Uj Szó, 1952. december (5. évfolyam, 287-311.szám)

1952-12-16 / 299. szám, kedd

* ^ • 1 1952 december 16 U J SZÖ Nagysikerű |ózseí Attila emlékest Kassán A Csehszlovákiai írók Szövetsége szlovákiai tagozatának kassal osztálya a Csemadok kassai helyi csoporttal együtt, december 9-én a kassai Szlovan-szálloda nagytermében sikeres József Attila emlékestet rendezett a nagy költő halálának 15. évfordulója alkalmából. Vojtech Mládek, a Csehszlovákiai írók Szlovákiai tagozata kassai osztálya elnökének megnyitó szavai után Andrej Chmelko, a kassai Ner—zeti Színház főrendezője, szlovák nyelven méltatta a nagy költő munkásságát. Ezután került sor Egri Vlkotr szlovákiai államdíjas magyar író emlékbeszédére. Egri Viktor rámutatott József Attila szerepére a magyar nép sorsának megformálásában. József Attilával megszólalt az űzött, harcos hangú, de az új világért már tudatosan küzdő magyar proletár. József Attila életének vázolásával megvilágította a csontja velejéig rohadt rendszert, amely kilincselni, könyörögni kényszerítette a legnagyobb magyar proletár költőt, hogy éhségét csillapíthassa. Nem nyújtott segítő kezet, amikor a téboly széléről még vissza lehetett volna rántani József Attilát. Az ünnepi, beszéd után Ollári Melánia, a kassai rádió művésznője, József Attila »Mama« című költeményét adta elő, Reinitz Béla megzenésítésében, majd Pataki Lajos, a migléci EFSz-tagja felolvasta a költőnek Babits Mihályhoz intézett levelét. Ez a dokumentum csak nemrég került napvilágra ég megrázó képet fest a nagy költő kétségbeesett anyagi helyzetéről. Hyrko Dionýz, a kassai rádió tagja és Gyürke Lajos, a magyar felső Ipariskola tanulója két-két József Attila verset adtak elő szlovák illetve magyar nyelven. A kultúrest műsorát két hegedűszám tette változatossá Jinelly Nándor zeneiskolai tanár előadásában, továbbá Takács Lajos énekszáma, valamint József Attila »Búza« című költeménye, amelyet Smid János, a migléci EFSz kiváló traktoristá.ia adott elő. A műsor utolsó számaként a kassal pedagógia; gimnázium énekkara szerepelt. A Szlovan-szálló zsúfolásig megtelt nagytermében megtartott József ^ttila emlékest sikere újabb bizonyítéka annak, hogy a kassai szlovák és magyar dolgozók közös munkával kulturális téren is hozzájárulnak a

ŕ együttműködés és az országépités nagv feladataihoz. (D.) Egri Viktor emlékbeszéde József Attila a harmadik ama halhatatlan nagy költőink sorában, akik nemcsak új korszakot nyitottak költészetünk történetében, hanem élenjáró vezető szerephez is jutottak a magyar nép sorsának megformálásában. Az első, Petőfi Sándor, az egész világirodalomnak ez a lángoló tüzoszlopként felvillanó alakja, a 48-as forradalom géniusza és megihletöje volt. A második, akinek születése 75. évfordulóját éppen a napokban ünnepeltük, az új vizeken járó Ady Endre, megújítója a magyar lírának, hirdetője a polgári demokratikus forradalomnak és hírnöke az 1918— • 19-es forradalomnak. József Attilával megszólal végre az űzött, de harcos hangú, az új világért már tudatosan küzdő, a tőkét döngetö magyar proletár, — ö az, akinek ajkán a szocialista hazafiság dallama diadalmas eröfel felcseng, ő az, aki a proletárnemzetköziség büszke érzését oltja a forradalomba rohanó munkásosztályba. Proletárköltő volt, aki fegyvernek használta a szót, akár nagy elődei, Petőfi és Ady. Proletárköltő volt, akit a párt nevelt és akinek tollát a marxi-lenini tanítás, a kommunizmus győzelmes eszméi élesítették és irányították. ,,Ha száz év múlva meg akarja valaki érteni a magyar munkásosztály helyzetét a húszas és harmincas évek alatt, azét a munkásosztályét, amely legelőször érezte az ellenforradalmi elnyomást és legkésőbben szabadult meg tőle... ha erről képet akarunk kapni, akkor József Attila verskötetét kéli felütnünk" — így jellemzi a költőt Horváth Márton nagyjelentőségű tanulmányában. Valóban, ezt kell tennünk, fel kell ütnünk József Attila verseskönyvét, hogy egész embertelen és gyalázatos mivoltában átérezzük a költő korát, a magyar tanácsköztársaság leverését követő éveket, amelyekben az ellenforradalom Héjjas-legényei büntetlenül halálra kínozták a magyar munkásosztály és parasztság legjobbjait, akik egy szebb életről álmodtak és harcolni is mertek érte, akik azt vallották, hogy meg kell szűnnie minden kizsákmányolásnak és a föld azé, aki verejtékét ontja érte. Ez az a kor, amelyben dühöng a horthyzmus barbár önkénye és bilincsekbe veri és hd'sszú-hosszú évekig a börtönrács mögött senyveszti a magyar hazafiak legnagyobbját, a felszabadult magyar nép mai nagy vezérét, Rákosi Mátyást. József Attila ennek a sötét és szin. te vigasztalannak mondható kornak énekese lett, az ő lázadó és keményen ostorozó hangján szólal meg az elnyomott és szenvedő proletár, ö énekli meg az előremutató realizmus megdöbbentő, képeiben a proletárság sivár helyzetét, de vágyait is, ö festi meg a legmegrázóbban a kizsákmányoltak életét, a külvárosi munkásnegyedek feneketlen és fénytelen nyomorát. a szegényparasztság fullasztó helyzetét. Arn jegyeszük meg itt elöljáróban, hogy József Attilánál, a szegénység legmegrázóbb erejű költőjénél a nyomor, a szenvedés, az éhség, a kiszolgáltatottság leírása sohasem öncélú, minden nagy versében ott lobog és ég az eszme, ott gyújt a kommunista ember töretlen hite. A sötét és vigasztalannak látszó jelenből merészen előre néz és meglátja, meghirdeti a felszabadulás győzedelmes pillanatát József Attila az illegalitásba kényszerült magyar kommunista párt aktív harcosa volt, aki azért vette tollára keserű gyermekéveinek és talán még keserűbb fiatalságának roppant szörnyűségeit, hogy velük vádoljon, riadót verjen, harcba szólítson és tudatosítsa társaiban: a burzsoázia vért és verejtéket faló korrupt rendjének meg kell semmisülnie, el kell tűnnie a föld színéről, a kizsákmányolás világa megérett a pusztulásra. És hogy a proletárság az, amely ítélkezni fog, azt nem egy versében — akkor még titokban, röplaponként terjesztett költeményében hirdeti: „Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz! Ha odasujtsz körül a sorhoz, az úri pusztaság rikoltoz — a széles fejsze mosolyog. így énekel a „Favágó" című versében. , Hogy megértsük a költőt, magával ragadó nagy szenvedélyét, forradalmi hangját és pártosságát, ismernünk kell életét, hányatott, keserves gyermekkorát, küzdelmes ifjúságát, ismernünk kell a sebeket, amelyeket a mindenre oly nagy szenvedéllyel reagáló lélek elszenvedett. József Attila 1905-ben Budapest egyik gyárnegyedében született. Háromesztendős volt, amikor apja, a gyárimunkás József Áron a szocialista munkásmozgalomban való részvétele miatt kénytelen volt elhagyni hazáját. Románián át Amerikába vándorolt, ahonnan soha nem adott életjelt. Elkallódott-e valamerre, éhenveszett vagy szerencsétlenség áldozata lett? — nem tudni. Hogy milyen feneketlen nyomorba zuhant a három gyerekével magára maradt anya, arról költőnk nővérének, József Jolánnak könyve oly megrázó erővel tanúskodik, hogy az olvasónak óhatatlanul ökölbe szorul a keze és szétütni szeretne haragjában. Az anya megpróbálja mosással és takarítással eltartani gyerekeit, egy borzalmas tömegszállásba szorulnak, majd leírhatatlan nyomorúságban, teljesen elhagyatva maradnak a gyerekek, amikor az anya súlyosan megbetegedik és kórházba kerül. A nyomortanyán nincs egy lélek, aki törődne velük. Elképzelhető-e a mi világunkban ez a rettentő nyomor és szenvedés? Elképzelhető-e. hogy egy gyerek, mint egy meghusángolt és kiéhezett kuvasz, éhes szemmel meredjen egy falatozó emberre és ne kapjon egy karéj kenyeret, egy csupor tejet? A kis Attila mindezt megélte, ott senyvedett a nyomor legmélyebb fenekén, majd "lelencként falura kerül, amikor az anya már nem bírja tovább és a Gyermekvédő Ligához fordul segítségért. Hétéves koráig éli Attila a falusi szegénygyerekek életét, disznópásztorkodik és nem egyszer megesik, hogy „nevelőapja" ostora vág végig meztelen testén. Sebet vág az ostor, de sebet vág a durva szó is és ezek a sebek megmaradnak, beleégetve a lélekbe, hogy onnan aztán költői szóval feltörüön a vád és fájdalom, a harag és harcra buzdítva figyelmeztesse a „proletár utókort" — Ha az isten íródeák volna, S éjjel-ňappal mozogna a tolla, Ügyse győzné ő se, feljegyezni, Mennyit kell a szegénynek szenvedni. Aki szegény, az a legszegényebb, Fázósságát odaadja a télnek, Melegét meg odaadja a nyárnak, Üres kedvét a puszta határnak Köznapokon ott van a dologba, Várt szombatját száz gond nyomorítja, S ha vasárnap kedvét megfordítja, Akkor máris hétfő szomorítja. Pedig benne laknak a galambok, Csillagtollú éneklő galambok, De így végül griffmadarak lesznek, Hollónépen igaz törvényt tesznek. (Aki szegény, az a legszegényebb) Kilencéves volt, mikor kitört a világháború. Egyre rosszabbul ment a család sora. „Ügy segítettünk anyámnak, ahogy tudtunk — írja önéletrajzában. — Vizet árultam a Világ-moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűteni valónk. Színes papírforgókat csináltam és árultam a jobb sorban lévő gyerekeknek. Kosarat, csomagot hordtam a vásárcsarnokban ..." 1919 karácsonyán meghalt az anya. József Attila sokat hányódik ezután, nem akar a gyámja terhére lenni, nyáron egy vontatóhajóra szegődik, "hogy összegyűjtse a tandíjat és a megélhetésre valót. Egyedül Jolán nővére támogatását fogadja el, jeles tanuló, vasszorgalommal elvégzi a középiskolát, közben csöszködik, mezei napszamosmunkát végez és házitanító. Szinte Gorkijra, a proletárirodalom megteremtőjére emlékeztet hányatott ifjúkora. Tizenhétéves mindössze, amikor a Nyugat, az ország akkori első irodalmi lapja leközli verseit. „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam" — írja keserű visszaemlékezéssel önmagáról. Tanár akar lenni, tanítani szeretne, de Horger Antal tanár úr, kinél magyar nyelvészetből kellett vizsgáznia, magához „ hivat ja és két tanú előtt kijelenti, hogy belőle, amíg ő él, soha nem lesz középiskolai tanár, „mert olyan emberre, — úgymond — ki ilyen verseket ir, nem bízhatjuk a jövö generáció nevelését": „Tiszta szívvel" a vers címe, melynek sorai felborzolták az úri rend erkölcsét, a magyar nyelv makulátlanságát oly korlátoltan féltő Horger tanár úr idegeit: » „Nincs apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedöm, se csókom, se szeretöm." — így énekel. A szegedi bölcsészeti egyetemről eltanácsolt diák Bécsbe megy tanulni, majd onnan Párizsba, a Sorbonnera. Mérhetetlen és csillapíthatatlan a tudásszomja. Lenint és Sztálint tanulmányozza Bécsben és Párizsban és ugynakkor ott marsol a fasizmus ellen tüntető munkásság soraiban és résztvesz a Renault-autógyár sztrájkjain. Mikor hazajön, már nem csupán az útját tisztán látó pártos költő, hanem aktív harcosa a munkásmozgalomnak. Tanít, szemináriumokat szervez és börtöntől nem riadva, a jövőbe vetett biztos hittel végzi illegális munkáját, terjeszti Lenin és Sztálin tanításait. És verseiben szembefordul a fennálló társadalmi renddel; a harmincas évek nagy sztrájkjaiban az ö költői szava harcra és ellenállásra buzdit, az „Ember vörös csillagát" idézve Munkások címü gyújtó versében. „Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!..." dörgi, mintha a tömeg élén marsolva magasra emelné a győzelem vörös lobogóját. „Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz —" így ujjong. Igen, így tud lelkesíteni s így látja a tömeg erejét: az épület s az építő, lenn alapkő és fönn tető, a dolgozó, a tervező — — Éljen a munkásság, parasztság, Nem fogja polgári ravaszság, fölrúgja milliónyi láb, — hu, tömegek, tovább! továbbA költő tiszta szemmel látja az Európát és a dolgozó magyar népet elnyeléssel fenyegető gyilkos fasiszta veszélyt és „Hazám" cimü szonettsorozatában összefogást hirdet ellene, egész népe nevében tiltakozik és felsikolt: S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad — édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad! Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat. Röpcédulákon terjesztik verseit, a neve nélkül. És ezek között olyan remekmű akad, mint a Vörös Segély propagandájára írott „Lebukott" című. A mozgalom vár, munka és család, míg megbukik a kizsákmányolás, a sarló villan, sujt a kalapács s börtönről, gyárról lehull a lakat. Éljen a Szovjet, a munkástanács! Testvér, segítsd a lebukottakat. Ilyen szenvedélyes hangon mozgósít, szólít harcba és ezt a forradalmi hangot tökéletes formamüvészettel párosítja. Ebben is fénylő, világító példaként áll előttünk, mint a magyar nyelv tökéletes ismerője és tökéletes mívelöje, — akár klasszikus szonettformában ír, akár a szabadvers remek ritmikájú formájában beszél a harc szükségességéről, a szerelméről, az anyjáról. Képeivel és jelzőivel újít, olyan szavak, mint dinamó, vasgyár, cementgyár, csavargyár, kapitalizmus, öntömühely, polgárjogot nyernek általa költészetünkben. Összhangot," nemes harmóniát tud teremteni mindig az eszmei tartalom és a forma között, fegyelmezett és csodálatos nyelvérzékkel kiemelve a vers eszmeiségét. Forradalmi a költészete abban is, hogy a szocialista ember érzéseit nagy formakészséggel tolmácsolni tudta és a marxi-lenini fogalmaknak eleven, sodró erejű versekben mozgósító életet adott. A proletariátus legnagyobb magyar költőjéről alkotott képünk azonban hiányos maradna, ha nem utalnánk szerelmi lírájának mély és bensőséges hangjára. Ezek a szerelmes versek is lenyűgöznek nyelvi és formai szépségükkel, ezek is az egész embert mutatják. És még teljesebben mutatják azok a versek, amelyet a szülőföld szeretete hevít át. Telten és forradalmian cseng fel bennük a munkával és földdel összenőtt dolgozó igazi proletárhazafisága. Ö a mi legigazibb költőnk, aki megmutatja, milyen mélyek a gyökerei ennek a szeretetnek, ennek a hazafiságnak, hogy a mult haladó hagyománya élteti, táplálja és a jövő biztos győzelmébe vetett hit ég benne. Versei világossá teszik előttünk a proletár hazaszeretet lényegét: munkát és kenyeret, szabad életet és kultúrát minden dolgozó embernek! Amit nagy elődje, Ady Endre „A magyar jakobinus dalá"-ban énekelt, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja", hogy „magyar, oláh, szláv bánat — Mindigre egy bánat marad" — ezt a hangot „Dunánál" című versremekében lírája tovább húrozza, tovább emeli, még teltebben, még igazabban meghirdetve az igazi hazaszeretet lényegét: csak együtt győzhetünk, csak együtt a szomszédnépekkel, az egész haladó emberiséggel. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés, s rendezni végrre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. A költő megjósolta ezt a nagy munkát, a rendezést, de nem élhette meg, hogy lássa jövőbe mutató álmainak valóra válását. Most, december 3-án volt tizenöt esztendeje, hogy elborult elmével egy balatoni kis fürdőhely állomásán, Balatonszárszón a vonat kerekei alá vetette magát és meghalt. Hogy mi kergette öngyilkosságba? A felelet kézenfekvő. Az a tengernyi szenvedés, amely ezt a rendkívüli érzékenységű költőt érte, és az egyéni megaláztatásokon kívül a Horthyrendszer fullasztó nyomása. „Nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom" — tört ki belőle a fájdalom. Lelkére ült ez a szörnyű kor, mely munkanélküliséggel tizedelte a proletariátust, kivándorlásra kányszerítette a mezítlában zsellérek milliónyi hadát és az ő „gyönyörű szép szivén" átdübörögtette a vonat kerekeit. Megölte a fasizmus kultúrát fertőző gyilkos légköre, megölte egy csontja velejéig rothadt rendszer, mely kilincselni, könyörögni kényszerítette, hogy éhségét csillapíthassa és nem nyújtott segítő kezet, amikor a téboly széléről még vissza lehetett volna rántani. Életének ezen az utolsó, tragikus szakaszán elvesztette a szűkkeblű polgári világ garasos segítségét és nem volt támasza és megmentője, hogy kapcsolatai megszakadtak a párttal és a magyar proletárság forradalmi elemeivel. Fájdalmas vonás ez a költő pártos és harcos életében, de József Attila nagy volt ebben a tragikus összeomlásában is. Halála előtt csak elfordult és nem szakadt el a néptől, melynek forradalmi küldetésében mindvégig, utolsó lehetetéig bízott. Hadd mondjam el itt végezetül mint kortársa, milyen volt mint ember a szgmélyes f érintkezésben. Szerény megjelenésű volt, figyelmes, pontos és rendszerető. Sokoldalú műveltségére vall, hogy Lope de Vegát és Franfeois Villont fordította pusztán kedvtelésből. És szenvedélyesen tudott vitatkozni, ilyenkor rövidre nyírott bajuszát tépdeste, simogatta és álmatag, mély szemeiben felcsapott a nagy tudástól és lelkességtői táplált tűz. Azt vallotta, hogy a nipet nevelő és a pártot segítő költészet — ma időszerű, politikai költészetnek mondja az irodalomelmélet — nem másodlagos valami, — hogy igaz költő csak az, aki meglátja a maga szűk világát családi életén, szerelmén túl az emberiség és a nem. zet nagy, égető problémáit és ezeket a problémákat közös cselekvéssel akarja megoldani. Húsz esztendővel vallotta ezt élőszóval és egész költészetével, — minden kételyt eloszlatva az igaz költő hivatásáról. Harminckét esztendős volt, amikor a halál elragadta tőlünk ezt a nagy kortársunkat. Budapesten, az Angyalföldön, a nevéről elnevezett téren ott áll ma a szobra, jobbjával a Rákosi Mátyás kultúrház tetején világító csillagra, az ember vörös csillagára mutatva. Ha élne, még jóval innen volna az ötvenen, férfiereje teljében mily roppant örömmel tudna éneket írni mindarról, amiről álmodott és ma valósággá vált. Az „Ember vörös csillagáról", amely ott ragyog ma mindenütt, ' ahol verseit mondják és dalolják: paloták kupoláin, munkásházak falain, gyárak füstölgő kéményein, olyan gyárakén, melyeknek gazdája a proletár lett és falvaink kultúrtermeiben, ahol ma a szocialista jövö szépségeiről beszél és dalol a fiatalság. Az Ember vörös csillaga, a Kreml csillaga, a nagy Sztálin csillaga ott izzik mindenütt a falakon, a tornyokon és tetőkön, de izzik idebent a szívekben is, amelyeket az ő verse is tanított gyűlölni, mindazt, ami korhadt, hazug és aljas és pusztulásra érett és szeretni mindazt, ami ezt a boldog és békés építést szolgálja. József Attila a proletárság legnagyobb magyar költője a jövő kovásza volt. Ne feledjük, hogy költészete egyik fegyverünk, amellyel eredményesen felvehetjük a harcot szabadságunk és békénk ádáz ellenségeivel, a fasiszták utódaival, „az emberiségen rágó szönrnyállamokkal", ahogy a költő nevezte őket. Illesse őt ezért mely szeretetünk és hálánk. Harcos örökségét őrizzük meg és ápoljuk szívünkben. Ez á kötelességünk, erre kötelez minket halhatatlan költészete, amellyel az emberért az új emberért, érettünk harcolt! E^ri Viktor. m