Uj Szó, 1954. május (7. évfolyam, 105-131.szám)

1954-05-28 / 129. szám, péntek

'354. május 28. UISZÖ 5 SZIRÉNA i MARIÉ MAJEROVÁ REGÉNYE Amikor elolvastam Marle Majerová regényét, a Szirénát, mely nemrég jelent meg a Csehszlovákiai Magyar Kiadónál, megrendültségemnél csak a szégyenem volt nagyobb. Szégyeltem magam és szégyelhetjük magunkat mindnyájan, akik nyelvi nehézség miatt eddig nem olvashattuk eredetiben ezt a könyvet és így élményfosztottan szegényedtünk. Élményről beszélek tudatosan, tehát arról a lényeges hatásról, mellyel minden nagy írásmű megajándékozza az embert. Ez a regény Kladno eposza. Reális adottság: három munkásnemzedék élete, kis emberek lázadó lázító története, szegények sorvadása, gazdagok túlhízlaltsága. bányák és kohók terjedése, földés emberfalása. Mindi? Kladnóról van szó és mi mégis többet érzünk, tudunk és látunk, mert egy botladozó, tántorgó, majd eszmélő kezdet történelmi erővé formálódásának leszünk a tanúi: a népi ellenállásnak, a megcsalt, kizaklatott, kutyába vett dolgozók jövőterhes valóságának. Messze a győzelemtől, levert sztrájkok légkörében formálódik itt a kezdet-kezdetén, csírájában, adottságában, osztályharcában a végbizonyosság: a dolgozók igazának hite, tudata és ítélő realitása. A regény utolsó dátuma: 1918. március 1. Kladno katonai igazgatás alatt még, a halál csatatereire ontja a vas vércsapoló gyilkait, a bányákban és kohókban katonai őrszemek, aki mukkan egyet, golyót kap, de az öreg Hudec- dédanyó, ez a szent asszony, aki a kladnói pokolban végigélt és végigcsinált mindent, méiís ezt írja harctéren levő unokájának, Hudec Jojónak: „Hiszem, hogy bár a sziréna még mindig nap nap mellett, ágyúk és fegyverek készítésére szólítja a kladnói rabszolgákat, mégis közeledik mér mindnyájunk közös ünnepf. Jegyezd meg fiacskám szavaimat: Folyik még egyszer víz a mi malmunkra isi" Majerová kladnói regénye a dolgozók véggyőzelmében vetett hit és tudat eposza. Kladno e tudat kialakulásának egyik fontos hazai tanúsága és tanulsága. A kladnói erdők, földek, bányák idegenek kezén vannak. A Fürstenberg nemzetség „nem elégedett meg már a baior latifundiumokkal, hanem nagyhatalmak módján kiterjesztette vagyoni érdekeltségeit határokon túlra is. Még AusztriaMagyarország területén is voltak gyarmatai". Az idegen munkáskizsákmányolás lényegében munkától idegenkedők basáskodó kolonizációs módszere. Hudec József szénégető, ki az erdő magányában kötélpályamodellekkel bajlódik, „oly szerkezetekről álmodott, melyek megkönnyítenék až emberi munkát és leegyszerűsítenék a termelés lassú folyamatát". Ezt a feltalálót az egyre növő üzem meglopja és vakvágányra futtatja: „Kladnó felvirágzôsa Hudec végét jelentette." A regény emberáldozattal indul: az erősebb felfalta a gyöngét és Hudec elméje elborul. Fia, Pepek, ficsúr, kohómunkás, szoknyavadász és az ital rabja. Az otthon pokollá válik, ahogy általában „a dolgozók Otthona őrültekháza, És mindez csak azért, hogy az urak többet harácsolhassanak. Csak kifacsarni a népet! ...Nekünk az urak számolnak! Még hozzá németül Duplán a nyakunk köré tekerték a kötelet. Egyszer kapitalista módon, egyszer német módra". Itt van például a kladnói atyaúristen, Bacher igazgató, a pinzgaul gőgös német és szívtelen tőkés. Amikor kitör az első sztrájk, ultimátumának szövege így hangzik: „Kegyesen el akarom felejteni, ami történt. Mindenki, aki azonnal munkába áll, bocsánatban részesül." Csoda, ha még az asszonyok is felhorkannak: „Asszonyok, most győznünk kell, mert különben még szántani fognak velünk az uralt." Ebben a puskaporos hangulatban „bányász és hutász valósággal agyuk gyújtogató! lettek". Elég egy véletlen szikra és kész a robbanás. A kladnóiak friss gyúanyagot jelentenek, hisz „csak tegnap fedezték fel magukban az ellenállás erejét". És egyszerre csak ott állnak a Bacher-villa előtt, mért „ez a nagy vagyon a feldühödött tömeg ellensége volt" és mór árad, zúdul be a kétségbeesettek haragja és mint. a gátjaszakadt folyó, elönti az egész villát: törnek és zúznak, a felhasított párnákból dől a toll, a pihék hótakaróként borítják be a kertet. Az éléskamrákból kihajítanak mindent. „De senkinek sem jutott eszébe, hogy a gazdag éléstár egyetlen falatját is szájába vegye. Torkukat összeszor'oUa a harag, nem voltak képesek nyelni sem" ... A sziréna folytonos üvöltése közben megérkeznek a csendőrök. Sortűz. Halottak és Hudccné Milkája nincs többé, de Hudecué eszmélése itt kezdődik: „Nem volt hozzászokva, hogy máshonnan ir, érhetik csapások, mint Pepektöl, a Pepek csélcsapságától. De van talán egy ellenségesebb erő is, ami ott áll felette, Pepek felett, minden krocsehlavi és kladnói felett; ez az erő mozgatja a családok sorsát, ez uralkodik életükön. Ez az erő csendőröket és katonákat is felhasznál céljaira! Most már tudta, kitől kell félnie!" A tőke is tudta, hogy mi ellen kell védekeznie. Újságjaik a „vagyon ellenségei" ellen uszítottak: „A szocialista propagandának ez a söpredéke az idén már egész sor sztrájkot szervezett, melyek közül a belgiumi Charleori városban kitört sztrájk volt az első. Nem is lehet másként, hiszen maga a strike (sztrájk) szó is nemzetközi" ... Egy félévszázad múlva, Tormay Cécile, Bujdosó Könyvében, mely az úri Magyarország szörnyülködését fejezi ki a forradalom felett, újra felbukkan majd ez a „nem is lehet máskép", mely a népítéletnek még a lehetőségét is elvitatja. Tormay Cécile szerint a munkásság „strikeot" rendezett. Tehát valami idegen dolog csempésződött be a jámbor magyarok közé és így a magyar munkásság valami lényétől idegen dolgot művelt: „strike"-olt. A kiszákmányoló osztályok bűnüket csak ilyen bajánál fogva előrángatott érvvel tudják elkenni. De az első kladnói sztrájkkal szemben még a város is közömbös volt. Amikor a vájárokat 16-os csoportokban egymáshoz vasalva végigvitték Prága utcáin, „a közömbös Prága egykedvűen sietett el mellettük, úgy vélte, valami idegen népség ez, messzi tájakról". Amikor a harmadik Hudec, a „policájt" a színre lép, az ontudatosodás már olyan fokot ért el, hogy válaszút elé érkezve, ez a Hudec már hátat tud fordítani csábításnak, mindennek és inkább külföldre megy, mert cz az egyetlen út „melyet nem torlaszolnak el baráti holttestek". Eljut Amerikáig, de itt kiábrándul: „olyannak tűnt fel előtte, mint valami versenypálya, ahol a munkások azért futnak, hogy fogadásokat nyerjenek meg egy harmadik számára, s közben elfecsérelik minden erejüket". Mire hazaérkezik, új kép fogadja, új sztrájk, mely mát nem spontán dühreakció, de szervezett szolidaritás eredménye. A sztrájkkasszába angol és német bányászok küldik bíztatásukat és a sztrájkolok között megjelenik Masaryk professzor is. Beszédében a kladnói sztrájkot a délafrikai angolbúr háborúval hasonlítja össze és a végén egy gépről beszél, mely végtelen erőmennyiséget tud összpontosítani: „ez a gép, mely oly régi, mint maga a kultúra, ti vagytok! Csak erről van szó, hogy megértsétek: ti vagytok a gomb, melynek megnyomására leáll a gépezet. És ennek a gépnek kis erőpróbája a mai sztrájk". Mi mindennek kellett történnie, hogy ugyanaz a Masaryk, aki itt kijelenti; „ebben a harcban csak akkor győzhettek, ha szolidárisak lesztek" — később, mint köztársasági elnök, némán reagáljon a duxi és kosúti sortüzekre! Majerová arról a hatásról, arról a „néma pillanatról" ír, mely ezt a kijelentést követte. „A pillanatnyi csend után szinte megsüketítette őket a feltörő tetszésnyilvánítás". Ki hitte volna akkor, hogy Masaryk — sztrájktörő lesz?! Kladnóban nem idegen szó többé a sztrájk. A „strike" meghalt, éljen a sztrájk, mely most már letagadhatatlan népi valóság, húsból, vérből való élő óriás, mely itt a regényben áradva fog össze minden jóakaratot, emberséget, népi szolidaritást. A környék, a parasztok, a városiak, mindenki ád valamit. „Szomszédok láttok minket? Mi vagyunk a láthatatlan munkások, akik életük felét a föld alatt töltik, hogy melegedjetek és világosságtok legyen! Van egy üres termetek a kocsmában? Adjátok kölcsön a kulcsát, hadd rakhassuk le ott az adományokat! Hogyan? Már egy szekérre való gyűlt ösjze? Ó! Ó! Ó! Köszönjük polgártársak', köszönjük!... Mi pedig tovább repülünk. Itt rokonok laknak. Tónikám, Zsaninka, itt vagyunk, sztrájkolunk. Mit adtok? Jó emberek, cseh emberek, láttatok már vájárt? Hogyan láthattunk volna, hiszen a vájár a föld alatt él, mint a csimasz... Ha még nem láttatok bányászt, hát itt van! Szeld ketté a kenyeret, testvér és add ide mindkét felét. Inkább az élőknek adj, a holtaknak már nincs rá szükségük. Legalább nem kell majd temetésre járnod". Mi ez? Micsoda hang üt itt szíven, mi melegíti és miért ragad meg? Ez a sztrájk monológja: párbeszéd a névtelen szolidaritással. Ez a harci valóság, igazság lírája, világgátárulkozó tudata. Az ismeretlen hős beszél itt, az ezertestű valóság ezerlelkü megfoghatatlansága: az Igazság néma fensége, szépsége, melynek csak az író és csak így tud hangot adni. Csodálatos zengés ez és valahogy cseh regénysajátság. Utánozhatatlan. Ott van čapek regényeiben, ez melegíti Vančura Jánosát, a péket és ez a lírai lebegés teszi szinte Krúdyhoz hasonlóvá Drda Úrkeze városát. A teremtménnyel való szolidaritás pozitív lírája ez, nem dekórum, nem mesterségbeli fogás, nem hangulati eredmény és nem a szentimentalizmus gyümölcse, de a lefojtott valóság tárulkozó túlc^ordulása fűt és tüzesít át itt mindent. Az egyszerű kijelentés — „a munkás élete a kapitalizmus korszakában csak átmenet" — nem elégít ki. Több kell, más kell, ez kell: „Ti Urak, ne feledjétek, hogy a vasban a mi vérünk kering! Hogy benne van a kardban, mely a sztrájkolók közé sujt; benne van minden szerszámban, kalapácsban, sínben és pillérben, minden gépben, mely a tiétek és gazdaságtok forrása. Ez a vér megmérgez minket, mert ezt a vért gyűlölet és gyűlölködés fertőzi meg. Ez a vér okozza majd egyszer, hogy a fegyverek acélja ellenetek fordul!" Majerová regénye az írói szolidaritás, az azonosulás eredménye. A valahai kladnói kis cseléd, akiből író lett, mást, többet, igazabbat, szebbet nem adhatott, nem mondhatott. Vele és általa Kladnó beszélt: egy harc történelmi teljessége. A regény: a teljesség műfaja Majerova regénye, a Sziréna, kimeríti e műfaj minden kritériumát. Fábry Zoltán, Töá\ra hegyei közöH Tátra magas hegyei közt járok, a nap szórja arany csíkjait, Lomnic csúcsa a felhőkbe nyúlik s körülöttte boldogság lakik. Legeltetem szememet a tájon, Tátra magas hegyei között, fönt fénylik a hó birodalma lent már minden zöldbe öltözött. Hahôzok a fenyvesek lábánál, visszaveri hangomat a bérc, erősödik a szeretet bennem, mint lángokban acéllá az érc. Felemel és erősít a szépség, véghez vinni harcos tetteket, jobb munkával szeretni hazámat, a népet, rónát és a bérceket! Fecsó Pál /Ql mára a la U Mint édesanya gyermekére hajlik, borul az alkonyat a tájra, Szellő érint, mint kendő széle és édes zamatot csókol a számra, A fán a tavasz ezer ujjal bontogatja a virágkelyheket Keblemben is valami új van egy új érzés rezgeti szívemet. Arcomon tükrözik a fénye, míg életemre s terád gondolok. A megifjult föld szívverése zsong alul és én is, én is dalolok. Az én legkedvesebb virágom az almafa rózsaszín virága. A legkedvesebb a világon Te vagy énnekem piros leányka Petrik József A lipcsei „Gewandhausorchester' vendégszereplése a bratislavai nemzetközi zenei fesztiválon A bratislavai zenei fesztivál második hangversenyén a világhírű „Gewandhausorchester" élményszerű hangversenyét hallottuk, melyet államdíjas karmesterük, a kiváló Franz Konwitschni vezényelt. A leipzigi Gewandhausorchester a legkiválóbb zenei testületek közé, tartozott már a 18. és a 19. században. 1781-ben Lipcsében, zenekari hangversenyciklust rendeztek eleinte egy ruhaáruházban. Világszerte híres, elsőrangú előadások voltak ezek. Az első koncerthelyiségről nevezik tehát még ma is a híres lipcsei zenekart „Gewandhausorchester"-nek. 1835-ben maga Félix Mendelssohn Bartholdy állott a testület élén, koncertmestere pedig a kor híres hegedűművésze és pedagógusa, Dávid Ferdinand volt. ő és a „Gewandhausorchester" voltak Mendelssohn pompás E-moll hegedűversenyének első interpretátorai. Mendelssohn-on kívül állandóan oly karmesteri kapacitások vezették a zenekart, mint Bülow, Artúr Nikisch, Furtwangler, Bruno Walter, stb. A vasárnapi hangverseny lenyűgöző hatása azt az örömteljes tényt bizonyítja, hogy a „Gewandhausorchester" megtartotta páratlan színvonalát és méltó tolmácsolója a nagy klasszikusok és a ma zeneszerzői-művészetének. Konwitschni mesteri pálcája a legcsodálatosabb hangszíneket varázsolta elő az impozáns zenekarból. A vonósok csodás ragyogása és harmóniája a fafúvók és kürtök makulátlan zengésével elsőnek Beethoven első C-dur szimfóniáját tolmácsolták. A C-dur szimfónia még erősen a nagy klaszszikus mesterek Haydn és Mozart befolyása alatt áll, csupán itt-ott érezzük egy újat kereső lángész tagadhatatlan jelenetét, mint pl. az első tétel bevezető adagio moltójában. Már e szimfóniájában aránylag nagy zenekart mozgósított a mester, Konwitschni a szimfónia e klasszikus jellegét és mozarti légiességét épp oly tökélylyel érzékeltette, mint a már l a jövő Beethovenére utaló részeket, ' mint például a harmadik tétel menüetjét, melyből e tételben már tényleg csak az elnevezés maradt. Beethoveni Scherzo ez a szó legszorosabb értelmében, mert a későbbi scherzóktól nem hangulatban, hanem csalc terjedelemben különbözik. Megtalálhatjuk benne a közeli rokonságot a VII. szimfónia óriás-scherzójával is. Mily nagyszerűen érzékeltette a pompás zenekar az utolsó tételből áradó őszinte humor csillogását, melyet a szimfónia egy hallei előadásán 1809-ben a vezénylő Türk karnagy megrövidített hat bevezetőütemmel — azzal a megindokolással, hogy „megnevetteti a közönséget." Mintha oly nagy baj lett volna, ha a közönség elmosolyodik ott, ahol egy Beethoven akarja megnevettetni! A hangverseny második részében Sosztakovics X. szimfóniáját hallottuk oly egyedülálló interpretációban, melyet szavakkal nehéz érzékeltetni. A csodás zenekar mesterien oldotta meg a technikailag oly nagyigényű mű előadását. A szimfóniát, mely nagy visszhangot és vitát keltett a szovjet zeneéletben, Hacsaturjan értékelte nemrégiben, kiemelve Sosztakovics merész és határozott előretörését a szovjet szimfonikus muzsika terén, mely Majaszkovszkij és Prokofjev halála óta várja az új művek megszületését. A hangverseny a kiváló zenekarnak és karmesterének szűnni nem akaró, lelkes ünneplésével zárult. Mindegyikünk azzal az őszinte vággyal hagyta el a hangversenytermet, hogy minél előbb viszontlássuk a pompás Gewandhausorchestert, mely vitán kívül a világ legjobb zenekari testületei közé számítható. Boráros József