világon?" Hogy a „történelmi süllyesztő" nem üres szókép, azt az orosz emigráció százszázalékosan illusztrálja. Nemzedékek mulasztása, osztálybünök böjtje jóvátehetetlenül, visszacsinálhatatlanul, minden felebbezés nélkül igazolja a kérlelhetetlen ítéletet. Hullnak az álarcok, a vagyon, kiváltság és rang mankói, csak a meztelen ember marad, a támasz nélküli puszta élet: a sodródás, hullás, züllés, haldoklás alanya és tárgya. A történelem egyik leg. embertelenebb és legszívósabb középkori fejezete, a cári feudalizmus egyik napról a másikra irgalmatlanul lezárult. Emigránsai e kegyetlen históriai igazságtevés áldozatai, kikhez csak az emberi szánalom, a teremtmény-szolidaritás révén lehet utat találni, mint itt a regényben Alekszej Tolsztoj, Vera és Nalimov alakjához. De két korszak gyilkos határvonalán e

z kevés és szentimentalitásba csukló bűnügyi regénynél többre aligha futja belőle. A két világot kell egymással szem. beállítani: a tegnapit, mely a bitorolt hejehujás bőség teljességéből zuhant a semmibe és az újat, mely lehetetlen körülmények között, szinte anyaszült meztelen kisérli meg az élet teljességének birtoklását, a forradalmat, „mely szörnyű súlyokkal terhelten tör előre: ballábál} hetvenötszázaléknyi írástudatlannal, a jobbon — az intervenciósokkal meg a fehér tábornokokkal, hátán — a ravasz összeesküvések szövevényével". Nalimov a két világ mezsgyéjén áll. A régitől végleg megundorodott, de az újhoz már nincs akarata és bátorsága. De néz és lát és az egyszerű jelekből szinte öngyötrőn méri fel a multat és jövőt: „Oroszország nincs többé. Oroszor. szág mi vagyunk, mi, akik nem látjuk be, hogy hibásak vagyunk. Tegnapelőtt azt olvastam: az orosz forradalom nem fogadja el a kenyeret az üzérkedők kezéből. Visszautasítja. A forradalom csak olyan kenýeret fog enni, melyet ellentmondások nélkül, elvei alapján szerzett meg. Érted, mit jelent ez?" Ez a ki nem mondott értelem ijeszti és nyűgözi az Oroszországon túli embereket. Byström, a svéd újságíró lesz az a gyűjtőlencse, mely pozitív értelemben fogja fel az orosz forradalom sugarait. Öt is az éhséggel küszködő forradalmi heroizmus ragadja meg: „Az ember harcol és meghal — mások boldogságáért! És ebben a harcban a maga száma, ra mindössze kétszáz gramm kenyeret igényel." Az emigráció < puritán hősiesség távlatában: jelen téktelen bomlási termék. A történe lem a forradalmat igazolja, mely „meggyorsítja a régi rend felbom lásának természetes folyamatát, ez zel megmenti a proletariátus alkotó erejének hatalmas tartalékait. Meg mentünk egy, két, sőt talán három nemzedéket". És ez az, amit nem tud és nem akar felfogni a nyugati imperializ. mus: „Londonban. és Párizsban az arany írótollak hegyéről ismét mér gezett cseppek fröccsentek szerte és újabb történelmi események hul lámáit idézték elő. Az egyik ilyen hullám tetejéről szeretett volna a szovjet határ felé ugratni egy lengyel katonasapkás lovag s már csapásra emelte kardját, de a szembe zúduló haragos hullám elsöpörte ezt a szánalmas gyászvitézt". így, ezzel a képpei végződik a regény, de hulláminditásnak és hullámtörésnek azóta sincs sem vége, sem hossza A

z indítók, ugratók és uszitók máig sem okultak. Nalimov, a volt cári testőrtiszt, akit az emigráció szeny nyes valósága tett látóvá, rezignál tan tesz pontot minden restaurációs remény után, mert „eljön az idő amikor még valami távollevő szige. ten sem bújhat el a bolsevikok elöl az ember és ez hamarabb fog bekö vetkezni, mint gondolják... A vége kétségtelenül az lesz, hogy pozdor jává zúzzák ezt a régi világot". — Az emigráció bünügyi regénye az idö távlatában tanúsággá és tanul sággá tisztul: ítéletté, történelem mé. Alekszej Tolsztoj könyve hite lesen bizonyít. Fttrj Zvitón Marié Curie Sklodowska Marya Sklodowska Varsóban született, ahol apja gimnáziumi tanár volt. Édesanyja korán meghal és az anyagi szükséget hamar megismerő Maryának tizenhatéves korában nevelősködésből kell megélnie. A tudásért hevülő fiatal lány négy évig egy eldugott kis lengyel falu száműzetésében él, hogy sovány keresetéből Párizsban tanuló nővérét segélyezhesse. Tanítás és tanulás, bálozás közt telik el ez a négy év, melynek egyetlen eseménye: egy házasság reménytelen ábrándja. Négy év után aztán üt a szabadulás órája. Marya egy szál ruhában s csak annyi pénzzel, amely megmenti az éhhaláltól, vonatra ül és Párizsba utazik. Párizsban Bronia nővére várja férjével, Dluski doktorral. Ők adnák szállást a gyönge egészségű, törékeny fizikumú, de testi fáradságot nem ismerő fiatal lánynak. Marya maga nem tudja még, mi érdekli jobban, a matematika, vegyészet, fizika vagy szociológia? Egyszerre éhes mindenre és csak az első szomj csillapítása után kezdődik a rendszeres tanulás ideje. Dluskiék házatája túlhangos. ebben az életvidám környezetben Marya értékes órákat veszít a tanulásnak szentelt időből, azért inkább egy fűtetlen kis padlásszobába költözik, melynek minden bútora egy vaságy, egy bádoglavor és egy-szék. Teán és gyümölcsön, kevés kényér»r; él és nem isn-erv í'.-nvoi: női niúságot, egy etiei kopott fekete ruhában jár évről évre. így érik csendben a géniusz. Küldetést érez, el van telve azzal a tudattal, hogy tanítással kell segítenie a cárizmustól elnyomott nemzetén. Az az ábrándja, hegy egy varsói gimnáziumban tanithasror, .le a sors mást fkar: ken: ^nyebb harcot, súlyosabb rendeltetést mér erre a teremtésre. Minden ereje megfeszítésére készteti, nem enged pihenőt és nem ad kényelmet és örömöt. Munkahajszában, az energiák embertelen pazarlásában telnek a párizsi egyetemi évek. Valami sorsszerű, elkerülhetetlen ,rendeltetés van abban is, ahogy összejön Curie tanárral, tanítóbarátjával, akihez tanulmányai közepett, egy esztendei habozás után férjhez megy. Marya talán csak azért vállalja a házasságot, mert azt hiszi, hogy együtt kényelmesebben tudnak majd dolgozni. Curie asszony élete a házasságkötés percétől valóságos mítosszá, hősi énekké válik. Négy éven át egy fűtetlen és rosszul fedett han gárban kutatómunkát folytat fér jével;, elszánt és keserű erőfeszí téssel kemény férfimunkát vállal és ugyanakkor magára veszi az asszonysorsnak minden terhét: gyermeket szül, ruhákat varr, háztartást vezet. Négy éven át a megszállottak fanatikus türelmével keveri az olvasztóüstben fortyogó anyagot, cipeli a nehéz lábasokat, mert annyi pénzük nincs, hogy laboratóriumi szolgát tarthassanak és azon felül szerető hitves és családanya. Négy évi szakadatlan munka után ez a csodálatosan összehan golt emberpár felfedez egy varázs latos elemet, a rádiumot. A piszkos rabszolgamunka végre eredménnyel ajándékozza meg őket. Azt hiszik felfedezésükről, hogy csak elvi, tudományos jelentősége van, de aztán meg jő életük csodája: a felfedezett rádium megégeti az iránta érdeklődők kezét, kiégeti egy tudós barátjuk kabátjának zsebét és kiderül, hogy a rádiummal nemcsak egy új elem tárult fel, hanem szörnyű kórokat lehet gyógyítani vele. Egy nap a tudós házaspár levelet kap Amerikából. Buffalóban szakemberek gyárat akarnak építeni és pontos útbaigazítást kérnek, hogyan állíthatják elő a rádiumot. A férj ekkor ezt mondja a feleségének: — Két megoldás közt választhatunk. Az egyik az, hogy minden feltétel nélkül leírjuk kutatásaink eredményeit, a tisztítási módszert is beleértve, vagy pedig a rádium tulajdonosainak, „felfedezőinek" tekintjük magunkat. Ebben az esetben, mielőtt nyilvánosságra hoznók, hogy milyen módon dolgoztat! fel a szurokércet, szabadalmaztatni kellene r.z eljárást és biztosítani X kellene magunknak a rádium előállításának jogosságát. Az asszony néhány pillanatig elgondolkozik, aztán igy válaszol: — Ez lehetetlen, összeférhetetlen lenne a tudományos szellemmel. A fizikusok mindig teljes egészükben teszik közzé kutatásaikat. Ha felfedezésünknek üáeti jövője van, az csak véletlen, melyből semmi előnyt sem húzhatunk. És aztán a rádium betegeket gyógyít ... Úgy érzem, nem szabad hasznot húznunk belőle. Pierre, a férj, e kis vasárnap reggeli beszélgetést így fejezi be— Még ma este írok az amerikai mérnököknek és {megadom a kért felvilágosítást Óhatatlanul felötlik bennünk a kérdés: vájjon odaátról, Amerikából ilyen feleletet adtak volna-e? A válasz kézenfekvő: nem! Minden tény és történés azt bizonyítja, hogy ott a „szakemberek és tudósok" kezében hatalmas üzletté vált volna a rádium felfedezése. Curiéknek még rendes laboratóriumuk sincs, jövőjük anyagilag bizonytalan, gyermekük van — a szabadalom sok pénzt, kényelmet és gazdagságot jelentene és ők mégis lemondanak. Mindörökre választanak a tudós tisztessége és a haszon között. Páratlan emberségük legragyogóbb bizonyítéka ez a lemondás a vagyonról! Amikor később a Nobel-díjat megkapják és dicsőségüket az egész világ megismeri, munkás életük tovább folytatódik, csak éppen a napszámosterhek hullanak le róluk. Aztán egy nap a legszörnyűbb gyász szakad az asszonyra: nagyszerű élettársa, Pierre Curie egy teherkocsi kereke alá kerül és pillanatok alatt meghal. Marya nem roskad össze a gyász súlya alatt; a munka, a hivatás életben tartja. Eszébe jüt férjének egy régen mondott szava: — Bármi történjék is, még ha úgy érzi is az ember, hogy testéből kiszállt a lélek, még akkor is dolgoznia kell. Elfoglalja a Sorbonne-on a férje katedráját, tanít helyette és vezeti a laboratóriumát. Hiisiohnyolc évig dolgozik még, újabb felfedezéseket tesz, új Nobel-díjat kap, elnyeri az egész tudományos világ csodálatát, tudósgárdát nevel és a legenda nő, a rádium foszforeszkáló fénye repdesi körül alakját. Életének minden napja munka és áldozat. A világháború sebesültjeiért küzd, Röntgen-állomásokat állít fel, ezrek, tízezrek életét menti meg, és szerény, halk szava is az emberiség nyomorúsága enyhítésének szolgálatában áll. Már régen a „híres Madame Curie", amikor csak laboratóriumának csendjében, házának meghitt világában érez néha boldogságot. Szeretne eltűnni a névtelenségben, menekül a nyilvánosság elől, amely királynőként ünnepli. Unalmat érez, amikor hozzánemértő tolakodók felfedezéseiről és lángeszéről beszélnek. A „szerencse kegyei" iránt tompa. Egyszer Loubet elnöknél vacsorázik a Elysée-ben. Az est folyamán egy hölgy lép hozzá és azt kérdi: — Bemutassam önt a görög királynak? Marya ártatlanul, udvarias, csendes hangon ad őszinte választ: — Nem tartom szükségesnek. Észreveszi a hölgy elképedéséi és azt is, hogy a hölgy, akit nem ismer meg, az elnök felesége, s elpirulva mond aztán igent. Élete utolsó esztendeiben tapasztalatait, tudását tanítványainak, a világ minden tájáról összesereglett fiatal tudósoknak ajándékozza. És amikor ezt a küldetését is elvégezte: meghal fáradtan, 1934. július 4-én. Kapitalista világban, tőkés környezetben élt, és ember, nagy ember lett. Lángot gyújtott és ezt a lángot továbbadta. Ma lányának férje, Fréderic Joliot-Curie, a nagy atomkutató és békeharcos, a francia nép egyik legnagyobb élő fia, emeli magasra és viszi tovább a fáklyát. Amikor ma megemlékezünk századunk nagy tudós asszonyáról, elsősorban nagy emberi tetteit emeljük ki. Azokat a tetteket, amelyek ma is élők és halhatatlanok ma^ radnak benne és örököseiben.Egri Viktoí *