Uj Szó, 1952. október (5. évfolyam, 233-259.szám)

1952-10-02 / 234. szám, csütörtök

4 ússza 1952 október 2 -HÍREK A SZOVJETUNIÓBÓL—, Űj munkasikerek l'elé Minszk építőmunkásainak levele a sztálingrádi építőkhöz. Büszkeséggel eltelve szocialista hazánk iránt, ismerkedünk meg a XXX. Pártkongresszus irányelveivel, amelyek hatalmas jövőt tárnak elénk országunk gazdasági és kulturális felvirágzása terén. A mi városunk, Minszk is szebb lett a háború után, sok nagyüzem és gyár épült fel, egy egész ipari kerület nőtt ki, 2700 lakóház épült fel és 200-nal több új utca létesült Napról napra nagyobb méreteket ölt az építkezés. A gigantikus építő tervek hazánkban a dolgozókat új munkasikerekre lelkesítik. A hála érzésével eltelve a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja iránt és Sztálin elvtárs iránt, aki atyai gondoskodással harcol népe jólétéért, minden erőnket bevetjük, hogy teljesítsük az ötödik ötéves tervet. Minszk építői bekapcsolódtak a szocialista munkaversenybe a XIX. Pártkongresszus méltó fogadására. A kőművesek, maiteresek, ácsok, villanyhegesztők, — minden munkás kötelezettséget vállalt, amelyeket sikerreí teljesítenek is.' A „plavninszkstroj" vállalat dolgozói, miután alaposan mérlegelték a lehetőségeket, ehatározták, hogy idő előtt befejezik egy 32 lakásos ház építését. Jelenleg a munkások legnagyobb része ezen a munkahelyen túlteljesíti feladatait. A technológia állandóan tökéletesedik, új módszereket vezetnek be és az építőmunkák minősége is javul. Az idén nyáron Minszkbe látogatott a sztálingrádi építők küldöttsége és élénken érdeklődtek a házfalak pneumatikus megdolgozási módszere iránt. Ezt a módszert a legszélesebb méretekben bevezették a város építkezésein és ezzel jelentősen meggyorsították a munkát, azonkívül az építkezés árának csökkentését is elérték ezzel a munkamódszerrel. Ugyanakkor, amikor a téglákat rakják, már a kőtáblákat is odaszerelik a falra. Lelkesedéssel dolgozik Minszk sok. ezres- építő hadserege. Kezük munkája nyomán új gyárépületek, színházak, hivatalok, lakóházak emelkednek. A sztálingrádi küldöttség nemrégen Volt nifunk és azóta is milyen sok épület épült már fel városunkban! ígérjük, hogy ezentúl még szélesebb alapokra helyezzük a szocialista versenyt a XIX, pártkongresszus tiszteletére és kihívjuk erre a versenyre drága barátainkat, a sztálingrádi építőket. B. Buchalov, I. Nikolajev, N. Berioszkina kőműves, N. Szidorenko lakatos, M. Szemlucov ekszkavátoros, K. Szolovjev buldozervezetö. A volt „Éhes sztyeppe" — termőföld jem A híres Fergana völgyben vagyunk. Kanyargós út vezet a zöld gyapotültetvények, kertek és kertvárosok között. Jobbra és balra a harmattól öntözött kolhozföldek tárulnak szemünk elé. Távolban a kék hegyek alatt egy hatalmas juhnyáj legei ..Csaban" az öreg pásztor éberen vigyáz az állatokra, lóháton tereli őket. A köztársaság v épül. Az öntözőcsatornák által vízzel ellátott zöld partokon új kolhozépületek nőttek ki a földből. A~házakon még érezni a friss malter szagát. A földek az első termést szolgáltatják már. Itt. ott még felbukkan egy fehér, terméketlen homokterület, de szerte új élet virágzik ezen a tájon. A föld gyors iramban fiatalodik. xVz embereknek nincs idejük megváltoztatni a régi neveket, az állomás épületén még látni a felírást: „Éheg sztyeppe". Ez a felirat emlékeztet a föld boldogtalan múltjára. Itt azonban már nem létezik éhes sztyeppe! A kommunista párt a szovjet ember akarata tmegvál:oztatta a földet. Az erre utazó szemlélő előtt feltárul a fiatal koh 5város „Begovat" hatalmas ipari központ látképe. A Farchad szürke sziklái mellett emelkedik a nagyméretű kohógyár épületeinek sora, füstölnek a Martin-kemencék kéményei. Nem messze tőle, a dicsőséges, ferchadi villanyerőművek emelkednek, minden irányba szór. va a magasfeszültségű áramot. Az ős Szir-Darja folyóban, melyet új gátak látképei díszítenek, visszatükröződik a kék égbolt. A régi időkben az emberek ezeken a területeken egy korty vízről álmodtak, most zöldelő kertek, gyapotültetvények válnak a köztársaság díszévé és gyárak nőnek ki a földbő

1. Az Üzbék Köztársaság fejlődik és széles mederben hömpölyög a mui,kától telies élet. Sztálingrád védelmének nehéz napjaiban, amikor lángok égették fel a Volga partjait, itt az üzbéki sztyeppéken az apák és feleségek elküldték fiaikat és férjeiket a szent Honvédelmi Háborúba é

s ők egy fagyos januári napon mély katlanokat kezdtek ásni. Farchád komor szikláin tombolt a vihar, a homok ropogott a fogak között, az erős szél eloltotta a tüzeket és tép deste a sátrak falait. Ezekben a nehéz, de dicső napokban nőtt ki Begovat — az acélváros és az első üzbék kohómunkások — az uráli és szibériai kohómunkások tanítványai — acélt kezdtek termelni^ hazának. Az üzbéki kohómunkások nagy muaikaeredményeket értek el. A XIX. kongresszus tiszteletére sztahanovista műszakot kezdtek. Minden egyes acélöntő kötelezettséget vállalt, hogy a kongresszus megkezdésének napjáig legalább 15 gyorsöntést végez el. Büszkeséggel és boldogsággal van eltelve a szivük, hálásak jobb sorsukért és virágzó országukért szeretett pártjuknak. A Fergáni „Zágothlopok" gyapjúkészítő vállalat a moszkvai textil, gyárak címére már leszállította az első szerelvény gyapotfonalat. Az új termésből a második szerelvény a taskendi „Sztálin" textilkombinát fogja kapni. Üj vonatok érkeznek, a gyapotföldek fehérek, mintha hó takarná őket. A vagonokról új gyapotszedö gépeket szednek le. A kolhoz dolgozói nagy örömmel fogadják ezeket a gépeket, mert megkímélik őket a kézi gyapotszedés nehéz és fárasztó munkájától. A „Kirov-kolhoz" több mint 1000 hektár területen termel gyapotot. Az ötödik ötéves terv minden irányszáma mutatja a kolhozistáknak hazájuk és kolhozuk boldog jövőjét. Ebben az évben a gyapottermelők elhatározták, hogy minden hektárról 40 mázsa gyapotot szolgáltatnak be az államnak. Kérdezhetné valaki, hogy reális-e ez a szám ? Igen, reális! A kolhoz párttitkára, Dzselal Tujesijev elvtárs megmagyarázza, hogy 1950-ben a kolhoz dolgozók 27 mázsa gyapotot adtak az államnak egy hektárról és 1951-ben már 32 mázsát tudtak beszolgáltatni. 40 mázsa beszolgál, tatása egy hektárról — mondja meggyőzően Tujesijev elvtárs — a mi fejlődésünknek törvényszerű eredménye. Az üzbék nép biztosan és öntudatosan halad előre a fejlődésben. „... Az aszfalt út világoskék szalagja a virágzó Ferganba vezet. A kertvárosban sokezer fény gyullad ki. Az üj épületeken villanylámpák világítanak és rajtuk hatalma.s transzparensek a következő szavakat hirdetik; „Dicsőség a nagy Sztálinnak". Zola, az „Iszonyú veszély ff A kultúrvilág a napokban egy félszázados évfordulóra emlékezik: 1902. szeptember 29-én halt meg Emilé Zola, a tizenkilencedik század egyik legnagyobb regényírója. Amikor meghalt, sokan voltak, akik örömhírnek tapsoltak és csak kevesen, akik tudták, hogy ki, mi veszett el e gyászos órán. A világirodalom Zolánál alig ismer gyűlöltebb és félreértettebb nevet. A gyűlölet mindig igazságtalan, túllőve a célon, gyanússá teszi önmagát: a habzó gyűlölet csak kellemetlen igazság ellen forr fel. Zola az igazság szerelmese volt: a valóság hü közvetítője. Az igaszságrészeket módszeresen gyűjtötte, a valóságrészleteket szorgalmasan bogarászta, csoportosította, hogy a végén egy nagy mü egészében egy nemzet, egy korszak teljességét közvetíthesse majdnem maradéktalanul. Tudományos módszerrel dolgozott: figyelt, analizált, boncolt. Különcnek hitték, a világ karikatúrákban nevette. Az egyik kép alatt ez olvaható: „Itt látható a nagy Zola a konflis kerekei és a ló patái alatt, hogy személyesen tknulmányozhassa az elgázolás okozta érzéseket". Zola máskép tudta, máskép mondta: „Mi, akik lirai deklamációk nélkül, a tudományos formulát mindenütt alkalmazva, szeretjük és nézzük Franciaországot, mi vagyunk az igazi patrióták. Ne feledjük el, a világuralom azon nemzeté lesz, mely a legpontosabban figyeli meg a dolgokat és a legbátrabban analizál". A francia hazafiság Zolában a valóságnézés igazságszeretetével párosul. Aki ezt nem látja, vagy nem láthatja, az mértéket és így ítéletet téveszt. Előttem egy régi magyar folyóirat 1887-ből. A Zola-méltatás végén ez áll: „Hő óhajunk, nemzetünk, társadalmunk érdekében, ne terjedjen hazánkban Zola müveinek undok mérge, s ahol tán megkezdé már ölő, pusztító munkáját, minden tisztességes ember nyújtson segédkezet ez iszonyú veszély elhárításához, a társadalom megmentéséhez". 15 év múlva Anatole Francé, Zola sírjánál a következőket mondotta: „Mi volt az, ami ezt a gigantikus életmüvet egészében áthatotta? A jóság szelleme .. . Zola őszinte realista volt és lángoló idealista. Nagyságát tekintve csak Tolsztojhoz lehet hasonlítani". És a beszéd végszavai: „Egy pillanatra benne testesült meg a világ lelkiismerete". „Iszonyú veszély" mondja az egyik, „világlelkiismeret" állapítja meg a másik. Hol itt az igazság? Zola társadalomboncoló volt, rákfenekutató, ahol elevenre tapintott, ott az érdekelteknél feltüzelt az „iszonyú veszély": leleplezövel álltak szembe, aki ellen védekezni kell! Zola az imperializmusba forduló burzsoázia első tudatos regényboncolója. Világos, hogy az országos témát egy-két regény nem tudja magába ölelni, az anyagot egy egész ciklusra kell szétosztani, mintegy húsz regényre. így születik meg a „Rougon-Maquart" sorozat: ..Egy család természetes és szociális fejlődése a második császárság korában". Bonaparte államcsínye pontot tesz 1789 és 1848 Franciaországa után és trónrablásával megnyitja a burzsoá gazdagodás zsilipjeit. Az egyik regénynek a címe: „A zsákmájiy" és e szó, e cinkos parola közvetíti a legjobban a mondanivaló lényegét. Haza, táj, ember, munka, élet: minöen a kevesek, a „szerencsések" zsákmánya. A gátlásnélküli könyöklés, a skrupulusnélküli spekuláció lesz e társadalom Iegmeztelenebb életmegnyilvánulása. A császárság a zavarosban halás-zók Eldorádója, a pénz minden és a pénzhajsza megbont mindent: a hullafoltok árulkodón ütköznek, de az élwágy, a profithajsza még semmit sem lát. A babyloni rima fekszik előttünk, fény és pompa kendőző pompázása és a perifériákon a proletárlét minden szennye és kínja, a kifacsart, fásult tömeg mindennapja. Ez a társadalom lápvirág-tenyészet, mely nem kerülheti el a hazugság végzetét: Babylonnak el kell bukni! Amikor Zola 1869-ben a mü első kötetén dolgozott, ezt írta: „Müvem logikája orditón követeli ezen emberek bukását". A történelem mindenben igazolta a regényírót: 1871-ben bekövetkezett a bukás és Zola megírhatta a zárófejezetet „Összeomlás" címmel. 9z „isszonyú veszély" a RougonMaquart" sorozat volt. leiért? Egykét regény reálitása elől el lehet bújni, de ha a valóság minden fordulóban és helyzetben húszszor egymásután ismétli a refrént, akkor nincs menekvés: a valóság újra és újra meginduló rohama végre is kikényszeríti a fejbólintást: a belátás, az igazság győzelmét. Zola korát rohamozta, egyik kritikus cethalhoz hasonlította, aki elnyeli a korát. Zola felvillanyozottan bólintott igent: „Nagy alkotó csak egy feladatot ismerhet: magába nyelni századát, azt. újra feltámasztani, hogy életet csiholhasson belőle." Zola, ez a kornyelő és koremésztő celhal magába falt mindent. A ciklus óriási élet-emberéš - anyagkavargás. Tájak és társadalmi osztályok különbözősége, az élet majdnem minden megnyilvánulása torlódik itt egymásután és egymásba. Zola ismer mindent: a császári udvart csakúgy, mint a bányát kulijaival, otthonos a színház világában, de az áruházak és vásárcsarnokok ugyanúgy érdeklik. Kis vidéki városok csendje után felzúg Párizs, a gigászi vadon. Bankárok élete, parasztok keserve, katonák káromko'dása, miniszterek köntörfalazása, mosónők nyúzöttsága, részegek gajdolása, munkások lázadása, örültek némasága, nemzés és gyilkosság kap színt és hangot e roppant kavargásban. „Iszonyú veszély" annak, aki nem akarja látni a célt, az akaratot, mely a müvet mozgatja: a jóságot, njely mindenek ellenére optimizmusban cseng ki, a szándékot, melyet Zola fogalmaz: „A regény ne csak ábrázoljon, de javítson is". Tegnap és ma sokan nevezték el Zolát ganajtúrónak. Igen: Zola volta temetöbogár: egy önmagát halálbaveszejtő társadalom hullafoltjait láttatta, nem a maga mulatságára, de nem is a tömeg, az olvasó-udvarlására. Bünt, betegséget leálcázott a hazugul élőkben s meglátta az embert az elnyomottakban a jövőt, a másult társadalmat: „Fel, fel emberek. Ki a szennyből, melyet im, én festek nektek. Ki a szégyenből és nyomorból, melyet meztelenül, szépítés nélkül állítok elétek. Fel, velem dolgozva, utánam!" Ady Endréhez kell visszalapozni: ő sok mindent látott meg Párizsban, de a legnagyobb élménye a magyarul „iszonyú veszély"-ként elkönyvelt Zola volt. A róla szóló nekrológban írta: „A haladó világ nagy kerekének egyik küllője volt Zola ... az új hegyi beszéd ráíródott a sárgolyóbisra (Ady aláhúzása) s letörülni nem letet. .. Sokan hallják a föld dübörgését s hirdetik, hogy jön az új világ, a világosság világa. Bizony mondom, tya jő, az új küllő sietteti". — Zola nem volt szocialista, de igazságközvetítésével, valóságfeltárásával utat mutatott a változásra. Életmüvét a jóság határozta meg: emberséges szocializmusa és ezért — halhatatlan. „Iszonyú veszély" volt a mindenrendü és rangú reakció szemében, amiből világosan következik, hogy müve a dolgozók szabadságharcában valósul történelemmé, — elégtétellé. „Iszonyú veszély" volt: egy ember egyedül, fejére, szívére, tollára támaszkodva. Ehhez bátorság kellett, kiállás, következetesség. És nemcsak regényben. Zola dolgozószobája, háza valóságos múzeum volt: tele mükinccfl, szőnyeggel, nippel. E keretben élt és dolgozott. A nagy mü lezárult: a regényíró elvégezte munkáját. Mégis, valami hiányzott ez élet teljességéhez: a bizonyító személyi tett. a hitel. A mü bátorsága, a vele szemben hullámzó gyűlölet kellett, hogy kipiszkálja a személyes kiállást, mü nélkül, valamiért, ss élet valamilyen aktuális pozitívumáért. Zola igazságtörekvése a Dreyfuss-ügyben kapott végleges erkölcsi szentesítést. Aki látta a Dreyfuss-filmet, az tudja, hogy Zolát kezdetben nem igen izgatta, hogy egy tüzérkapitányt kémkedés vádjával ártatlanul elítéltek. Barátainak mennyit kellett noszogatni, amíg Zolát érdekelni kezdte a jogi gyilkosság. Amikor

( aztán a legaprólékosabban kivizsgálta, semmi sem tarthatta többé vissza attól, hogy a fórum elé lépjen. 1§98 január 13-án jelenik meg a köztársaság elnökéhez intézett nyílt levele: „J'accuse .. ..!" (vádat emelek). Az azóta szállóigévé lett szó, a toll egyik legbátrabb tette volt: ige, mely felrázta az egész világot. Ez a- rövid, egy újság első lapját betöltő nyilt levél lényegében felért az egész regénymüvei, annak tízezernyi oldalaival. A bátorság nem volt új bátorság, de nem is regény többé. „Nem akarok bűnrészes lenni": ez, ennyi volt az indíték, ez. ennyi volt egy élet változatlan tartalma. A „j'ac-. cuSe" és a „Rougon-Maquart" között nincs különbség. A Dreyfus-perben Zola, a regényboncoló, a „ganajtúró" a francia élet aktuális valóságában csakúgy, mint a Rougon-Maquart köteteiben újra felkavar mindent, de a végén a Dreyfus-ügy — egy kis tüzérkapitány meghurcoltatása — Franciaország perévé tisztul. „Nem akarok 15unrészes lenni": a civilkurázsi hadakozott itt egyetlen egy ember személyében és rizikójával az egyre erősbödő kapitalista imperializmus embertaposó intrikái ellen, hogy az egész világ szemeláttára kiragadja a szoldateszka börtönéből az ártatlanul elítélt Dreyfus kapitányt. Zola itt is így lett „Iszonyú veszély": a történelem, az emberiség egyik legbiztatóbb fejezete: világlelkiismeret, hacsak egy pillanatra is. És ki, mi lehet ennél nagyobb és halhatatlanabb?! A „j'accuse" — így, francia formájában — szentelt világig e lett: üldözök veszélye, üldözöttek bilincsoldó varázsszava. Hányan és hányszor mondták azóta?! De az első Zola volt, de a példa Zola volt. És ezért legyen áldott! Fábrv Zoltán. V -r TERMESZET ES TECHNIKA" A csehszlovákiai magyar dolgozók és a tanuló ifjúság új magyarnyelvű folyóiratot vett a kezébe, a „Természet és Technika'' című folyóiratot, amelynek a napokban jelent meg első száma. Felszabadult hazánkban iparunk és mezőgazdaságunk tprvszerű fejlesztéséhez nem csupán sok mérnökre van szükség, hanem arra is, hogy a gépekkel dolgozó szakmunkásoknak, bányászoknak, mezőgazdasági gépek kezelőinek, az agronomusoknak. stb. alapos műszaki, természettudományi tudásuk és gyakorlatuk legyen. Ifjúságunk látja feladatát. Ifjúmunkásaink, az iskolák tanulóinak ezrei fordulnak nagy érdeklődéssel a természeti jelenségek és az azokat uraló gépek, műszaki alkotások felé. A „Természet és Technika" című folyóirat célja, elmélyíteni az iskolai munkát cikkeivel a tanmenethez alkalmazkodva, hogy ezzel is ébren tartsa a kezdeményezés és az újításokra törekvés szellemét. A folyóirat figyelemmel kíséri a kommunizmus nagy építkezéseit, a népi demokratikus államok szocialista gazdaságának fejlődését, ápolni fogja a haladó hagyományokat, és fog'lalkoani fog az időszerű kérdésekkel. Ehhez a munkához azonban szükség van a folyóirat olvasóinak segítségére is. A lap szerkesztői várják a tartalommal kapcsolatos kér.déseket és kívánságokat. A szülök feladata, hogv kapcsolatot teremtsenek a szerkesztövséggel és közöljék, hogy md után érdeklődnek gyermekeik. Az első szám rövid tartalma: ,,Az iparosítás megváltoztatja Szlovákia arculatát", „A bánya születése", „A szén ötéves tervünk alap ja", „A föld keletkezése és fejlődése", „A szén és a szénnel való kísérletezés", „A hangnál is sebesebben", „A lökhajtásos repülőgépek működéséről". A folyóirat állandó rovatai: Képes híardó, Kis technikus könyvtára, Rendszeres versenypályázat. Házi műhely. A „Természet és Technika" egyes példányainak ára: 8.— Kés, előfizetési díj egy évre 80.— Kčs. Megrendelhető: Természet és Technika szerkesztősége, Bratislava, Sasinková 5.