Uj Szó, 1953. november (6. évfolyam, 265-289.szám)

1953-11-04 / 267. szám, szerda

1953. november 4 III SZO 5 PETRŐC1 BÁLINT: Részlet a szerző „Érés" című kisregényéből Telték a hónapok, az évek, — Rudi nőtt és egyre többet látott az életből. Már a tizennyolcadik tavaszba lépett, amikor megismerkedett Keszi Imre zománcégetö lányával. Annával. Ott laktak nem meszsze tőlük a harmadik kurta utcában, amelynek még neve sem volt Csak három ház búslakodott ott árván. A két fiatal arca barna volt, mint íz érett dohánylevél. Annának bronzszőke volt a haja, olyan mint amikor ősz idején a nap sugaraiban pirul a gesztenyefák sárguló levele. Szeme mély, sötétbarna csillogású — s amikor Rudi átfogta derekát, úgy érezte Anna tüzességét, mintha jól befűtött kemsnce lett volna. Gyakran sétálgattak a zománc gyár előtti parkban, ahol vén fák terpeszkedtek görcsös, kiálló gyökereikkel. A törzsüket ketten is alig bírták átkarolni. Gerold nagybirtokosé volt ez a park — közepén a kis tavacska vizét a szél bodrozta. Szerény szomorúfüzek lógatták ágacskáikat a nyugodt vizbe, amelynek egyik feíét fénylő zöldesen vonta be a békenyál. Mellette meg ott roskadt a valamikor a nap aranyló színével vetekedő sárgafalú kétemeletes kastély. A felszabadulás óta úgy búslakodott itt, mint a kotlóstyúk, amely alá nem raktak tojást. Nem lakott benne senki. Gerold úr nyugatra menekült. A tető egy részét elvitte a háború szélvihara, a légnyomás, n felső mennyezet leszakadt, a falak össze voltak lyuggatva, mintha a béresek rohanták volna meg az épületet és ,a kastély urait nem találva otthon, haragjukban kapával, kaszával rontottak volna a falaknak ... Azelőtt rpagas drótsövénnyel volt körülvéve a park és a dolgos emberek csak bekukucskálhattak rajta, vájjon a kastély ura nem bújócskázik-e nagy. unalmában a sok fa között.. . Még egy éve sem volt, hogy Rudi a szépet tette Annának és a lány kérte öt, mint a testvérét, hogy rre járjon be i losonci textilgyárba, dolgozhat az ő gyárukban is, a zománcgyárban, ahol az egész Keszicsalád keresi a kenyeret. Anna a készáruraktárban dolgozott. Egy március végi vasárnap délután újra csak a parkban csatangoltak. Megálltak az omlatag kastély előtt. Már vagy két hete sok téglát, cementet, gerendát hoztak ide, hogy munkáskezek rendbeszedjék, kicsinosítsák a kastélyt, ahová a járási nemzeti bizottság költözik be. — Látod, a régiből újat csinálunk! Rudi mondta ezt Annának és egymásbakarolva friss léptekkel mentek tovább. Kabátban, hajadonfőtt voltak mind a ketten. A nap gyengéd sugaraival vonta be a tájat és rügyfakadásra érlelte a még tar fák ágait. A park területét zsenge füszönyeg borította. A kis tavacska előtt a sárguló fűzfákban gyönyörködtek, az új hajtások világosbarnán, enyhezöld színnel keverve nőttek. — Itt lesz a tavasz nemsokára! — szólt a hollófekete hajú Rudi Annához. — És mi olyan keveset vagyunk együtt, miért? — tekintett kutatóan Anna a fiú arcába. Rudi nem válaszolt. — Te mondtad az előbb, hogy a régiből újat csinálunk . . . — Mit akarsz ezzel mondani? Anna szégyenlősen lesütötte szemét és elpirult. Te vagy a fiú ... Rudi szavakat keresett magában és zavartan nézett szerelmére. — Azt gondolod, hogy mi is csinálhatnánk valamit? Kerülték az ..együttélés" szót. Szokatlan volt még azt kiejteniök. — Dolgozhatnál te is itt a gyárban, nem kellene minden nap annyit utaznod. . többet lehetnénk együtt. .. — magyarázta Anna. Rudi nekibátorodott és Anna kezét szorongatva így szólt hozzá: — Bejelentem majd a gyárban . . . itt akarok én is dolgozni, veled akarok élni!... Megcsókolták egymást. ^gybeforrasztja az egymásnak mett embereket. Más szemmel Csak egy év múlva, ezerkilenct százötvenegyben, tavasz derekán tartották meg az esküvőt A csapraütött hordó mellett jól érezték magukat az ünneplők. ízletes pecsenyét ettek és vígan danoltak A mulatság után következett a munka. A Keszi és a Csontó rokonok együttesen néhány hét alatt szabad idejükben felépítették Sátorosék mellett a fiatalok új házát. Rudi szerencsésen nősült, mert Annának arany keze volt, nemcsak simogató, hanem dolgos is Oly takarosan tartotta mindig a szobát és a konyhát, hogy abba bizony nagyobb öröm volt bemenni, mint az öreg asszonyoknak a templomba járniRudi, - amikor egybekélt Annával, már a zománcgyárban dolgozott. A hónapok teltek és csakhamar belejött a kemencések szakmájába, az edényfelrakás művészetébe, hogy úgy rakja fel a rácsra gyorsan és ügyesen a bezománcozott edényt, hogy az meg ne sérüljön. Keszi Imre jól kitanította. És mire beköszöntött az ösz, Anna már kissé domborodó hassal járt be a munkába. Csontóék gyereket vártak. Érezték, hogy a szerelem ternézték most az életet. Valahogy tisztult a látásuk és kezdték jobban meglátni mindazt a sok újat. ami többet hozott a múltnál. Nem voltak gazdagok és mégis elégedetten éltek. Örültek minden új targynak, minden apróságnak amit vettek. A napokban díszes hamutartót raktak az asztal közepére és minden reggel gondosan megtisztogatták, nehogy parányit is veszítsen szépségéből . .. Rudi hetenként vái.akozó műszakban dolgozott. Amikor egybeesett munkaidejük, együtt jártak be a gyárba. Ilyenkor még a hajnal homályába burkolódzott a táj. Az útmenti barnuló fűszálakon, a megkopaszodott fák ágain dér fehérlett. Ai városkát körülöleld -kurtára nőtt hegyek kódbeborultan üdvözölték a reggelt. Komor, szürke volt a környék, a közeli erdőkben fütyülő szél kavart s a két fiatal egymáshoz bújva sietett a gyárba. Arcukban lágj'an, melegen ült sötét szemük. A zöldjét vesztett tájban is megtalálták a szépet. A tavaszra gondoltak, amikor a táj új ruhát ölt magára, amikor szelíden susogna,k majd az erdők s ők örülni fognak gügyögő gyermeküknek. .. Rudi olyan volt, mint a fiatal fa, amely mind mélyebbre ereszti gyökerét a földbe. A nap és a szél örök, de az ember nem maradhat ugyanaz. Lassanként Rudi is megértette, hogy amint a fa terebélyesedik, úgy válik teltebbé az ember élete is. Jól emlékezett mindarra, amiről Gyula bácsi beszélt. Igen, gyerek volt, amikor keresztapja belerokkant a csendörök verésébe. Akkor csak azt érezte, hogy szűkösen élnek a temető alatt s mind a felnőttek, az öregek, a szülök csak rettegnek az élettől. Most már tudta: nem szabad, hogy olyan életük legyen, mint azelőtt volt. De hogyan is kell élnie? Mitől függ, hogv a múlt soha többé viszsza ne térhessen? Neki is tennie kell valamit ezért! Nemcsak dolgoznia kell, tennie még valami mást is . . . Kitől vegyen példát ? A keresztapjától ? Gyula bácsi bátor cselekedeteitől felforrt az ö vére is s Rudi mégis úgy érezte, hogy többre van szüksége . . . Szilágyinére gondolt. A kemencék mellől láthatta Szilágyinét. aki ott dolgozott a zománcozó túlsó felében, a diszítö osztályon, ahol a bögréket, tányérokat, mosdótálakat szívderítőén szép virágokkal, rózsákkal, tulipánokkal ékesítették. Az üzemben alig akadt ember, aki ne ismerte volna Szilágyinét. A körülötte dolgozó lányok, menyecskék mindig bizalommal fordultak hozzája s amiben csak tudott, segített nekik Maguk között Matild néninek hívták. lói dolgozott és a szavát is sürün hallatta Csaknem minden mühelygyülésen felszólalt, akkurátosan, meggondolta' teszélt és amikor rámutatott egyes hibákra, szégyenpír öntötte el még az osztályvezető arcát is. — Kommunista asszony! Nem fél megmondani az igazságot! — súgtak össze azok, akiknek még nem volt bátorságuk az ilyen beszédre, — .. majd elmondja helyettünk Matild néni, — szokták mondogatni ezek az emberek és munka után, vagy az uzsonnaszünetekben eljárógattak hozzá elpanaszolni mindazt, ami a szívüket nyomta. Egy napon megemberelte magát Rudi is és a délelőtti uzsonnaszünetben felkereste Szilágvinét. Vékony, nyúlánk teste kiegyenesedett előtte, fejéről levette poros ellenzős sapkáját s a lehulló dús haja kissé alacsonyabbra szűkítette domború homlokát. Összefutó szemöldöke alatt sötét szeme szokatlanul csillogott, tűzben égett. Szilágyiné látta, hogy a fiú bátortalanul tekint rá. Eddig csak futólagosan ismerte. — A kemencénél dolgozol? — Igen . .. ott, — felelte Rudi és padlóra szegezett tekintetét felemelte, az asszony barátságos kék szemébe nézett. — Matild néni, — kezdte akadozva, — szeretnék valamit megkérdezni. V — Csak mondd bátran! — biztatta Szilágyiné. Rudi felsóhajtott. — Mondja csak, Matild néni, mit kellene csinálnom, hogy olyan legyek, mint maguk? Szilágyiné hirtelen szóhoz sem tudott jutni, annyira meglepte a szokatlan kérdés. Eddig mindig ő járt az emberekhez és beszélt nekik az új életről, hogy jobban kellene dolgozniok, de nem akadt senki, aki megrohanta volna ilyen kérdéssel. — Hogy gondolod azt, fiam? — kérdezte halkan. — Matild néni, ha nem lenne ez a népi demokrácia, emberszámba se vennének bennünket. Most egészen más világ van! , Forróság öntötte el az őszülő asszony szivét és kezét Rudi vállára tette. — A fő dolog az, hogy derekasan dolgozzál, — felelte lángoló szemmel Matild néni. Mást nem is tudott mondani. A szavak százai tolultak ugyan a nyelvére és jobban, mint azelőtt, vágyódott, hogy elmondja Rudinak: mily jó érezni is mögöttünk a munkásosztály erejét! S mégis, ez most nehezére esett. Az idő is rövid volt az ilyen beszédre. Majd lesz rá máskor alkalma. ... És másnap ö kereste fel Rudit. Könyvet nyorított a kezébe. — Olvasd el és meg is tarthatod magadnak! — szólt hozzá bíztató mosollyal az arcán. Este meg, amikor odahaza Anna feltálalta a vacsorát, Rudi a kezében szorongatta a könyvet, lapozgatta. — Miért nem eszel? Csak félfüllel hallotta Anna zsörtölődő hangját. Szó nélkül leült az asztalhoz, de a könyvet nem tette le Lassan kanalazgatta a levest s belekóstolt a sorokba .. . Anna csodálkozva nézte az urát. Még soha nem történt meg Rudival, hogy könyvet olvasott volna. Vacsora után Rudi tovább olvasott, Anna meg a diványoii babaholmit horgolt. — Hallgasd csak, milyen szépen írnak ebben a könyvben, — szólt Rudi a feleségéhez s hangosan olvasni kezdett. Olvasott, olvasott, beletüzesedett az arca és egyszerre csak magába fojtotta a szót. Megérezte, hogy Anna nem figyel rá.' A feleségére tekintett, akinek kezében megakadt a horgolótű. — Mi van veled? — lépett hozzá Rudi. — Te, megmozdult a gyerek! — Mutasd! — szólt izgatottan Rudi és tenyerét gyengéden az aszszony testére tetté. — Nem érzem ... — Tartsd jobban! Rudi egész finom dobbanást érzett. — Ne fé^j Annus! Csak ennyit mondott és szerelmesen, boldogan összevillant az emberpár szeme. Annában megmozdult a gyerek, Rudiban megmozdult maga az ember. VOJTECH MIHÁLIK: Emlékezés Rég volt. Színházban verseket szavaltunk. Láng gyúlt ki tőlük a szívekben bent. S a színpadról lelépve márt kint az ajtónál zavarban álltam, hozzám jött Franyó Kráľ és megölelt. Senki sem látta, senkinek sem mondtam. De azóta mindig, ha a bánat árja elöntött, vagy gyötört a honvágy, magányom, elővettem egy-két kedvenc olvasmányom és rágondoltam ölelő karjára. Most is, hogy elhagyott, ki nékünk legdrágább, szívünkben ott sajog, ott vérzik egy mély seb. Nem tudod, hogy nyomott a sötét percek súlya, Franyóm, Te nem tudod, hogy régóta s most újra mennyire kívántam a Te ölelésed. Fordította: FÜGEDI ELEK. • • • Nyújtsd felé a kezed Elvtárs, ha falum népéhez szólsz, dolgos parasztot meg ne alázz, — mert szegényebb lesz akkor a föld. szegényebb lesz akkor a kalász. Bunkózd, verd minden ellenségét, hízott rájtad is, s szítta véred. Ám vigyázz, véletlen vakságból ne üsd, ne bántsd önön tfctvéred. Igaz, hogy lomha, lassú e nép, elpazarol sok hasznos erőt. Ám sors és végzet e lomhaság. így volt, így, már száz évek előtt. • • Forradalmak gyalogosa ö, csatázott, — kisemmizték végül. — A te osztályod se boldogul Lomha, ősi ereje nélkül. Am ideje jött, ideje már, hogy szabaduljon, győzzön végre. A munkás győzelme segítse övévé] közös győzelmére. Ha dú! az ellenség, s gyújtogat, Nyújtsd felé mindig bölcs jobbkezed, így lesz erős frigy fellegvára és jövendőnk: a szövetkezet. BÁBI TIBOR. A Praha-szálló termében Két földim látogatott meg egy vasárnap, — és szivemben csárdást járt az öröm hetykén, az egyik földim, — munkása messzi gyárnak, — így szólt: — „Tátra-Lomnicot látni szeretném". • A másiknak is utazni szottyant kedve

3 én bólintottam és villamosra ültünk. És fenyők között, tréfálva, nevetve szép Lomnir félé robogtunk és repültünk. 2. A híres Praha-szálló tükrös termében ültünk és kavargattuk a feketénket. A mély fotőjök öbölös, puha ölében elhallgattunk s szivünkbe ámulat lépett. A víg munkás és a gépkocsivezető kidolgozott keze pihent a puha karfán. A lágy csend és a ringató levegő zenélt s szőnyeg kacagott fel ránk tarkán. — „Hát lehet ez? — kérdezte a munkás később, — ho(jy itt ülök e fényes, pazar teremben?" A szeme nagyobb lett, mélyebb, büszkébb, fénylőbb, mikor folytatta: — „A régi rendszerben nem léphettem be ilyen helyre soha! Potrohos, gazdag urak, kmnény iňgmellben tanyáztak itt'... Ó bűnök, szolgaság kora! Ha én be akartam volna jönni ide, Kidobattak volna az inassal menten! ... S most a mienk a ház!" — és tudtam, a szíve nagyot dobbant a szétterülő csendben. Ránéztem. Alig látszott ki a köpcös teste a nagy székből; arca mint rózsa szirma sugárzott, virult. Tekintetem kereste. Elégedettség volt szemébe írva. Ültem a munkással és a soffőrrel a híres Praha-szálló fényes csarnokában. A nyájas ősz napja qyémántos tőrrel szúrt be az ablakon. Š mi jó ruhában ültünk és néztük egymást hosszan, csendben; — „Miénk lett ez is. földik" — mondtam én halkan.— Győzelmi dal hangja zsongott fülemben s a' feketémet meghatva megkavartam. VERES JÁNOS.