Uj Szó, 1953. október (6. évfolyam, 238-264.szám)

1953-10-20 / 254. szám, kedd

1953 október 20 1IJSZ0 5 JÁN JDRDA Fennkölt princípium Formátlan, rosszul vasalt vidéki szabású ruhájában, pufók arcával, amelyet szétterpeszkedő himlőhelyek tarkáztak, degeszre tömött aktatáskával és klasszikusaival, amelyekből egy szuszra mérföld hosszú idézeteket szavalt, a szö veg szépségétől ittasan és feledve zöngétlen hangja rekedtségét, Má lek tanár úr bizony nevetséges alak volt, aattint megállt a hetedik osz tály dobogóján. Bár külseje a diákokat a legcifrább csúfnevekre csábította, mégis ebben az iskolában is rajta ragadt az a név, amely már húsz éve kísérte rögös tanári pályafutásának állomásain. „A fennkölt princípium" — így hívták már a harmadik napon, miután végig hallgatták néhány lelkes magyarázatát a latin és a görög irodalom szépségeiről és ha marosan azt is elfelejtették, hogy tanáruknak rendes polgári neve i

s van. — Az erkölcs . .. hm ... fennkölt principiuma, amelyet maguknak a diákoknak is el kell sajátítaniok, egyszerűen nem engedi meg, hogy nevetséges és megvetendő cselekedeteket kövessenek el, például hogy lemásolják a szomszédjuk dolgoza tát — mondotta egy napon, mialatt elmélázva nézegette a latin dolgozatfüzetek ibo-lyakék fedőlapját. Az utóbbi napokban csak az írásbeli feladat egyes mondataira gondolt. Méltó befejezést akart adni a hetedik osztály iskolaévének. Ez annyira lefoglalta minden figyel mét, hoígy ügyet sem vetett a kör nyező világra, mintha az megszűnt volna számára minden borzalmával, minden rémségével együtt. Alig emelte föl azonban csontos mutatóujját, amelyen örök és lemosha tatlan tintafoltok díszelegtek, hogy méltóságteljesen tollbamondja az első mondatot, »enuntiatonem pri- márna, hirtelen kíméletlenül félbeszakították. Ideges kopogtatás hallátszott, és az intézet igazgatója nyitott be az osztályba, sietve be, téve maga mögött az ajtót. Mint ha rettentő nyomás fojtogatná, hát taí az ajtónak tántorodott, úgy tünt gutaütéses szédülettel küzd és arra is alig van ereje, hogy fáradt mozdulattal intsen' a diákok nak, üljenek le. » Rohanva jöttem Thermopylaétöl ó spártaiak!« súgta Risánek szomszédja,. Moucska fülébe és tré fával igyekezett elütni lázas belső nyugtalanságát. Moucska azonban, aki sápadtan, ideges, rossz sejtelemmel meredt az igazgatóra, meg se hallotta barátja szavait. Tétován beütötte a tollszárat a tintatartóba, aztán nem is tudva mit tesz, a tollat keresztbe fektette a füzeten. A tollszár gurulni kezdett lefelé és minden fordulatnál fekete tintapettyekkel tarkázta a fehér papírlapot., — Havelka . . . Moucska . . . Risá nek ... maguk velem jönnek .., — az igazgató hangját rekedtté tette az izgalom , Fennkölt Principium tanár úr, ifinek szikár mutatóujja még mindig mozdulatlanul meredt a magasba, mint amikor félbeszakították a diktálást, határozottan tiltakozott: — Igazgató úr, éppen dolgozatni'ásra készülünk. . . latin dolgozatra! ... és a tanítás fennkölt principiuma szellemében ezeknek a diákoknak a távolléte ... A három hetedikes tétován fölkelt a padból, és zajosan elrakta a tanszereit. Társaikra néztek, mint ha arcukról akarnák leolvasni, milyen sors is vár rájuk. Emlékezetükben ijesztő élességgel rajzolódott ki annak az eszeveszett vitának minden szava, amelyet tegnap foly tattak le az / uszodában. A javíthatatlan Risánek még sem áilta - meg szó nélkül: — Hát ezt a dolgozatot is megúsztuk ! Az igazgató nem bírta tovább. Gyor

s léptekkel kirohant a folyosóra. Fennkölt Princípium tanár úr felindulva hadonászva utána sietett Nem fért a fejébe, hogy éppen nárom legjobb tanítványa, akiknek fogalmazványát oly szomjas kíváncsisággal várta, nem vehet részt q. dolgozatírásban. Havelka, Moucska és Risánek* a három hetedikes közben az ajtóhoz ért. S ekkor döbbenetes rémülettel felismerték, mi vár rájuk. Az ajtónyíláson keresztül három szűrke bőrkabátos férfit pillantottak meg akik hanyagul a folyosó világos nagy ablakának deszkájára támasz kodtak. Moucska visszanézett az osztályra, könyörgő pillantását sorra járatta az arcokon, mintha sú gást várna, hogy válaszolhasson egy rettenetes kérdésre. Lázas homlokát kiverte a veríték. Havelka Franta, aki az első padban ült, még visszafutott a helyére, riadt, szinte öntudatlan mozdulattal lecsattantotta a tintatartó fedelét és visszatért Risánek mellé, aki már a kilincset fogta. Risánek nem for dult vissza. El sem búcsúzott. 'Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, jeges borzongás futott végig az egész hetedik osztályon. Ezer kilencszáznegyvenkettő júniusa volt.. . Fennkölt Principium tanár úr öt perc mulv

a visszatért az osztályba. Lábai remegtek, botorkálva ment a katedrára. Lerogyott a székre, magas, domború homlokát csontos kezébe temette és idegen, gyermekes panaszos hangon halkan so pánkodott: — Hallatlan ... hallatlan! Végre mégis összeszedte magát. szembenézett a rossz sejtésbe der medt osztállyal és rekedten dadogta: — Az osztálytársaitokat... letartóztatták . . Micsoda. hallatlan . . . félreértés .., Az én ... az én .. . tanítványaimat. .. Este hét órakor a borzalmas sej telem valóra váit. A helyi hangos újság közölte azoknak neveit, aki ket aznap kivégezték, mert helye selték a Heydrich ellen elkövetett merényletet. Ök is köztük voltak: Havelka František, Moucska Karel, Risánek Viasztimii. tagolva mégegyszer elolvasta a szöveget. Ami-kor végére ért, a papírost az asztal alá ejtette. — Öreg ember vagyok. A sir szélén nem fogok hazudni.. A tanári kar erre föl úgy döntött, hogy a nyilatkozat helyett a bűnös hetedik osztály diákjaihoz beszédet kell intézni, amelyben elítélik társaik elvetemült tettét és ezt a beszédet az osztálykönyvben is megörökítik. — De ki tartsa meg a beszédet, az isten szerelmére! ? A cseh nyelvtanár és a történész egyszerre felelték: — Természetesen az osztályfőnök! Mindnyájan fellélekzettek, mint akik feje felöl súlyos veszély múlt el. Fennkölt Principium tanár úr hallgatagon meredt egybekulcsolt két kezére. Ö volt a hetedikesek osztályfőnöke. • A római hetessel jelzett ajtó mögül nesz sem hallik. Hová lett' az örökké zsivajgó mé hes, amely tegnap még vidáman zsibongott az ajtó mögött? Fenn költ Principium tanár úr benyit osztálya ajtaján. De a tanítványai, akik üdvözlésére felállnak, ma már nem azok. akik tegnap voltak. Szinte ködfátyolon keresztül ismer rájuk. az agyában be idegzödött ülésrend szerint. Az elmúlt éjtszaka mindegyikük az Acheron túlsó partján járt, elkí sérve a hármat, akiknek ma üre sen ásít a helye. Amikor a tanár a katedrához ült, a diákok is gépiesen leültek. Nem voltak többé osztály. Neon voltak többé közösség. Mindegyik elkülö nülve remegett saját rémületének héjában. Vagy talán gyűlöletében? — Diákok — fordult hozzájuk, de hangja már az első szónál megcsuklott. A lélekzete is elakadt. Felállt, hogy szabadabban lélegez hessen. Viseltes, elnyűtt ruhájában, térdén kitérdelt púpos nadrágjában, ragyaverte rút arcával megállt a dobogó szélén. — Diákok, — dadogta másodszor is és újjaival idegesen tépdeste gallérját — a tanári kar megbízott . . . hogy hm . . a tegnapi... gyászos eseményt. .. megfelelően értékeljem.. A fennkölt erkölcsi princípiumok szemszögéből . . . Ebben a pillanatban húsz szem pár szegeződött rá. Ez az elkoptatott, a gyakori használatban nevet ségessé vált frázis hirtelen új, megdöbbentő ízt és jelentőséget kapott. Hadüzenetnek érezte, amely közéje és közéjük betolakodott. Vagy talán. . Erőlködve lélekzet után kapkodott. Aztán sietős igyekezettel, mint a fuldokló, aki attól fél, hogy a hullámok összecsapnak feje fölött és nem fejezheti be mondanivalóját, valósággal kiáltva folytatta: >,A fennkölt erkölcsi principiumok szemszögéből . . csak egyet mondhatok maguknak: nem követ el bünt, aki végez a zsarnokkal! Ez az egyetlen mondat megszabadította minden feszültségtől, véget vetett zavarának. Agyában + + + egyszerre világ gyúlt, hihetetlen pontosan és tisztán látta a húsz fiú mindegyikét, akiket az ötödik osztálytól kezdve ' vezetett és akik most szinte csüngtek a szaván. Űgy látta őket, amilyenek voltak: jólelküek, makacsok, ravaszok, becsületes, és nyugodt fiúk, mások meg vadak, lusták, fejesek és hízelgők. sőt akadtak köztük lassú, nehézkes magolók. esetlen medvebocsok is Könnyen lehetséges, hogy éppen közülük árulta el valaki Risánekot. Lehetséges az is. hogy valami apró megaláztatás, felreértés észrevétlen gyűlölködés új, vérfa gyasztó gyümölcsöt terem. De mindazonáltal: melyiküknek mondhatna hazug szót? Mohó vágyat érzett, hogy éppen ezek előtt a fiúk előtt mondja ki azt, amivel már tegnap óta küzdött magában, ami már reggel a tanácsteremben is ajkára tolakodott és amit mindenek árán meg kellett mondania. Lassú, csendes szóval, amely belső megbékélését tükrözte, kijelentette osztályának, tudva, hogy ezzel fenntartás nélkül tanítványai kezébe teszi le sorsát: — Én is... jóváhagyom a Heydrich ellen elkövetett merényletet! Érezte, hogy mindent megmondott. Aztán visszafordult a katedrához, leült és jegyezgetni kezdett az osztálykönyvbe. Alig tette azonban az első vonást, a padok felöl jólismert zaj ütöttemeg a fülét. Fennkölt Principium tanár úr lassan az osztályra emelte pillantását. A húsz hetedikes vigyázzban, felvetett fejjel állott előtte, szemükben kiolthatatlan láng lobogott Fordította: Tóth Tibor A tanárok már reggel hét óra után összegyűltek a tanácsteremben. Némán ültek, mintha egy szót sem volnának képesek kimondani. A jú niusi nap Sugara megvillant a ta nácsasztal fényezett lapján. A fénynyalábokban sárgán aranylott a por. A húsz ember, akik rémiiletűkben elvesztették lábuk alól a talajt, úgy tántorgott a világos teremben, mintha örök éjtszaka borult volna szemükre. Tehetetlensé güket csak növelte. h

a egy-egy újabb kartárs érkezett közéjük. Kaltner, a cseh nyelv tanára, egy komorképü, feketeüstökü férfi, aki azelőtt október huszonnyolcadika alkalmából hazafias füzfapoézissel tisztelte meg a helyi lapokat, nyűg talanul járkált az ablakok között és meg-megszakította a napsugarak áramlását. Hirtelen megragadott egy széket és háttal az ablaknak kezét szorosan a szék támlája köré kulcsolta, mintha támasztékot keresne a gondolathoz, amelyet a séta érlelt meg alacsony homloka mögött. Őskori szörnyhöz hasonlított a vakító reggeli sugárözönben, amikor eszeveszetten felüvöltött: — Ide vezet a lázongásuk! Sor ra lemészárolnak mindnyájunkat! Űgy mint a táboritákat! Az iskola igazgatója halkan felnyögött, szívroham kínozta. A többiek egy szót sem ej tettek. Szinte lélekzetüket is visszafojtották, mintha ítéletüket várnák. Csak a történelemtanár, egy kerekképü bumfordi merészelte megtörni a csendet. Aktatáskájából egy négy rét hajtott ív papírost vett elő, kiteregette az asztallapján, betlizel, gő hangon, amelynek szokásos émelygősségét a rémület sem bírta megtörni, kijelentette: — Kartárg urak, föltétlenül szük ségesnek tartom, hogy haladéktalanul őszinte odaadásunkról biztpsit suk az államtitkár urat és Moravec miniszter urat. Bátorkodtam előre megszövegezni . .. Ijesztő csendben felolvasott egy húsz sornyi nyilatkozatot, amely csöpögött az aljasságtól és a szol galelküségtől. Aztán lecsavarta töi tőtolla kupakját, a papírost a tanári kar legidősebb tagj

a elé tolta és beidegződött lakájmozdulatta odakínálta neki a tollat. A hit tanár, hetvenéves aggastyán, aki istentudja hány éve szolgálta már az államot, remegő kézzel fölemel te az ívet és gondosan, szinte szóSzegény emberek Törökországban Török irodalom? Ki tud róla? Am.it tudunk, az újabb keletű és ennyi: Írói börtönbe kerülnek. Így ismertük meg Názim Hikmetet. Most újabb adalékot tudtunk meg: az írókat nemcsak bebörtönzik, de meg is gyilkolják, mint Szabahattin Alit, akit „hatóságilag" szöktetnek meg börtönéből, hogy aztán felbérelt szöktetője a Tiolgár határ előtt bunkósbottal agyonüthesse. Ha semmi mást nem tudnánk a török irodalomról, akkor ebből az egy esetből mindent tudnánk. Utóvégre az irodalom a nemzet legigazibb arcképe és az írók sorsa a kultúra erkölcsi hőfokáról tudósít. Törökországban a gyilkostvédő ügyész a nemzet nevében tarthat vádbeszédet az agyonütött író ellen: „Szabahattin Ali egész életében engesztelhetetlen ellensége volt a hazának és nem szabad, hogy szerencsétlen sorsa nyugtalanítsa az igazi török hazafiakat. Csúfot űzött belőlünk és nevetségessé tette népünket." Ügyész vagy író, itt valaki rettenetesen, jóvátehetetlenül tévedett. Hol itt az igazság? Bűnjelként előttünk fekszik Szabahattin Ali egyik novelláskötete: „Mocsárláz", mely most jelent meg a Csehszlovák Magyar Könyvkiadónál, Csúfság és nevetség könyve? Egy csúffátett nemzet tragikus mindennapja! Vegyünk sorra kapásból néhány adalékot: Hegyek közt élő szegény házaspár. Az asszony maláriát kap. Férje a hátán cipeli a városi malária, intézetbe, de kinint nem kap, mert mire odaérnek, a roham elmúlt. Vissza. Alig érnek haza, a roham ismétlődik. Kezdődik elölről az egész. Az orvos újra -kidobja a tolakodót: „Engem akarsz becsapni? Meghallották, hogy feketén drágán el lehet adni a kinint és egyszerre mind maláriát kapnak ... Ismerem a falu siakat, tudom, milyen gyalázatos csaló csürhe." Kész. Törökországban sok helyen járhatatlanok az utak. Az jstenhátamögötti faluba került tanító kérvényekkel ostromolja a hivatalokat, hogy a járás rendes utat kaphasson. Végül, egészen más indítékból, meg ís csinálják. De nincs benne köszönet: csalás és korrupció keverékéből készül a cement és az utat csak kisebb autók használhatják, az ökrös fogatokat leparancsolják az úttalan mezőre. A nép haragja most az önzetlen ségitökészség, a tanító ellen Szabahattin Ali novellái fordul, akinek köszönhetik, hogy „nyakukba szakadt ez a veszedelem": az aszfaltút. A tanitó éjnek idején kis cókmókjával kénytelen elszökni a faluból. A kis Hasszán télen-nyáron mindennap két órai utat tesz meg, hogy az állomásra befutó vonatoknál eladhassa ajránját, felhígított íróból készült üdítő italát. Otthon, a földes padlőjú vacokban három kisebb testvére várja haza: anyjuk más határban dolgozik és csak szombatonként jön haza. Egy téli napon az ajrán nehezen fogy, sőt este lesz, mire Hasszán elindul. Fél. A kis, félős, remegő testet farkasok falták fel. Egy sofőr álmos. Tízpercenként rábukik a kormánykerékre, az utasok felrángatják, mert tudják, ha elalszik, senki és semmi többé nem ébreszti fel és ök ott várhatnak az országúton. A sofőr három napja nem aludt. A novella címe: „Álmosság". Mezsegevita. Szegény asszony fiát a gazdag szomszéd leüti. Anyját a zsíros paraszt pénzzel elhallgattatja és a bíró is ijeszti, hogy ne tehessen feljelentést. Hónapok multán a gyilkosság mégis a hatóság fülébe jut. A hullát kiássák, de mert a boncoló orvos ily messzi faluba nem jöhet, a szerencsétlen anyát kényszeritik, hogy xagniján (kétkerekű kordé) fuvarozza be a városba a rettenetes bűzlő holttes. tet. Az öregasszony útközben egyre elájul, fut a kagni után, „de már nem bírta utóiérni, megint elesett. Arcát a hamvasan finom, szürke porba fúrta. A kagni kőről-köre zötyögve dobálta a holttestet és fülsiketítőn nyikorogva nehézkesen, találomra haladt tovább a holdfényben. Útját hatalmas porfelhő jelezte, amely lassan eloszlott a néma éjtszakában." Az írók igazában mindig vád- és védbeszédet tartanak, de nem ügyész módján. Szabahattin Ali nem vádol, nem véd, nem ítél. Tényeket közöl és e tények mégis ítéletként hatnak. Ítélőképességük, ítélőjogosultságuk egyszerű titka: a szeretet. A? népet féltő, a népért való szeretet. Szabahattin a nép között élt. Tanító volt: mindent látott. Tanító volt és Törökország harmincötezer községéből húszezerben nincs tanitó! Tanító volt és tanú lett. Néptanü, igazra-tanú: író! Megölték és az ügyész nemzetgyalázó vádat emelt a halott ellen! SzabahattTn nem izgatott, nem ágált, nem tárta fel jajongó átkozódó mutogatásssal a sebeket: a valóságot közölte cáfolhatatlanul. Az igazságtudat mértéktartója volt, fegyelmezettségéből mindössze egyszer tört ki, amikor újra ott áll egy szegény ember halottaságya mellett: „Torkomat kimondhatatlan fájdalom szorongatta. Kedvem lett volna galléron ragadni minden embert, aki az utamba kerül és odavonszolni ahhoz az ágyhoz." De ép ez az, amitől Szabahattin tartózkodik: nem ragad galléron és nem vonszol senkit sem tetemnézésre. Novelláiban e könnyítő gesztusnak nyoma sincsen, viszont éppen azért lehet író az igazak fajtájából, akik nem kínálkoznak, de vonzanak. Szabahattin Ali jól tudja, hogy tényközlései a tőkés világrendben végeredményében öt vádolják Egy helyen felel is e vádakra: „Miért írod meg csak a rosszat? — kérdezik tőlem. — Miért írsz annyit az éhezőkről, koldusokról és nélkülözőkről? Hát nincs más a világon, mint elhagyatott gyerekek, akik cigarettacsutkákat gyűjtenek, vagy kolduló parasztok, akik egy barázda földért, vagy egy korty vízért képesek gyilkolni?!... Egy boldog em. ber sincs már az országban ? ... Dehogy ninc^! Csak tudni kell, hogy hol keressük őket... De nemcsak boldog és vidám emberek vannak nálunk, hanem boldog kutyák is!" És elmondja gazdag emberek minden jóval elláíott, széltől, fagytól óvott és lakájoktól kiszolgált „boldog kutyájának" történetét. És hozzáteszi: „Minden élőlényt szeretek. Szeretem az életet, a szépséget, a boldogságot. És ha látok egy boldog lényt, még ha csak kutya is az, a szívem megtelik örömmel. Egyáltalában nem azért jöttem a világra, hogy csak szomorú dolgokról írjak. Ég a lelkem a vágytól, hogy csupa kellemes, boldog és vidám dologról írjak ... Ó, hacsak a tizedrésze jutna minden honfitársamnak abból, amiben ennek a boldog kutyának volt része, a szavamat adom, hogy nem írnék főbbet egyetlenegy szo; morú elbeszélést sem!" Szabahattin Alit agyon kellett ütni, hogy ne nyugtalaníthassa az „igazi hazafiakat"! Fábry Zoltájfc