Uj Szó, 1952. december (5. évfolyam, 287-311.szám)

1952-12-11 / 295. szám, csütörtök

6 III SZO 1952 december 7 SZÍVVEL —LÉ

'L EK K EL A pozsonyi Magyar Könyvtár kiadásiban, a Csehszlovák-Szovjet Barátság Hónapjában jelent meg Jelizar Malcev regénye: Szívvel-lélekkel. Kolhozregény, mely puszta nevelő indítéknál, példamutatásnál több, az, ami a regényt regénnyé teszi: embereinek jellemérlelö talajává és levegőjévé. Minden igaz regény: emberteremtés, emberalakítás. Malcev regénye a szovjetember alakítása, tudatosítása: „Vannak emberek, akik olyanok, mint a nyírfaháncs, azokhoz csak gyufával kell közeledni, — fellobbannak, mindent megvilágítanak maguk körül, recsegnek, aztán kialszanak. Az ilyenek csak kis fellobbanásokra jók. Nekünk azonban hosszan, kitartóan kell égnünk, hogy melegünktől felmelegedjék az egész világ". A regény lényegében egy házaspár, két embertípus párviadala a szovjetéletért, a szovjetemberért és e harcban — mint az új női típus megnyilatkozása — a feleség győz. Grunya, a főhős, a hosszú, makacs égés melengető példája, míg férje, Rogyion, a fellobbanás és letöitség embere. Amikor Rogyoin hosszú belső küzdelem, fájdalmas kitérők, sőt menekülés után a végén rátalál a közös útra, már nem Grunya győzelméről, vagy Rogyion kapitulációjáról van sző, de többről: a szovjetember alakuló, alakító valóságáról, nevelő realitásáról. Két szibériai kolhoz, a „Hajnal" és a „Hegyi patak" komszomol szervezete versenyben áll egymással. Grunya és Rogyion ekkor ismerkednek meg. Szerelem, esküvő, háború. Grunya egyedül marad: „ ünnepre készült és más történt — tűzvész támadt". Sok embert letör a kegyetlen háború, vannak asszonyok, kik csak jajgatni tudnak: „miért is csinálta Hitler ezt a háborút? Csak a mi kínzásunkra születtek ezek a szörnyetegek". De Grunya más fából van faragva. Felméri a háború otthoni pusztításait. Mindenkinél világosabban látja, hogy az adott viszonyok között a fasizmus, a háború ellen csak fokozott munkával lehet küzdeni: „Dolgozz, hogy a vérivók napról-napra rosszabbul érezzék magukat"! A férfiak szánakozva nézik: „Mi vagy te gyenge ágacska, letör a legkisebb szél"! Grunya hangtalan esküvéssel felel nekik: „nem tör le a szél, nem tör le". És nem is törte le. Pedig a frontokról rossz hírek érkeznek és megjön hi(J. MALCEV regénye) vatalosan Rogyion halálhíre is. Grunya nem tudja elhinni (a szülők előtt el is titkolja). Munkájában nincs magállás, tanfolyamra kerül és visszajövet fagyálló búzával kísérletezik. Ez a búza lesz mindene, keserve és öröme, nyugtalansága és reménye. És egy szép napon beállít az elveszettnek tudott Rogyion is. És ez a háborúból hazatért hős valahogy nem tud beleilleszkedni az űj, fokozott munka-életbe. Nagy hévvel fog neki a munkának, brigádvezetö lesz, de csoportja egyre lejjebb csúszik, a döntő gyűlésen maga Grunya is Rogyion ellen szavaz. Leváltják öt, egyszerű munkás lesz belőle. Hiúsága ezt nem bírja ki, elmegy, otthagyja a kolhozt, feleségét, mindent. Míg aztán ráeszmél tévedésére és"visszatérve magára lel: a munkára, a közösség erkölcsi parancsára, a szovjetélet elkötelező valóságára és felesége szerelmére. Hát ilyen az életünk! Senki sem tudja jobban kiegyengetni, kigyógyítani az embert, mint a nép, a közösség! Csak jó magok-legyenek az emberben. A szovjetregények: új embert kinyilatkoztató regények. És ennek az új embernek jellemzője és fokmérője: a munkához való viszonya. A regény központi kérdéséhez érkeztünk. Grunya és Rogyion egymástól való elidegenedése a munkához való viszonyukból folyik. Rogyion, a háborút járt fiatalember a még friss frontélmények áldozata. A háború elején, amikor még nem tünt el és írhatott volna, felesége nem kap tőle levelet. Nem ír „amíg legalább egy német nem kerül a keze közé". Hazatérte után Grunya úgy érzi, hogy „van valami kellemetlen abban, ahogy beszél". Egy dolog mozgatja, a dicsőség, a kitüntetés utáni vágy.. íme az összecsapás párbeszéde. „Hát mi öröm-van abban, hogy az ember kitüntetésért éljen és dolgozzék? Én az egész háború alatt nem gondoltam semmiféle kitüntetésre: dolgoztam, nem sajnáltam a fáradtságot". — „Furcsákat beszélsz, hisz ma mindenkit önönmaga szeretete mozgat". — „No jő, hát tegyük fel, megkapod a Munka Hőse kitüntetést. És azután?" — „Megszerzem a másodikat". — „És azután?" Rogyion zavarban: „Több nem is kell. Akkor már úgyis ismernek mindenütt. Ez olyan dicsőség, hogy mindenki irigyli. Ha pedig ezt nem érzi az ember, akkor minek minden erőt a munkába vetni, törni magunkat?" Rogyion munkamozgatója — akárcsak a fronton — a kitüntetés utáni vágy, a hősiesség, a hiúság. Dühösen megy neki a munkának, mint valami ellenségnek. Grunya látja a veszedelmet, felismeri a baj gyökerét: a fronthösiesség és a munkaerkölcs itt nem fedik egymást. Fontos mindkettő, de a maga helyén és a maga idejében. Grunya pontosan vonja meg a különbséget: „az egyik harcot becsületesen végigharcoltad, most majd hozzá kell fognod a másikhoz". És ez a másik, a nehezebb: kitüntetést hajszoló hiúság itt nem elég, az egyéni dicsőség, „mely csak magát látja és nem vesz észre senki mást", az első próbánál, sikertelenségnél letöri emberét. A helyes utat a Pravda kommentárja mutatja, mely a „Munka Hőse"-rendelet megjelenése alkalmából íródott: „Szükséges, hogy a széles tömegek megértsék, hogy nem a külön, talán jelentős sikerekért folytatott harcról van szó, de az egész mezőgazdaság hirtelen felemeléséről". Grunyát munkájában ez a felismerés mozgatja, de Rogyion hosszú, keserves utat fut meg, amíg minden ellentétet feloldó igent bólinthat felesége szavaira: „Nálunk, akárkit nézzünk, mindenki hős. Szívvel, lélekkel dolgoznak". Ez és ennyi ä regény értelme és kicsengése: szívvel-lélekkel! A dicsőség, a kitüntetés hiúsága helyett, az igazi közösségi erkölcs, a munkatudat, a felolvadó és felolvasztó munkaszeretet, hazaszeretet: szívvel, lélekkel. .. Persze, Malcev regényében sok minden más is van, emberek, sorsok, konfliktusok sokasága, az új nő különféle árnyalatai és a kolhoz kollektivitása, de az előtérben Grunya és Rogyion állnak. Talán kissé vérszegényen és ez a könyv, regény hibája. Kicsit több vér, lüktetés kellene. így, olyan mint a kötése: rózsaszínű, majdnem úgy mondanám, túl „illedelmes". Az emberek eröse'ob, solochovi markolása hiányzik belőle, hogy tökéletes, nagy regény legyen. De a probléma felvetése és megoldása, a kérdés súlya és neheze így is jó regénnyé avatja: a békés építés himnuszává, példájává, melyet a szlovákiai magyar dolgozó megértő haszonnal és lelkesedéssel olvashat: szívvel, lélekkel... Fábry Zoltán. Magyarországi nyelvészek előadása a pozsonyi pedagógiai főiskolán A Magyar Népköztársaságból hazánkba érkeztek dr. Kálmán Béla, ,a debreceni egyetem finn-ugor nyelvészeti tanszékének vezetője és Imre Sámuel, a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti osztályának dolgozója, hogy nyelvjárás kutató munkát végezzenek a délszlovákiai magyarlakta községekben. A magyar elvtársak a pozsonyi pedagógiai főiskola magyar tagozata hallgatói részére hétfőn, december 8-án este értékes előadást tartottak a magyar nyelvtudomány fejlődéséről, és a magyar nyelvészet jelenlegi helyzetéről. A kedves vendégeket dr. Sas Andor, a főiskola magyar tagozatának vezetője üdvözölte. Imre Sámuel elvtárs, a magyar nyelv fejlődésének történetéről, majd a magyarországi jelenlegi nyelvművelői munkálatokról beszélt. hangsúlyozva, hogy a népi demokrácia milyen hathatós támogatást nyújt a nyelvtudományban dolgozóknak. A társadalom fejlődésének minden szakaszán tervszerű munka folyik. A nyelvtudomány dolgozói is összeállították ötéves tervüket, amelyben megjelölték a nyelvművelés területén rájuk háruló feladatokat. Az akadémiai nagyszótár, amelynek az elkészítésén már 5?. éve dolgoznak és amely felöleli a XV. századtól a második világháborúig n magyar nyelv szókincsét. a népi demokratikus kormányzat gondoskodása folytán az ötéves terv folyamán kiadásra kerül. Dr. Kálmán Béla elvtárs, a XVII— XVIII. századbeli nyelvújítási törekvésekről beszélt. Emlékeztette a hallgatókat a Martinovics-féle összeesküvés elfojtása utáni időkre, amikor Ausztria kíméletlenül elnyomta a magyar nemzetet. Ebben az idöbfcn a haladásért vívott küzdelem Kazinczy Ferenc vezetésével áttolódott a magyar nyelv területére. A magyar nyelv érvényesüléséért folytatott harccal a haladás ügyét is előre vitték. A nyelvújítás és a magyar nyelv kimagasló gazdagitói közé sorolta az irodalmi nyelvben ízes népi kifejezéseket meghonosító Petőfit, Arany Jánost éš Vörösmarty Mihályt. Dr. Kálmán foglalkozott a marrizmusnak a magyar nyelvtudomány fejlődésére gyakorolt káros hatásával is. A marrizmus Magyarországon nem tudott nagy teret hódítani, mert követői alig voltak és ezt az elméletet Sztálin elvtársnak 1950-ben a Moszkvai Pravdában megjelent nyelvtudományi cikkei egyébként is megdöntötték. Magyarországon a marrizmus szétzúzása óta a nyelvészek döntő többsége a marxista nyelvtudomány művelője lett. Az előadásokat követő vitában többen felszólaltak és élénken érdeklődtek a mai magyar nyelvtankönyvek anyagáról. Dr. Sas Andor a hallgatóság nevében megköszönte a vendégek tanulságos beszámoi lóit és délszlovákiai nyelvjáráskutató munkájukhoz sok sikert kívánt. Mács József. Fakezü János bácsi két élete Márciusi reggel van. A jelbukkanó nap első sugarai most pásztázzák végig a földet. Ellető fényük nyomán életre kel a határ. A vízmosta göröngyös ulon egy kocsi halad. Két elcsigázott, beesetthorpaszú sovány ló húzza a kocsi után akasztott ekét. Ráncosárcú, idősebb ember ül a bakon. Bütykös kezében egy agyonrágott pipál és a hajtószárat fogja. A faluban csak Fakezü János bácsinak ismerik. Az egyik kezét a jobbat valahol a Piava partján hagyta. A lovak tempója nem nagyon tetszik neki, mert rászól nagymérgesen a deresre: — Gyí, te, Sári! Már megint nem akarsz húzni. Pedig még máma szántani fogsz. — és közéjük húz az ostorral. Meggyorsítják egy kicsit a tempót, de nem bírják sokáig és • egyszerre csak megállnak. Az egyik ló, a deres köhög, véres habot fúj, majd összeesik, egyet-kettőt rág még és megmerevedik. János bácsi ijedten kászolódik le a bakról. Gondolja, ennek már a fele sem tréfa! Odamegy a lóhoz, nézi, tapogatja. kenegeti, de semmi sem használ. A 16 meg sem mozdul. Hát ez bizony meg van dögölve, — morfondíroz magában• — Felemeli a fejét, a távolba néz, mintha onnan várna segítséget, vigasztalást. De amit ott lát, az még jobban elkeseríti. Telekháti úr négylovas hintóval megyen a városba. No, majd elmulat megint egy fél csorda tehenet, — morogja a bajsza alatt. Összeszorítja a fogát és elfordítja a fejét. — Hát bizony sok éven át szolgáltál nekem hűségesen — nézi a lovat, — kitartottál velem jóban, rosszban. Ez is lett a veszted. De ilyen a mi életünk, addig hajtanak bennünket, míg ki nem dűlünk a sorból. János bácsi leveszi agyongyűrött kdlanját és bütykös kezével letörli a barázdás arcán legördülő könnycseppet. Aztán elindul a falu felé segítséget keresni. A falu legelső háza a Telekháti kúria. Kinyitja a nehéz vasrácsos kaput, — mert vasráccsal kerítették cl magukat a nagyságos úrék, hogy be ne tegye a lábát kéretlenül valamiSkódis a portára — és bemegy. Illedelmesen kopog a főintéző úr szobája ajtaján és benyit. A főintéző úr éppen szundikál, hát hangosabban köszön egy kicsit, hogy felébressze. — No mi van' Mit hozott — mordult rá nagymérgesen az intéző. — Nem tud illedelmesen köszönni, ha bejön?! — Főintéző úr kérem, a felső dűlőben megdöglött a lovam, arra kérném., adjon valakit, aki segít feltenni a kocsira! — Hát mit gondol, ember, nincs itt más munkánk, csak a maga döglött lovait rakosgatni! — De intéző úr!... — Semmi de! Mars ki! Más dolgom van, mint a maga fecsegését hallgatni! János bácsi megfordul, felteszi a kalapját és köszönés helyett valami olyasmit morog, hogy várjatok csak urak, nem lesz ez mindig így és a pipát foga közé szorítva elmegy. A kapu előtt tanácstalanul megáll. Hová menjen? Ilyen dologidőben mindenki a határban van, végzi a munkáját. Jobban mondva nem is a magáét, mert amit meg is keres a szegény paraszt, azt nagyügyesen elárverezik tőle az urak. Más segítség híján visszamegy a lovához. A másikat, a szürkét kicsapja legelni, ő meg leül az árok-. Tanulmányútra jött Szlovákiába egy lengyel kritikus es egy magyar irono A napokban a népi demokratikus Lengyelország és Magyarország egy-egy kiváló kultúrális képviselője érkezett Szlovákiába, Hieronim Michalskí, a kiváló lengyel kritikus, a Nowa Kultúra hetilap és a Tworczosc irodalmi havi folyóirat munkatársa, valamint Soós Magda, magyar írónő. Hieronom Michalskí kritikus a mai lengyel költészett legkiválóbb ismerője. A varsói egyetemen irodalomtörténetet ad elö az imperializmus korszakából és egyidejűleg az új lengyel költészet kritikusa Soós Magda magyar írónő a háború után két müvet írt az új magyar társadalomról. Egy színjátékot a munkáscsaládból származó lányról, aki elárulja osztályát és hosszú harcok, csalódások után tér vissza hozzá. Továbbá regényt írt »Lánc« címen a háborús élményeken átesett ember munkájának erkölcsi jelentőségéről. További müvei, egy versben megírt történelmi dráma a hűbériség megszüntetéséről, valamint » Vörös hajó<< című regénye, amelyben egy nagy forradalmi hagyományú gyár történetét örökítette meg. Soós elvtársnő Szlovákiában anyagot gyűjt legújabb regényéhez az egyes iparágak csehszlovák-magyar együttműködésével kapcsolatban. Két külföldi író vendégünk kedden, december 9-én baráti beszélgetésen vett részt hazai íróinkkal és kritikusainkkal. Az élénk vita során kicserélték nézeteiket a mai irodalmi alkotások és kritika időszerű kérdéseinek megoldásáról. A becses vendégek Pozsonyból szlovákiai körútra indulnak, hogy megismerkedjenek népünk építő igyekezetével és még bensőségesebben dolgozhassanak kulturális téren is a nemzeteink közötti kapcsolatok j megerősítésén. ' partra és elgondolkozik a magafajta szegény ember sorsáról. Alig hogy az elemi iskola két osztályát elvégezte, meg kellett kezdenie a munkát, meri szegény apját az uraknál eltöltött harminc esztendő a sírba vitte. A falu libapásztora lett. Kora reggeltől késő estig a libák után szaladgált és jaj volt neki, ha valamelyik megdöglött, vagy megsántult. Aztán meghalt az édesanyja is. Akkor elment Kovács János nagygazdához szolgálni. Dolgoznia kellett szakadásig, ha azt akarta, hogy legalább a napi kis étele biztosítva legyen. Már hajnali négy órakor felköltötte a gazda: — Jani, kelj fel már, a hasadra süt a nap! Ugorj ki az erdőre, hozzál haza egy kis rőzsét! De vágd is öszsze, mire a reggeli készen lesz' Utána pedig mégy a kopasz dűlőbe kaszálni! Bizony így beszéltek a szegény emberrel. Aztán megnősült. Kádár Juliskát vette el.. Az apósától örököltek egy kis földet. A mcfga gazdája lett. Sok év nélkülözése és keserves munkája után végre megvehette ezt a két lovacskát. Valamivel könnyebb lett a munkája. De az asszonnyal már reggel öt órakor a mezőn volt, hogy úgy, ahogy meg tudjon élni, mert sok volt a gyerek, sok volt az éhes száj

t Most megint kezdheti elölről! Megdöglött a Sári! Lassan dél lett, majd este. De 5 ezt nem vette észre. Ott találta Csordás Péter, mikor hazafelé jött a szántásról. Péter köszönt majd érdeklődőit a történtekről. Mikor János bá elmondta, hogyan járt az intéző úrral, Csordás Péter csak köpött egyet az út porába és ezt moíidla: — Ne féljen, nemsokára letűnik ezeknek az uraknak és felvirrad a mi napunk is. Feltették a lovat a szekérre és a kocsi mellett elindultak hazafelé. Most gyúltak ki a csillagok és mini kis fáklyák biztatóan világítottak a -két szegény emberre. 1950 tavasza. János bácsi megállott a búzavetés szélén. Mosolyogva sodorta meg viharvert bajszát és fényesen csillogó szemmel nézte az aratást. A harmadik típusú földműves szövetkezet dolgozói végezték az aratást. Nehezen szokta meg, hogy ilyen szép megértéssel lehet dolgozni és már nincsenek nagyságos urak meg embernyúzó főintézők. Csodálkozott ezen, de egyben jól is •esett nézni, milyen nagy igyekezettel és szeretettel dolgoznak az aranyló búzatáblán fiatalok, öregek, nők, férfiak egyaránt. Énekük egybeolvadt az aratógép lágy zümmögésével. Rágyújtott a makrapipára és megindult egyenletes léptekkel az aratók felé. — Jómunkát, elvtársak! — Köszönt, aztán közelebb ment az aratógéphez. Összehúzott szemmel nézte a géphez beosztott két gépészt. Ott sürögtek, forogtak olajos ruhájukban, mosolygós arccal, csak úgy égett a munka a kezük alatt. Sietlek, mert munkaversenyben voltak ők is! János bácsi sóvárgó szemmel nézte őket. Látta ezt az egyik a gépészek közül és odaszólt: „No üljön fel maga is elvtárs." Fel is ugrott nagy legényesen az öreg a bakra, oszt olyan büszkén nézett le onnan, hogy. széles jókedvre derítette vele az aratókat. — Hát ezt nem hittem volna, — kezdte a beszélgetést az öreg — mikor ezelőtt húsz esztendővel szakmányban arattam ezen a fődön. Ha az ember megállt a munkában, hogy letörölje a verejtékét, az intéző mindjárt rákiáltott: — Már megint csak a napot lopjátok! — Hej, kedves öcsém, nehéz idők voltak azok! — De most már örökre vége van ezeknek az időknek János bácsi — mondja neki a traktoros. — Ezt mindannyian a nagy Szovjetuniónak köszönhetjük, amely felszabadított minket az urak rabigája alól. — De jól is van ez így, elvtárs, —mondja János bácsi — nem is kívánja vissza azt a régi világot senki közülünk. Lassan leszállt az alkony. A nap utolsó sugarai pire>% fénnyel öntötték * el az énekelve hazainduló aratókat. Vígan mentek, mert tudták, hogy a '••n'nap csak még jobbat hozhat nekik. Bóna László, Fülek