Uj Szó, 1954. március (7. évfolyam, 52-78.szám)

1954-03-20 / 69. szám, szombat

1954. március 20. U J SZO 5 Janko Fifik, a bírálat és önbírálat mestere A bírálat és önbírálat elvtársak, nagy művészet. Kész haditerv: nem elég tudni, hogyan kell bírálni, de azt is tudni kell, hogy mikor és főleg kit kell bírálni. De még ez sem minden: tudnod kell', mikor kell befejezni a bírálatot és mikor elkezdeni az önbirálatot. És hogy egyáltalában meg kell-e kezdeni. Ha nem tudsz mesterien bírálni, inkább hallgass, mert leégsz. Mint péidáuí én: az ilzem'i konyha vezetője voltam •— ez már valami — és ma fizikai munkás vagyok. Miért? Mert nem sajátítottam el kellőképpen a bírálat és önbírálat művészetét. Igen elvtársak, ma ezt önbírálólag beismerem. Az egyik gyűlésen kezdődött a dolog. Már pontosan nem emlékszem, aktíva volt-e, plenáris ülés, összüzemi gyűlés, szakasz, vagy üzemtanács gyűlés, elég annyi, hogy én is ott voltam. Mert a gyűlést világéletemben szerettem. Beismerem, szerettem vitázni, bírálni. Üiök a sarokban a kályha mellett és hallgatom a beszámolókat. Innen nem látom az elnöki asztalt, de a szónokokat már a hangjuk után jól ismerem: az igazgató, máskülönben vígkedélyü ember, olyan fájdalmas hangon beszél', mintha valakit sajnálna, a főmérnök viszont dadog és a káderest is megismerem, ámbár nem is annyira a hangjáról, mint trnavai kiejtése után. Mondom a barátomnak: — Hallod-e Misko, ha megkezdődik a vitar^kelts fel. Szemembe húztam a sapkámat, hogy egy kicsit eiszunditsak. Lassan már leragadtak a szemplliáim, de éppen akkor kezdte meg a ká. deres beszédét, felhangzott a taps és mire újból' el szundítottam az elnöki asztal mögül kellemetlen sípoló hang szólalt meg. — Ki az? — mondom magamban. — Ezt a hangot még nem hallottam Az űj tervezőnk volna? Vagy valamelyik mérnök" fázott meg és az köszörüli a torkát? — Kényelmesen elüldögéltem és szememet csak úgy félig nyitvatartva találgattam, kicsoda a felszólaló. Ahogy így gondolkozom, egyszer csak úgy tetszik, mintha az az ellenszenves hang az én nevemet említené. Jobban odafigyelek, hát csakugyan rólam beszél. Hogy Fifik elvtárs az üzemi konyhában valami „furcsa módszereket" vezet be, meg hogy Fifjk elvtárs jobban tudatosíthatná feladatát, s azt, hogy milyen szerepet játszik az üzemi konyha a szocializmus építésében. Nem hagyott békén a dolog, felálltam, szétnéztem. Hát mit látok: az emelvényen a mi főkönyvelőnk áll, olyan ellenszenves, sovány emberke, kopasz, szemüveget visel, egyszóval bürokrata. Eddig hallgatott, mint a tetű a var alatt és most bírál! — Nézzük csak — gondoltam magamban — hogy kakaskodik. Felnyújtom a kezem és megkérdezem őt szépen; — Mit fecsegsz, elvtárs ? Miért becsméreled Fifik elvtársat? Ha az üzemi konyhában valami nem tetszik neked, írd be a panaszkönyvbe és hallgass! Nem azért jöttünk itt össze, hogy a recsegéseidet hallgassuk .. Lehet, hogy el is hallgatott volna, de az igazgató piszkálni kezdte. Magyarázd meg elvtárs — bátorította — fejtsd ki előttünk konkréten, mit értesz a „furcsa" módszer alatt? * — Megmagyarázom én kérem — felelte sípoló hangon. Elkezdte mesélni, hogy a múltkor nem adtam neki egy kocka cukrot a kávéjába, neki, a dolgozó értelmiséginek és hogy állandóan keserű kávét adok. Ez már feldühösitett. — És ha. te — mondom — dolgozó értelmiségi vagy, hát neked ALBERT MARENČIN több cukor kell, mint a munkásnak? Hogy képzeled el te a demokráciát. Nézzük csak a bürokratát — mondom — cukor kellene neki! Megsértődött, egészen^ elvörösödött. — Csak ne nagyon hencegj — mondtam neki. — Tőlem ne kunyerálj, mert én munkáskáder vagyok. És ki vagy te? Közönséges, semmirevaló bürokrata! Többen lehurrognak, hogy hallgassak el, de én nem hagyom magam. Hisz ahogy tudom, nem változott meg a párt irányvonala a bürokratákkal szemben. — Nem hagyom magam elnémítani, — mondom. — Nem vagyok sem burzsuj, sem kollaboráns, sem* fasiszta, hogy hallgassak. Már tűzbe jöttem, bírálok fűt-fát: azt sem bánom mérnök-e vagy a káderreferens, vagy maga az igazgató. Mindenkinek megadom azt, aanl neki jár. — Igazgató elvtárs, — mondom — ne védd a bürokratákat!'Vigyázz, nehogy burzsoánacionalistának nyilvánítsalak. Ekkor már a párttitkár is beavatkozott és megintett, hogy fejezzem be, mert megvonja tőlem a izót. — És aztán miért? — mondom. — Már kritizálni sem szabad? Miféle terror ez? Erre ő azt mondja nekem, hogy öntudatnélküli demagóg vagyok. — Lehet, hogy igazad van, titkár elvtárs, — mondom neki. — De hát ki a hibás azért, hogy én öntudatnélküli demagóg vagyok? Ki itt a párttitkár, én vagy te? Ha egyszer párttitkár vagy, kutyakötelességed törődni velem, hogy megszabaduljak a burzsoá csökevényektöl... Egyszóval szép, éles, őszinte bírálat volt ez, ahogy illik. Hisz ismeretes dolog, hogy a bírálat másnemű nem is lehet és nem is szabad, hogy legyen. Ne gondoljátok, hogy egy szavamat elismerték, dehogy is! A legközelebbi pártgyülésen kizártak a pártból. Igaz, önbírálólag be kell vallanom, hogy az én bírálatom túlságosan éles volt. Ez hiba volt. Csak a könyvelőt kellett volna bírálnom, nem belekapaszkodni a káderesbe, az igazgatóba, és főleg nem a párttitkárba. De én, ahogy már mondtam is, akkor még nem sajátítottam el eléggé a bírálat művészetét. Igen, elvtársak, ezt most önbírálólag beismerem. A pártból tehát kizártak, de életemben más változás nem történt. Körülbelül két hét múlva, ülök az irodában. Egyszer csak nyílik az ajtó és kit látok: a káderes, Az élelmező, az üzemi tanács elnöke és még mit tudom, kik mások — egész küldöttség. Köztük az a kiállhatatlan bürokrata is. — Mi van, elvtársak? — szólok hozzájuk kedvesen. — Mit óhajtanátok? — Bizottság vagyunk — mondják. — Ellenőrizni jöttünk téged, mert a munkások panaszkodnak, l hogy keserű kávét adsz nekik. — Ejha — gondolom magamban, — nem elég, hogy a pártból kizártak, már még a bizottságot is rám küldik. Biztosan az a bürokrata heccelte fel őket, hogy kitöltse rajtam bosszúját. Kegyetlenül dühös lettem. — És engedélyük van-e? — kérdeztem őket. — Mert én Írásbeli engedély nélkül a raktárba senkit sem engedek. Hiába vigyorogtok, elvtársak, ez így van, rendnek kell lenni. Szépen és csúnyán is kérnek, hogy csak engedjem be őket, -hogy maga az igazgató küldi őket. — Az semmi — mondom. — Ha küld, akkor állítson ki Írásbeli felhatalmazást, másképp nem engedlek be benneteket... Ugy gondoltam, hogy míg kész lesz az írásbeli felhatalmazás, vége lesz a hivatalos óráknak és az ellenőrzést nem tartják meg. ök azonban siettek és még egy félóra sem telt el, máris visszatértek az igazgató írásbeli felhatalmazásával. — Jól van — mondom. — Tessék. Rendnek kell lenni. Bementek a raktárba, felkattantottam a villanyt, mindent megnéztek, feljegyeztek. — És hol van a cukor? — kérdezték tőlem. — Milyen cukor? — A kockacukor. Az az öt mázsa .., — Hej, itt már baj van — gondolom magamban, egyéb már nem segít, mint a rendes, őszinte önbírálat. Bizony, bizony, hiába, önbirálatot kell gyakorolnom, nincs más mentség. ' — Elvtársak, — mondom, — szigorú önbirálatot kell gyakorolnom. Nem titkolok semmit, nincs annak értelme, mindent megmondok becsületesen, őszintén, ahogy illik. Hisz a bírálat, mondom — és az önbírálat, azok a mi leghatalmasabb fegyvereink. Mindenekelőtt önbírálólag be kell ismernem, hogy habár a pártba mindjárt február után beléptem, még máig sem tanulmányoztam át egyetlen marxista művet sem... — De ml van a cukorral? — vágott a szavamba az az ellenszenves bürokrata. —. Mindjárt sor kerül arra is — mondom. — Mindennek megvan a dialektikus összefüggése. Egyszóval nem tanultam, lemaradtam és Így nem csoda, hogy nem egyszer goromba is voltam, mint egy igazi burzsoánacionalista és végül mivel ideológiailag nem fejlődtem, feketéző lettem. Ma ezt mind önbírálólag elismerem és vállalom, hogy mától fogva becsületesen tanulni fogok. A bürokrata újból nem engedi, hogy befejezzem. — De mi van a cukorral? — kiabál. — A cukrot is elfeketézted? , Igen, mondom. Ideológiai elmaradásom következtében a cukrot is elfeketéztem. — Hogyan, hogyan? — Egyszerre mindnyájan kíváncsiak lettek. — Csak úgy — mondom — kéz alatt. Eladtam a helybeli lakosoknak, a parasztoknak. No meg kell jegyeznem, hogy nem adtam áron felül, inkább áron alul, olcsóbban, mint az üzletekben. A kulákoknak nem adtam belőle egy grammot sem. Mindent a kis- és középparasztok vettek meg. Azt is njeg kell jegyeznem, hogy az így szerzett pénzt nem gyűjtöttem össze, mint kapitalista nyereséget, hanem az utolsó fillérig becsületesen mind elköltöttem a szo. cialista szektorban, a Zdrojban. Bárhogy is áll az Ugy — tettem hozzá, be kell önbírálólag ismernem, rosszul gazdálkodtam a nemzeti vagyonnal... Egyszóval szép, éles, őszinte önbírálat volt ez, ahogy illik. Hisz, ahogy tudjuk, az önbírálat másformájú nem is lehet és nem is szabad, hogy legyen. Gondoljátok azonban, hogy legalább egy szavamat is elismerték? Dehogy is! Az üzemi konyhából azonnal elbocsátottak és feljelentést tettek ellenem, akárcsak a legutolsó kém, vagy áruló ellen. Igaz, önbírálólag be kell ismernem, hogy az önbírálatom túlélés volt. Ez volt a hiba. Egyszerűen azt kellett volna mondanom, hogy a cukrot ellopták a betörök és azzal békességem lett volna. Legalább is egy időre. De én, ahogy már mondtam is, akkor még nem sajátítottam el eléggé az önbírálat művészetét. Igen elvtársak, ma ezt önbírálólag beismerem. Fordította: Gérecz Arpád SAS ANDOR: Ami Kossuth művéből élő hatvan évvel halála után 60 év előtt, 1894. március 20-án ! halt meg Kossuth Lajos Torinoban j s április elsején temették Budapesten. 47 éves volt, amikor 1849 augusztusában a világreakció fegyveres erői eltiporták azt a forradalom szülte köztársaságot, amelynek élén állt és ezért el kellett hagynia Magyarországot. 4ó évet töltött emigrációban, s életének 92-ik esztendejében visszatért hazájába, lezárt ajakkal, amely valamikór á legjelentősebb szabadságos mondanivalókra nyílt meg a népért, a népről és a népnek, lecsukctt szemekkel, amelyeknél élesebben és bátrabban a XIX. század derekán magyar politikus nem látta meg a demokratikus tennivalókat, nem fürkészte a jelen hibáit, nem villant a feudalizmus bilincseit lerázó jövő felé, elpihent aggyal és szívvel, amelyek nem ismertek visszahőköl ést a leghatékonyabb intézkedések megtételétől, soronlévő és magas eszmeiségú célkitűzések megvalósítása végett. 1894 márciusában a Habsburgok megengedték, hogy immár halott detronizálójuk holtteste visszakerüljön Magyarországra s ott végtisztességben részesüljön. A sorsukat Bécshez kötő, hatalmukat Bécs védelmének köszönő nagybirtokos arisztokraták, akik_ nek uralma ellen vezette Kossuth a kczépnemesség és a plebejus rétegek harcát, kivonták magukat a végtisztességen való részvételből s gyűlölködésüket a halott Kossuthttai szemben akkor is kimutatták, amikor egy egész nemzet megindul tsága kísérte koporsóját. Azonban a nagylelkűséget színlelő császári udvar és a konok ellenfelek tévedtek. Kossuth porhüvelyével együtt eszméi és. politikai hagyománya nem kerültek a pesti Kerespesi-úti temető kriptájának mélyébe. Kossuth halála és temetése idején a kormánynak és pártjának szánalmas viselkedése megmutatta, hogy a minisztertanács törpék gyülekezete s az ellenforradalmi erőkkel kiegyezett kormánypárt korifeusai osztályérdekeik védelmében minden gerinctelenségre kész alázkodók egy Kossuthhoz képest, aki a népi önrendelkezés teljességét akarta megvalósítani az osztrák feudális abszolutizmusnak hazáján is élősködő hidrája ellenében, s egyszersmind a belföldi földesúri rendszer felszámolásával. Világtörténeti vonatkozásban a XIX. század magyar társadalomtörténetének kétségtelenül legismertebb és — bátran hozzátehetjük — legnagyobb neve a Kossuth Lajosé. 1848 őszétől 1849 nyaráig az általa szervezett harc a reakció akkori világhata;masságai ellen egyedülálló, páratlan jelenség volt s Kölnben Marxot, a nagy francia forradalom cselekvő erejére emlékezteti; a cseh dolgozó parasztság körében éppúgy rokonszenvet és reményt keltett, egy mindinkább reménytelenné ködösödő korban, mint messze északon a norvég polgárság költő - fiában — Ibsen H nrikben s orosz forradalmi demokraták szivét dobbantja a feudalizmus láncáinak széttörésére megmozduló magyar elszántság felé, abban a rokonszenvben, amelyet odahaza az eszmeiségben és törhetetlenségben egyaránt nagy Csernisevszkij, Alekszandr Gercen pedig londoni emigrációja idején, ahol találkozása Kossuthtal a jobbágyfelszabadító demokraták szolidaritásának jelképe, bensőséges melegséggel és megértéssel fejezett ki. De Kossuth nevének csengése van a század utolsó évtizedében is. még pedig abban az éle t körben, ahol a fiatal Maxim Gorkij élményeit és benyomását szerezte, mert 1892ben megjelent elbeszélésének, a Makar Csudrának egyik szereplője meggyőződésének, erkölcsi felfogása megingathatatianságának egy becstelen nagyúrral szemben azzal a kijelentéssel ad nyomatékot, hogy ö Kossuth katonája volt. Az öreg Danilo egy mágnásnak odavágja: „Csak az urak szoktak eladni mindent, disznójuktól, a lelkiismeretükig én azonban Kossuthtal .harcoltam és semmivel sem kereskedem." Lehet, hogy igaza va

n annak a legújabb magyar történeti munkának, amely azt írja, hogy emigrációjában Kossuth nem ismerte fel a nemzetközi munkásmozgalom jelentőségét, a magyar dolgozó nép szabadságának kivívásával kapcsolatban, annyi azonban bizonyos, hogy ő, akinek pompás tájékozottsága volt a politikai gazdaságtan területén is. tudott a proletariátusról. Hiszen a mult század negyvenes éveinek derekán, még országgyűlési szereplése előtt szól ,a nyomorult proletáriusról, ki az életet csak a keserves munka, a holnapi lét bizonytalansága és az éhség oldaláról ismeri s kiről az európai civilizáció netai gondoskodott..." Az utolsó rendi országgyűlésen pedig, -amely 1847/48-ban ülésezett Bratislavában, egy vita keretében a reakciónak, főleg az egyháznak képviselőit kimondottan a proletariátus oldaláról fenyegető vihar elsöprő erejére figyelmezteti. Az is kétségtelen, hogy Kossuth a Habsburgok bürokratikus önkényuralm? ellen páratlanul bátran, azonban még sem eléggé átgondoltan és körültekintően lépett föl, mert nem propagálta eléggé a közös nyomorgató elleni összefogás demokratikus elvét a Habsburg-igában görnyedő többi nemzet körében. Ez összefüggött azzal, hogy Kossuth polgári demokráciáért harcolt s ennek veleszületett gyarlósága a nemzeti elv agresszív érvényesítése s ez a hiba megtalálható mindenütt, ahol a terjeszkedni akaró burzsoázia hatalomra jut, sőt már akkor is, amikor a hatalom felé tör. A földszabadult, a népi demokratikus magyar társadalom fizikai és élteimiségi, technikai és tudományos dolgozóinak kiemelkedő teljesítményeit Kossuth Lajosról elnevezett díjjal jutalmazza. Nagyon találó, méltó megjelölés ez. mert Kossuthnak, mint harcos forradalmárnak, államfőnek, politikusnak teljesítménye az ő korát megelőző elnyomatásos három évszázadhoz, a vele egykorú társadalmi helyzethez és az utána következő, napjainkig tartó időszakhoz mérve is egyedülálló. Működésére a legnagyobb hatású és legjelentékenyebb történeti jelenségek felmérésére szolgáló mérték alkalmazható. Ha Kossuth nem is ismerte fel, hogy a legnagyobb társadalmi és nemzeti feladatokat nem a burzsoázia, hanem egy új társadalmi osztály, a munkásság fogja vállalni, ma az épülő szocializmus világában az új, a dolgozó nemzet a becses kossuthi hagyományokat. a haladó társadalmi-eszmei örökségek nagy értékei sorában tartja számon és gyümölcsözteti, mivel Kossuth a maga korának keretei között igazi haladó és forradalmi lendület megtestesítője volt. Nem, szólva olyan kezdeményezéséről, amilyen az önálló, nemzeti ipa

r meletti agitációja, egy kis nemzet önrendelkezését a világreakció Ieviatánjainak beavatkozása ellen úgy védelmezte, ahogy azt ma a fölszabadult magyar dolgozók is készek megtenni egy ú,i szent szövetségnek a népi demokráciák és a világbéke elle

n szőtt ármánya e'hárításám Arthur Kahn űj regénye Arthur Kahn új könyve azt bizo. nyitja, hogy olyan Amerika ís létezik, melynek irodaima semmi közös séget nem tart fenn az uralkodó' osztály hanyatlásban lévő irodalmával. Kahn megrajzolta regényében a házi. urak dekadens kizsákmányoló típu. sát. E típussal szemben több érdekes, pozitív alakot állít az olvasó elé: egy néger nőt, aki idegen családoknál kénytelen szolgálni, de minden kérdésihez (mint öntudatos munkás foglal állást; egy munkásszármazású lengyel gordonkamüvésznőt, aki igyekszik reakciós és faji előítéletek kel teli férjét átnevelnl. A szerző regényében azt akarja kifejezni, hogy a városban élő embereknek kollektívákban, szakszervezeteken kell egyesülniök boldogságukért, az egész nép haladásáért. Angusz Cameron, egy új haladószellemű kiadóvállalat vezetője Kahn új müvéről ezt mondta: „Ez a kitűnő regény sikeres kísérlet a balzaci ha. gyomány legmagasabb színvonal á. nak elérésére."