Uj Szó, 1953. november (6. évfolyam, 265-289.szám)

1953-11-22 / 283. szám, vasárnap

6 y j sió 1953. november 1

8. \ PINTÉR TEMETÉSE Irta: Vadovics József I. Csak . itt-ott pottyan el egy-egy szó. Kevésnek van kérdése, nem kapja fel senki, árván marad és elvész a nyirkos levegőben. Csak a kis mozdony osap fülsiketítő zajt. Ott áll az iroda előtti hatalmas udvaron és elkeseredetten sípol odaszögezve a keskeny sínhez. Máskor telt vagonjai most üresen ásítoznak. A nagy halmokba hányt cukorrépa berakásra vár. Hiába. Rövid parancsszavak hangzanak el, azon- ban senki sem indul dolgozni. Csak a hivtalnokok és béresgazdák kis csoportja rohangászik le és föl izgatottan. A munkások áthúzódtak az árkon túlra, a majoriroda ablakai alá. Várnak. A répa.hányóvillák rendetlenül egymásra dobva hevernek. Nem koptatja őket senki, mert a munka megállt. Az embereit közt magas, szélestermetü férfi áll. Varsai, a járási pártszervezet kiküldötte. Segíteni jött az elvtársaknak kiharcolni a temetés megengedését. Vigyázni kell, mert a rendfenntartó közegeik durván viselkednek, egy elszántabb lépésre képesek vérfürdőt rendezni. Ennek nem azabad megtörténnie. Védeni kell minden munkáséletet... Varsai kerékpárjára támaszkodott, amely ugyanolyan rozzant állapotban volt, mint gazdája öltözéke. Nagy, kék szemét néha ráemelte a mellette álló István bácsira. — Mit gondolsz, Varsai elvtárs, megengedik, hogy mindnyájan elmenjünk a temetésre? — kérdezte az öreg. — Régen jársz már hozzánk és ismered az uraságot. Pintéijó munkás volt, erre talán tekintettel lesznek. Én már nem bírom ezt a tétlen várást. Valamint tennünk kell. — Tudom, nehéz várni, de le kell gyürnünk haragunkat. Pintér csak addig volt jó nekik, amíg élt. Te csak légy türelemmel, István. Eljön az idő, mikor mi leszünk ennek a majornak gazdái. István kihúzta hosszú nyakát, szeme megnedvesedett. Heves, akadozó hangon ömlött belőle a szó. — Már harminc éve várom, hogy ránk virradjon a jobb idő. De hányan pusztulunk el még addig? Miért kellett Pintérnek meghalnia? Mert elsikkasztották a híd javítására kiutalt pénzt. — István, a főintéző ablaka fölé bökött, jelezve, hogy ott vannak a bűnösök. — Hogy szerettem azt a gyereket! Apja nem volt. Szomszédok voltunk, igen összeszoktunk. Esténként átjárt hozzám, törődött velem. Jól esik ez, ilyen öreg embernek. Ügy érzem, mintha húsomból szakítottak volna ki egy darabot. István komoran elhallgatott. Kire támaszkodik ezentúl? Elvitték öregsége egyetlen vigaszát. Mert neki családja nem volt. Ha megkérdezték tőle, miért nem nősült meg, azt felelte: nem engedte a sok munka. Az is bánattal töltötte el, hogy ezentúl nem lesz senkije, akinek néhány koronát csúsztathat sutytyomban a zsebébe, ahogy ezt Pintér Lajcsiva] megtette. Lajcsi ugyancsak elcsodálkozhatott, amikor megtalálta azt a kis pénzt a zsebében ... Ezalatt a helyi pártszervezet vezetői a főintéző irodájában előadták követeléseiket: engedjék meg, hogy •mindenki részt vehessen Pintér teme tésén. Javítsák meg a munkafeltételeket, hozzák rendbe a gépeket s állapítsák meg, menyit hajlandó az uradalom a javításokra fordítani. A falu jelenlévő bírája ellene volt, hogy a temetésen mindenki ott lehessen. Ebben a feszült időben bün volna megengedni. A bíró még jól emlékezett a kosúti véres tüntetésre. Szégyenbe keveredne a felsőbb hivatalok előtt, ha nem tudná „csendes" eszközökkel fenntartani a rendet. Kövér tokája szinte reszketett arra a gondolatra, hogy ez a csürhe összegyülekezzen és tömegesen elhaladjon a községháza előtt. A munkások amúgy is izgatottak s ha maguk előtt látnák azt a koporsót, abból csak baj lenne. A főintéző is ellene volt. hogy a munka szüneteljen egy közönséges répahányó temetése miatt. A gyár nem várhat. Ami pedig a pénz kiutalását illeti, nem tehet semmiféle ígéretet. .. Pintér nem volt az első, aki alatt leszakadt a Feketevíz fahídja. A régen javításra szoruló tákolmány nem bírta el a répával teli vagono| kat. A cukorgyárba elindított rakományt több munkás kísérte. Szokás szerint az utolsó kocsin ültek s éppen alattuk szakadt le a hídnak csúfolt gerendás deszkapalló, j Mindnyájan beleestek a vízbe. Köz| tük volt István bácsi is. Nem tudott úszni, valahogy mégis kivergődött a partra és azonnal Pintért kereste. Nem találta sehol. Kétségbeesetten gázolt a vízbe, megragadott egy gerendát, hogy a vízből kiemelkedő vagont elérje. Lába ekkor testet érintett. Pintér volt. Gerenda esett a derekára s a roncsok alatt megfulladt. Estére kihúzták a halottat. Ekkor már ott volt az édesanyja is. Félőrülten tördelte kezét, ráomlott a fiára s a sírástól fuldokolva csókolta le arcáról az iszapot. István bácsi csak állt felettük, mellét nehéz sóhajtás hagyta el. Hol a majorra, hol a halottra nézett: — Megölték ... az urak megölték! — motyogta és meggörnyedt háttal eltántorgott. n. Az apró udvaron akácfából ácsolt koporsóban pihen a halott. Az anya nagy lapulevelekkel hajtja róla a i legyeket. Tompán sír, mint aki az eszét vesztette. Talán már abba is | hagyná, de nem bír magával. Az anya mellett ülnek a gyerekek, : Feri és Guszti. Hosszú szőke hajuk I sovány nyakukba lóg. Nézik a báty! jukat, kenyérkeresőjüket. Ijesztően i ctsúnyának találják, pedig míg élt olyan szép, fiatalos arca volt s j most az is rettenetesen kék. i Az utca felől hangok hallatsza; nak. A ravatalt körülálló munkások kisietnek. Pintérné magáhož húzza a gyerekeket és szívet tépően jajveszékel. A két gyermek sovány testét is megrázza a sírás, ijedt szemmel kémlelik az utcát. A munkások tömegesen belépnek az udvarra. Nehéz lépteiktől megremegnek az ablakok. Hirtelen síri csönd támadt. Varsai odalépett a koporsóhoz. Levette sapkáját és gyengéden megérintette Péntérné remegő vállát. — Értjük a bánatodat. Pintér elvtársnő, de ta.rts ki! Szomorú hírrel jövünk. Nem kaptunk engedélyt, i hogy fiadat mindnyájan elkísérhessük utolsó út'jára. Te azért ne csüg. | gedj, nem hagyunk el! j Pintérné körülnézett. A sírástól i szakadozott hangon kérte Varsait: | — Csak a gyerekekre vigyázzatok. legalább ölt maradjanak meg nekem. Hat ember megfogta s vállára emelte a koporsót. Több mint száz • munkás sorakozott fél a koporsó I után. Későre járt az idő. A menet i lassan haladt. Pintérné könnyei is | elapadtak már. Elfáradt. — Elvtársak, — suttogta, — hívjatok papot. Mégsem akarom pap nélkül. — Elébünk jön, csak légy nyugodt, — felelte az egyik munkás. De senki sem gondoskodott papról. Papot?! Tegnap a temetés ellen szavazott, mint a község vezetőségének tagja. Talán el sem jönne egy PintéT-ivadék temetésére! Az öreg Pintér a pap földjén árendáskodott. Az egyik évben nem tudta idejében megfizetni a bért. Haladékot kért a paptól. De persze nem kapta meg. Végrehajtót küldött a j nyakára. Koldusbotra juttatta, így i szegődött el akkor Pintér a Szigetre i béresnek. S akkor lépett ki az egyi házból. Antikrisztus lesz belőle, rémüldöztek az öregasszonyok. Anti\ krisztus nem lett, hanem a béresek j vezetője. Vezette harcukat az ura! ság ellen. Gyerekeit a felesége kí| vánságára megkereszteltette, de azok j sem voltak templomjárók. A falu felett már az esti félhomály függött. A csend most mélyebb volt, mint egy tengerszem. Az j árnyékok hihetetlenül megnyúltak... A menet, amelyben csak munkások vannak, erőt és tiszteletet sugároz. A kapuban asszonyok állnak. Kérges kezükkel földszínű kötényüket szorongatják és nem tudják visszatartani a részvét keserű könnyeit. Többen otthagyták a kapukat s Pintérné körül csoportosulva növelik a tömeget. Fiatal legények és lányok lépkednek a koporsó után. Nem sírnak. Elszántan néznek öl a tömeg feje felett s ifjú társuk életére gondolnak. Tegnapelőtt még köztük volt, s ma már a temetőbe viszik... — Éhesek vagytok? — kérdi aggódva Pintérné a gyerekeitől és kínozni kezdi a gondolat, vájjon mit is ad nekik enni, ha hazajönnek. A tömeg lassan kiért a Fő.uteára. Egyszerre dobbannak a vasalt csizmák. Valaki bekiált az estébe: — Adjatok meg! A tömeg megáll. Néhány pülana tig szorongató csend. Az emberek belehallgatnak a sötétbe. Majd ugyanaz a hang figyelmeztet: — Csendőrök jönnek, álljatok j meg! i A tömegen izgalom fut végig. ; Mindenki a koporsó eté tolakszik, Torlaszt építenek a testükből, csak Pintérné marad hátul. Megállnak és várnak. Harcra készen, elszántan figyelnek, hogy megvédjék egy egyszerű répahányó tetemét. A csendőrök közelednek. Már csak néhány méter választja el a két tábort. Az egyikben zöld ruhába bujtatott úriszolgák puskával, a másikban kopottruhás földmunkások. — Mindenki maradjon az úton! Vigyázzatoik a gyerekre! — süvít a csendben Varsai hangja. Pintérné és két gyermeke megbújt egy terjedelmes akácfa mögé, a koporsót is idehelyezték. A csend. i örök körülvették a tömeget. Megkezdődött a küzdelem. Káromkodások röppentek. — Egy tapodtat sem az útról! Reájuk, előre! — bíztatta Varsai az embereket. Hiába támadtak dühödten a csend • irök, a tömeg botokkal, kövekkel védekezett. Egy hatalmas kapuoszíop jó fegyvernek bizonyult. Hárman, négyen forogtak vele, mint egy faltörő kossal. Néhányan már a földön fetrengtek a csendőrök csizmái alatt, de a tömegnek mégis sikerült áttörnie a gyűrűt és nyomták a csendőröket a templom, a falu közepe felé. A csendőrök nem mertek fegyverükhöz nyúlni. Szigorú parancsot kaptak, hogy ne tüzeljenek. Talán az egész ország újra felzúdulna, mint más sortüzek után. És újra áramlanának a tiltakozó táviratok. Az ólomgolyók nyomán hatalmas tüntetések robbannának ki. Ütni lehet, szúrni is szabad, meg csontot törni. Nem csendőr az, aki ilyen eszközökkel nem képes egy tüntetést szétverni. « A tömeg elöntötte a Fő-utcát. Úgy tűnt, mintha a forrongó nép izzó haragja szétverné az egész teret... Az akácfa mögött, beleveszve a sötétbe, várt a koporsó. Felette csak az anya őrködött két gyer. mekével. Két ember alakja bontakozott ki ekikor a homályból. Varsai és az öreg István jöttek vissza. Vállukra emelték a koporsót és elindultak. Pintérné valahogy most könnyebbnek érezte szívét. Homályosan érezte, hogy szebb temetést nem kaphatott volna a fia. Mennyj ember gyászolja.. Milyen hatalmas a munj kásszolidaritás. A halott megrej megteti azokat, akik a halálba küldték. • Két munkás megállt. Letették a koporsót, hogy megpihenjenek. — Megkezdődött a harc — mondta István bácsi. Varsai némán bólint. Mindketten a major felé néznek, amerről egy lámpás imbolygó fénye látszik. Valaki a cukorréparakások mellett mászkál. Biztosan azt azá- ' molgatja, mennyi kár érte az uradalmat, hogy két nap óta ott rohad a répa egy közönséges munkás temetése miatt. I Szovjet vendégeink Keletszlovákiában és a Magas Tátrában V. N. Zsuravlev, az „Elválaszthatatlan barátok" című legújabb nagy, sikerű szovjet szinesf ilm rendezője, Natáiia Medvegyevova, Avdot.j alakítja a Galina Nyikolajeva „Aratás" oímü regénye után készült Pudov, kin-filmben és A. S. Prokonov, a „Szovjet Exportfilm" prágai vezetője a napokban Keletszlovákiában jártak és a Magas Tátrát is felkeresték. Képeink szovj-et vendégeink Keletszlovák iában és a Magas Tátrában tett látogatásáról számolnak be. Az eperjesi pionírok szeretettel üdvözlik szovjet vendégeinket. Képünkön a vendégek látogatásuk emlékét megörökítik a pionír-könyvekben. V. N. Zsuravlev, az „Elválaszthatatlan barátok" rendezője a tátralomnici Moravában a felső tátrafüred

i nyolcosztályos középiskola pionírjainak a készülőben lévő legújabb szovjet gyermekfilmről beszél. A 70 esztendős Pavol Sťavtna, lielpai bacsa dudáján játszik vendégel. nek.