Uj Szó, 1952. május (5. évfolyam, 103-128.szám)

1952-05-10 / 110. szám, szombat

O j síi 1952 május 11 Forgács (belép): Adj Isten! Itt az elnök úir? Virág (mosolyog): Amint látja, nincs itt. Forgács: Hát hogy vagyunk And. ris? Hallom az elnöktök jobb keze vagy. András: Csak segítsetek egy ki­csit ... Forgács: Ne szerénykedj. Világlá­tott ember vagy. Hiszen vagy öt esz­tendeig voltál fogoly a Szovjetunió­ban. András: Fogoly? Nem voltam én fogoly a Szovjetben, gazduram. Fo­goly és rab csak itthon voltam. Az urak meg a kulákok rabja. Én ott a Szovjetben éreztem először, hogy szabad ember vagyok. Forgács (mintha a célzást nem ér­tené): Ügy gondolod, hogy ott min­den fenékig tejfel? Olyan rettentően jó sorod volt mindig? András (tudja, hogy az igazság a legjobb fegyver): Hát nem mindig. Vagyis az első esztendőben nem. Forgács (fölényesen): Mondd csak ki bátran, hogy éheztetek... András (higgadtan): Az igazság az, gazduram, hogy akkor nekik is kévésük volt. És ezt a keveset osz­tották meg velünk... Nagy c'.olog ez, emberek! Iszonyúan nagy dolog! A fél ország pusztaság, csupa r^m. fel. égetve, kigyilkolva ég két évbe se telt és meglett a Kánaán, gazduram. Forgács; Kolhozban is dolgoztál. Hallom... Hát ott meg, hogy élnek a ruszkik? András (mosolyog Forgács kissé mézes, de fulánkos szaván): Bajosan fogja megérteni, gazduram. Ott már egészen mások az emberek. Forgács: Hogyan mások? Ott is biztosan csak két kezük, két lábuk van, mint nálunk. (Az emberek felé fordul mintha biztatást várna tő­lük.) Nem igaz? És egy fejük. András; Ügy ám, de az a fej na­gyon is tudja, hogy mit csináljon a két kéz és kinek dolgozzék. De nem ám parancsra, ahogy maga gondol­ja, Forgács uram. Hanem valameny­nyi az egész lelkével, az egész szívé vei építi azt a csudás országot. Virág (és a többiek fénylő szem­mel kísérik András minden szavát és mozdulatát. Szinte visszafojtott lé legzettel hallgatják és irgalmukban csak helyeslően bólogatnak.) Forgács: Látom, jól kiokosítot­tak..-. Kitanítottak. András: Az ám... Sokra! Forgács: Oszt mire? András; Mire?... Tavaly nyáron leestem a kombájnról és eltörtem ezt a lábam. Akkor elvittek engem a szanatóriumba, a Krimbe, a tenger mellé. Engem, a hadifoglyot. Érti, Forgács uram?... Az ember ott minden. Virág (tágraniyüt szemmel csodál­kozik Andrásra. Visiszaemlékezik ar­ra, hogy mi történt az ő lábával.): Hallja, Forgács gazda? Emlékszik arra a rozsdás szögre, amibe belelép­tem, amikor magánál szolgáltam? Forgács: Mit akarsz? Hiszen ma­gam vittelek a kórházba. Virág: Vitt, de mikor? Három nap múlva, amikor már egészén kék volt a lábam. Ha egy kis emberség lett volna magában, nem kéne így járnom a világ csúfjára. András; Bizony, két világ van, gaáduram... Kettő! Na, menjünk elvtársak. (Plávka, Katona és Virág csendes köszöntéssel távoznak. And­rás megy ki utoljára. Az ajtóból még visszanéz és két újját mutatja For­kács felé: két világ van, jelzi búcsú­zónak.) Forgács (a fölénye elhagyta) i Eh, ennek lg megnőtt a szarva. Le kéne törni. Harustyák: Ügyesen kell bánni az ilyenekkel. Forgács; Maga okos, tanult em­ber, könyvelő úr, mégse látja tisztán, hogy nem hagyhatjuk a fákat az égig nőni. Minden napért kár. Ide­jében kezünké kell kapni a gyeplőt, mert máskülönben ... Harustyák: Vannak itt rendeletek Forgács gazdia. Rosszul teszi, hogy a belépést erőlteti. Forgács: Mindenütt találni egy kis ajtócskát, (A homlokára bök.) Van itt ig egy kis ész. Megtettem, amit kellett. Most csak az kell hozzá, hogy meggyőzze az embereket, mennyit használ a szövetkezetnek az olyan ki­tűnő gazda, amilyen én vagyok... Fogatom van, nem is egy.». Meg az­tán gazdasági iskolám. Értek én mindenhez, jobban, mint ezek a kó­disok, volt mesztélábas cselédek. Harustyák; TUdok mindent, mégis Részlet EGRI VIKTOR színjátékából A „Közös út" című színmű a felszabadulásunk után írt legjobb drámák közé tartozik. Egri Viktor nagy­szerűen mutatja meg benne a szocializmus építését Délszlovákiában, Köztársaságunknak azon a területén, ahol magyar dolgozóink együtt élnek a szlovák elv­társakkal. Az osztályellenség igyekszik nemzetiségi ellentéteket szítani a magyar és szlovák dolgozók kö­zött. A nemzetiségi viszályok segítik az osztályellen­séget népi demokráciánk elleni reakciós, felforgató tevékenységében. A darab központi problémája az Egységes Földműves Szövetkezet, ezen keresztül a falu boldogabb jövőjének építése. A Kommunista Párt sikeresen vezeti a harcot az osztályellenség és a nem­zetiségi uszítással szemben. A „Közös út" egy fi rá mai történet keretében megvilágítja a szövetkezeti és a nemzeti kérdés megoldását népi demokráciánk szlovák és magyar dolgozói között. Sokat tanulhat belőle minden magyar dolgozó és könnyen meggyő­ződhetik arról, hogy egyedül a szocializmust építő népi .demokráciában oldható meg a magyarok és szlo vákok együttélése, közös útjuk a jobb, szocialista, iö vő felé. bajosan fog menni, Forgács gazda... Forgács; Mondja ki kereken, hogy nem akar segíteni ...! Harustyák (feszeng): Nem kíván­hat tőlem lehetetlent. Forgács: Már pedig barátom, én számolok azzal, hogy segíteni fog. Vagy tán azt hiszi, hogy jobb lesz, ha piszkálni kezdem ennek az And­rásnak dolgát? Harustyák (felugrik): Mit akar? Forgács: Csak annyit, hogy min­den menjen simán. Na, üljön le ... Én tudok hallgatni is. (Más hang, bélcitö, hízelgő s ugyanakkor számi, tó.) Tudom én jól, hogy mire spe­kulál. Elvenni azt a szép lányt, zsí ros földecskéi kapni hozzá. Oszt be a földekkel a szövetkezetbe és itt di­rigálni kedvére... Nincs igazam ? Hehehe... De abba a dirigálásba én is benn legyek, barátom. Ennyi az egész. Harustyák (mint a sarokba szorí­tott kutya): Bár sohase láttam vol­na magát... Forgács; Segíteni fog mindenben. Nem is olyan rossz, hogy az a kom­munista ilyen szépen feltámadt. Harástyák; Megmondom az igazat kikiabálom-... Az összes disznósá­gait. Forgács: Nono, csak lassan, bará­tocskám, mert megeshet, hogy én is kinyitom a számat. Nem tudom, kit vinnének előbb; Harustyák (lerogy a székre): Forgács; Csigavér, öcsém!... Este várom otthon... Van egy kis külön munkám. Fellebbezés. Harustyák: Nem jövök... Nem jö­hetek. Lássa be, az emberek miatt... Én ma nem alszom itt, hazamegyek Keleosénybe. Forgács: Itt a kulcsom. Jöhet, a kertek alatt. (Letesz egy kulcsot a Harustyák asztalára.) Benko (belép): Jó napot, Forgács gazda... Miféle szél hozta megint hozzánk? Harustyák (hamarosan zsebrevág­ja a kulcsot.) Forgács: Nos, azt gondoltam, hogy a belépés dolgát most elintézhetjük. Benko: Ide halgasson, Forgács gazda. Egyetlen tagunk se akarja ... Meg kell értenie, nálunk az történik, amit ők akarnák. Forgács: De most mág a helyzet.. Ezt meg kék magyarázni nekik. Harustyák (visszaül az íróasztal, hoz, de a munka nem köti le. Csak úgy tesz mintha dolgozna.) Benko: Mit magyarázgassak? Na gyon jól tudják, hogyan döntsenek. Forgács: Hát azt, hogy nem va­gyok én kulák, ahogy rám fogják. Benko; Nem a néven múlik. Forgács: De nékem mindössze csak tizennyolc holdam van. Benko: Ugyan, ugyant Ég a többi? Hun van? Eltűnt tán a föld színéről? Forgács: A vejemé húsz, a szolgá­mé, a Kerekes Janié meg hét. írás is van róla. (Előveszi vaskos pénztár­cáját.) El is hoztam, ha nem hinné. Telekkönyvi!eg átírva... Itt van ni! Nincs semmi akadálya .,, Minden rendben volna. Benko : Tegye csak el az iratait, gazduram. Sok minden elfér a papí­ron. Forgács: Mi az? Maguk nem res­pektálják a törvényt? Benko; Arra nem nagyon hivatkoz­zék, gazduram. Maga ezt nagyon jól kifundálta. De kár volt a fiskálisért. Forgács (felhördül): Az Atyaiste­nit... Hát csalónak tartanak itt maguk! Benko: Ne szitkozódjék itt... Sen­ki sem mondta, hogy csaló. Csak to­vább látunk az orrunknál. Papíron szétoszthatta a földjét, a valóságban együtt maradt, A tizennyolc holdjá­val beállna közénk, mi? A többin meg parancsolgatna tovább a vejé­nek ... Meg kivált annak a szeren­csétlen Janinak. Forgács: Ha mindent tudni akar, Jani ma a legboldogabb ember a vi­lágon. Még egy szobát is adtam ne­ki teli bútorral. Elveszi a .Tulkát. Benko: Persze, hogy két cseléd maradjon a házban... Hogy maguk­ra dolgozzanak tovább ... Forgács: De hát mit akarnak maguk? Maradjon a föld felszántat­lan, bevetetlen? Ezt akarják? Benko: Nem! Azt akarjuk, hogy a munka ne legyen büdös magának. Forgács: Világéletemben mindig dolgoztam, törtem magam. Nem gyütt össze csalt úgy magától az föld. Benko: Tudjuk, hogy jött össze. Nem úgy, hogy a tenyerét törte érte. Forgács: Hát ésszel is kell dol­gozni. Benko: Kell ám... De egy kis különbség van ... spekulálni vagy dolgozni. Hát ezentúl már csak in­kább a tenyerét fárassza. No meg az asszonynak se törik le a dereka. Jó erőben, jó húsban van... Forgács (egyre veresebb arccal): És itt nálunk Kelecsényen? (Ha­rustyákra mutat). A Török Mihályt bevették a szövetkezetbe a harminc öt holdjával. Én meg nem kellek? Hun akkor az igazság? Ott lehet, itt meg nálunk nem? Hun itt az egyenlőség ? Benko: Ott hiba történt... És nem muszáj, hogy mink ugyanabba a hibába essünk. Forgács (elveszti önuralmát) Megmondom én, hol a hiba! Hogy mért nem kellek maguknak! Meg­mondom a szemébe, ha fel is jelent érte mindjárt! Azért nem kellek maguknak, mert magyar vagyok! Benko: Nicsak!... Egyszerre milyen nagy magyar lett... Forgács: Mindig az is voltam. Jó magyar... Sohase tagadtam... Benko: Ezúttal rosszul hivatko­zott rá. Smigura, a maga veje szlo­vák. És milyen rettentően nagy szlovák!... De ő se kell nekünk. Értse meg, ö se kell... De a Kere­kes Janit, a szolgáját küldheti. Öt bevesszük akár föld nélkül is kö­zénk. Gyühet mindjárt. Forgács: Küldi a fene, aki bo­londgombát evett. No, engem se lát itt többé. Még lábamat se teszem be. Volt szerencsém. (Dúlva-fúlva el; az ajtó nagy robajjal becsapó­dik mögötte.) Kis szünet. Harustyák (óvatosan): Én nem tudom... De tapasztalt gazda ez a Forgács. Benko: Kutyából nem lesz sza­lonna. Harustyák: Gazdasági iskolája is van.,. Ért a gazdálkodáshoz. Benko: Azt hiszi... De nem a mienkhez... (kis szünet után) Furcsa, tegnap minden magyart kilökött volna. Ma meg Forgácsot szívesen látná bent. Miért kardos­kodik így mellette? Harustyák: De hiszen én csak arra gondoltam, hogy egy jó szak­ember elkelne. (Iratokat rak a tás­kájába és órájára néz.) Mennem kell. Mindjárt itt a busz... Estére visszajövök. Benko: Itt alszik megint Markó­éknál ? Harustyák: Itt. Szeretném befe­jezni a munkatervet. (Indul,) Benko (utána szól): Ne felejtse el kérem a. nafta kiutalást. Harustyák (meglepődve, hogy Benko tud erről): Elhozom. Česť práci! (Ei.) Kis szünet. Benko (leül Harustyák helyére és az egyik könyv után nyúl. Lapoz­gat benne és jegyzeteket csinál magának egy darab papírra), Stevo (belép. Szép szál napbar­nított arcú legény; járása, egész magatartása — mintha még kato­nazubbony volna rajta): Práci cseszt, Benko bácsi. Benko: Česť práci, Stevo! (Kedv teléssel nézi a legényt.) De megnőt­tél, megemberesedtél... No, ülj csak le nálunk. Már nagyon haza­vártunk. Stevo (leül): Marina mondta, hogy beszélni akar velem. De teg­nap nem jöhettem. Benko: Tudom, az első nap az anyáé... Stevo: Miatta hívott, ugyi? Benko: Hát miatta is... Én hiá­ba magyaráztam neki, hogy köz tünk a helye. Stevo: Láttam a répájukat teg­nap. Majd kiapadt a szemem, olyan szép. Felhányhatja az ember az egész határt, mégse talál különbet, Benko: Hát igaz, annyi nézője van, mint a széplánynak. Anyád is látja, mégse győzi meg... Pedig nagy hiba. Mert egy csomó ember őrá néz, ö utána igazodik. Ha ő be­lépne, jönnének a töbibek is. Stevo: Hisz tegnap beszéltünk erről is. De ö egyre csak azt haj togatja, hogy a magyarokkal nem tud közösködni... Hát olyan sok magyar van a szövetkezetben? Benko: Sok? Inkább kevés Mindössze öt család. Bár lenne több. Stevo: Anyámnak azért lesz egy kis igazsága. Sohase bántak velünk emberséggel. Mindig uraskodni akartak rajtunk. Benko: De Stevo! Erre tanítot­tak a katonaságnál? Stevo (zavartan hallgat.) Benko: UraskodAi ? ... Igen, urak uraskodtak rajtunk. Kihasználták tudatlanságunkat. Gyűlölködést szí­tottak köztünk, hogy könnyebben megtömhessék a feneketlen zsebü­ket. Üri bitangság volt az a gyűlöl ködés. Stevo (zavarban): Csak mossa meg a fejemet, Józsi bácsi. Megér­demlem. Benko (a legényhez lép és a vál­lára ejti a kezét): Másutt talán elég, ha szép a répa, ha garmadá­val terem a szövetkezet földjén... De, nálunk több kell ahhoz, hogy minden egyenesbe jöjjön. Stevo (egyre nagyobb figyelem­mel nézi az öreget, kezdi sejteni, hogy az általánosságban mondott szavak mögött célzatosság van.) Benko: Nektek fiataloknak nem szabad úgy élnetek, mint mi él­tünk. Marakodni esztelenül, minden szóval vasvillát hányni egymásra. Stevo: András miatt mondja ezt nekem ? Stevo: Hát igen ... meglepett... De megmondom kereken, nekem ilyen megbékélés nem kell. Vele nem bé­külhetek össze. Soha! Benko (ismét a legényhez lép és vállára teszi a kezét.) Miért, Stevo? Stevo: Még kérdi?... Hiszen megölte az édesapámat! Benko: Ez nem igaz, Stevo! Nem ő tette...! Stevo: De hát... akkor kd...? Benko: Stevo... Stevo: De hiszen látták. Forgács látta, hogy csupa vér volt, amikor kirohant a házból... És a konyhá­ban ott volt Harustyák is. Benko: Nem ő tette, Stevo. Azt akarom, hogy beszélj vele. Vagy nem akarod? Stevo (komoran hallgat.) Benko; Hiszen téged megmentett. Hiheted, hogy ilyen ember megöl­hette az édesapádat?... Várj csak! (Kimegy az ajtó elé és kiált): And­rás! András! (feszülten néz az aj­tóra; minden izma ugrásra kész). Benko (visszajön. András követi): Gyere csak, vendégünk van. András (határtalan meglepetéssel. az arcán megáll az ajtóban. A ke­zében tartott szerszámot hirtelen leteszi és örömmel közeledik Stevo felé): Stevo! Stevo (szótlanul, komoran nézi végig) András (megtorpan és kérdően néz Benkora): Ezért hívott, Benko bácsi? Benko: Azért, hogy itt találkoz­zatok. És ne csináljatok valami meggondolatlant. András (kitör): Stevo, de én ... (Elharapja szavait). Józsi bácsi, én megígértem ... de ... Stevo (csodálkozva néz hol And. rásra, hol Benkóra). Benko: Előtte bátra.i beszélhetsz, András, András (mintha mázsás teher szakadna le róla): Betléry ölte meg az apádat, Stevo. A főhadnagyunk. Stevo (roppant izgalommal): De hiszen Harustyák azt mondta, hogy... András (kitör): Hazudik! Harus­tyák hazudik! Stevo: nem értem... (Benko felé) Itt dolgozik maguknál, tűri maga mellett és ... Benko (int Andrásnak, hogy foly­tassa.) András: Stevo, hallgass meg! Ami­kor riadót fújtak, Betléry berontott a konyhába és ráfogta pisztolyát édesapádra. Én eltaszítottam és ki akartam ütni a kezéből. Akkor rám vágott. Ide, a homlokomra. Nézd. (Mutatja a seb helyét.) Benko: Látod, Stevo, ezért volt András csupa vér. Stevo (nagy válságban gyötrőd­ve): De miért mondta akkor Harus­tyák, hogy te tetted ...! András: Hazudott! Ő volt kívü­lem az egyetlen szemtanú. Amikor visszajött a háború után, hozzátok kezdett járni. És ezt kitalálta és rámfogta. Stevo (elképedve): Ilyen szörnyű­séget? Hát lehet...? Benko (odalép): Nem érted, Ste. vo? A húgod, Marina miatt bemocs­kolta Andrást. Mert még az emléke is útjában volt. Stevo (egyszerre felfogja az ösz­szefüggést): Értem ... értem ... (Lassan indul András felé.) And­rás ... ne haragudj rám. Nagyon megbántottalak. (Csaknem Sírva odabukik András mellére, átöleli és csak súgja): Ne haragudj! Ne ha­ragudj! András (kétfelől megcsókólja Ste­vot, mint egy régen látott testvért. A mérhetetlen örömtől szinte remeg­minden izma és a szeme könnybe lábad. A szívét elborítja valami ki­mondhatatlan jó érzés, valami nagy vidámság, s hogy rejtse nagy elér­zékenyedését, öklével ütögeti Ste. vot a vállán, a hátán, ahol éri): Ste­vo, fiú, én úgy örülök! Benko (nagy derűvel és elérzéke­nyedve, némán nézi a fiatalokat, s mintha mindkettőjüket egyszerre át akarná ölelni.) Stevo: Gyere, András! Menjünk hozzánk! Az egész falunak meg kell tudnia az igazságot. Annyámnak is... Benko: Várj csak, Stevo! Mi ket­ten eldöntöttük Andrással, hogy hallgatni fogunk. Stevo: Miért nem akarják mind­járt leleplezni azt a gazembert? Benko: Igen, miatta is... Bizo­nyára csodálkozol, hogy itt találod nálunk a szövetkezetben. Benko: Majd csak akkor, ha min­den bizonyíték a kezünkben lesz. Stevo: Miféle bizonyíték? Benko: Sok minden terheli még a lelkét, Stevo. De még nem látunk mindent tisztán... Tudod, minden­nek napfényre kell kerülnie. Stevo: No, de ilyet! És ez a sem­mirekelő akarta a húgomat felesé­gül? De megmondom Marinának, milyen jómadár. Benko: Egy szót se, Stevo. Mari­na előtt se. Látod, András is hall­gat, bármilyen nehezére esik. Stevo (meglepetve nézi Andrást): Hát te még mindig szereted?... Még mindig? András (nem tud felelni, lehajtja fejét, majd csaknem könnybe lábadt szemmel ismét Stevora néz. Közöt­tük most mély baráti vonzalom tá­mad, )j Függöny.

Next

/
Thumbnails
Contents