Uj Szó, 1952. december (5. évfolyam, 287-311.szám)

1952-12-18 / 301. szám, csütörtök

1952 december 18 U J SZÖ 7 A párt politikai és szervezeti munkája és a párt új alapszabályzatának tervezete A párttagnak fejlesztenie kell az önkritikát és az alulról jövő kritikát, le kell lepleznie a munkában felmerülő hiányokat és törekednie kell kiküszöbölésükre. A kritika elnyomása nagy vétek. Tudomásul kell venni, hogy az olyan típusú pártban, mint a miénk, a Kommunista Pártban az alulról jövő kritika és önkritika hibáink és hiányaink leleplezésének főmódszere, főmódszere azon módok és eszközök feltárásának, amelyek segítségével legyőzzük ezeket a hibákat és hiányokat. Itt azonban egy a szükséges: a kritika elnyomására irányuló bármily kísérlet megakadályozásán kívül gondoskodni kell arról, hogy a kritikából és önkritikából levonják a megfelelő következtetéseket ,hogy a kritizált ügyeket, ha a kritika helyes, helyrehozzák. A párttagnak személyi tekintet nékül jelentenie kell a vezető pártszerveknek, egészen a központi pártbizottságig a munkában felmerülő hiányokat. Figyeljétek meg, hogy ez a követelmény az új alapszabályzatban nemcsak a párttagok jogai, hanem kötelességei között is ott van. Annál inkább szükséges azonban, hogy az illetékes szervek egészen a párt Központi Bizottságáig törődjenek ezeknek a jelentéseknek gondos elintézésével. A párttagnak meg kell őriznie a párt- és államtitkot, — mondja az új alapszabályzat. Ez igen komoly pont. Mivel tényleg a párt- és államfegyelem megszegésén kívül, a párt- és államtitok megszegése legelterjedtebb vétség. Ezért mindannyian, akiket illet, tartsák szem előtt, hogy az új alapszabályzat ezt mondja: „A párt- és államtitok elárulása a párt ellen elkövetett bűntett és összeférhetetlen a párt soraiban való maradással." A párttagnak minden helyen rendületlenül teljesítenie kell a káderek helyes kiválogatásáról szóló pártutasításokat a káderek politikai és munkaképessége alapján. A gaztettek után, amelyeket az összeesküvő árulók ezen a téren elkövettek, megfelelő ^káderek helyes kiválogatásának kérdése kétszeresen fontos. Azonban minden éberség mellett a káderek kiválogatásában nem szabad abba a végletbe esnünk, hogy mindenkivel és mindennel szemben gyanakvók legyünk. Ha gondos megvizsgálás után ezt vagy amazt az elvtársat bizonyos helyre állítjuk, akkor bízni kell benne. Ezt így fogalmazhatnánk meg: bízni, de felülvizsgálni. Felülvizsgálni főleg mindennapi munkájában, abban, hogy milyen a munkához való viszonya, hogyan végzi munkáját, hogyan tökéletesíti magát munkájában, stb. így ismerjük meg legjobban az embereket, így találunk leginkább új kádereket, akiket azután, hogy felülvizsgáltuk munkájukban, elő lehet léptetni és magasabb, felelősségteljesebb funkcióba lehet őket helyezni. Az új alapszabályzat tervezete pontosabban meghatározza a pártszervek kötelességének körét is. A CsKP Központi Bizottságának, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a kerületi, járási, városi és helyi bizottságának, valamint az üzemi szervezetek bizottságainak kötelességeit is. Különösen kiemeli azt a kötelességet, hogy ki kell fejleszteni a bírálatot és önbírálatot és a kommunistákat arra kell nevelni, hogy ne ismerjenek megalkuvást a hibákkal szemben, hogy irányítani kell a párttagok és tagjelöltek marxista-leninista tanulmányait, megszervezni a dolgozók kommunista nevelését, fenntartani és megszilárdítani a párt sokoldalú kapcsolatait a városi és falusi dolgozó nép tömegeivel. Hiszem, hogy a párt új alapszabályzatának tervezete a pártvitából származó kiegészítésekkel együtt jó és hogy az országos konferencia el fogja fogadni a párt új belső törvényéül. Most arról lesz szó, hogy az új szabályzatot életbe léptessük, hogy a párt és a párttagok munkáját fokozatosan arra a színvonalra emeljük, amelyet a tagoktól és a párttól az új alapszabályzat megkövetel. Nem kételkedem benne, hogy az új alapszabályzat a pártot politikailag, szervezésileg és ideológiailag felvértezi új küzdelmekre, új munkára a szocializmus felépítésében. (Viharos, hoszszantartó taps.) • Néhány nappal ezelőtt a párt elnöksége és a kormány jóváhagyták az 1953. évi vagyis az ötéves terv utolsó évének gazdasági tervét. Erről a vita folyamán részletesen fog szólani Dolanszky elvtárs. Én ehhez addig is néhány megjegyzést szeretnék fűzni. Az 1953-as évre szóló gazdasági terv feladatai az 1952-es feladatok elvárt teljesítéséből indulnak ki és jó magasak. E feladatok megállapítják a brutto ipari termelés 18.4 százalékos növekedését, a nemzetgazdaság valamennyi ágában a beruházások terjedelmének 18 százalékos emelését, a munkatermelékenység fokozását az iparban 15.1 százalékkal, az építő iparban 12.2 százalékkal, az önköltségek csökkentését az iparban 5.9 százalékkal, az áruforgalom növekedését az állami és szövetkezeti kiskereskedelemben 3.2 százalékkal stb. Az 1953. évi népgazdasági terv alapján sok minden történik, hogy enyhítsük azokat az aránytalanságokat és gyenge pontokat gazdaságunkban, amelyeket az összeesküvő árulók és szabotálok okoztak. Mindent meg kell tennünk, hogy a károkat a lehető legrövidebb időn belül helyrehozzuk. Ezzel egyidejűleg azonban tudatosítanunk kell, hogy ez a jövő évben még nem sikerül teljesen nekünk. így is az 1953. évi gazdasági terv nagyon feszült és pártunk és népünk minden erejére és eszére szükség lesz, hogy teljesítsük. Azonban teljesíthető és teljesítjük is, ha gondoskodunk a következőkről: Elsősorban arról, hogy a párt mint egész az új szabályzatok értelmében fokozza összes tagjainak és szervezeteinek ideológiai, politikai és szervezési aktivitását. Minden egyes pártszervezetnek és minden egyes párttagnak működési helyén még sokkal inkább a széles tömegek tolmácsává és vezérévé kell válnia. Másodszor, ha gondoskodni fogunk arról, hogy sokkal jobban emelkedjék vezető gazdasági szerveinknek lentről egész fontig politikai és szakmabeli színvonala, a fennálló feladatoknak és a reájuk rótt kötelességeknek megfelelően. Nem habozom kimondani, hogy gazdaságunk jó vezetésének problémája egyik sarkalatos kédésünk. Harmadszor, ha gondoskodunk arról, hogy gazdaságunkban a vezető helyekre bátrabban emeljük ki az új fiatal kádereket, hogy még jobban gondoskodjunk politikai és szakmabeli nevelésükről, kihasználva emellett mind a termelésben, mind pedig kádereink nevelésében a régi műszaki és tudományos értelmiséget, amely bebizonyította pozitív viszonyát mai népi demokratikus rendszerünkhöz és a Szovjetunióhoz. Negyedszer, ha képesek leszünk arra, hogy szigorúak legyünk az állami és munkafegyelem betartása követelményeinek keresztülvitelében. Nem engedhetjük tovább meg, hogy a párt- és kormányhatározatokat megszegjék, vagy egyszerűen ne valósítsák meg anélkül, hogy ez következményekkel járna a felelős tényezőkre. Ötödször, ha megteszünk mindent, hogy szabályként biztosítsuk azt, hogy a meghozott párt- és kormányhatározatok teljesítését rendszeresen ellenőrizzék, hogy minden kommunista ne megaláztatásnak érezze ezt, hanem ellenkezőleg üdvözölje és.követelje, hogy munkáját és tevékenységét rendszeresen ellenőrizzék. Hatodszor, ha biztosítjuk azt, hogy véget vetünk annak az állapotnak, hogy a fogyatékosságok és hibák megállapítása után nem tesznek azonnal gyakorlati intézkedéseket e hibák kiküszöbölésére. Hetedszer, ha megtanuljuk azt, hogy jobban, az eddiginél sokkal jobban buzdítsuk és szervezzük az alulról jövő kezdeményezést, a szocialista munkaversenyt és az újító mozgalmat azzal a céllal, hogy fokozatosan közelebb hozzuk a dolgozók egész kollektívájának műszaki színvonalát az élenjáró dolgozók színvonalához. Nyolcadszor, ha eléggé következetesek leszünk, hogy mindenütt, gazdaságunk és egész közéletünk valamennyi szakaszán szívósan kiharcoljuk és kivívjuk a lehető legnagyobbfokú gazdaságosságot, takarékosságot, az önköltségek csökkentését, a munkatermelékenység emelését. Kilencedszer, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden törekvésünk végcélja az ember, az ember javáról való gondoskodás. Ezért szükséges, hogy iparunk és mezőgazdaságunk termelési lehetőségeihez mérten megjavítsuk lakosságunknak a napi szükségleti cikkekkel való ellátását és főleg az, hogy a fogyasztási árualapot összhangba hozzuk a vásárlóképes kereslettel. És tizedszer, végül nem szabad megfeledkeznünk az imperialista háborús uszítókról, hogy folytassuk a békeharcot és ezzel egyúttal biztosítsuk a köztársaság biztonságát és védelmi képességét. Ezek azok a főfeladatok, amelyek a legközelebbi időben előttünk állanak. Ügy vélem, elvtársak és elvtársnők, hogy pártunk milliós tagságának segítségével, a pártonkívüli tömegek millióinak segítségével, az egész Nemzeti Arcvonal segítségével e feladatokat teljesítjük. E feladatokat teljesíthetjük azért is, mert biztosítva van számunkra a Szovjetunió támogatása és Sztálin elvtárs személyes segítsége. (Viharos, hosszantartó taps. A konferencia valamennyi résztvevője feláll és kiáltja: „Éljen Sztálin elvtárs!", „Éljen Gottwald elvtárs!", „Sztálin—Gottwald-béke!" Újból és újból felhangzik a Szovjetunió dicsőséges Kommunista Pártjának és a dolgozók nagy vezérének — Sztálin elvtársnak, a CsKP-nek, népünk drága pártjának és szeretett elnökének — Klement Gottwald elvtársnak lelkes éltetése.) Tanácskozik a Népek Békekongresszusa Yves Farge beszéde Elnök úr, kedves barátaim! Napirendünk megállapításakor az elnökség elhatározta, hogy elsősorban a nemzeti függetlenség és a biztonság kérdését javasolja megvitatásra a Népek Békekongresszusának. Felszólalásom ezzel a problémával kapcsolatos; megpróbálom meghatározni, melyek azok a közös szempontok, amelyek alapján e téren, valamint más' kérdésekkel kapcsolatban keressük a megoldást. Arra kérem a Népek Békekongresszusát, hogy világosan és őszintén lásson hozzá azoknak a javaslatoknak a megvitatásához, amelyeket igyekszem pontosan felvázolni. Vizsgáljunk meg először néhány dolgot: a világ bizonytalanságban van, minden népet veszély fenyeget. A koreai, a vietnami és a malájföldi háborúk aáfca] fenyegetnek, hogy a háború általánossá válik, vagy kiterjed. Mint Bovard úr (svájci pacifista, a kongresszus 13-i ülésén szólalt fel. — A szerk.) mondotta, ezek a háborúk arr

a kényszerítenek bennünket, hogy felelősségünk tudatára ébredjünk. Egyet kell értenünk abban, hogy nemzeti függetlenségünk visszanyerésére való képességünket elsősorban olyan tevékenységgel kell bizonyítanunk, amely véget vet a jelenleg folyamatban lévő konfliktusoknak. Nyugat-Németország és Japán újrafelfegyverzését a német és japán nép akarata ellenére határozták el. Ez egyike azoknak a vállalkozásoknak, amelyeknek végrehajtása csak addig lehetséges, ameddig semmibevehetőnek tekintik a közvetlenül fenyegetett népek véleményét. A nyugatnémet és japán újrafelfegyverzés megakadályozásáért harcoló népek egyidejűleg tanúságot tesznek nemzeti függetlenségükért folytatott küzdelmük hatásosságáról is. E tények megállapítása után meg kell világítanunk, milyen félelmetes ellentmondásokba sodortak bennünket azok, akik felelősek bizonyos népek elszigeteléséért, akik megbénítják ezeket a népeket, majd pedig függetlenségükre törnek. Olyan helyzet alakult ki, amely háborút idézhet elö nemcsak anélkül, hogy a népeket megkérdeznék, hanem anélkül is, hogy a kormányok és az alkotmányos szervek véleményét kikérnék. Bizonyára emlékeznek még arra az angol alsóházi vitára, amely a jalumenti vízierőművek első bombázását követte. A koreai háború — amelyben a brit és francia csapatok részvétele felelősséget hárít Londonra és Párizsra — azzal fenyegetett, hogy Kínára is kiterjedhet, tehát a háború általánossá válhat. Amikor pedig erre a volt Mandzsúria határán lejátszódott eseményekre vonatkozólag kérdéseket tettek fel Churchill úrnak, — ezek az események döntőek lehettek volna a konfliktus kiterjesztésére nézve — ö kénytelen volt azt felelni, hogy nem értesítették sem a szándékról, sem az eseményről. Külföldi hadseregek megszállnak bizonyos területeket és repülőgéptámaszpontokat létesítenek ezeken a területeken. Ez a helyzet az illető országokat egy olyan kormány elhatározásainak kénye-kedvére szolgáltatja ki, amelynek székhelye sokezer kilométernyire van e támaszpontoktól és repülőterektől. Hogyan alakulhatott ki ilyen veszélyes helyzet? Ha saját hazám példáját veszem, meg kell állapítanom, hogy az atlanti szerződést mint a védelem eszközét emlegetik, amely — mint állítják — biztosítja elhatározási jogunkat. A szerződés aláírása után külföldi támaszpontokat létesítettek országiunk területén; nemzetgyűlésünk véleményét nem kérték ki, sőt még csak nem is értesítették e nemzeti szuverenitásunk elleni támadásokról: a támaszpontok hálózatát kiterjesztették a tengerentúli területekre ls, l ahol az uralkodót — például a marokkói szultánt — e határozatokról még csak nem is értesítették. Ekkor igen sokan azok közül, akiket meg akartak téveszteni, három veszélyt ismertek fel: 1. Franciaország automatikusan belépett egy olyan események okozta háborúba, amely események irányításába nincs beleszólása és amelyeknek nincs semmiféle kapcsolatuk nemzeti érdekeivel. 2. Miután a német militarizmus 75 éven beiül háromszor sebezte meg Franciaországot, Franciaországnak az atlanti rendszer kialakítása során mégis hozzá kell járulnia a német militarizmus újjászületéséhez. 3. Végül az európai hadsereg létrehozása ürügyén hazámat arra akarják kényszeríteni, hogy mondjon le nemzeti hadseregéről. Szuverenitásunk eszközeit támadják, intézményeinket pedig megfosztják a határozás jogától. E rendszer bajnokai a .közös védelem ürügyével — amelynek semmi köze sincs a kollektív biztonsághoz — veszélyeztetik valamennyi nép biztonságát, feszültségben és félelemben tartják a világot, ami kedvező a kalandok számára. Ezt a megállapítást olyan időpontban tesszük, amikor tudjuk, hogy a holnap háborúja a pusztulás háborúja lenne. Mély aggodalmunkat más államok is osztják Nyugat-Európában, Afrikában, a Közel- és Közép-Keleten és Latin-Amerikában. Itt nevezetesen gazdasági behatolással és kétoldali szerződések kötésével azon vannak, hogy más, függetlenségükért harcoló népeket is behálózzanak. A nemzeti függetlenséget meg kell védeni minden fenyegetéssel szemben és valahányszor fenyegetik, meg is védjük bárkivel szemben. Meg kell állapítanunk, hogy az atlanti szerződés, a csendesóceáni szerződés és a latinamerikai országokkal kötött kétoldali szerződések kezdeményezése az Egyesült Államok kormányától indult ki. Ez azonban nem akadályoz meg bennünket abban, — sőt ellenkezőleg — hogy emlékezzünk azokra a cselekedetekre és nyilatkozatokra, amelyek az amerikai nép és népünk között kapcsolatokat teremtettek. Nem szeretnénk, ha ezeket lerombolnák, mindenekelőtt azért, mert itt saját érdekünkről, továbbá, mert az amerikai nép érdekéről van szó. Az Egyesült Államokban 1823-ban Monroe volt az, aki Latin-Amerikáról beszélve és Európáról szólva szembeszállt azzal, hogy az egyik ország leigázza a másikat; Lincoln Ábrahám volt az, aki véget akart vetni a faji megkülönböztetésnek; Wilson volt az, aki 1917-ben javaslatának 14 pontjában a népek önrendelkezési jogára hivatkozott: Roose(Folytatás a 8. oldalon)