Uj Szó, 1952. május (5. évfolyam, 103-128.szám)

1952-05-01 / 103. szám, csütörtök

8 UJSZ0 1952 május 1 A nap lement a fekete s^la mögött, amikor odaértek és az még feketébbé, még vadabbá, még fenyegetőbbé vált. A napi munkának vége van és a rabszolgák előbújnak a tárnádból. — Kik ezek, mik ezek — gondolja Spartacus. És á mögötte álló férfi ezt súgja neki: Isten segíts. Isten azonban nem fog rajta segíteni. Isten itt nincs jelen, mit is karesne itt? Spartacus csak lassan érti meg, hogy mindaz, ami a szeme elé tárul, nem a sivatag délibábja, hanem pontosan olyan emberek, mint ö maga, és gyermekek, amilyen ő is volt valamikor. Nézd csak — nézd őket. Spartacus szive, amely az évek hosszú során át kővé változott, most újra megmozdul, félelemmel és borzalommal telik meg. A szánalom forrása, — amelyről azt hitte, hogy benne már régen kiapadt, most újra bővizüem bugyog és kiszáradt teste most újra képes arra, hogy szemeit könnyekkel töltse meg. Igy nézi őket. Már több ostorcsapás érte a hátát, hogy vonuljon tevább, de ö csak áll és nézi őlket. Ezek a «erencsétlene(k raphoszszat osúsztak-másztak a tárnákban és most, hogy kibújtak onnan, még mindig ügy csúsznak, mint az állatok. Amióta itt vannak, még egyezer sem fürödtek és életükben soha többé nem ls fognak fürödni. A bőrük fekete kosz és barna, nyúlós, pikkelyes foszlányok elválaszthatatlan keveréke: hajuk hosszú és ragacsos, a gyermekeken _ kívül mind szakállasok. Vannak közöttük feketék és* fehérbőrüek ls, de a különbség most már alig észrevehető. Valamennyi térdét és könyökét cserepes, pállott var borítja, mindanynyian mezítelenek, teljesen mezlte« lenek. Miért ls ne? A ruházat talán megl sszabbltaná életüket? A bányának csak az a rendeltetése, hogy minél több pi4>fitot hajtson a római részvényesek számára, s ha a rab-, szolgák öltözete csupán rongyokból állna, as ls péitíbe kerülne. De mégis hordanak valamilyenlajta ruházatot. Mindegyiküknek van a nyakán egy bronz, vagy vasgallér, és ahogy jönnek lefelé a fekete sziklaplatón, az őrök lánoot csatolnak a karikákba és amikor már húszan a hosszú láncra, vannak fűzve, akkor lakóhelyükhöz vezetik őket. Meg kell jegyezni, hogy soha senki nfem szökött még meg a nubiai bányákból — és nem ls tudna megszökni. Ezekben a bányákban egy év elég ahhoz, hogy valaki soha többé ne kerülhessen vissza az emberi közösségbe. A lánc itt Inkább jelkép, mint szükségesség. Spartacus rájuk mered ée megpróbálj: bennük felfedezni önmagát, saját fajtáját, azt az emberi nemet, amely sajátos fajtává válik, ha az ember rabszolga.^ „Beszéljetek"— unszolja Spartacus önriiagában a rabszolgákat. — „Beszélgessetek egymással." De azok nem beszélnek. Némák, miként a halál. „Mosolyogjatok" könyörög hozzájuk önmagában Spartacus. Ám azok nem mosolyognak. A rabszolgák magukkal vonszolják súlyos szerszámaikat, a vascsákányokat, feszítőrudakat és vésőket. Többnek bányászlámpa van a homlokára erősítve. A vékonycsontú gyermekek m eg-megtán torodnak mentükben és vaksin pislognak a szürkületben. Ezek a gyermekek soha nem fognak felnőni; legfejlebb két évig használhatják még őket, miután a bányába kerültek, de a fekete tömbök aranyat rejtő tekergő ereit csak gyermekek tudják kifejteni. A gyermekek lánccsörtetve haladnak el a tráciaik .előtt, de még hátra sem fordulnak, hogy egyetlen pillantást vessenek az újonnan jöttekre. A kíváncsiság ismeretlen fogalommá vált előttük, •— teljes közönybe süllyedtek. Spartacuj mindent megért. „Rövid időn belül * nekem is minden mindegy lesz" — mormolja magában. S ez a felismerés minden másnál félelmetesebb. A rabszolgák most enni mennek és a tráciaiakat is velük viszik. A sziklából összetákolt odújuk a kivájt hegy oldalához támaszkodik. Réges-régen építettéi ezeket, 'illő ember nem emlékszik már atra, hogy mikor. Durván faragott fekete sziklatömbökből épültek, világosság Részlet HOWARD FAST regényéből soha nem szűrődik be és csak az elülső és hátulsó nyílásokon át szellőznek. Még soha nem takarították 'ki ezeket. Évtizedek mocska rohad és büzölög a földön. Az örök soha nem lépnek be ide. Ha bent zavargás tör ki a rabszolgák között, egyszerűen megvonják az élelmet és az ivóvizet; és ha már elég sokáig voltak élelem és víz nélkül, akkor a rabszolgák meghunyászkodva másznak elő, miként az állatok, amikké valójában váltak. Ha valaki bent meghal, a rabszolgák kiviszik holttestét a levegőre. De ha bent a sziklabarlang mélyén egy gyermek hal meg, aki nem hiányzik senkinek, csak akkor vesznek tudomást r<Jla az őrök, amikor a kis hulla már oszlásnak indult. Ilyen az a hely, amit a rabszolgák barakkjának hívnak. Mielőtt a rabszolgáik bebújnak barlangjaikba, nyakukról lecsatolják a láncokat, egy fatálban ételt ée egy börkulacsban vizet kapnak. A kulacsokban negyem liternél valamivel kevesebb víz van, ennek kétszerese a napá adagjuk. Fél liter víz azonban semmiképpen sem elég annak pótlására, amit a száraz levegő kiszív naponta a testből és így a rabszolgák fokozatosan kiszikkadnak. Ha mástól nem pusztulnának el, úgy előbb vagy utóbb a veséjük sorvad el és ha fájdalmuk már lehetetlenné teszi a kényszermunkát, az őrök kihajtják őket a pusztába, hogy ott haljanak meg. Spartacus mindezt jól tudja. Ez a rabszolgáik közös tudománya és közös sorsa, ö már ebbe született bele, ebben nőt fel és ebben vált férfivá. Nincs az az állat a földön, amely túl tudná élni ezt a sorsat: a túlélés módszere nem egyszerű: sokkal bonyolultabb és nehezebb, mint az összes többi problémák, amelyekkel az embereik szembekerülnek. És ennek megvan a maga értelme. Csak éppen Spartacus nem iameri még ezt az értelmet. fis mégis: most már biztos, hogy túléli. Alkalmazkodó, hajlékony, rugalmas. Hozzásimul az éghajlathoz; egész lénye egy -mélységesen hajlékony és rugalmas gépezet. Teste a szabadságból megőrizte az erőt ahhoz, hogy megszabaduljon láncaitól, ô milyen hosszú ideig vonszolták, ő és társai, ezt a rabláncot keresztül a tengeren, fölfelé a Nilus mentén, az égő sivatagon át! Hetek és hetek múltak el megláncoltan és most először szabadul meg tőle. Oly könnyűnek érzi testét, mint egy pehely, de már tudja, hogy ezt a váratlanul meglelt erőt nem szabad fölöslegesen elpazarolnia. Átveszi a felé nyújtott vizet — és ez a viz több, mint amit hetek óta összesen látott. Nem hajlandó mohón lenyelni és vizelet formájában azonnal kiadni magából. Megőrzi ezt a drága folyadékot és órákon keresztül szürcsölgeti úgy, hogy minden egyes cseppje mélyen felszívódjék testének legtávolabbi sejtjeibe is. Átveszi ételét is, maréknyi nyers, őröletlen búzát és száraz, tört sáskával kevert árpakását. Igen, még a száraz sáskában is van elég életet tápláló erő és húsának búzából és sáskából kell táplálkoznia. Evett ő már ennél rosszabbat ls, és minden ételt tisztelni kell; aki nem tiszteli az ételt akár csak gondolatban ls, az élelem ellenségévé válik és korán pusztul el. Belép a sötét barlangba, ahol orrfacsaró büzhulláan üti meg érzékszerveit. A bűztől azonban még senki sem halt meg, és csak bolondok vagy szabad emberek engedhetik meg maguknak a hányás fényűzését. Gyomrának tartalmából egyetlen unciát sem hajlandó elver szíteni. Nem küzd a szag ellen; ilyen dolgok ellen nem lehet küzdeni. Ehelyett szeretettel fogadja ezt a szagot; üdvözölni fogja, mélyen beszívja belsejébe és ezáltal a szag a legTövidebb időn belül elveszíti felette hatalmát. Sötétben botorkálva jut előbbre, lába ösztönszerűleg viszi. A lábai olyanok, mint a szemek. Nem szabad megbotlania vagy elesnie, mivel az egyik kezében az élelmet, a másikban pedig a vizet viszi. Lassan Odaér a kőfalhoz, leül a tövében és hátával megtámaszkodik. Nem is olyan rossz dolog itt ülni. A kő hideg és hátának kitűnő támasztékot nyújt. Eszik és iszik. Körülötte ugyanazokkal a mozdulatokkal, lélekzetvétellel és csámcsogással ül-l nek a többi férfiak és gyermekek. Testének tapasztalt szervei segítenek neki, hogy a kevés élelemből és a kevés vízből pontosan azt válassza kl, amiro szüksége van. Az edényből gondosan kikaparja az útolső szemet is, kiissza az utolsó csepp vizet, utána mégegyszer kinyalja az ételes edényt. Számára nem az étvágy a lényeges; az élelem azt jelenti, hogy túléli... A legkisebb morzsa és egy vízcsepp töredéke is az életet jelenti. Az ételt már elfogyasztották s egyesek most elégedettebbek. Vannak azonban olyanok is, akiken most tör ki a kétségbeesés. A remény itt könnyen tovatűnik, a kétségbeesés azonban csökönyösen tart. A sötétségbe könny, sóhaj és nyögés vegyül és valahol valaki élesen felkiált. Beszédfoszlányok is hallatszanak s egy megtört hang kiáltja: „Spartacus, hol vagy?" — Itt vagyok, tráciai — válaszolja Spartacus. — Itt a tráciai — mondja egy másik hang. — Tráciai!... — Tráciai! ... Spartacus népe ez és amint köré gyűlnek, érzi kezeiket. Mindannyian szorosan meUé húzódnak. A többiek, a régebbiek most talán hallgatóznak, de mindenesetre mély csöndben vannak. Ilyen csönd szokta fogadni a pokolban az új jövevényeket. Azok, akik régebben kerültek ebbe a pokolba, talán most olyan dolgokra gondolnak, amelynek még a gondolatától ls rettegtek máskor. Vannak, akik megértik az attikai nyelvet és vannal- olyanok, aldk nem. Talán, valahol a lelkük mélyén él még Trácia hóborította hegyeinek emléke, az áldott-áldott hűvösség, a fenyőerdökön át folyó csobogó patak és a sziklákon ugráló fekete zergék képe. Ki tudja, hogy milyen rejtett emlékek élnek még a fekete plató elátkozott népének lelkében. — Tráciai! — szólítják meg Spar. tacust, és ő érzi, hogy minden oldalról körülveszik és amikor kinyújtja kezét, a mellette ülő arcán véggördülő könnyektől lesz nedves. Óh, a könnyeket nem szabad pazarolni. — Mondd, Spartacus, hol vagyunk? Hol? — kérdi suttogva az egyik. — Nem vesztünk el. Még emlékezünk, hogyan jöttünk ide. , — És miránk kl fog emlékezni ? — Nem vesztünk el! — ismétli Spartacus. — De ki fog vájjon emlékezni ránk? Igy nem léhet beszélgetni. Spartacus olyan, mintha apjuk lenne. Az ősi törzsi szabályok értelmében ő az atyja olyan embereknek is, akik kétszer öregebbek, mint 6. Mind tráciaiak, de ő a Tráciai. Ezért hát szelíden énekel nekik, mint az atya, aki mesét mond gyermekeinek. „Miként a parton megtörik a II gyűrűző viz, Amelyet a tenger közepéről kiinduló Dagály és apály egyenes sorokban a parthoz ver, Ugyanolyan egyenes csatasorokban vonulnak A donaidák rettenthetetlenül a harcba." Spartacus ezzel a történettel magával ragadja társait, elfelejteti velük néhány pillanatra nyomorúságukat, miközben ezt gondolja magában: „Milyen varárylat rejlik a régi mesében." Spartacus kiemeli őket ebből a rettenetes sötétségből és máris ott állnak Trója fényes partjain. Itt vannak a város fehér tornyai. Ott állnak az aranyló, bronzvértbe öltözött harcosok! Emelkedik és zuhan a mese szárnya, feloldja a rabszolgák félelmét és rettegését. A sötétségben szipogás és mozgolódás hallatszik. Nem kell, hogy a rabszolgák ismerjék a görög nyelvet — Spartacus trák tájszólása alig hasonlít az attikai nyelvre, — mégis megértik, mert ebben a mesében rejlik ós marad fenn egy nép bölcsessége az ítélet idejére ... A mese végeztével Spartacus is lefekszik aludni. Aludni fog. Annak ellenére, hogy ily fiatal, már régen megismerte és legyőzte az álmatlanság szörnyű ellenségét. Most, az elalvás előtti utolsó percekben, fegyelmezetten szedi össze gondolatait, hogy kibányássza belőlük a gyermekkori emlékeket. Szüksége van a 1 üvös, tiszta kék égre, a napfényre, a lágy szellőre, s most mindez itt van. Ott fekszik ismét Spartacus az égbenyúló fenyők alatt, nézi, hogy miként ugrándoznak a zergék és egy nagyon öreg ember áll mellette. Az öreg olvasni tanítja. Hosszú botjával egymásután rajzolja a porba a betűket. — „Olvass és tanulj, gyermekem" — Inti őt az öreg. „Ezáltal ml, akik rabszolgák vagyunk, fegyvert hordunk magunkkal. Nélküle olyanok vagyunk, mint a vadállatok a mezőkön és erdőkben. Ugyanaz az isten, aki a tüzet adta az embereknek, megadta az embereknek azt a hatalmat is, hogy leírhassák az ó gondolatait. Ugy, hogy örökkön-örökké képesek legyenek visszaemlékezni az istennek az aranykorban megfogant gondolataira. Ebben az aranykorban az emberek közel áltak még az istenekhez és kényükre-kedvükre beszélgethetttek velük. Ekkor még nem léteztek rabszolgák. És ez az idő — gyermekem, ismét be fog következni." Igy emlékezik Spartacus, aztán emlékei lassan álommá foszlanak és már alszik ls. .. Reggel dobpergésre ébred. A dobot a barlangok bejáratánál verik és hangja visszhangzik és újra visszhangzik a sziklabarlangokban. Egy órával hajnalhasadás előtt a sivatag olyan hűvös, amilyen a nap folyamán többé egyszer sem lesz. A napnak ebben az egyetlen órájában a sivatag baráttá válik. Langyos szellő simogatja a fekete plató arcát. Csodálatosan lágy az ég feketéből kékbe halványuló színe, a pislákoló csillagocskák szelíden tünedeznek el a kék kárpit mögött, ök jelképezik az egyetlen nőiességet ebben az örömtelen, reménytelen férfivilágban. Még a nubjai aranybányák rabszolgáinak is — akik közül egy sem tér majd viszsza az életbe — kijár egy ilyenfajta csöppnyi enyhülés; mint amilyen ez a virradat előtti óra. Ennek az órának szá vbemarkolő keserű-édes íze égy napra ismét betölti szívüket és reményt önt csüggedt lelkeikbe. Hideg van még s a rabszolgák mezítelenek. Még rongydarabok sem takarják el szánalomra méltó, elsorvadt nemi szerveiket. Csak állnak és borzonganak s karjaikkal csapkodnak testük körül. Spartacust lassan elönti a harag, bár jól tudja, hogy nem szabadna haragudnia, mert a harag is gyengíti egy rabszolga erejét. Ezt gondolja magában: „Mindent el tudunk viselni: de ha egy rongydarab sincs„ hogy elfedjük testünket, olyanok vagyunk, mint az állatok." Aztán kijavítja gondolatait. „Nem! Kevesebbek, mint az állatok. Mert amikor a rómaiak elfoglalták azt az országot, amely a miénk volt és azokat az ültetvényeket, amelyeken dolgoztunk, a barmokat ott hagyták a földeken és csak bennünket hurcoltak el a bányákba." Végre megszűnik a szörnyű dobpergés, az őrök előveszik korbácsaikat, a levegő csattogással és suhogással telik meg. Most még csak a levegőben suhogtatják a korbácsokat, — mivel az idő még túl korai althoz, hogy a rabszolgák húsába vágjanak. A sorok megindulnak a bánya felé. ' Világosodik. Spartacus tisztán látja a hidegtől reszkető csontvázgyermekeket, akik nemsokára bebújnak a föld gyomrába s fejtik a fehér követ, ott, ahol aranyat rejt magában. A többi tráciai is látja ezt, rémületükben Spartacus köré gyűlnek. Egyesek borzadva suttogják: — Atyánk, oh atyánk, mondd, milyen pokol ez! — Legyetek nyugodtak, minden rendbe jön, — mondja Spartacus, hiszen mi egyebet mondhat az ember, ha azok nevezik atyjuknak, akik maguk is elég idősek ahhoz, hogy apjuk legyenek. Az egyik őr vaskos zsargonban kérdéseket intéz hozzájuk. — Ki a vezéretek, tráciaiak? Semmi válasz. — Ne féljetek, traciaiak, még nem érkezett el a korbács órája. Spartacus megszólal: — Atyjuknak szólítanak ... Az őr tetőtől talpig végigméri. — Te még fiatal vagy ahhoz, hogy atyjuknak nevezzenek. — Hazánkban ez a szokás ... — Nekünk más szokásaink vannak itt, — atyám. Ha a gyermek vétkezik, az atyát korbácsolják meg érte. Hallottad? — Hallottam. — És most ide figyeljetek mind, ti tráciaiak! Ez rossz hely, de még rosszabb is lehet. Amíg éltek, munkát és engedelmességet követelünk tőletek. Ha meghaltatok, akkor nincs követelni valónk. Vannak helyek, ahol jobb élni, mint meghalni. De mi itt megtehetjük, hogy jobb legyen meghalni, mint élni. Megértettetek engem, tráciaiak ? A nap már magasan áll az égen s újra elkezdődik a rettenetes forróság. Hozzákezdenek a munkához. Spartacus magasba lendíti kalapácsát. Ahogy halad a nap az égen, óráról-órára nehezebb a kalapács. Spartacus keménykötésű ember, de eddigi, robotban eltöltött életében nem végzett még Ilyen nehéz munkát. Izmai túlfeszülnek. Könnyű azt mondani, hogy egy kalapácsnak tizennyolc font a súlya, de képtelenség szavakba önteni azokat a kínokat, amelyeket az ember kiáll, ha órákon keresztül kell dolgoznia Ilyen kalapáccsal. És ekkor itt, ahol a víz a legértékesebb valami, Spartacus izzadni kezd. Patakzik a bőréből; homlokáról a szemébe hull. Minden akaraterejét arra összpontosítja, hogy n^egállítsa az izzadást. Tudja, hogy ezalatt az éghajlat alatt az izzadás egyet jelent a halállal. Az Izzadás azonban nem szüniik, s a szomjúság vad, kínzó, mardosó állattá válik a belsejében. Négy óra a végtelenségig tud tartani; négy óra az örökkévalóság. Ki tudja jobban egy rabszolgánál, hogy miként kell uralkodnia a test vágyai felett, de négy óra eltelt és amikor körülviszik a rabszolgák között a vízzel telt tömlőket, Spartacus azt érzi, hogy menten szomjan hal. Ugyanezt érzi a többi tráciai is, s egy hajtásra isszák ki a bőrkulacsok üdítő, áldott levét Mindnyájan tudják, mit tettek. Ilyenek Nubia aranybányái. Dél felé erejük és munkaképességük már nagyon apad, de a korbács annál inkább működésbe lép. Óh, mert a korbács használatának tudományában minden őr mester, a korbács le tud csapni a test különböző részeire, gyengéden, könnyen, intőn, fenyegetően. Hozzácsapódhat az ember lágyékához, szájához, hátához, szemhéjához. Olyan, mint egy hang. szer, játszani lehet vele az emberi testen. A szomjúság tízszerte kínzóbbá válik, de a viz már kifogyott s a napi munka végeztéig nem kapnak újra vizet. Egy ilyen nap pedig fölér az örökkévalósággal. És mégis végetér. Minden véget ér egyszer. Mindennek van kezdete és vége. A dob újra megperdül s a munkanap befejeződik. Spartacus leteszi a kalapácsot és vérző kezeit vizsgálgatja. A tráciaiak közül néhányan leülnek a földre. Az egyik tizennyolcéves fiú ültében eldől, oldalára fordul és lábát rettenetes haláltusában húzza maga alá. Spartacus hozzá lép. — Atyám... atyám, te vagy az? — Igen, igen — feleli Spartacus és homlokon csókolja a fiút. — Kérlek, csókolj szájon, mert meghalok, atyám ..., ami a lelkemből megmarad, át akarom neked adni... Spartacus megcsókolja; de sírni nem tud, mei4» teste nedvtelen, kiszikkadt, mint a cserzett bőr. i V