Uj Szó, 1952. november (5. évfolyam, 260-286.szám)

1952-11-14 / 271. szám, péntek

1052 november 1

4 t UJ SZG A. J. Visinszkij elvtárs beszéde a koreai kérdésről az ENSz közgplés politikai bizottságának november 10-i ülésén A cselekedetedben »saabad« hadi. fogoly beleegyezése nem ügydöntő, mert szabadsága keretek köaé van szorítva. Ezseket a kereteket az határozza meg, hogy a hadifogoly ka. tona, aki alá van vetve a katonai fegyelemnek. A hadifogoly szabad, sága tehát nem korlátlan. A felhő, zott példákból kitűnik, hogy a katonáknak és tiszteknek a fogságból való kiszabadulása nem kizárólag saját ügyük, hanem parancsnokságuk ügye is, amely az 6 fogságuk idején is országuk államhatalmát képviseli. Arai pedig »az egyén abszolút szabadságát« illeti, amiről itt né. hány 'jölcselkedő hajlamú küldött beszélt — ideértve azokat az állításokat is. miszerint az abszolút szabadság minden korlátozása »az el. idegeníthetetlen emberi jogok« megsértése — erre vonatkozólag nem árt, ha megemlítem Holmsonnak. az Egyesült Államok legfelső bírósága bírajának több mint 30 esztendővel ezelőtt hozott egyik döntését, amely ugyan a szólásszabadság kérdését érinti, de azért kétségtelenül' álta. lámos elvi jelentőséggel is bír. Lássuk, mit mond ez a bírói döntés: »A szólásszabadság legszigorúbb védelme sem menthetné meg azt az embert, aki ok nélkül tüzet kiált a színházban, s ezzel pánikot idéz elő. Nem menthetné meg ez azt az em. bert sem a vád alá helyezéstől, aki olyan kijelentést tesz. amely az erőszak alkalma aával azonos követ, kezmčnyeket vált ki. A kiindulópont minden esetben az, hogy meg. történt é a kijelentés az adott kö. rülmények között és természeténél fogva olyan volt-e, hogy nyilván, valóan és közvetlenül előidézte a fentiek veszélyét, vagy anyagi kárt okozott, amelyet a kongresszusnak joga van elhárítani«. Ebből a bírói döntésből világosan kitűnik, mi a különbség a szabad, ság ós a szabadsággal való vissza élés között, különösen, ha olyan visszaélésről van szó. amely már bűntettnek minősül. Az »egyén ab. szolút szabadsága« elméletének és ehhez hasonló^ metafizikai fogalmaknak hívei J&l tennék, ha szem előtt tartanák ezt a döntést. 4. Hogyan akarták egyes küldöttségek felhasználni a filozófiát a Koreában dühöngő amerikai terror palástolására? Egyes filozófusok, akik az X. számú bizottságban szólaltak fel, s igyekeztek eltávolodni a reális, dialektikus, való élettől és a fontos politikai kérdések gyakorlati szellemű megtárgyalása helyett elvont viták útjára térni, jól tennék, ha közelebb maradnának a való élet talajához. Enélkül nem kerülhetik el a komoly hibákat. A hadifogoly szabadságáról beszélnek, de elhallgatják azt, hogy a hadifogság viszonyai között ez a szabadság a végsőkig korlátozott, még akkor is, ha nem gyakorolnak nyomást — még kevésbbé kényszert és eröszakot — a hadifogollyal szembem. Ellenkező esetben persze tökéletesen megszűnik minden lehetősége, annak, hogy a hadifogoly szabadon, valóban saját óhajának és törekvéseinek megfelelően oselekedjék. Elhallgatják azt is, hogy — másfelől — a nemzetközi jogban körülírt, ismert esetekben a hadifogoly akarata korlátozott, sőt mondhatni teljesen azon államok kormányaitól függ, amelyekkel a hadifoglyok meghatározott kapcsolatokba kerültek. Köztudomású például,"hogy bármelyik hadviselő állam szökött hadifoglyai semleges területre menekülhetnek és a semleges ország védelme alá helyezkedhetnek. Ez megfelel a nemzetközi jog általánosan elismert elveinek. Ha azonban kiderül, hogy a szökött hadifoglyok azzal a szándékkal akarnak semleges területen maradni, hogy később alkalmas pillanatban visszatérjenek hadseregükbe, akkor a semleges államnak, ugyancsak általánosan elismert nemzetközi jogi elvnek megfelelően, intézkedéseket kell tennie, hogy ezt megakadályozza. Milyen intézkedéseket? Amilyeneket szükségesnek talál. Oppenheim „Nemzetközi jog" elmíi könyvében az alábbiakat írja erről: „Mindig előfordulhatnak olyan esetek, hogy ilyen személyek semleges területre lopakodnak és egy idő múlva elhagyják azt, hogy csatlakozzanak saját hadseregükhöz. A semleges államot feltétlenül, felelőssé kell tenni ezért. A semleges államnak, hogy ezt a felelősséget vállalhassa, módot kell találnia, hogy leleplezze és feltartóztassa azokat, akik határát átlépték. így például Luxemburg a francia-porosz háború idején nem tudta megakadályozni, hogy a területére menekült többszáz francia katona Metz kapitulációja után ne csatlakozzék a francia csapatokhoz, minthogy a semlegesítési feltételek értelmében Luxemburgnak nem volt szabad hadsereget tartania, éppen ezért, Svájccal ellentétben, nem tudta fegyveres erőit mozgósítani, hogy teljesítse pártatlansági kötelezettségét." Világosnak kell tehát lennie, hogy a hadifogoly szabadsága ilyen esetekben nem állhat ellentétben a semleges állam kötelezettségeivel, ame. lyek olyan — különösen a nyugateurópai politikusok számára — tekintélyes nemzetközi jogtudósnak, mint Oppenheim, szavai szerint, kötelesek „mozgósítani fegyveres erőiket, hogy teljesítsék pártatlansági kötelezettségüket". Ez a nemzetközi gyakorlat, ez a nemzetközi törvény. Ezek a nemzetközi gyakorlatban kialakult szabályok teljes fényt derítenek arra a kérdésre, mennyiben rendelkezhet a hadifogoly saját sorsával. Ez elegendő ahhoz, hogy megcá. foljuk azokat a teljesen alaptalan elmefuttatásokat, hogy a hadifoglyokat örizetében tartó fél, amennyiben valamelyik hadifogoly beleegyezése hiányzik, nem köteles teljesíteni a valamennyi hadifogoly hazaszállítására vonatkozó kötelezettségét. Az amerikai határozati javaslat szerzői és társszerzői mindenféle indokokat találnak ki, hogy igazolják a hadifoglyok kényszerű visszatartásával kapcsolatos intézkedéseiket és a hazaszállításról való lemondás esetén megpróbálják a hadifoglyokat a politikai emigránsok közé sorol. mi. Egyes küldöttek eze

n álláspontjuk alátámasztása érdekében a közgyűlésnek az emberi jogokról 1948 decemberében elfogadott nyilatkozatára hivatkoztak. Ennek a nyilatkozatnak azonban semmi köze Sincs a tárgyalt kérdéshez. Erről a nyilatkozat elolvasásával könnyű meggyőződni. Azok a példák, amelyeket a töb. bi küldött, például Lloyd úr is felhozott — megkísérelve azt bizonygatni, hogy azokat a hadifoglyokat, akik nem hajlandók hazájukba viszszatérni, politikai emigránsoknak kell tekinteni és hogy nekik a politikai emigránsoknak járó menedékjogot kell biztosítani — szintén nem meggyőzők. A valóságban a politikai emigránsok kérdésének vizsgálatánál döntő jelentőséggel kell bírníok azoknak a motívumoknak, amelyek az illetőket arra bírják, hogy kivándoroljanak országukból, vagy lemondjanak a hazájukba való visszatérésről. E kérdés vizsgálatánál nem szabad megelégedni semmitmondó, felületes megjegyzésekkel, mint ahogy az egyes küldöttek felszólalásában történt, akik a hazatérni nem hajlandó hadifoglyokat megkísérelték a menedékjogot kereső politikusok kategóriájába sorolni. Nem szabad azt a tényt sem figyeimen kívül hagyni, hogy sok kapitalista állam alkotmánya nem tartalmaz rendelkezést a menedékjogról. A menedékjogot ezek az államok belső törvényhozási úton, vagy pedig a bűnösök kiutasítására vonatkozó nemzetközi egyezmény útján határozzák meg. Az összes ilyen egyezmények közös vonása az az általánosan aMwmert tétel, hogy a menedékjogot egy másik országban olyan tényeknek kell alátámasztani, amelyek ezt a jogot feltételezik, nem pedig csupán az érdekelt személyek szóbeli nyilatkozatának. Már az 1793. évi francia alkotmány úgy fogalmazta meg ezt a jógót, mint menedékjog nyújtását azoknak a külföldieknek, akik országukat a szabadságért vívott harc következményeként hagyták el. De a gyakorlatban, a kapitalista Nyugat körülményei között a menedékjogot lépten-nyomon éppen ellenkező célokra használják fel és ez a jog a reakciós kormányok politikai célkitűzései megvalósításának eszközeként szerepel. Példaként utalni lehetne arra a gyakorlatra, amely a szovjetállam ellen orosz fehérgárdistákat használt fel Németországban, Japánban és néhány más fasiszta, vagy félfasiszta rendszerű országban: továbbá, amikor az imperialista Japán az 1912. évi forradalom után Kínából megszökött emigránsokat használt fel és így tovább A menedékjog a reakciós kormányok privilégiumává vált. A reakciós kormányok ezt a jogot rendszeresen megtagadják a haladó demokratikus személyiségektől, ami későbbi nemzetközi egyezményekben és törvényekben jutott kifejezésre, mint például az 1917 május 1-i amerikai törvényben, valamint abban a gyakorlatban, amely a haladó személyiségeket egyes államok fasiszta kormányainak kénye-kedvére szolgáltatta ki. így például 1936-ban a belga hatóságok több antifasiszta politikai emigránst kiadtak a Gestapónak. Az 1936—1937. évi német-japán-olasz egyezmények pedig egyenes együttműködést létesítettek az említett országok rendőrségei között, amelyek elkeseredett harcot folytattak ez országok demokratikus érdekei ellen és ténylegesen felszámolták a menedékjog intézményét. A Szovjetunió Alkotmánya alaptörvényként rögzíti le a menendékjog nyújtását azoknak a külföldi állampolgároknak. akiket, mint a Szov. jetunió Alkotmányának 129. cikkelye megállapítja, a dolgozók érdekeinek védelméért, vagy tudományos munkásságukért vagy a nemzeti szabadságharcban való részvételük miatt üldöznek. A menedékjog a mi szovjet fogalmunk szerint olyan intézmény, amelynek fontos politikai jelentősége van. Ez az intézmény egyik eszköze a haladó demokratiA fentebb elmondottak eléggé megvilágítják, mi idézte elö a genfi diplomáciai konferencián 1929-ben elfogadott konvenció rendelkezéseit, melyeknek elfogadása nem ment végbe harc és a konferencia egyes részvevőinek ellenállása nélkül. Mint már említettük, a konvenció 7., 118. és 119. cikkelyei semmi kételyt nem hagynak aziránt, hogy a hadifoglyokat őrizetükben tartó hatalmak kötelesek feltétel nélkül minden hadifoglyot hazatelepíteni, kivéve egyes kategóriákat, amelyekre a 119. cikkely utal. A genfi konvencióval élesen ellenkező amerikai határozattervezet védelmezői — mivel nem volt lehetőségük tagadni, hogy a genfi konferencián éppen ilyen rendelkezéseket fogadtak el — élesen követelték, hogy ne vegyük figyelembe ezeket a rendelkezéseket. Igyekeztek bizonygatni, hogy ezek a „szóbeli fogalmazások" ellenkeznek a „konvenció szellemével", amelyhez elsősorban kell tartanunk magunkat. A „konvenció szelleméről" egész sor küldött beszélt, hangsúlyozva, hogy a „konvenció szelleme" abban rejlik, hogy biztosítani kell a hadifogoly érdekeit, ami e^yik fő feladata általában a hadifoglyokról szóló nemzetközi konvencióknak és különösen az 1929. évi genfi konvenciónak. Ehhez semmi kétség nem fér. De ez egymagában nem meríti ki azokat a feladatokat, amelyeket a hadifoglyokról szóló konvenciók ki. tűznek és ígv köztük az 1929. évi genfi konvenció is. Arra is riimutattfk, hogy a konvenció célkitűzéseit és „szellemét" mindennél jobban felfedhetik a konvenció szerzőinek kijelentései, szintúgy annak egyes cikkelyei. kug mozgalom hámoga&sántiik, amely mozgalom a reakció ée az agresszió ellen, a békéért és a demokráciáért folyik. Már ebből is látható, hogy azokat a kísérleteket, hogy a politikai menedékjogra igényt tartó politikusok közé soroljanak olyan embereket, akiknek tevékenysége nem volt politikai jellegű, — s akiket olyan indítóokok vezetnek, amelyeknek semmi közük nincsen politikai célkitűzésekhez — mint teljesen alaptalanokat, vissza kell utasítani. Ezért nem érthetünk egyet azokkal a küldöttekkel, akik úgy vélik, hogy azoknak a hadifoglyoknak a helyzete, akik hozzájárultak ahhoz, hogy az őket foglyulejtö hatalom területén maradjanak, összehasonlítható azoknak a helyzetével, akik filozófiai és vallási meggyőződés miatt nem akarnak visszatérni a hadseregbe. A francia küldött például kijelentette: „Megfelelő módosításioknak, hasonló megfontolásoknak kell irányítaniok a felelős hatóságokat azoknak a hadifoglyoknak a kiválogatása során, akiknek megengedik, hogy a foglyulejtő hatalom területén maradjanak és azoknak a hadifoglyoknak a .kiválogatásánál, akiket a fennálló konvflfciók értelmében hazaszállítanak". A francia küldött azt ajánlotta, hogy a kifejtett elvet kell alapul venni, azonban beismerte, hogy személyeket filozófiai és vallási meggyőződés miatt katonai szolgálatból elbocsátani csak hosszas és mélyreható vizsgálat után lehet, amelynek a kételynek még árnyékát sem szabad hagynia abból a szempontból, hogy az illetők meggyőződése őszinte. A francia küldött — amikor ragaszkodott az ilyen személyeik és hadifoglyok helyzetére felhozott hasonlatához -u figyelmen kívül hagyott egy nem kevéssé fontos körülményt, azt, hogy a hadifogság körülményei a hadifoglyok által hozott határozatok valódi őszintesége és szabadsága feltételezésének mindennemű lehetőségét elveszik és a hadifoglyok amerikai módszer szerint t örténqf kiválogatása — az egészen az agyonlövetésig menő ergszak alkalmazásával — kizárja a lehetőségét báVmilyen hasonlóságnak, amelyet itt a francia küldött bizonyítani prjbált. Ennek kezdettől fogv

a világosinak kell lennie. A nyilvánosságra hozott genfi diplomáciai konferencia jegyzökönyvei teljes lehetőséget nyújtanak azoknak a valódi törekvéseknek, célkitűzéseknek és feladatoknak a megállapítására, amelyeket ennek a konvenciónak szerzői maguk elé tűztek, különösen pedig, amelyeket a 7. cikkely tervezetének szerzői tűztek maguk elé. Ezt a cikkelyt egyhangúlag elfogadták őzen a konferencián és ugyanazzal a számmal felvették az 1949. évi konvencióba is. Ennek a cikkelynek egyik szerzője, Pilloux, a Vöröskereszt képviselője, mint a konferencia jegyzőkönyvéből kiderül, megmagyarázta, hogy az adott cikkelyt „abből a célból dolgozták ki, hogy a hadifoglyokat, a polgári internált személyeket és a fogságban lévő egészségügyi személyzetet megvédjék azoktól a kísérletektől, amelyek arra irányulnak, hogy az illetők lemondjanak státusukról és például olyan státust fogadjanak el. mint a polgári személyek státusa, vagy pedig belépjenek annak a hatalomnak a fegyveres erőibe, amelynek hatalmában vannak". Hasonló javaslatot fogadtak el a Vöröskereszt stockholmi XVn. konferenciáján 1948-ban. Ennek a javaslatnak lényege abban rejlik, hogy mint a már az' idézett jegyzőkönyv megállapítja, „az érdekelt személyek ne legyenek kitéve annak, hogy fenyegetések és a nyomás egyéb eszközéi hatására kénytelenek legyenek lemondani azokról a jogokról, amelyeket a konvenciók állapítottak meg, kiküszöbölve mindenféle utalást a megfélemlítésre, eltávolítva a nyomás mindenfajta egyéb módszereit és hangsúlyozva azt, hogy az érdekelt személyek nem mondhatnak' le részben vagy teljesen azokról a Jogokról, amelyeket a konvenciók biztosítanak ss&mukra". Magától értetődően e javaslat szerzői és egyben a genfi konferencia összes részvevői előtt világos volt az, hogy ez a javaslat arra az államra, amelynek hatalmában a hadifoglyok vannak, meghatározott kötelezettségeket ró a 118. cikkely értelmében, amely az összes hadifoglyok fogságból való elbocsátásáról és hazaszállításáról beszél. Pilloux úr felhívta a figyelmet erre a körülményre és hangsúlyozta, hogy e cikkely szövege figyelembe veszi azt a „szellemet", amely a stockholmi konferenciát irányította. Ismeretes, hogy a 7. cikkely tervezetét a genfi egyezmény részvevői egységesen támogatták, köztük Anglia képviselője is, aki azonban itt ellenezte a 7. cikkely által előírt megállapítást, mely szerint megengedhetetlen a hadifogoly lemondása olyan jogról, mint a hazatelepítésre való jog. Meg kell állapítani, hogy az 1949. évi genfi egyezmény egyes aláírói, mint például Norvégia képviselője, hangsúlyozták, hogy „veszélyes a támogatott személyeknek, azaz a hadifoglyoknak jogot adni az egyezményben biztosított jogokról való lemondásra". Hozzátette ehhez: „Noha ez az elv a legkomolyabb következményekre vezethet, igen fontos biztosítani az egyezmény hatálya aJR eső személyek hatékony védelmét." „Az egyetlen lehetőség a szükséges védelem biztosítására — jelentette ki a norvég küldött — az, ha általános szabállyá teszik az egyezmény által biztosított jogokról való lemondás érvénytelenségét". Egyes küldöttek az egyezmény „szellemére" apelláltak. íme, uraim, az 1949. évi genfi egyezmény szelleme, amely — amint az értekezlet felszólalásainak jegyzőkönyveiből látható — irányította a Vöröskereszt Társaságok 1948. évi stockholmi értekezletét is és amely a genfi egyezményben kifejtett határozott kötelezettségeket fő azokra a hatalmakra, amelyek örizetükben tartják a hadifoglyokat. Vájjon nem világos, hogy azok a kísérletek, amelyek szembe akarják állítani a genfi egyezmény világos és pontos megállapításait az egyezmény szellemével, semilyen kritikával szemben sem állnak meg. Ezek a tények. Ezek a tények lehetővé teszik, hogy a következő megállapításokat tegyük: 1. Az 1949. évi genfi egyezmény éppúgy, mint a korábban érvényben lévő 1929. évi egyezmény, valamenynyi hadifogoly feltétlen hazatelepítését követeli. 2. Ez a követelés annyira határozott, hogy a hazatelepítést a 118. cikkely értelmében akkor is végire kell hajtani, ha nincs határozat a hazatelepítésről a felek között kötött külön egyezményekben, sőt még akkor is, ha egyáltalában nincs egyezmény. A hadifoglyokat őrizetben tartó hatalomnak a 118. cikkely értelmében magának kell elkészítenie és késedelem nélkül végrehajtania a hazatelepítési tervet a fent kifejtett elvnek megfelelően. 3. A genfi egyezményben nincs semilyen fenntartás és nem tartalmaz semilyen kivételt az előző bekezdésben említett élv alól, amely úgy hangzik, hogy a hadifoglyokat szabadon engedik és hazatelepítik azonnal a hadmüveletek befejezése után. 4. A genfi egyezményben nincs semilyen megállapítás, amely megengedné a hadifoglyokat őrizetben tartó hatalomnak bármely hadifogoly hazatelepítésének megtagadását azzal az ürüggyel, hogy a hadifogoly nem kíván hazatérni és azzal fenyegetőzik, hogy ellenáll. 5. A koreai amerikai parancsnokság álláspontja éppúgy, mint az ezt támogató kormányok .álláspontját durván ellentétben áll az 1949. évi genfi egyezménnyel és a nemzetközi jognak a hadifoglyok hazatelepítésére vonatkozó, általánosan elismert elveivel. (Visinszkij elvtárs beszédének befejező részét, lapunk holnapi számában közöljük.). 5. A nemzetközi kötelezettségek pontos és feltétlen végrehajtása