Uj Szó, 1952. október (5. évfolyam, 233-259.szám)

1952-10-06 / 237/a. szám, hétfő

1952 október 6 u J szcr J. V. Sztálin: A szocializmus gazdasági problémái a Szovjetunióban az, hogy gazdasági szakembereink és tervezőink — kevés kivétellel — rosszul ismerik az értéktörvény hatását, nem tanulmányozzák és nem tudják figyelembe venni számításaikban. Éppen ezzel magyarázható az -a zűrzavar, ameiy az árpolitika kérdésében még mindig uralkodik nálunk. íme, egy a sok példa közül. Nemrégen elhatározták, hogy a gyapottermesztés érdekében arányba hozzák a gyapot és a gabona árát, pontosan megállapítják, milyen áron adnak gabonát a gyapoti-^v.esztöknek és felemelik az államnak beadott gyapot árát. Ezzel kapcsolatban gazdasági szakembereink és tervezőink olyan javaslatot nyújtottak be, amely ámulatba ejtette a Központi Bizottság tagjait,' mert a javaslat szerint egy tonna gabona ára majdnem azonos lett volna egy tonna gyapot árával, emellett egy tonna gabona árát egyenlővé tették volna egy tonna kenyér árával. A Központi Bizottság tagjainak arra a megjegyzésére, hogy egy tonna kenyér árának magasabbnak kell lennie egy tonna gabona áránál az őrlési és sütési költségek miatt, és hogy a gyapot általában sokkal drágább, mint a gabona, amiről a gyapot és a gabona világpiac? árai is tanúskodnak, a javaslat szerzői semmi meggyőzőt sem tudtak válaszolni. A Központi Bizottság ezért kénytelen volt kezébe venni az ügyet: csökkenteni a gabonaárakat és felemelni a gyapotárakat. Mi lett volna, ha ezeknek az elvtársaknak a javaslata törvényerőre emelkedett volna? Tönkretettük volna a gyapottermesztöket és gyapot nélkül maradtunk volna. i De vájjon azt jelentl-e mindez, hogy az értéktörvény hatásainak épp olyan tág tere van nálunk, mint a kapitalizmusban, hogy az értéktörvény nálunk a termelés szabályozója? Nem, nem jelenti azt. A valóságban az értéktörvény hatóköre a mi gazdasági rendünkben szigorúan korlátozott és bizonyos keretek közé van szorítva. Már sző volt arról, hogy az árutermelés hatóköre a ml rendszerünkben korlátozott és keretek köz? van szorítva. Ugyanezt kell mondani az értéktörvény hatóköréről is. Kétségtelen, hogy a termelési eszközök magántulajdonának hiánya és a termelési eszközök társadalmasítása mind a városban, mind a falun szükségszerűen korlátozza az értéktörvény hatókörét és a termelésre gyakorolt hatásának erejét. Ugyanebben az irányban hat a népgazdaság tervszerű (arányos) fejlődésének törvénye, amely felváltotta a konkurrenclának és a termelés anarchiájának törvényét Ugyanebben az irányban hatnak évi és ötéves terveink, és általában egész gazdaságpolitikánk, amely a népgazdaság tervszerű fejlődése törvényének követelményeire támaszkodik. Mindez együttvéve arra vezet, hogy az értéktörvény hatóköre nálunk szigorúan korlátok közé van szorítva és hogy a mi rendszerünkben az értéktörvény nem töltheti be a termelés szabályozójának szerepét. Éppen ezzel magyarázható az a „meglepő"' tény, hogy szocialista termelésünk állandó és gyors fejlődése ellenére az értéktörvény nem vezet nálunk túltermelési válságokra, míg ugyanez az értéktörvény, amelynek a kapitalizmusban széles hatóköre van, annak ellenére, hogy a kapitalista országokban a termelés lassú ütemben fejlődik, periódikus túltermelési válságokra vezet. Azt mondják, hogy az értéktörvény állandó törvény, amely a történelmi fejlődés minden szakaszában feltétlenül érvényesül és hogy, ha az értéktörvény a kommunista társadalom második szakaszában el is veszti hatályát mint a csereviszonyok szabályozója, a fejlődésnek ebben a szakaszában mégis hatályban marad, mint a termelés különböző ágai közötti arány szabályozója, mint a termelési ágak közötti munkamegosztás szabályozója. Ez teljeean helytelen. Az érték, éppúgy, mint az értéktörvény, történelmi kategória, amely az árutermelés létével függ össze. Az árutermelés eltűnésével eltűnik az értéltformákkal együtt az érték is, valamint az értéktörvény Is. A kommunista társadalom második szakaszában a termékek termelésére fordított munka mennyiségét nem kerülötjton fogják mérni, nem az érték és az értékforma közvetítésével, amint ez az árutermelésben történik, hanem egyenesen és közvetlenül a termékek termelésére fordított idő mennyiségével, órák mennyiségével. Ami pedig a munkamegosztást illeti, a termelés ágai közötti munkamegosztást nem az értéktörvény fogja szabályozni, amely addigra érvényét veszti, hanem a társadalom termékszükségletének növekedése. Ez olyan társadalom lesz, amelyben a termelést a társadalom szükségletei fogják szabályozni, a társadalom szükségleteinek számbavétele pedig elsőrangú jelentőségre tesz szert a tervezőszervek szempontjából. Teljesen helytelen az az állítás ís, hogy mai gazdasági rendszerünkben, a kommunista társadalom fejlődésének első szakaszán az értéktörvény szabályozza a termelés különböző ágai közötti munkamegosztás „arányát". Ha ez igaz volna, akkor érthetetlen, hogy nálunk miért nem fejlesztik minden erővel a könnyűipart, mint a legrentábilisabbat, különösen a nehéziparral szemben, amely gyakran kevésbbé rentábilis, néha pedig egyáltalán nem rentábilis. Ha ez igaz volna, akkor érthetetlen, hogy miért nem zárnak be nálunk több, ma még nem rentábilis, nehézipari vállalatot, amelyben a munkások munkája nem jár „kellő eredménnyel" és miért nem létesítenek űj, feltétlenül rentábilis könnyűipari vállalatokat, amelyekben a munkások munkája „nagy eredménnyel" jár. Ha ez igaz volná, akkor érthetetlen, hogy miért nem viszik át nálunk a munkásokat a kevéssé rentábilis vállalatokból — bár ezek igen szükségesek a népgazdaság számára — rentábilisabb vállalatokba, az értéktörvénynek megfelelően, amely állítólag szabályozza a termelési ágak közötti munkamegosztás „arányát"? Nyilvánvaló, hogy ha ezekre az elvtársakra hallgatnánk, le kellene mondanunk a termelési eszközök gyártásának elsőségéről a fogyasztási cikkek gyártásának Javára. És mit jelentene a termelési eszközök gyártásának elsőségéről való lemondás? Ez azt jelentené, hogy elvágjuk népgazdaságunk állandó fejlődésének lehetőségét, mert lehetetlen a népgazdaság állandó fejlesztése, ha nem biztosítjuk egyúttal a termelési eszközök gyártásának elsőségét. Ezek az elvtársak elfelejtik, hogy az értéktörvény csak a kapitalizmusban, a termelési eszközök magántulajdona mellett, a konkurrencia, a termelés anarchiája, a túltermelési válságok melett lehet a termelés szabályozója. Elfelejtik, hogy nálunk az értéktörvény hatókörét korlátozza a termelési eszközök társadalmi tulajdona, a népgazdaság tervszerű fejlődése törvényének hatása, következésképpen korlátozzák évi és ötéves terveink is, amelyek megközelítően tükrözik ennek a törvénynek a követelményeit. Egyes elvtársak ebből azt a következtetést vonják le, hogy a népgazdaság tervszerű fejlődésének törvénye éa a népgazdaság tervezése érvényteleníti a termelés rentabilitásának elvét. Ez teljesen helytelen. Éppen az ellenkezője a helyzet. Ha a rentabilitást nem az egyes vállalatok vagy termelési ágak szempontjából éa nem egy kiragadott év távlatában, hanem az egész népgazdaság szempontjából és mondjuk 10—15 év távlatában nézzük — ami az egyetlen helyes eljárás ebben a kérdésben — akkor az egyes vállalatok vagy termelési ágak ideiglenes és nem tartós rentabilitását semmiképpen sem lehet összehasonlítani a tartós és állandó rentabilitásnak azzal a legmagasabb formájával, amelyet a népgazdaság tervszerű fejlődése törvényének hatása és a népgazdaság tervezése ad nekünk, megszabadítva bennünket a periódikus gazdasági válságoktői — amelyek tönkreteszik a népgazdaságot és óriási anyagi kárt okoznak a társadalomnak — és biztosítja számunkra a népgazdaság állandó leggyorsabb ütemű fejlődését. Vagyi3, nem lehet- kétséges, hogy a jelenlegi szocialista termelési viszonyaink között az értéktörvény nem lehet „az arányok szabályozója" a különböző termelési ágak közötti munkamegosztás terén. 4. A város és a falu, a szellemi es a fizikai munka közötti ellentét megszüntetése, valamint a köztük lévő különbség felszámolása Ez az alcím több, egymástól lényegesen különböző problémát érint, én azonban egy fejezetben foglalom össze ezeket a problémákat, nem azért, hogy összekeverjem őket, hanem kizárólag a kifejtés rövidsége érdekében. A város és a falu, az ipar és a mezőgazdaság közötti ellentét megszüntetésének problémája régi probléma, amelyet már Marx és Engels felvetett. Ennek az ellentétnek a gazdasági alapja az, hogy a kapitalizmusban a város kizsákmányolja a falut, a parasztságot kisajátít, ják és az ipar, a kereskedelem és a hitelrendszer fejlődésének egész menete tönkreteszi a falusi lakosság többségiét. Ezért a kapitalizmusban a város és a falu közötti ellen, tétet érdekellentétnek kell tekinte. ni. Ez az alapja annak, hogy a falu ellenséges magatartást tanúsít a várossal és általában a „városi emberekkel" szemben, Kétségtelen, hogy a kapitalizmusnak és a kizsákmányolás rendszeré, nek megsemmisítésével, a szocialista rendnek országunkban történő megszilárdulásával el kellett tűnnie a város ós a falu, az ipar és a mezőgazdaság közötti érdekellentétnek. Ez így is történt Az a hatalmas segítség, amelyet a szocialista váras, munkásosztályunk nyújtott pa. raeztságunknak a földbirtokosok és a kulákság felszámolása terén,, megszilárdította a talajt a munkásosztály és a parasztság szövetsége számára, a parasztságnak és kolho. zainknak elsőrendű traktorokkal és egyébb gépekkel való rendszeres ellátása pedig barátsággá változtatta a munlcásosztály és a parasztság szövetségét. Persze, a munkásság és a kolhozparasztság mégis két osztály, amely helyzetét tekintve különbözik egymástól. De ez a különbség a legkevésbbé sem gyengíti barátságukat. Ellenkezőleg, érdekeik közösek, mind a kettőnek érdeke a szocialista rend megszilárdulása és a kommunizmus győzelme. Ezért semmi csodálnivaló sincs, hogy nyo. ma sem maradit annak az egykori bizalmatlanságnak, mi- több, gyűlöletnek, amelyet a falu érzett a város iránt, Mindez azt jelenti, hogy a város és a falu, az ipar és a mezőgazdaság ellentétének talaját már mostani,szocialista rendünk megszüntette. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a város és a falu közti ellentét megszűnésének „a nagyvárosok pusztulására" kell vezetni (lásd: Engels ,, Anti-Dühring"). A nagyvárosok nem pusztulnak el, sőt új nagyvárosok keletkeznek, mint olyan központok, amelyekben a kultúra a leg. nagyobb mérteikben gyarapszik, mint olyan központok, amelyekben nemcsak a nagyipar, hanem a mezőgazdasági termékek feldolgozásának és az élelmiszeriparnak vtalamcíninyl ága hatalmas mértékben fejlődik. Ez a körülmény megkönnyíti az ország kultúrílis felvirágzását és elvezet a városi és falusi létfeltételek kiegyen, lítődéséhez Hasonló a helyzet a szellemi és fizikai munka közti > ellentét megszüntetésének problémája terén is. Ez a probléma szintén olyan, amelyet Marx és Engels már régen felvetett A szellemi és fizikai munka közti ellentét gazdasági alapja a fizikai dolgozók kizsákmányolása a szellemi munkált végzők réseiéről, Közismert, hogy a kapitalizmus idején .z üzemek fizikai dolgozód és a vezető személyzet között szakadás állt fenn. Tudjuk, hogy ennek a szakadásnak alapján fejlődött ki a munkások el. lenségea magatartása az igazgató, a müv zető, a mérnök és a műszaki személyzet többi képviselője, mint ellenségei irányában. Érthető, hogy a kapitalizmu-snak és a kizsákmányolás rendszerének megszűnésével a fizikai és szellemi munka érdekellentéteinek is el kellett tünniök. És mostani szocialista rendünkben valóban el is tűntek. Most a fizikai dolgozó és a vezető személyzet nem ellenségek, hanem elvtársak, barátok, egységes termelő kollek. üva tagjai, akiknek létérdeke fűződik a termelés sikeres menetéhez és megjavításához. Egykori ellen, ségeskedlésüknek nyoma sem maradt. Egészen más jellegű a város az (ipar) és a faíu (mezőgazdaság) közti, a fizikai és szellemi munlta közti különb&ég eltűnésének problé. mája. Ezt a problémát a marxizmus klasszikusai nem vetették fel. Ez új probléma, amelj'et szocialista építésünk gyakorlata vetett fel. Nem kiagyalt prob'.éma_e ez, van-e számunkra valamilyen gyakorlati, vagy elméleti jelentősége ? Neim ezt a problémát nem szabad kiagyaltalak tartani. Ellenkezőleg, ez számunkra a legnagyobb mértékben komoly probléma. Ha például a mezőgazdaság és az ipar közti különbséget nézzük, nálunk ez nemcsak abban áll, hogy a mezőgazdasági munka feltételei különböznek az ipari munka feltételeitől, hanem mindenekelőtt és főként abban, hogy az iparban nálunk a ermelési eszközök és a termelés termékei az egész niáp tulajdonában vannak, míg a mezőgazdaságban a tulajdon náluink nem az egész nép tulajdona, hanem egy csoport tulajdona, kolihozítulajdon. Már szó volt arról, hogy ez a körülmény az áruforgalom fenntartására vezet, hogy csakis az ipar és a mezőgazdaság közti ezen különb, ség eltűnésével tűnhet el az árutermelés, minden belőle folyó következményével együtt, Tehát nem tagadható, hogy a mezőgazdaság és az ipar közti ezen lényeges különbség eltűnésének számunkra elsőrendű > en.^äťg'neP :ell lennie. Ugyanezt kell mondani a szellemi munka és a fizikai munka közti lényeges különbség megszűnésé. neCt problémájáról is. Ez a probléma számunkra szintén elsőrendű jelentőségű. A tömegek szocialista versenyének kibontakozásáig nálunk az ipar fejlődés® döcögve ha. lad t és sok elvtárs még az ipari fejlődés üteme meglasisításának kérdését is felvette. Ez főként azzal magyarázható, hogy a munkások kultúrmlis és. technikai színvonala nagyon alacsony volt és messze elmaradt a műszaki személyzet színvonalától. A dolog azonban gyökere, sen megváltozott azután, hogy a szocialista verseny nálunk tömegjelleget öltött. Az ipar éppen ezután meggyorsult ütemben haladt előre. Miért öltött a szocialista verseny tömegjelleget? Azért, mert a munkások között az elvtársaknak egész csoportjai akadtak, akik nem csupán a technikai minimumot sajátították el, hanem tovább haladtak, a műszaki személyzettel egy szintre kerültek, kezdték korrigálni a teehnia fennálló elavult normákat, kezdték új, korszerűbb normákat beve. zetni stb. Mi volna, ha nem egyes munkáscsoportok, hanem a munkások többsége emelné fel kultörális és technikai saLnvonalát a mérnök. és tecfcnlkiis-szomé'13'zet színvonalára? Iparunk más országok számára elérhetetlen magaslatra emelkedne. Tehát ne

m tagadható, hogy a szellemi és fizikai munka közti lényeges különbség megszüntetése a munkások kultúrális és technikai színvonalának a műszaki személyzet színvonalára va?ó felemelése útján, számunkra feltétlenül elsőrendű jelentőségű. Egyes elvtársak azt állítják, hogy idővel nemcsak az ipar és a mezőgazdaság, a fizikai és a sz eltenni mímka közötti lényeges különbség tftfrik el, hanem minden köztük lévő különbség is eltűnik. Ez nem igaz. Az ipar és a mezőgazdaság közti lényeges különbség msgrzümtetése nem vesethet a köztük lévő mindenné, mű különbség megszüntetésére. Némi — bár lényegtelen — különbség feltélenül marad az ipar és a mezőgazdaság munkakörülményeinek különbségei miatt. Még az iparban sem mindenütt egyenlöek a munka, körülmények, ha a különböző iparágakat tekintetbe vesszük: így például a szénbányászok munkakörül, ményei különböznek a gépesített láb. beligyár munkásainak munkakörülményedtől, az ércbányák munkakörülményei különböznek a gépipari munkások munkakörülményeitől. Ha ez igaz, akkor annál inkább fenn kell maradnia bizonyos különbségnek az ipar és a mezőgazdaság között. Ugyanezt keli mondani a szellemi és fizikai munka közötti különb, ségről is. A köztük lévő lényeges különbség — értve alatta a kulturális és technikai színvonalban mutatkozó szakadékot — feltétlenül eltűnik. Némi — bár lényegtelen — különbség azonban mégis csak meg. marad, már csak azért is, mert az üzem vezető dolgozóinak munkakörülményei nem egyenlők a munkások munkakörülményeivel. Az elvtársak, akik az ellenkezőt állítják, nyilván arra az egyes beszédeimben és cikkeimben szereplő megfogalmazásra támaszkodnak, ahol az ipar és a mezőgazdaság, a szellemi és fizikai munka közti kü. lönbség megszűnéséről van szó, azon. fenntartás nélkül, hogy lényeges különbség megszűnéséről, nem pedig minden különbség megszűnéséről van szó. Az elvtársak igenis, így értették ezt a megfogalmazást és feltételezték, hogy mindenfajta különbség megszűnését jelenti, Ez azonban azt jelenti, hogy a megfogalmazás nem volt pontos, nem volt kielégítő, azt módosítani kell és olyan megfogalmazással kell felcserélni, amely az ipar és a mezőgazdaság, a szellemi és a fizikai munka közti lényeges különbségek megszűnéséről és a lé. nyegtettem különbségek fennmaradákusokat és mérnököket, megdönteni sáról szól. 5. Az egységes világpiac szétesésének és a kapitalista világrendszer válsága elmélyülésének kérdése A második világháború és gazda- i a a Szovjetunióval együtt megalakísági következményei legfontosabb gazdasági eredményének az egységes, mindent felölelő világpiac szétesését kell tekinteni. Ez a körülmény megszabta a kapitalista világrendszer általános válságának tor vábbi elmélyülését. Magát a második világháborút is ez a válság szülte. A második világháború idején hajbaka,pott két kapitalista koalíció mindegyike arra számított, hogy szétzúzza ellenfelét és kivívja a világuralmat. Ebben kerestek kivezető utat a válságbői. Az Amerikai Egyesült Államok arra számított, hogy harcképtelenné teheti legveszélyesebb konkurrenseit, Németországot és Japánt, meghódíthatja a külföldi piacokat, a világ nyersanyagforrásait és kivívhatja a világuralmat. A háború azonban nem igazolta ezeket a reményeket. Németország és Japán ugyan harcképtelenné vált mint a három fő kapitalista ország — az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország — komkurrense. Ugyanakkor azonban a kapitalista rendszerből leváltak Kína és az európai népi demokratikus országok. tották a kapitalizmus táborával szembenálló egységes és hatalmas szocialista tábort. A két szembenálló tábor létezésének gazdasági eredménye az volt, hogy szétesett az egységes, mindent magában foglaló világpiac, aminek következtében most két, egymással szintén szembenálló párhuzamos világpiac van. Megjegyzendő, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország maga segítette elő — természetesen akarata ellenére — az új"árhuzamos világpiac megalakulását éa megszilárdítását Gazdasági blokád alá vették a Szovjetuniót, Kínát éa az európai népi demokráciákat, amelyek nem léptek be a „Marshall-terv" rendszerébe, s azt gondolták, hogy ezzel megfojthatják őket. A valóságban azonban nem megfojtás, hanem az új világpiac megszilárdulá1 sa következett be. Csakhogy a dolog lényege természetesen nem a gazdasági blokád, hanem az, hogy a háború utáni időszakban ezek az országok gazdaságüag tömörültek, megteremtették a gazdasági együttműködést és a kölcsönös segélynyújtást Ennek aa