Uj Szó, 1954. július (7. évfolyam, 159-185.szám)

1954-07-08 / 165. szám, csütörtök

•u %m 1954. július 8. ^ Visszahív a föld Sötét felhők tornyosulnak az égen. A nagyabonyi szövetkezet tagjai szorgalmasan gyűjtik a takarmányféléket. A szél keményen belekapaszkodik a jól megszáradt zabosbükkönybe, amit a napbarnított izmos karok a szekerekre lendítenek. Iparkodnak a begyűjtéssel, hogy minél előbb kazalba rakhassák, hogy a várható eső esetleg kárt ne tegyen az eleségben. Rózsár János is ott szorgoskodik a bükkönyösben. Zsíros kalapját mélyen szemébe húzta. Arca ráncos, fogai dohányfüsttől sárgák. Hiányzik is már egy pár a harminckettő közül. Kezében ügyesen forog a villa. Karján kidagadnak az izmok, amint a szekérre adogatja a bükkönyt. Rózsár János szorgalma példaadó. Lehet, hogy az év végéig sok munkaegységet akar szerezni, az is lehet, hogy más valami serkenti, buzdítja a munkában. Az őszülő fejű, ráncosarcú, hatvan év körüli János bácsi már a kezdet kezdetén, amikor Nagyabonyban megindult a szövetkezeti mozgalom, az elsők között lépett be a szövetkezetbe. Amit a sajátjának mondhatott, nem volt több egy kataszteri holdnál. Persze ez a kis földecske arra sem volt elég, hogy családjának a mindennapi kenyeret biztosítsa. Rá volt utalva, hogy másokat, vagyis szerinte a jómódú gazdákat szolgálja. Megelégelte ezt az életet és amikor a szövetkezet megalakult, azzal a gondolattal lépett be, hogy javít sorsán. Telt az idő. A nagyabonyi szövetkezet szépen fejlődött. János bácsi is rájött arra, hogy nem cselekedett rosszul, amikor aláirta a belépési nyilatkozatot. Mondogatta is, hogy közös erővel mégis sokkal jobban megy a munka. Az éwégi eredménnyel is meg volt elégedve. Rózsár Jánost megszerették a szövetkezetben. Szorgalmas embernek ismerte mindenki. A közös munkából is kivette részét, éppúgy, mint a többiek, ha nem jobban. A békességnek, egyetértésnek azonban egyszerre csak végeszakadt. Már nem úgy értve, hogy a szövetkezeti tagok beleuntak volna a közös gazdálkodásba. Sőt, még nagyobb eredmények elérésére törekedtek, csak Rózsár Jánosnak akadt nézeteltérése Szele Zsigával, a szövetkezet agronómusával. Az eső sűrűn szitált. A láthatár is nagyon megrövidült azon a novemberi délutánon, amikor Rózsár búcsút mondott a szövetkezetnek, s falujának. A dolog úgy történt, hogy Rózsár János veje, aki a szövetkezet állatállományát kezelte, házat akart építeni. A ház építéséhez azonban cementre is szükség volt. Ennek az építőanyag, nak a beszerzése abban az időben még elég körülményes volt. A faluban az a hír járta, hogy' aki elmegy a stupavai építkezésre dolgozni, fizetés fejében egy-két zsák cementet is kaphat. Rózsárék is úgy döntöttek, — mivel a vő nem mehet, nem hagyhatja az állatokat — elmegy az após kéthónapi brigádra. Mindent szépen kiterveltek. Iparkodtak, hogy a kapásnövényeket minél előbb betakaríthassák és a téli hónapok alatt megszerezhessék a szükséges cementet. Amikor a kapásnövények már mind fedél alatt voltak, Rózsár János bejelentette szándékát a szövetkezet vezetőségének. Különösen Szele Zsiga ellenezte, hogy elmenjen a kéthónapos brigádra. Szó szót követett, s a végén összezörrentek. Rózsár János dühösen fejébe nyomta a kalapját, s elrobogott. Útközben még mérgesen viszszakiáltotta: „Mától kezdve nem vagyok a szövetkezet tagja". A stupavai kéthónapos brigád letelte után újból visszatért a faluba. A vezetők közül többen is hívták vissza a szövetkezetbe. De ő makacsul kijelentette: — Nem megyek közétek, máshol könnyebben megélek. S hogy szavának nagyobb súlyt adjon, el is ment a felvásárlóüzembe dolgozni. Ott dolgozott egészen ez év tavaszáig. A mult nyáron munka után többször kisétált a határba. A mezőn dolgozó szövetkezeti tagokat elkerülte, de gondolatban nagyon sokszor volt közöttük. A szövetkezeti tagok, ha találkoztak vele az utcán, vagy egyebütt, mindig megkérdezték tőle, nem akar-e visszajönni közéjük. Az ilyen kérdéseknél az öreg rendszerint zavarba jött, de a végén mindig makacsui nemet mondott. Pedig már akkor sem azt mondta, amit gondolt, amit szeretett volna. A mérge, a nyakasság erőt vett az igazság felett. Munkaközben is sokszor messze járt a gondolata. Ezerszer végigjárta a határt. Meg-megpihent az aranysárga, érett búzatáblák felett. Valami húzta vissza a földekre. Néha-néha úgy szeretett volna kaszát ragadni, hogy ő is újból beálljon kézikaszával az arató szövetkezeti tagok soraiba. Máskor meg az járt az eszében, hogy milyen jó volt az aratógép után a kövér kévéket szedni és keresztekbe rakni. Egy éves távollét után már úgy vonzotta a mező. a ringó búzatenger, a csicsergő pacsirták dala, hogy sokszor egészen belefájdult a szíve. De nem mehetett, mert ő azt mondta, hogy már többet nem akar közöttük dolgozni. Titokban azonban már a szomszédoktól is kezdett érdeklődni a szövetkezet állapota iránt. A kérdést mindig úgy tette fel, mintha nem is érdekelné a válasz, de azért minden szót jól megfigyelt. A z év végi osztozkodás után, amikor látta, hogy milyen gazdagon részesednek a tagok, meg is jegyezte: — Van mit a tejbe aprítaniok, az tagadhatatlan. Ezt a megjegyzést azonban csak családja körében tette. Egy nap, ahogy az utcán végigment, találkozott a szövetkezet elnökével. Kölcsönösen üdvözölték egymást, s elbeszélgettek. Megvitatták az egyes politikai kérdéseket, beszéltek arról is, hogy rosszul fűtik a vonatot, csak éppen a szövetkezetről nem esett szó. Az elnök mintha készakarva tenné, nem beszélt a szövetkezetről. Végre Rózsár érdeklődött a szövetkezet felől. — Nincs semmi bajunk — válaszolta az elnök — jol kijöttünk, osztalékot is kaptunk. Rózsár János többet várt az elnöktől. Azt várta, hogy most majd visszahívja őt a szövetkezetbe. Ez azonban nem akart kijönni az elnök száján. _ , Amikor hazatért, szinte úgy érezte magát, mintha valami nehéz kő nyomná a mellét, mintha valaki szorongatná a torkát. Lehet, hogy már vissza se fogad. 1 nának a szövetkezetibe, cikázott át az agyán a gondolat. Ezután a gondolat után érezte csak igazán, hogy mennyire vágyódik vissza a szövetkezetbe. Mennyire vágyódik a 100 holdas táblákra. Napról napra jobban megérlelődött benne a gondolat, hogy visszamegy a szövetkezetbe. A tavaszi napsugár pajzánul csiklandozta a rügyező fák koronáit, amikor Rózsár János véglegesen döntött. Kalapját mélyen be. húzta a szemébe, s elindult a szövetkezet irodája felé. Léptei nyomán a felázott föld málott, mint a tészta. Amikor belépett a szövetkezet udvarába, mielőtt még a kilincsre tette volna a kezét, végiggondolta, mit is mond az elnöknek, vagy éppen az agronómusnak, vagy azoknak, akik az irodában lesznek. — Na, mi jót hozott János bátya — kérdezte az elnök a belépő Rózsár Jánostól. Az elnök várakozóan nézett rá. Rózsár János arcán kényszeredett mosoly futott át, amikor az elnök szemébe nézett. Röviden csak ennyit mondott: — Szeretnék újból köztetek lenni. — Vissza akar jönni a szövetkezetbe — kérdezte az elnök és ar cára komolyságot erőltetett. — Szeretnék. — Hát jól van János bátya, holnaputón lesz a tagsági gyűlés, ott m*jd dönt a tagság. Az elkövetkező két napon izgatottan járt-kelt Rózsár János. Sehol sem találta a helyét. Egymást űzték a gondolatok a fejében. Vájjon visszafogadják-e? Mi lesz, ha azt mondják, hogy menjen oda, ahol eddig volt. Ettől félt a legjobban, mert most már szívvel-lélekkel vágyott a szövetkezet után. Úgy kívánta azt a percet, hogy mint szövetkezeti tag belevághassa kapáját a közös földbe, mint kiszáradt föld az esőt. A tagsági gyűlés utáni napon már kora reggel bekopogott a szövetkezet elnökéhez. — Mit döntöttek — volt az első szava. — Visszavettük — volt a válasz. Az idős ember arcán valami moso'yféle futott keresztül. Olyan, mint amikor az ember valami tehertől szabadul meg. Ebben a pillanatban hálával gondolt tagtársaira. Szerette volna mindegyiknek sorban megszorítani a kezét és olyasmit mondani: „Nem fogtok ti sem csalódni bennem." De megint csak nem talált szavakat. Nem tudta mit is mondjon az elnöknek. A ráncosképű idős embert tagtársai épp úgy szeretik és megbecsülik most is, mint két évvel ezelőtt. Szeretik szorgalmáért, becsületes munkájáért. Rózsár János iparkodik, kitesz magáért. A cukorrépa egyelésből is négy ember részét vállalta magára. Becsületesen elvégezte a munkát Ilyen eset több is előfordult már. Nagyabonyban. Azok a fiatalok is visszatérnek, akik a szövetkezet megalakulása után az ipart választottátar A 25 éves Patócs Béla és StefSnkovics Sándor is a szövetkezetben dolgozik. Ők is a tavaszon tértek haza. Belátták, hogy mindazt megtalálják a szövetkezet, ben is, amiért az iparban helyezkedtek el. A szövetkezetben is biztosítva van gondtalan megélhetésük. Szarka István. A csehszlovák traktorosok győztek a sárospataki és trebišovi gépállomás párosversenyének második szakaszában A Szabad Nép július 6-i száma jelenti: Kiváló eredménnyel ért véget a sárospataki és a trebišovi traktorosok párosversenyének második szakasza. A baráti versengés mind a magyar, mind a csehszlovák gépállomás dolgozóit újabb teljesítményekre serkentette. A verseny első szakaszában, az őszi talajmunkákban és a téli gépjavításokban a sárospatakiak szerezték meg az elsőséget. a tavaszi talajmunkákbari és a június 15-ig terjedő növényápolási munkákban viszont a csehszlovák versenytársak bizonyultak jobbnak: a sárospatakiak 121 százalékával szemben 146 százalékra teljesítették tervüket. J A párosverseny harmadik és egyben döntő szakaszát szeptember végén, az aratás és cséplés befejezése után értékelik. A verseny során a magyar és csehszlovák traktorosok kölcsönösen felkeresték egymást, a látogatások alkalmával kicserélték a munkában szerzett gazdag tapasztalataikat, átadták egymásnak munkamódszereiket, valamint legjobban bevált újításaikat is. A trebišoviak nagy örömmel fogadták a sárospatakiak két jól bevált újítását — egy kéve é

3 egy szalmagyűjtő szerkezetet — amit az idei aratásban már ők is használnak. , A magyar traktorosok viszonzásul egy elektromágnes-vezérlésű négyzetes vetőgép tervrajzában olyan újítást kaptak, amely nemcsak Sárospatak környékén, de országosan is megoldhatja a négyzetes vetések okozta gondot. Ezt az újítást az idén már az egész Csehszlovák Köztársaságban sikeresen alkalmazták. Két esetem az autóbusszal Losonctól Kékkőig hosszú az út. Autóbusszal közlekednek erre. Nem olyan utazás ez, mint vonaton, de nem ám! Legalább a felszállás nem olyan. Amikor a vonat befut egy állomásra, a felszállók azt az ajtót keresik, amelynél a legkevesebben tolonganak. Rendszerint meg is találják. Akkor persze nincs tolongás. De próbáljuk ezt meg Losoncon a kékkői autóbusznál. Itt csak egy ajtó van. Abban is a kalauznő kéri a jegyeket. Persze nehéz a munka a törtető, tolongó, egymást lökdöső utasokkal. Én is fel akarok szállni. Látom vagy 10—12 ember nagy harcát az ajtónyüás torkában. Elfog a félelem: hátha nem jutok be. Rajta hát! A bejárat felé! — Én is kérek egy jegyet. — Én is Rárospusztára. Utánam egy fiatal ember törtet, ő is megijed, hátha állnia kell Kékkőig. A rossz sejtelmek arra ösztönzik, hogy könyökével a bordáimat kezdi gyömöszölni. ... Végül is benn vagyunk. Mind a tizenhármán. Megérdemeltük a kényelmet. Tyű de nagy munka volt! Most legalább mindnyájan ülünk, még hozzá jó kényelmesen: kétszemélyes ülésen egyedül. Talán azért olyan kényelmes itt, mert jól tolakodtunk, kiharcoltuk magunknak? Dehogy! Egyszerűen azért, • mert tizenhármán ülünk az ötvenszemélyes autóbuszban. Hogy ez miért nem jutott eszünkbe előbb? Nem tudom. Pedig a kalauznő mondta mindjárt. * Én vagyok kérem az a komor arcú, barátságtalan, senkit sem ismerő, mindénen zsörtölődő utas, akit annyiszor és annyi példányban látnak a bratislavai villamosokon, autóbuszokon. És én kérem, ma azon kaptam rajta magamat, hogy rámosolygok a kalauznőre. Nem csoda ez. Mindjárt elmondom, hogyan történt. Kékkőn vártam a losonci autóbuszt. Azzal a szilárd elhatározí sal persze, hogy mint mindig magamba mélyedek nagy komolyan azonnal, amint várakozóból utassá válok. Már ebből kitűnik, hogy nem ismerem a helyi viszonyokat. Körülöttem bányászok, nénikék, különböző korú emberek beszélgetnek. Már ez szokatlan. Miért nem komorak? Valószínűleg erre felé barátságosabb nép lakik. Azután beszállunk. De mi ez? Hát lehet ez így kérem?! Az autóbusz belsejét megvilágító lámpák egynémelyike hiányzik, vászondarab van a helyén. Ilyen tervezést. Autóbuszt gyártanak, de pótlámpát nem. Aztán így néz ez ki. Éppen zsörtölődni akarok, amikor a szomszédom, valószínűleg bányász megszólal: — Kár, hogy a jövő héten délutáni műszakunk van. Reggel jobb műsor szokott lenni. Műsor? Talán menetrend? Nem? — Kedves hallgatóim, a munkába induló dolgozóknak közvetítünk hanglemezműsort — szólalt meg fejem felett valami, vagy valaki. Hát ez meg micsoda? Hm... Az a vászondarab a lámpa helyén, úgylátszik hangszóró... Belőle meg ropogós csárdás hangzik. Mire Rárospusztáig érünk, már tudom, milyen idő lesz ma. Két faluval odébb meg „Esik eső karikára", Losoncnál pedig „Adj egy édes csókot drága kis babám". Ott történt meg a csoda. Én, aki kérem komor arccal tanultam autóbuszon utazni, rámosolyogtam a kalauznőre. Sőt meg kell jegyeznem, hogy az úton beszélgettem Laci bácsival is. Nagyon kedélyes ember. De hogyan szokjam meg most újra azokat a komor embereket otthon? Vilcsek Géza t Az új technika hónapja (ms) Ez év júliusa az új technika hónapja az építkezéseken. A gottwaldi ötéves terv alatt a szövetségi vasútvonal dolgozói számtalan újításon dolgoztak. Ezek közül több újítómódszer jól bevált. Ezek az újítások nagyban meggyorsítják az építkezések befejezését Az építésügyi megbízotti hivatal az építkezések valamennyi szakaszán most, júliusban az új technika hónapja mozgalmát indította meg. A szövetségi vasútvonalon ebben a hónapban a megbízotti hivatal által kidolgozott terv alapján megismertetik a dolgozókkal az építkezésben elért legújabb technikai vívmányokat, valamint azokat az újításokat, melyeket az elmúlt években magán az építkezésen nyújtottak be. A szövetségi vasútvonal építkezésein a jól szervezett munka alaposságát bizonyítja az az eredmény, melyet a tervteljesítésben értek el a szocialista verseny és a dolgozók kezdeményező erejének segítségével. Az új munkamódszereket most úgy igyekeznek érvényesíteni, hogy tökéletesítik munkaeszközeiket. A szövetségi vasútvonal az újítók részére tanulmányutakat rendez, kiállításokon ismerteti a technikai irodalmat, hogy a dolgozók közvetlenül megismerhessék a szocialista verseny új formáit. Hogy az új technika megismertetése teljes sikerre vezessen, az építkezés valamennyi dolgozója előadásokon vesz részt. Az akcióban az üzemi munkaiskola is részt vesz, hogy a növendékek az elméleti ismeretekkel együtt az új munkamódszereket és újításokat a gyakorlatban is alkalmazhassák. Az .építkezések színhelyén ennek a mozgalomnak népszerűsítését végzik most a hangszórók s erről beszélgetnek a sajtótízperceken, erről tanácskoznak a munkavezetők és a munkások. A szövetségi vasútvonal valaimenynyi szakaszán ünnepélyesen nyitották meg az új technika hónapját. A munkamódszerek újítói díszülésre gyűltek össze. E hónap megkezdése alkalmából villámhíradók jelentek meg. Az üzemi újság a hó folyamán rendszeresen közöl részletes beszámolót az elért eredményekről. Túlteljesítették a tervet A dolný benešovi építkezésen az elmúlt hónapban legjobban Heina elvtárs 6 tagú vakolócsoportja tűnt ki, amely a tervet 215<>/o-ra teljesítette. A betonozok közül Sabel elvtárs csoportja a mult hónapban 1130 négyzetméternyi mennyezetbetonozást végzett el. Az ácsok sem maradtak le mögöttük. Feladataikat 2280/o-ra teljesítették. Ez a teljesítmény főként Struž elvtárs, az ácscsoport jreretője jó munkaszer I vezésének köszönhető. Az építkezésen 5 tagú női csoport is dolgozik. A mult hónapban ez a csoport elérte a 197<Vb-os teljesítményt. A Dolný Benešovban dolgozó építők kiváló teljesítményeik mellett munkájuk minőségére is nagy gondot fordítanak. Jó munkájuk eredményeként első helyre kerültek az építkezések versenyében. Girášek Eduard, Opava-.