Uj Szó, 1952. október (5. évfolyam, 233-259.szám)

1952-10-24 / 253. szám, péntek

4 U J 520 1952 október 22 PA R 1 ELET A Béke-üzem kommunistái fordítsanak nagyobb Ngyelmet a munkaverseny szervezésére A pozsonyi Béke-üzem dolgozói 18,660.000 koronát takarítanak meg az év végéig a XIX. kongresszus és a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom 35. évfordulójának tiszteleté, re, még pedig 9,576.000 koronát anyagmegtakarítással és 9,084.000 koronát a forgalmi eszközök meg­gyorsításával. Jól folyik a munka es a munka­verseny megszervezése Vég elvtárs műhelyében, ahol a Párt betölti vezető szerepét és irányítja a munkát. Egy nap sem mulasztják el a sajtótízperceket amelyek — mondja fóg elvtárs — nagyon elősegítik a munkává I lalások sikeres teljesítését. A sajtótízperceken megvitatják a XIX. kongresszus anyagát, a dolgo­zók megismerkednek a szovjet nép eredményeivel, életszínvonaluk emel­kedésével, tiszta képet kapnak a nemzetközi helyzetről. Látják a Szovjetunió hatalmas erejét és a ka pitalista államok gyengülését a bel­ső ellentmondások folytán. A sajtó­tízpercek és a jó politikai munka hatása alatt Vég elvtárs mühelycso­portja a XIX. kongresszus tisztele tére tett kötelezettségvállalását egy nappal előbb teljesítette. A Nagy Októberi Szocialista For­radalom tiszteletére a műhelyben lévő lakatosok vállalták, hogy beta­nítanak egy-egy segédmunkást, akik önállóan fogják végezni a gépkar­bantartási munkákat. Azonfelül min. den lakatos munkaidején kívül ellen­őriz egy gépet, nem szorul-e javítás­ra. Az üzemrész 100 százalékon fe­lül teljesíti tervét. Nem folyik a szocialista verseny az építő üzemrészben, nem vállalnak kötelezettséget sem, mert nem mü ködik a pártszervezet, nem tartják meg a napi sajtótízperceket, nem tartanak megbeszéléseket a munka jobb megszervezéséről. Ercsényi elv­társ elmondja, hogy üzemrészük azért nem halad és a munkaverseny azért nem szélesedik ki, mert a szomszédos üzemrész nem dolgozik velük karöltve, sőt Winkler elvtárs, az üzemrész mestere akadályozza, hogy előre jussanak. Sokszor elő­fordultak olyan esetek, hogy a gépek álltak, de nem' hagyták dolgozni rajta a másik üzemrészt, mert Winkler mester szerint nekik is van tervük és ez fontosabb. Winkler mesternek tudnia kellene, hogy a szocialista versenynek az a cél­ja, hogy minél szélesebb alap»kon emelje a munka termelékenysé­gét és nem elég, ha csak egyes üzemrészek haladnak előre. Az egyik politikai iskolán felvető­dött az a kérdés, hogy melyik üzem dolgozik helyesebben, az-e, ahol tíz­ezer emberből száz, vagy a másik ugyanilyen üzem, amelyben száz­ötvenen versenyeznek. Egyik sem helyes — mert a szocialista verseny célja, hogy minden dolgozó belekapcso­lódjon a versenybe és az egész üzem emelje a munka termelé­kenységét. A Béke-üzem pártszervezetének minden üzemrészre ki kell terjeszte­nie munkáját, a hibákat ki kell kü­szöbölni. s jó politikai munkával megszervezni a szocialista versenyt, hogy az egész üzem emelje munka­termelékenységét.' úgy, mint a Szov jetunióban, ahol az egyes üzemek versenyeznek egymással és tervüket a kitűzött határidő előtt teljesítik. Szocialista építésünkben egyre jobban fejlődik a szocialista verseny és főleg ipari üzemeinkben sok ki­váló élmunkás van. Azonhan még sok élmunkás rjem tudja, mi a szo­cialista verseny, mert csak anyagi érdekből igyekszik túlteljesíteni a tervet Sokan azt mondják, hogy hi­szen a kapitalizmusban is volt ver­seny, tehát mi a különbség a kettő között. A kapitalizmusban is volt versengés, konkurrencia. de annak a jelszava ez volt: .Erösodj meg és tipord le a gyengébbeket." ' A kapitalista verseny egyéni, az egyik előretör a másik rovására és « a köznek semmi előnye nincsen be­lőle. Több üzemben még nem fogják ffl a szocialista verseny jelentőségét és célját és olyan konkurrencia-féle alakul ki. Miért kell szocialista munkaverseny, mi a célja, feladata és jelentősége? A szocialista munlcaverseny fel­adata, a munkatermelékenység fo­kozása. Miért kell többet termelnünk mint a kapitalizmusban. Mert az emberiség életszínvonala csak úgy emelkedhet, ha a munka termelékenysége fokozódik. A szo­cialista társadalmi rendszer csak úgy szilárdulhat meg, ha többet termelünk, mint a kapitalizmus­ban. Csak így adhatunk többet a dolgozóknak és emelhetjük élet­színvonalunkat. Az egyes társadalmi rendszerek azért buktak meg, mert már nem tudtak többet nyújtani a társadalom nak, társadalmi berendezésük akadá­lyozta a termelőeszközök fejlődését és új társadalmi rend lépett helyük­be, amely többet tudott nyújtani a társadalomnak. A szocialista munkaverseny a szocializmus építésének kommu­nista módszere, amely nélkül a szocializmust kiépíteni nem lehet. A szocialista versenyben kifejezés­re jut a dolgozóknak a munkához való új viszonya. A kapitalizmusban a munkásnak a munkához való vi­szonya az volt, hogy minél több bért sajtoljon ki a kapitalistából. A szocialista munkaverseny az a hajtóerő, amely megmutatja fölé­nyét a kapitalista rendszer felett és alulról fakad, a tömegek kezdemé­nyezéséből. , A szocialista munkaverseny meg­tanítja új módon gondolkozni az em­bereket Beleviszi a tömegekbe azt a gondolatot, hogy minden eredmé­nyük, amit elérnek, a közért van. Ahhoz, hogy a szocializmust kiépít­hessük. nem elég csak a gazdasági alapot szocialista szektorrá tenni, de át kell nevelnünk az emberek gondolkozásmódját is. Az új társaf dálmi rendben új viszony alakul ki a dolgozókban a közös vagyonhoz. Minden dolgozónak tisztában keil lennie azzal, hogy ha normáját túl" teljestii a szocialista rendszer meg­szilárdítását, az egész közösség kul­turális fejlődését és életszínvonalá­nak emelését segíti ezzel elő. A munkához való új viszony ké. sőbb a Sztahanov-mozgalomban nyil­vánult meg, amely szétzúzta a régi technikai normákat és hatalmas tem pót adott a termelésnek^ Üzemeinkben a szocialista mun­kaversennyel emeljük a dolgozók ön­tudatát. Falun, szövetkezeteinkben , a munkaversennyel nevelődik át Violgozó parasztságunk az új szocialista kultúrára és a kom­munista erkölcsre, mi el yen keresztül megtanulja minden ^munkás és dol­gozó paraszt, hogy amit termel, a köznek termeli és ha normáját túl­teljesíti, az egész közösség életszín­vonala emelkedik. Üzemeinkben szövetkezeteinkben nagy súlyt kell fektetni a szocialista munkaverseny megszervezésére es kiszélesítésére, mert ez emeli a munka termelékenységét, kiirtja az emberek gondolkozásá­ból a kapitalista csökevényeket, alapja, a gazdasági és kulturális fellendülésnek, kinevelődik általa az új kommunista erkölcs, amely nélkül az új technikát nem tud­nánk sikeresen érvényesíteni , Példával kell elöljámi a szocia­lista versenyben különösen a kom­munistáknak. Nem is lehet jó kom­munista. aki nem versenyez, nem akarja a régi normákat szétzúzni, hogy a munkatermelékenységet emelje. Üzemi és helyi pártszervezeteink­nek feladata, hogy agitációs és poli­tikai meggyőző munkával megszer­vezzék a szocialista munkaversenyt tninél szélesebb körben, mint szocia­lista építésünk hatalmas lendítő ere­jét. Balla József. Béres János jól megtömte a' pi­páját, rágyújtott, aztán kiült a há­za elé a kis padra szemlélődni, süt­kérezni a napon, amely a vénasz­szonyok nyarára való tekintettel már csak igen gyérért' osztogatta sugarait. A falu a vasárnap délutá­non csendesebb volt, mint hétköz­napokon/* Béres János elgondolkoz­va szívta a pipáját és komoran Kö­szönt vissza Horváth Sándornak, aki mosolygós képpel sietett vala­hová. Igazán sietős lehetett az útja, mert csak azt sem vette észre, hogy Béres bácsi csakúgy a pipaszár mellől, a fogai közt szűrve a szót, fogadta a köszönést ­Pedig az öreg Béres János, ha kedvtelenül is nézte a jókedvű fia­talembert, ezt, nem a^ért tette, mert haragudott rá. Nem, Béres bá­csi saját magával nem volt kibé­külve. Amikor Horváth Sándor jó­kedvű arcát látta, így morfondíro­zott magában: — Hát persze, ennek lehet is jó­kedve. -A rengeteg gabonán kívül még 49 darab ezres is ütötte a markát. Tegnap vette fel a pénzt a többi szövetkezeti tagokkal együtt az előlegosztáson. Most nekem se kéne itt ülni ilyen savanyú képpel, ha már tavaly beléptem volna a szövetkezetbe és nem lennék alig háromhetes újonc köztük. Hiába no, az ilyen magamfajta öregem­bernek már mindig csak későn jön meg az esze. Talán tovább is korhckta volna magát, ha meg nem zavarják. De két kékinges fiú állt meg előtte és az egyik jókedvűen kiáltotta: — Milyen jó, hogy itt találjuk János bácsit! Adj csak ide Pista egy jelentkezési lapot. Be sem me­gyünk. János bácsi biztosan itt leint is aláírja. Béres bácsi kíváncsian nézte a két fiút. nem egészen értette, mi­ről is van szó. Mérgesen felmor­dult: — Hát aztán minek néztek tik engem, mi? Most a fiúk néztek egymásra­megütközve. Nem számítottak ilyen RTÚnyos hangú, lekicsinylő válaszra. Béres bácsi most már kissé mér­sékeltebb hangon de még mindig felháborodva folytatta: — Ha ötvenöt évés vagyok is, azért nem vagyok olyan elmaradott, hogy még az idén se gyiitt volna -meg az eszem. Meggyütt bíz' a. Há­rom hete aléírtam én már, fiaim három hete. Ügy bizony! Csak azt sajnálom, hogy nem léptem be mingyá, két évvel ezelőtt, amikor a szövetkezet megalakult. A két fiú, Pista és Sanyi, egy ideig elképedve nézte Béres bács't. akinek időközben lecsillapodott a haragja és a szövetkezeti tagságá­val már valósággal dicsekedett, az­tán hangos kacagásba kezdtek. — No, ezt ugyan jól megcsinál­tuk — szólalt meg Sanyi. — Hi­szen meg sem magyaráztuk János bácsinak, hogy mit is akarunk. A két fiú felváltva kezdte ma­gyarázni Béres Jánosnak, hogy hát miről is van szó, de az öregember csak a fejét rázta: — Hát arra én már vén vagyok, fiaim. Elhiszem nektek, hogy sokat jelentene, ha orosz könyveket, új­ságokat olvashatnék. De hát ilyen öreg fej már nem tanulásra való. Hiszen én még csak elolvasni se tudnám az orosz betűket, hát ak­kor hogy érteném én azt, amit ol­vasok. — De János bácsi, hiszen éppen azért jelentkeznek az emberek a népi orosz nyelvtanfolyamra, hogy majd ott megtanulják olvasni és írni az orosz betűket, a többi aztán má megy ipagátul — igyekezett meggyőzni az öreget Sanyi. De Bé­res János hajthatatlan maradt: — Nem öregembernek való a ta­nulás, gyerekek. Föl sülnék én az­zal csúnyán, oszt rajtam nevetne az egész falu. Pista és Sanyi kissé kedvetle­nül indultak tovább, de Pista még visszaszólt: — Ha mégis meggondolná, János bátyám, az iskolába jöhet utánunk, estig ott leszünk. Az öreg Béres még most is csak tagadóan rázta meg őszülő fejét és maga elé meredve színi kezdte megint a pipáját, amely beszélge­tés közben csaknem teljesen ki­aludt. Az úton Hajdú Vince közeledett, aki távolról szemlélte, mint köte­kedik az öreg Béres a két kékinges fiúval. — Hát osztán mért engedted el őket? — kérdezte, amikor Béres elé ért. — Hiszen már a 1 tél falu je­lentkezett, oszt te meg" csak ilyen könnyen elengeded őket? Béres János tágranyilt sze­mekkel fordult az érkező felé és csodálkozva kérdezte: — Hát talán bizony te is azt szeretnéd, hogy vénségemre megint iskolába járjak? Nem fog már az én agyam, tudod te jól. — Ugyan,. hadd el kérlek, — in­tette le öt Hajdú Vince, — v elsősor­ban, ez nem iskolábajárás, másod­sorban meg, lássuk, hogy állunk azzal a vénséggel. Hány éves vagy te, János ? — Ötvenöt múltam a nyáron, az ötvenhatodikat taposom ám. Nem gyerekkor ez Vince! — Gyerekkornak nem gyerekkor, az igaz, de azért lesz ott még ná­lad öregebb ember is. No. azt nehezen hiszem. Ki je­lentkezne tanulásra öreg fejjel? Még hozzá nálam is idősebb. Sze­retném látni, ki az? Talán bizony a Takács Demeter bácsi a kilenc­vennégy esztendejével, aki már az ágybul kí se mozdul ? Hajdú élénken sietett a felelet­tel: — Nem a, Takács bátyánk már aligha less szüksége tanüiásra. De éi>! Hajdú Vince, 57 éves öregem­ber létemre még tegnap aláirtam a jelentkezést. — Béres bácsi tréfál­kozni próbált: — Meglehet no hisz öregember nem vénember. Én minden esetre tanulásra már vénnek érzem maga­mat. Most Hajdú Vince mosolyodott el: — Talán bizony rólam se téte­lezed föl, hogy tizenhatévesnek kép­zelem magamat. Amikor hozzám is eljött a szomszédék kislánya, a Varga Juliska egy másik kékinges lánnyal és elmagyarázták, hogy miért jöttek, először én is arra gon­doltam, hogy az én öreg fejem már nem való a tanulásra. Meg is mond­tam nekik. Erre elővettek egy könyvecskét és fölolvastak belőle néhány szót. Megállj csak, taián még emlékszek is rá, hogy miket. Zdrasztvujtye. k ara só, nicsevó, do­szvidányija, még egy pá ilyen szót. Néztem, a Varga szomszéd lányát, amint olvassa az idegen, de nem egészen ismeretlen szavakat és ak­kor hirtelen eszembejutott, hogy ilyesféle szavakra már tanított en­gem egyszer valaki. Az is ilyen fia­tal szőke lány volt, mint a Varga Juliska, csakhát nem tudott ma­gyarul. csak azt. a pár szót, amire meg én tanítottam meg őt. Eszem­be jutott a kis orosz Maruszja. El­vettem a papírt meg ceruzát a kis kerekszemű Varga Julitúl. de nem is láttam jól, amit írok. Könnyek tódultak a szemembe. Es hidd el, János, nem szégyeltem. Aláirtam a jelentkezést mert ezzel tartoztam Maruszjának Maruszja emlékének. Hajdú Vince elhallgatott, Béres pedig elgondolkozva vette ki fogai közül a pipát és halkan kérdezte: — Oszt honnan ismerted te azt az orosz kislányt? — Hajdú, aki eddig csak állt Béres előtt a pad mellett, most lassú mozdulattal le­ült a padra a pipázó öregember mel­lé és kis hallgatás után tábolva ré­vedő szemmel beszélni kezdett. — Talán még emlékszel rá, hogy negyvennégyben november elején kórházba vittelj Ipolyságra. Vakbél­gyulladásom volt, meg is operáltak. Az operáció jól sikerült, de mégis hetekig ott kellett maradnom. — December nyolcadikán bombáz­ták a várost. Egy bomba éppen a kórházba csapott be, közel ahhoz a teremhez, ahol én is feküdtem. Ekkor már felbomlott a rend Ipolyságon. Aki csak tehette, lehurcolkodo^t a pincékbe, óvóhelyekre. Mindenki újabb bombázásoktól félt, de a közeli ágyúzás is sokakat megijesztett. Mi is a pincébe hurcolkodtunk. Há­rom-négy nappal a bombázás után Ipolyság a frontvonalba került. He­ves harcok után felvirradt december tizenharmadika. Ezt a napot soha­sem fogom elfelejteni. A pincében, ahol laktunk, nagyon hideg volt, nem tudtunk aludni. A pincét még nem­merte elhagyni senki. Korán reggel, alig lehetett 7 óra, valaki bezörge­tett az ajtaján. Bent senki sem moz­dult, pedig lehettünk vagy húszan, hat család együtt. Most már erélye­sebben zörgették meg a pince ajta­ját. Felálltam, lassan, tapogatódzva a félhomályban, megindultam a ki­járat felé. Kinyitottam az ajtót és ki­léptem a napvilágra. Ekkor már na­pok óta nem voltam a friss levegőn. Valami kis szédülés fogott el. Ar­comba csapott a. hideg, párás levegő. A kőkeményre fagyott földön ezüs­tösen csillogott a dér. — Amikor az enyhe szédülés el­múlt, tekintetemi három katonára esett. Fegyverüket kezükben tartot­ták, de nem lövésre emelve. Szemük­be húzott füles, préires sapkájuk alól fürkésző tekintettel nézegettek, de csakhamar mosolyra derült az ar­cuk, amikor kitártam a két karomat és sorra megöleltem, megcsókoltam őket. Amikor a harmadiknak is az arcára cuppantottam egy szívből jö­vő, baráti csókot, akkor vettem ész­re, hogy ez az üdearcú. fiatal katona szoknyát visel, sapkája alól meg gön­dör, szőke hajfürtök bújnak elő. Ez volt az első találkozásom Maruszjá­val. — Utánam^ kimerészkedtek az összes pincelakók, s mindannyian ölelgették az első három orosz kato­nát, akiket láttak. Maruszja mind­annyiunkkal összebarátkozott, de hozzám különösen vonzódott. Ha sza­bad ideje volt, meglátogatott a pin­cében. Láttam, hogy néha figyelme­sen néz engem, aztán könnybe borul a szeme és gyorsan elfordul. Később tudtam meg, hogy az apját juttat­tam eszébe, akit a németek megöltek — Mindenki szerette ezt a kis sző­kehajú lányt, aki húsz esztendejének ragyogó virágzásában, az ellenség iránti gyűlölettől fűtve szolgálta ha­záját nagy odaadással. Maruszja a tábori kórházban teljesített szolgála­tot, ápolta sebesült bajtársait. A há­ború előtt orvosnak készült Kijev­ben. Sokat mesélt nekem Kijevről, az iskolában töltött évekről, szüleiről, a . výiám, szabad életről, amelyet a fa­siszták elraboltak tőlük. Mosolygott, ha valamit még a tolmácsok segít­ségével sem értettem meg. Felaján­lotta, hogy tanítani fog oroszul. Üde hangján sokat kacagott, ha valamit rosszup mondtam, vagy ha ö nem tu­dott utánam ismételni valamit ma­gyarul, mert hát p is szorgalmasan tanult magyarul. Egy napon, talán éppen karácsony előtti nap volt, Maruszja váratlanul korán reggel keresett fel. Kissé izga­tott volt és izgatott hangon, akadoz­va mondta, hogy a németek és ma­gyarok támadásra készülnek, az er­dő felöl vissza akarják foglalni Ipoly- V ságot. Ezt a téli reggelt sohasem fo­gom elfelejteni. Most is magam előtt látom a karcsú, kicsi szőke Marusz­ját, amint prémes kabátjában, fülére "" húzbtt sapkában, a vállán átvetett' géppisztollyal ott állt mellettem és izgatottan, suttogva beszélt. Hirte­len két könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából, de gyorsan megtö­rölte a szemét, hirtelen homlokon csókolt és már el is futott. Doszvi­dányja, doszvidányja — suttogta el­menőben. Viszontlátásra búcsúzott, pedig soha többé nem láttam viszont. — Hát ez -a kis Maruszja jutott eszembe, látod, amikor tegnap je­lentkeztem az orosz nyelvtanulásra. Mert ilyen Maruszja nemcsak egy volt. Ezek a fiatal lányok nem érez­ték magukat fiataloknak, amikor meg kellett halni szabadságunkért, boldo­gabb életünkért. Ezért hát én se ér­zem magam öregnek ahhoz, hogy megtanuljam azoknak a nyelvé: akik a szabadságot hozták el nekiKl: és akiktől még nagyon sc t kell ta­nulnunk, hogy méltók legyünk erre a szabadságra, szép, új életünkre. Hajdú Vince felállt, búcsút vett Béres bácsitól, aki hallgatagon né­zett utána és úgy érezte magát, mint a gyerek az iskolában, akit megdor­gáltak, mert nem tanu' + meg a lec­két.. Zsebretette a pipáját, felállt és bekiáltott a házba: — Sári, hallod-e, oszt várjatok a vacsorával! Ide megyek csak a szom­szédba. Meglazította magán a kabátját, aztán egyenes derékkal, fiatalos, hosszú léptekkel, sietve megindult az iskola felé. Tóth Tibor, Ipolysájj.

Next

/
Thumbnails
Contents