Uj Szó, 1954. július (7. évfolyam, 159-185.szám)

1954-07-29 / 183. szám, csütörtök

1914. nyarán, tehát éppen negyven évvel ezelőtt különös tanárember hagyta el Nyugat-Szlovákia egy kis határvárosát, Szakolcát, hogy oda soha többé vissza ne térjen. Juhász Gyula volt, a korabeli magyar lira egyik legnagyobb büszkesége, az irodalmi forradalmat elindító nagyváradi „Holnap" poétája. 1912-ben helye»te ide felettes hatósága. Alighogy a körszakállas és mindig fekete öltözetet hordó tanár ide megérkezett, a kisvároskában az a hír terjedt el, hogy büntetésből helyezték ide a „világ végére" s a fáma ezúttal aligha tévedett. Juhász Gyula Ady és a többi irodalmi rebbelis táborába tartozott, akik írásaikkal új magyar világot akartak kiformálni, márpedig ezt az akkori uralkodó rendszer nem nézte jó szemmel. Különösen nem ta. nárembernél, aki az ifjúságot ne veli. Szakolcán majd lecsillapodik forradalmisága, a vidéki kisváros majd megtöri világmegváltó terveit! Babits is minden bizonnyal így került a romániai Fogarasra. Az uralkodó rendszernek régi fortélya volt ez az igazságkeresöinek kerékbetörésére. Juhász Gyula Szakolcán magyart és latint tanított, s a kis szlovák városban hamar megkedvelték. Szerény, halkszavú ember volt} akiért diákjai egyenesen rajongtak! Nem egy tanítványa él m

a is Szlovákiában, a mind szeretettel gondolnak vissza a költóre, pedig talán még a nyelvet sem értették egészen, melyen Juhász Gyula tanított. Szakolcai tartózkodására vonatkozólag érdemes idézni a gimnáziumi igazgató, dr. Resh Aurél feljegyzéseit. A költö két évet töltött Szakolcán. Mint tanár kartársainak jó barátja, tanítványainak rajongásig szeretett mestere volt. A szakolcai diákok, különösen a kisebbek a kifogyhatatlan és találékony mesemondót szerették benne. Mindig tudott a kis szlovák gyermekeknek olyanról beszélni, amin ök teljes figyelemmel csüngtek. Irodalmi nézeteit és művészi elveit elragadóan tudta előadni. Szakolcai tartózkodása alatt ,,Dalok a végekről" címen a verseknek egész sorát költötte. Érzékeny lelke óriási csapásnak tartotta, hogy neki, az alföldi embernek ott kell élnie messze szűkebb hazájától, szeretteitől, irodalmi emberek társaságától. Elhagyatottnak érezte magát, panaszkodott, elégedetlenkedett. Ezek az érzések a Szakolca nagy múltjában, ódon külsejében, hányatott történetében el. merülni tudó és szerető lelkén át is igen gyakra-i megszólaltak. Szakolcai ihlet íratta meg azt a költeményét ls, me»lyel 1912-ben a Bulyovszky-dijat nyerte el. Szeretettel kuEmlékezés Juhász Gyula szakolcai éveire tattá nagy költőtársának, a szintén szakolcai Gvadányi Józsefnek em. lékeit. Poétikus hangulatú tanul, mány foglalta össze a „Peleskei nótárius" vitéz szerzőjére vonatkozó adatait, de e munkáját nem adta ki. Igazgatója helyesen látta meg Juhász Gyula lelkiségét Szakolcán. Amikor a költő áz „Emlékek út ján" végigsétál azokban a városokban, melyekben fiatalabb éveit töltötte, Szakolca ,,vidéki bánata" jelentette a záró stációt. „Lelkem ma sétál régi városokban, Hol ifjú voltam és szomorú voltam. Némán borongok az öreg Pozsonyban. Hol ifjú lánnyal vígan kóboroltam. A csöndes Léva holdas udvarában Tünt zongorát hall felujjongani vágyam. A messze árva Szigeten a parkban, Egy fát keresnék, hol szívet faragtam... Szelíd domb alján szomorú Szakolcán, Vidéki bánat fellege hajol rám. Lelkem ma sétál tünt utcák nagy éjén, Vezet az emlék, pislogó lidércfény ... Vezet a vágyam és vezet az álom, És csak a temetőknek kapuit találom...'* Kevésbbé ismert, de irodalomtör- ! ' i téneti tény, hogy a kis szlovákiai ' városról regényt is írt „Orbán lelke" címmel. Erről a regényéről azt írta a „Nyitravármegye" című heti. lapnak: „Nagy magányosság és sok szenvedés emléke köt ehhez a kis városhoz: itt múlt el ifjúságom. Valami szláv mélabú lebeg e táj felett, — ezzel olvadt össze az én ma. gyar bánatom. Nagyon messze kerültem a világtól, az élettől, a hír piacától — de a csönd elmélyítette a lelkemet. Voltak tragikus válságaim és ezeknek visszhangja az „Orbán lelke", ez a kis regény. Hősében sok van belőlem, hiszen lelkem gyermeke. A városka hangulata is természetesen az én akkori hangulatom. Hosszú évek után írtam meg a regénykét — Makón. Hálásan és meghatottan gondolok vissza az életútnak épp középfelén, a messze tünt városkára, ahol Vak Bélát idéztem és ahol kedves, jó fiúkat tanítottam Petőfi szerelmé, re." A regény érzés- és hangulatvilágát tükrözik szakolcai versei is. Bennük gyakran elrévedezik a szakolcai két éven: „Bús Morva mentén árva kis Szakolca, Errúékszel-e a régi vándorra? Ki itt tanyázott két keserű évet, És bús ifjúból — bölcs öreg legény lett." Másutt meg azt érezzük ki, ami dr. Resch visszaemlékezéséből is kiviláglik: a kapitalizmus terve Juhász Gyulának csődöt mondott, mert a magány nemhogy megtörte, el. hallgattatta volna, ellenkezőleg megaláztatása sok versének volt előidézője: „A szakolcai dombokon, Fiatal voltam egykoron ... Oly édes volt a bánatom. Hogy dallá csordult ajkamon ..." Szakolca tudatosította benne a rendszer igazságtalanságát és csak fokozta szabadságvágyát az új, kul. Nagy operában bordó és aranyban, És hull a hó és hull, hull szakadatlan...' A Morva folyó többször szerepel verseiben. A szakolcai söntés kis szlovák cselédjének sorsa, aki szégyenével a Morvába fult — sok veráre ihlette, hisz „oly kender volt a kócos haja néki és oly kökény félős, két szempárja — lelkében meszsze fenyvesek meséi s alacsony viskók rontó babonája." Verseiben át. rándul a Morva földre is, egyik versében Rohatecről énekel. A szlovák népről mindenütt az igazi humanista és ember meleg szívével, a legnagyobb szeretettel emlékezett meg, pedig akkoriban, az első világ, háború küszöbén a kapitalizmus már fűtötte a magyar sovinizmust! Érzékeny lelkülete, egyéni élményéi s nem utolsó sorban kapitalista korának talmi üres élete gyakran váltott ki benne lelki depressziókat. Még ugyanazon évben, mikor Szakolcáról elkerült, golyót röpített szí. vébe, de öngyilkossági kísérlete nem sikerült. Azután is többször kísérelte meg magától elvetni az életet, végül 1937 áprilisában méregpohár végzett vele. Versben búcsúzott az anyagias tülekedő világtól, melynek pénzhajszájába igazán nem illet bele ez a humanista szép lélek. „Mielőtt innen végkép elmegyek, Szeretnék elköszönni emberek ... Mint a rab, akinek int a szabad út, Búcsút rebeg, mielőtt szabadult.. Mint a madár, kit Dél vár arra túl az eresz alján még egy dalt tanul... Talán nem is kell még búcsúzni se? Hisz észre sem vett engem senki se? Csak egy könny voltam, aki porba hull, Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul... Csak egy csók, aki hideg kőre lei Csak egy szó, kire visszhang nem felel... Egy pillangó, ki csillagot keres És elgázolja egy durva szekeres ..." Juhász Gyula nem volt szociális, ta költö a szó osztályharcos értelmében, látta a rend fonákságát, de érzékenységében inkább menekült belőle. Mégis hatalmas értéket jelent a magyar haladó irodalom frontján. Nyílt tagadója volt ver. seiben a kapitalizmus világának, mely a lélek értékei helyett a mások kizsákmányolásábóTaszerzett vagyont helyezte az első helyre. A költö elvetette a pénzhajhászók, a durva szekeresek világát és ezt bát. ran megénekelte. Tiszta etikuma a haladás oldalára állította, azok soraiba, akik tollal harcoltak a kapitalizmus társadalmi rendje ellen. A mai Szakolca már egyáltalában nem az az eldugott fészek, mint volt a kapitalizmus idejében. Ha Juhász Gyula az „Emlékek útján" ma járna benne, talán meg sem ismerné: az épülő szocializmus kiemelte vidéki dermedtségéből. A Morva ma nem országhatár, de felette a szocialista közös hazát építő két nép adott egymásnak örök időkre testvérkezet, a városkának jól működő egységes földmüvesszövetkezete van, s ipara, a Drevoindustria és a többi új üzem egyre jobban fejlődik. Ott, ahol Juhász Gyula a színházról mint elérhetetlen valamiről álmodott — a tömegek kedvenc szórakozása — gyakori a nyitrai kerületi szín. ház fellépte. A költő által oly bánatosan megénekelt egykori végvárosban boldogan cseng az új, a szocialista élet munkaüteme. Már ton völgy i László íSárga kalászok túráit világ felé, ahol nem zárja el hófüggöny a tömegeket a kultú- 1 rá tói. „Ma hull a hó és álom hull a hóban. Bólint a láng az üres kaszinóban ... Az öreg doktor német lapba süllyed, Mint vén kámzás nézi a gót betűket... A szolga fát tesz a beteg parázsra Horácius hol van mezeid varázsa? Ma hull a hó és álom hull a hóban, Befüggönyözve a világ valóban ... A függönyön túl zene szűri hangját Egy operában ma Puccinit adják ... Forró nyári nap tüzel, izzik a televény, egy felhő vitorlája leng az égbolt tengerén, Flőttem sárguló táblák hosszan és szélesen, táncos szellő suhan át a búzavetéseken. Ringó, habos kalászokon zizeg a nyári szél. Aki vetette, az, csak az érti meg, mit beszél. Aki vetette, az, csak az, barna csoporttagok: Milyen boldogan morzsolják ki az érő magot! Mily tisztelettel tartja fenn az a kérges tenyér a magot, mely ígéri, hogy, lesz dúsan új kenyér. És nem lesz oly kínzó nehéz idén az aratás: az összeszántott táblákon acélgép a kaszás. S míg a malmokban éhesen várnak a hengerek, a mult koldús zsellérjei — ma szabad emberek. Naponta nézik, kémlelik a sárguló kalászt és várják, mikor kezdhetik a boldog aratást. Patrik József azután többnyire gépies szavazással elfogadják a „legjobban informált" ember, az elnök egyéni véleményét, akár jó, akár helytelen. Természetes, hogy az ilyen tervszerűtlen munkáért nemcsak az elnök a felelős, hanem a bizottsági tagok Ls, akik ezt az állapotot nem bírálják és nem követelik a pártbizottsági ülések tervszerű előkészítését. A jól működő alapszervezetekben az elvtársak már régen meggyőződtek arról, milyen nagy előnyt jelent, ha a terv alapján már egy, vagy ha kell, több héttel előre megkezdhették bizonyos kérdés megtárgyalásának előkészületeit, megismerkedhettek az anyaggal. A határozat ilyen előz. mények után mindig a kollektíva határozata. A másik előforduló eset az. hogy a pártbizottság egyes, elméletileg felkészült elvtársainak véleményét a többiek, akik ideológiailag kevésbbé fejlettek, megfontolás nélkül jóváhagyják. Márpedig nyilvánvaló az, hogy a legfejlettebb elvtárs sem érthet tökéletesen minden kérdéshez, tévedhet, rosszul lehet tájékozódva. Több szem többet lát, több nézet harca, vagy egymást kiegészítése szüli a legbölcsebb határoza. tokát. Ezt az elvet feltétlenül be kell tartanunk a pártmunka minden szakaszán, mert csak így csökkenthetjük a tévedések, a helytelen döntések arányát. A kollektív határozatot gyakran megakadályozza a fegyelmezetlenség, amelyet itt-ott „objektív" körülményként tartanak számon. Igy pl. nem is ritkán egyes szervezetekben előfordul az. hogy a bizottság néhány tagja nem jár el rendszeresen a bizottsági gyűlésekre. Mi az oka ennek ? Helyenként az, hogy a pártbizottság nem ülésezik rend. szeresen a hét bizonyos napján, hanem a gyűlés időpontját a körülmények szerint válogatja. A gyakorlat mutatja, hogy ez helytelen. Egy kis jóakarattal, több felelősségérzettel mindenütt be lehet a munkát úgy osztani, hogy határozott napon minden pártbizottsági tag részt vegyen a gyűlésen. A kimaradás másik oka a tulajdonképpeni fegyelmezetlenség, amely abban nyilvánul meg, hogy egyes pártbizottsági tagok kü. lönféle ürügyekkel nem jönnek el a pártbizottság gyűlésére. Nyilvánvaló, hogy számolni kell olyan esetekkel, amikor a pártbizottsági tag tényleg előre nem várható oknál fogva nem jelenhet meg, de helytelen az, ha ez már rendszeressé válik. Ilyen fegyelmezetlenség folytán előfordul az, hogy a pártbizottság csökkent létszámban, sőt gyakran csak két-három tagja jelenlétében kénytelen — az ügy sürgőssége miatt — dönteni nagyjelentőségű, nem csekély felelősséggel járó kérdésekben. Ilyenkor már nem a kollektíva határoz, s ez előbb-utóbb rá. nyomja bélyegét a döntésekre. Az eddig mondottakból helytelenül az a nézet alakulhat ki, hogy a kollektivitás elvének betartásához elég, ha a határozat nem egy, vagy j egynéhány funkcionárius müve, hanem az egész választott szervé. Ez az alapvető elv többet feltételez. ' A választott szerv döntését a kolS lektívának kell végrehajtania s ami ' nagyon fontos, ellenőriznie. Vannak alapszervezeti bizottsá' gaink, amelyeknek jegyzőkönyveiI ben a határozatok utolsó sora majd. nem kizárólag, váltakozva így hangzik: teljesíti az elnök, teljesíti a jegyző. Itt is a tervszerűtlen munka egyik formájával találkoztunk, amely a kollektivitás elvének megszegéséhez vezet. Akadnak még ittott olyan nézetek, mintha a pártbizottság a „bölcs fejek gyülekezete" lenne, amelynek van egy-két „végrehajtó szerve". Márpedig ez teljesen helytelen! Pártszervezeti bizottságaink túlnyomó többségében helyesen osztották fel egymás között a munkát, mindegyikükre jut egyegy fontos munkaszakasz. Csak így lehet kollektíván nemcsak dönteni, hanem határozott érvényre is juttatni. Természetes, hogy az egyes munkaszakaszokkal, pl. a pártiskolá. zással, a csoportvezetők irányításával, a pártadminisztratívával, stb. megbízott pártbizottsági tagok nem egyedül végzik munkájukat. És itt eljutottunk egy újabb hiányossághoz, amely igen gyakori. Egyes pártbizottsági tagok maguk akarnak minden feladatot megolda; ni, nem támaszkodnak a szervezet tagságára, nem vonják be a pártaktívát a munkába. De sokszor hallható még ma is ez a panasz: „Majd megszakadok a munkában, mindent magamnak kell végeznem, tagságunk teljesen passzív". A hiba gyö. j kere pedig éppen az így siránkozó, j lamentáló funkcionáriusokban van. Ha rendszeresen támogatást keres, nének a szervezet tagjainál, ha megbíznák őket kisebb-nagyobb feladatokkal, akkor nem volna az alapszervezetnek passzív tagja és olyan pártbizottsági tagjaink sem volnának, akik „nélkülözhetetleneknek" tartják magukat. A határozatok végrehajtásával elválaszthatatlanul egybekapcsolódik az ellenőrzés kérdése. Éppen a komoly ellenőrzés hiánya okozza azt, hogy sok döntés csak papíron van meg, de a gyakorlatban, az életben, a pártmunkában nyoma sincsen. Ahol nincs ellenőrzés, ott előbb, vagy utóbb a felelőtlenség lesz úrrá, s az még a legjobb határozatnak is a halála. Az ellenőrzés a pártkollektíva elsőrendű feladata. Az alapszervezetek bizottsági üléseinek és taggyűléseinek legfontosabb napirendi pontja a határozatok ellenőrzése. Alapszervezeti bizottságaink nagy részében követik is ezt az elvet, de nem ritkán fordul elő, hogy az ellenőrzés csupán formális. Ha a határozat nem lett teljesítve, a következő bizottsági gyűlésig tolják ki a határidőt, s így megy ez addig, amíg az ügy időszerűtlenné válik, vagy elfeledkeznek róla. Felelösségrevonás nem létezik. Még nagyobb hiány az, hogy taggyűléseinken még 1« nem elégítő mértékben érvényesítik az ellenőrzésnek azt a formáját, hogy a feladatokkal megbízott elvtársakat beszámoltatják tevékenységükről. Ott azonban, ahol ezt nem hanyagolják el, a tapasztalat azt mutatja, hogy a kollektíva által gyakorolt ellenőrzés a legnagyobb lendítő, aktivizáló erő. A kollektív döntés, végrehajtás és ellenőrzés elve nincs ellentétben a személyes felelősséggel. Ezért kell minden egyes határozatnál feltüntetni, ki felel teljesítéséért. Vannak még ugyanis elvtársak, akik lelkiismeretfurdalás nélkül nem teljesítik a pártbizottság döntését, mivel j úgy vélik, hogy felelősségre csak a I kollektív szervet lehet vonni. A kol. lektívával takaródznak, igy akar| nak kibújni a feladatok teljesítésével járó felelősség alól. A kollektív vezetés hiányával magyarázható a felelősségtől való irtózás betegsége is. Ott, ahol a pártmunka irányításából csak egykét egyén veszi ki a részét és ezzel a többieket elszigeteli az égető problémák megoldásától, a szó szoros értelmében passzivitásba kergeti őket, ott terjed el legjobban ez a rákfene. Megnyüvánulási formája azután az, hogy a pártszerv ilyen „passzív" tagjai szükség esetén még egyszerű kérdésekben sem akarnak dönteni. Félnek a felelősségtől, nem mernek határozott szót mondani, gátlás nélkül, megfontoltan intézkedni. Márpedig az irányítás helytelen módszerei következtében felmerülő határozatlanság, ingadozás, a „ne szólj szám, nem fáj fejem" és a „nem intézkedem, így legalább hibát nem vétek" jelszók követése igen komoly károkat okozhat és okoz is a politikai munka terén. A kollektív vezetés elve érvényesítésének fontosságára mutatott rá néhány, az alapszervezetek életéből vett példánk. Természetes, hogy ennek az elvnek a pártmunka minden szakaszán kell érvényesülnie. Erre az eddiginél még jobban kötelez minket az, hogy alapszabályzatunk egyik sarkalatos pontjává vált a kollektív vezetésről szóló szakasz. A CsKP X. kongresszusa által kitűzött nagy feladatokat akkor fogjuk hiánytalanul teljesíteni, ha a kollektív vezetés elvét minden kommunista, pártszervezet és szerv a magáévá teszi és a gyakorlati pártmunkában érvényesíti. Gály Iván