Uj Szó, 1952. november (5. évfolyam, 260-286.szám)

1952-11-20 / 276. szám, csütörtök

6 U J SZÖ 1952 november 20 Egy magyar író úfijegyzefei Csehszlovákiáról Hosszabb külföldi űt után alig győzöm rendezgetni azt a sok sebtiben telefirkált cédulácskát, papírlapot, melyekre robogó vonaton, lépcsőházban, épülő házak állványerdői között jegyzem fel, mit Iátok, mire akarok emlékezni. Egyegy odavetett szó tájakat bont ki, embereket idéz fel, olyan vidéket varázsol elém, melyet az ötéves terv kifordított sarkaiból, olyan tájakat, melyeknek térképét újjárajzolta népünk alkotóereje. Az asztalra dobott cédulácskákból azt halászom ki, melyen ez áll: Repülőút. Mennyi minden jut eszembe róla! Három csehszlovák író néhány hetet töltött nálunk Magyarországon. Mert a kőből és vasból való eredmények után a kulturálig eredményekre került a sor. Egyre több író, művész fordult meg nálunk s mi Is egyre több írónkat küldjük el »cseregyerekként«, hogy megismerjék egymás népét, országát. A három cseh íróval együtt szálltunk fel a gépre, — három magyar író. Ketten közülünk még sohasem jártak Csehszlovákiában, én arról a vidékről származom s így nemcsak az egyre ritkább levegőréteg szorongatta a szívemet, de a sűrű tömény emlék is. Vájjon ráismerek-e, többezer méter magasból arra a tájra, ahol ifjúságomat töltöttem. ... Ez már csehszlovák felhő — szólalt meg hirtelen Jindrich Hilcr költő és széles kört írt le kezével, jelezve, hogy csehszlovák földre, illetve felhőre léptünk. — Üdvözlöm magukat a csehszlovák levegőben — mondta barátságosan rázogatva kezünket. Lenéztem a magasból. Igen, ez már csehszlovák táj ... Sötétebb zöld a tónusa a fenyvesek sűrűjétől s a jólismert kék pára lengedez a városok felett. S e gyengéd kék ködöt most egyre több és több gyárkémény szúrja át. A hegyek fölött gomolygó ködöt megtöri az üzemek tömör füstoszlopa, mely mint megannyi felkiáltójel tör a magasba, hogy hírül adja a felhötjáróknak: egyre több vas és érc készül odalent, egyre több szerszám. S amíg a gyárkémények megnőtt erdejét nézem, a cseh elvtársak versenyt magyaráznak új kohókról, vaskombinátokről, erőmüvekről és új emberekről. S mi a moravská-ostravai kohőmüvekre Sztálinvárossal felelünk, a dobsinai Erőműre Inotával. Mintha egy megkezdett verssort folytatnánk, mintha az elhangzott verssorra megtalálnánk a legtalálóbb, legkifejezőbb rímet. S a csehszlovák levegőben, ahol felhők úsznak el alattunk, a mozdulatlannak tetsző városok, fémszerűen csillogó folyók váltakoznak, Oosenasek elvtárs Móricz Zsigmondról kezd beszélni, a regényhösökröl, akiket Tiszacsécsén ismert meg: Joó Györgyről, a boldog emberről, aki a cseh szóra felfigyelt és eszébe jutott, hogy volt neki hajdan egy katonapajtása . akit nagyon megkedvelt: ö tanította meg, hogyan kell kenyeret, bort cseh nyelven kérni. Szedlacsek elvtárs egy sztálinvárosi kőművest emleget, megszólalásig hasonlít egyik regényhösére, mintha csak új regényéből lépett volna elő. Majd Révai elvtárs »Petőfi és Ady« című könyvéből idézgetnek, az »Élni tudunk a szabadsággal című kötetet is jól ismerik s a Déry új könyvével kapcsolatos kritikát már viszik haza aktatáskájukban. Ez is, mint minden Révai tanulmány, fordulatot jelent az ö irodalmukban is. Zúg a gép, de a motor berregését túlharsogja vitánk, melyet nem fékez nyelvi nehézség. Félszavakból, jelekből, hangsúlyból értjük egymást. Jiri Wolkert, a korán elhúnyt forradalmár költőt emlegetjük. Pilár és Plavka Budapestiöl írott költeményeit olvassuk fel, majd meg Hilcr Illyés Gyulához írott versét. Ök meg a cseh nyelvre lefordított János vitézből idéznek s bőröndjükből előkerül Móricz Zsigmond cseh nyelvű Hét krajezár-ja és Szabó Pál Isten malmai cimü könyve. Azt is közlik velünk, hogy Illyés Gyula Petőfije PALOTAI BORIS korabeli illusztrációkkal Révai elvtárs előszavával jelenik meg náluk, József Attila költeményeit pedig Ján Smrek, a kiváló szlovák költő tökéletesen fordította le s nincs olyan csehszlovák fiatal, aki ne isrrierné őket. Szégyenszemre be kell vallani: csehszlovák íróbarátaink jóval többet tudnak a mi irodalmunkról, mint mi az övékről. De a mulasztást rövidesen pótolni fogjuk s Brno elsuhanó gyárkéményei fölött már a sorrakövetkezö csehszlovák könyvek listájáról beszélgetünk. Jarka. Jarka volt egyik tolmácsunk, kedves, fiatal, lenszöke csehszlovák lány, az az újtípusú diák, aki tanul, kenyeret keres, önkéntes brigádban utat épít, maltert hord, népi tánccsoportban lép fel, rigmusokat ír, — amire éppen szükség van. Jarka magyarszakos a Károly-egyetemen, másodéves. Árvalány, édesapja a háború áldozata, édesanyja a Nemzeti Színház hősnője volt, akkor halt meg, amikor Jarka született. Jarkát a közösség nevelte, az edzette, bátorította, az nyitotta fel kék gyermekszemeit,' hogy tovább lásson, messzebb nézzen. így jelentkezett elsőnek a Károly-egyetem magyarszakára, hogy úttörőként tanulja meg ezt a nyelvet, melynek hangzása idegen a fülének,. de népe szelleme olyannyira hasonló, szándéka annyira azonos, öröme, lelkesedése olyan rokon! Nem száraz nyelvtani példákból tanulja a magyar nyelvet, hanem Petőfiből, Aranyból... Jarka izgatottan és szinte mint saját munkájának eredményét újságolja, hogy a magyarszakos csehszlovák hallgatók száma a tavalyinak háromszorosára nőtt! A Jarka név tavaszt jelent a mi nyelvünkön. Gyöngéd rügyeket, friss nedvek keringését, a természet megújhodását. S Jarka is valami ilyenfélét jelent nekünk, ahogy aggályos arccal fordítja a cseh színdarabokat, hogy vájjon helyes-e a fordítás, nem lehetne-e valami magyarosabb kifejezést használni. S felcsillan a szeme, amikor meghall tőlünk egy-egy »igazi« kifejezést. Mirkonak hívták a Csehszlovák Népművelési minisztérium soffőrjét, akivel naphosszat jártuk a várost. Senki sem hitte volna róla, hogy öt gyermek apja. Szálas, vállas fiatal, kedvesmosolyú. Baráti készséggel sietett segítségünkre, leste az arcunkat, vájjon hogyan hat ránk. amit látunk. Ügy mutogatta a libeni, pankráci, zsiskovi új munkásházakat, mintha a saját lakásában látna vendégül. Olyan diadallal vezetett végig az üzemi könyvtárakban, mintha egyedül neki íródott volna a rengeteg könyv. Velünk nézte végig az operai előadásokat, szerényen, de magabiztosan foglalt helyet a páholyunkban, s oly magátólértetödően hívta fel figyelmünkét a Klima darabban rejlő kedves humorra, árnyalatnyi finomságokra, mintha életének javarészét nem olajos műhelyekben. majd meg volán mellett töltötte volna el. hanem könyvekben böngészve. Mirkó nem ismeri az üres kötelességteljesítést. Tartalommal. jókedvvel töltött meg mindent, örült, hogy ö is részese lehet azoknak a pillanatoknak, amikor kitárult előttünk egy baráti ország. Végigvezetett minket a Hradsinon, az alchimisták aprócska házánál széles mosollyal jegyezte meg: Sohse találtak aranyat! Az aranyat mi találtuk meg a népek barátságában. S erősen, komolyan megrázza a kezünket. Dunának. Oltnak egy a hangja! Hogy a sztálini nemzetiségi politika milyen mély gyökeret vert Csehszlovákiában — arra léptennyomon számos példát találtunk A Tátrában barangolva magyar énekszó ütötte meg fülünket. Mintha csak odahaza volnánk. Vidáman, teli tüdővel kanyargott a »Csitári hegyek alatt;, a tűlevelű fenyvesek között, Százhúsz magyar tanítóképzős dalát hozta felénk a tátrai szél. Bányászokat, kőműveseket, segédmunkásokat képeznek itt át a tízhónapos tanfolyamon tanítókká. Itt élnek a Grand Hotelban, Ötátrafüred legszebb szállodájában. Legtöbbjük mögött küzdelmes, sanyarú esztendők sorakoznak, kenyerük javát, pontosabban kenyerük szárazabb részét már megették abban a korban, amikor a puha kenyérből Bat'ának, a cipökirálynak, Petscheknek, a bankárfejedelemnek s a csehországi milliárdos posztógyárosoknak jutott. S van a hallgatók között olyan is, aki most került ki az iskolapadból akinek fejlődése egybeesik az országot, népet átalakító tervekkel. Itt tanulnak ezek a magyar tanítójelöltek, a hótól csillogó hegyóriások között, ezen a csodálatos fürdőhelyen, teljes fizetésüket megkapják a tanulási idő alatt s az állam még arról is gondoskodik, hogy meleg ruhával, erős bakanccsal lássa el a magyar dolgozó nép leendő nevelőit. Most feledve mindazt a szorongást, bizonytalanságot, bocsánatkérő fintort, mely valaha kisebbségi tudatuk velejárója volt, felszabadultan készülnek az új életre. Bármelyikükkel beszélsz, ugyanaz a bizakodás, boldogság csendül ki a szavából. Körülfognak, kezünket szorongatják, faggatnak, vallatnak, mindent szeretnének tudni. Beszélgetés közben derül ki, hogy nem történhetett a magyar kulturális életben olyan esemény, ^melyről azonnal ne szereztek volna tudomást.., A pozsonyi írószövetségben József Attila verseit olvassák fel szlovákul, Ján Smrek kiváló fordításában. Amikor Ctibor Stitnicky, az írószövetség fiatal főtitkára olvasni kezdi, elakad a hangja a megindultságtól. Nem árulja el, melyik verset olvassa fel s mi nem tudunk szlovákul, ám az érzelmi fiitöttségböl. a sorok lejtéséből, a ritmusból kitaláljuk, hogy a ..Hazám", a „Mama" örökké élő sorai hangzottak el. Leírhatatlan az örömük, amikor rövid gondolkodás után, tapogatózva, majd a rátalálás izgalmával rávágjuk a szlovák verssornak megfelelő magyar szöveget. Majd a szlovák Petőfi kerill sorra, a szlovák Ady. Elmondják, de milyen hangon mondják el! (ha le lehetne kottázni az örömnek, a lelkesedésnek ezt a teli hangját!), hogy újabb Petőfi-kiadás készül. Később mi próbálkozunk meg a szlovák versolvasással. Törjük a nyelvet, a hangsúly félrebillen a szánkon, mégis értjük, érezzük egymást ... Bármerre mentünk: aprócska faluban, gyárban, termelőszövetkezetben, vagy nagyvárosban, a magyar filmek jóhíre mindenütt beragyogta utunkat. Kassán például 11.000 nézőt befogadó szabadtéri színházban mutatták be a magyar filmeket. Szlovák elvtársaink mesélték. hogy a háztetőkről, a fák lombjai közül nézték végig az előadást a kintrekedtek. Tolókocsin hozták el az öregeket, betegeket... A Kassa melletti EFSz-ek tagjai teljes létszámban nézték végig a filmeket, karonülö gyermekeiket is elhozták, korán kell a gyereknek tanulni! Végül hadd szóljak néhány szót a HUKO-ról. A HVKO. (a Hutny Kombinát rövidítése, magyarul Kohókombínátot jelent), Kassa közelében épül ez a ^hatalmas Vasmű, a nagyidai úton' fekszik s méltó párja a mi Sztálinvárosunknak. Lankás, szelíd vidék ez: lakói sohasem hitték volna, hogy a bokrok, cserjék helyett vasbeton növényzet kapaszkodik majd a földbe s óriás betonpillérek vernek itt gyökeret, hatalmas ívű csarnokok törnek a levegőbe, sohasem látott vasszörnyek düböríienek a mezőkrin. ahol ezelőtt békés kecskék legelésztek. Nagyon szeretnék eldicsekedni a mi Sztálinvárosunkkal s gondolkozom, mivel hozakodhatnék elő .. . De ők is előregyártott elemekkel dolgoznak, nekik is van gőzöltetőiük, höfeilesztösrépiik. a vakolást típvancsak géppé' végzik sőt még tökéletesebb eljárással. mint mi. S őket is, akárcsak minket, a szovSzovjet művészeti est Pozsonyban A szovjet művészet estjét, amelyet kedden, folyó hó 18-án rendeztek meg Pozsonyban a szovjet kultúrküldöttség látogatása alkalmából, igen nagy örömmel és érdeklődéssel fogadta a pozsonyi közönség. A szovjet művészet ünnepi estjén M. I. Carjov a Sztálin-díjas nagy szovjet művész lépett fel. A közönség soraiban jelen voltak kiváló politikai tényezőink, Rudolf Sztrechaj, igazságügyi megbízott, az SzKP Központi Bizottságának tagjai és dolgozói, a Megbízotti Hivatal képviselői, a pozsonyi diplomáciai testület tagjai, a művészeti és tudományos világ államdíjjal kitüntetett kiválóságai, írók, a Szlovák Tudományos és Művészeti Akadémia, továbbá a Csehszlovák-Szovjet Intézet szlovákiai tagozatának dolgozói, a pozsonyi színházak tagjai, a ze nemüvészeti főiskola hallgatói, valamint nagyszámú közönség. A Szovjetunióból érkezett becses vendégeket, Borisz Nikolajevics Polevoj Sztálin-díjas írót. a Legfelsőbb Szovjet küldöttét, valamint M. I, Carjovot a moszkvai Állami Akadémiai Kisszínház Sztálin-díjas igazgatóját, Dominik Tatarka író üdvövölte. M. I. Carjov előadását B. M. Polevoj író veeztte be. M. I. Carjov a gazdag és gyönyörű műsor keretében művészi előadó készséggel tolmácsolta V. Majakovszkij, M. Iszakovszkij és J. Fucsik több müvét, előadott továbbá monológot Harry Smith színmüvéből, Šimonov „Orosz kérdés" című dárabjából, valamint J. W. Goethe, „Egmont"-jából. A világirodalom nagyjainak müveiből előadott részletek M. I. Carjov nagyszerű előadásában teljes szépségükben érvényesültek. M. I. Carjov nemcsak a mü. vészi előadási formában és a szavalás terén nyújtott kiváló, mesteri teljesítményt, hanem látogatásának egyik f ^eredménye az volt, hogy a mi művészeinket is felbuzdította a legkiválóbb regényekből vett részletek művészi előadásmódjának tanulmányozására, aminek a Szovjetunióban igen nagy figyelmet szentelnek. Meghalt Paul Fluard francia költő Paul Fluard, nagy francia költő, a béke, Franciaország szabadságának és függetlenségének rettenthetetlen harcosa, kedden, november 18-án 57 éves korában Párizsban meghalt. Paul Fluard a francia haladószellemü irodalom egyik legnagyobb képviselője, a második világháború idején ott állt a francia nép hitler. ellenes harcának hős vezetői sorában. Ekkor vált Fluard a francia nép nemzeti költőjévé, aki nagy költői tehetségét a megszállók elleni harc szolgálatába állította. „Szabadság" című költeményét titokban adták ki a megszállás idején. Fluard verseiben a hazafias érzés szorosan összefügg a társadalmi harccal. Már a müncheni időkben is bátran és megalkuvás nélkül a csehszlovák nép pártjára állt, továbbá résztvett a Franco-trendszer elleni spanyolországi harcokban is. Flu. ard számos politikai verset írt éa megénekelte a görög és spanyol nép szabadságharcát is. A nagy francia költő fáradhatatlanul harcol a békéért, az új háborús tűzvész fellobbantása ellen. jet tapasztalatok segítették mun- , kájukban. S ahogyan szétnézünk a merész tervek szerint épült pompás lakótelepen, nemcsak az áldozatvállalásnak, hősi erőfeszítésnek lendülete, az újra való törekvésnek izgalma jár át eleven áramként, hanem az a türelem, szeretet, segítőszándék, amely összekovácsolta a különböző nemzetiségüeket. Cseh mérnökök segítik a magyar műszakiakat, szlovák és magyar kőművesek dolgoznak együttesen egy újfajta falazás tökéletesítésén s a szemlátomást növő épületek között a szabadság sokféle nyelven zeng! Csernaj István párttitkár elvtárs vezet végig a telepen. író legyen a talpán, aki úgy tudja megformálni ezt a fiatal párttitkárt, hogy viszszaadja mindazt az erőt, tettrekészséget, ami belőle árad: nekigyürközéseit, újrakezdéseit, kemény harcvállalását, hogy saját területén is »rendezze végre közös dolgainkat.« A HUKO-i problémák lényegében azonosok a mi sztálinvárosi problémáinkkal. De ott még a nemzetiségi kérdég is szaporította a megoldásra váró feladatokat. Nagyidáról például háromszázhatvan cigány állt munkába, javarészt muzsikusok. Sok baj volt velük, a dolgozók eleinte nem is igen akarták befogadni őket. Hat közöttük élmunkás lett a HUKO-n, Balog Kálmán ma az üzemi iskolát vezeti, Szivák Bertalanból pedig az egyik részleg párttitkára lett. — Egyike a legmegbízhatóbb munkatársainknak — mondja Csernaj elvtárs és hozzáteszi. — Sokáig azt hangoztatták, hogy nincsen új káder. Meg kell teremteni őket! Amíg Csernaj elvtárs végigvezet munkatársaival az óriási kiterjedésű nagyidai, buzinkai lakótelepeken, a bocsári 'kohóépítkezésen, szlovák, magyar, cseh, német szó üti meg fülünket. A nagy kapun úttörők tódulnak be. szlovák induló pattogó hangjai kanyarognak az állványerdők között, a falon öles magyar plakát hirdeti: »Hazánk gazdagabb és szebb lesz!« A fűtőház építkezésénél egy cseh mérnök vitatkozik Julo Kozsejjel, aki tizenháromtagú brigádjával vállalta, hogy az előirányzott hat hét helyett négy hét alatt végzik el a fűtőház alapozását. — Nem lehet azt megcsinálni! — Nem lehet? Majd ők megmutatják! Rögtön első nap négyszáz százalékot teljesítettek. Pedig hát egy sincs közöttük szakmunkás. Valamenynyien segédmunkásként kerültek ide s itt az építkezés forró lendületében, menetközben tanulták ki szakmájuk minden fortélyát. Mindent egyszerre szeretnének megmutatni hukói elvtársaink. Az épülő kohót, a szlovák Magnyitogorszkot, a nagyvárosi szállodákká

1 vetélykedő legényszállást, mely csupa szoba-konyhás lakásból áll, a villákra emlékeztető, rönkfákból készült barakokat. Húszéves időtartamra készültek. Vidámak, kedvesek, elevenek. Az utcáról széles folyosóra lép az ember, onnan kétoldalt nyílnak a barátságos, jóifűtött, világos szobák. Bármelyikbe nyitottunk, a szoba bútorzatához úgy hozzátartozott a könyvespolc, mint az ágy. S a falakon festmények. Az itt élő dolgozók festették őket, javaiészt a HUKO-t ábrázolják: a megváltozott tájat, a növekvő várost, az örtálló toronydarúkkal, öntudatos, jókedvű embereket. S a pontos, okos új gépeket is megmutatják az elvtársak, melyek az ott dolgozók leleményességét, kultúráját dicsérik. Mert egyre több új gép bizonyítja, hogy a HTJKO-iak nem elégszenek meg az elért eredményekkel: kísérleteznek, próbálkoznak, többet akarnak! A Központi Habarcsgyár előtt már egész embergyürü vett körül. — Belülről kell megnézni a gyárat! Érdemes! Egyetlen enuber igazgatja a Habarcsgyárat, melyből különleges autók szállítják el a habarcsot. Ez az ember, Farkas bácsi. — Meg lehet nézni, milyen rendet tart! Milyen ragyogó tisztaság van körülötte. A Habarcsgyár falán villanytábla. Farkas bácsi megnyom egy gombot: zúgni kezd a vibrátor. Megnyom egy másikat: működésbe lépnek a kompresszorok. Egy harmadikhoz nyúl: ömleni kezd a csőből a malter s az autók szolgálatkészen a cső alá állnak. »Az adott világ varázsainak mérnökéé ez a csontos, fekete parasztember. Biztosan, nyugodtan mozog, érzi, hogy kezében tartja a gyárat, érzi. hogy munkatársai büszkék rá, legjobban szeretnék magasra állítani, hogy mindenki lássa! — Beszél magyarul? — kérdem tőle. A körülállók ráveregetnek Farkas bácsi vállára. — Hát persze! Igaz súdruh Farkas ? — Jól mondta Mirko, a sofför: Az aranyat mj leltük meg. Mi, az egymásratalált népek!