Uj Szó, 1952. május (5. évfolyam, 103-128.szám)

1952-05-22 / 120. szám, csütörtök

6 y j sz® 1952 május 24 Népünk hagyományainak gazdag kincsesbányájából mutatok be egy gyöngyszemet. Ezúttal Izsáról lesz SZÓ: Bevezetésül röviden utalni szeretnék a község múltjára, hogy átfogóbb képet tudjak nyújtani lakosairól. Izsa nagyközség, a Nagy-Duna partjánál fekszik Komáromon alul, a várostól mintegy 8 kilóméternyire. Nagyon régi település. Már V. Ince pápa 1276-ban kiadott builája említi Isa néven. A. IV. Béla király által kiadóit okmányoan az izsai vizafogásról van szó, amelyről a község a későbbi időkben is hires volt. Határában a Nagy-Duna mellett a községtől visszafelé kb. 2 kilométernyire romai oastrum volt, . melyet a ma élő izsai lakosok elődei is régi idők- j t ;1 fogv

a „Leányvár" néven ismertek. Körfal romjainak alapja annyi kövat szolgáltatott, hogy Izsán majdnsm minden lakóház ' fundamentuma abból készült. A „Leányvár" elnevezéshez az a szájhagyomány fűződik, hogy Valentin, római császár, itt tartotta kedveseit. A 77 éves Tárnok Andrág bácsitól tudom meg, hogy 1897-ig a NagyDuna mellett nem volt töltés és a viz szabadon kószált a földeken, ha megáradt és alig termett valami ilyenkor. A töltés csinálásakor — (1897 őszén) kubikoláa közben találtak egy égetett cserépből készült poharat és ugyanilyen anyagból készíilt fazekat, melyben hamu volt. — A fazéknak nevezett edény tulajdonképpen urna volt. A község lakosai súlyos elemi csapásokat szenvedtek át; három ízben megismétlődő földrengést, nagy tűzvészt, mely a község házainak több mint a felét elhamvasztotta, továbbá több áirvizet. A sorozatos elemi csapások nagyon elszegényítették a lakosságot, d

e megtanították i.ket arra is, hogy gabonájukat, élelmiszereiket gondosan megóvják, ha kell több esztendőre is. Földbe vájt vermeket készítettek, melyek fölül, a földszintnél olyan szűkek valtak, hogy kövérebb ember éppen hogy csak beléjük nem szorult, lefelé pedig fokozatosan bővült. Mélységük 2—3 m volt és az alja is ugyanilyen széles. Hogy a nyirkos földtől a gabona tönkre ne menjen, az élelmiroer meg ne romoljon, így hát zsúppal bélelték ki és ezen kivül ki is ciánozták és csak ezután használták. Ezek a vermek a község legmagasabban fekvő utcájáíban voltak a kocsiút mindkét oldalán. Két veremnek e nyoma ennyi év után még ma is jól látható. I/.sa község lakóinak népviselete Az idegennek, aki soha sem járt Izsán. nem kell még a faluba sem betévednie, mert a határban dolgozók viseletének láttára is megállapíthatja, hogy jellegzetes, mondhatni egyedülálló népviseletben járnak, különösképpen a lámyok és az asszonyok. De az idősebb bácsik is hűek ősrégi ruhaviseletükhöz. Nézzük meg hát, hogy is néz ki például a férfiak viselete: először jön a hófehér „gyjos ing", „gyócs gatya", utána a paszentos fekete posztónadrág, mindkét szárán, elől, térden felül cifra sújtással. Ezután következik a csizma húzás, majd pedig a gyócs ingre jön a „pruszlik", melyen elől egy sor lyuggalt ezüst „lapos" gomb van, hátul a derékon pedig két darab ugyanilyen gomb. Most jön azután a „kacabaj" a tulajdonképpeni kabát, melyen elöl szintén egy sor (34 darab) „csavaros" vagy „gülű" gomb és hátul a derékhajlásban szintén két ,,gülü" gomb, természetesen ezüstből. Télen még ehhez jött a majdnem földig érő szűr és báránybőr kucsma. Most, télen asztragán sapkát hordanak a báránybőrsapka helyett; nyáron pedig fekete posztókalapot, mint régen, a posztónadrág helyett pedig nagyon bő vászongatyát, mely erősen ráncolva van. De kell is, hogy a derék sűrű ráncokba legyen összeszedve, hiszen a derékban több mint egy méter hosszú, vagyis 100—120 cm hosszú az átmérő és a szárbőség i

s megvan 50—60 cm. Érdekes, hogy a vá"onratya alsó része i szárvégződés) csak alig 1—2 cm hosszú rojtozattal van ellátva. Megkérdeztem az öreg Tárnok bácsit, hány éves az a ruha, ami rajta van; mármint a pruszlik és a kacabaj. Meglepő váés n' laszt kaptam: Ez még vőlegény koromból való; ebben esküdtem. — A mai legények nem járnál; ebben a viseletben, noha távolról sem olyan költséges ez az öltözet, mint a lányoké, asszonyoké. Most pedig nézzük, miből is áll a nők viseiets: a „péntö" ismeretlen fogalom, helyette vaí

l a selyem kombiné, persze gyönyörűen kihimezve a nyak körül elől és az alja, de ne gondoljuk, hogy térdig ér a hosszúsága, attól jóval feljebb. M'ost aztán jönnek a szoknyák, melyek fehér színűek és 40 om hosszúak, félig alulról felfelé dupla mind és erősen keményített, szám szerint 6 darab, alul csipkével ellátva. Most aztán iön a 7-ik szoknya mely a legfels;; és ez már színes, és a lányoknál koronként vá'tozó: 12—13 éveseknél fehér, 'Nagy rózsaszínű; 14—16 éveseknél lángvörös és kék színű, és finom selyemből van. Ebből az anyagból készült felső szoknya egyben „játszós" színű, vagyis menet közben fénylik, vibrál. A felső szoknya alul és a közepe táján köröskörül 2—3 cm széles arany csipkével van díszítve. Köznapon karton, delén, parget anyagból készült szoknyát viselnek, de nem 6- 7-et, hanem csak 3-at. Pufándlit nem használnak a lányok, de az asszonyok sem. De nincs is szükségük rá, mert a sok keményített, elég bő és szokatlanul rövid szoknya hozzá van a der£kh;>z erősítve. Az „első ünnepen" vagyis a kettős ünnepek első napján fekete, zöld vagy bordó színű felső szoknyát csak a 20 éven felüliek viselhetnek 50 éves korig. A az asszonyok alig 1—2 cm-rel hossszabbat hordanak, mint a lányok, ame y csak térdig ér. Most következik a blúz. mely színben megegyezik a felső azok lya színével. Nem paszentos, hanem elég bö és az alja rá van ereszt v

e 2—3 új j nyi szélesen a felső szoknyára. A blúz nyakán és az újjakon körűi selyemcsipke van. Az idősebb asszonyok nem viselnek blúzt, helyette van a „líptyö", mely elég passzentos; alján és elején körül, valamirt a nyaknál és az újjakon dupla csipke van, mely teljesen az anyagra van lávarrva, mely fekete színű ég atanyból is van, de aranybjl már osak azoknak van, akik azt örökölték. Elöl egy ezüst ,,gülü" gombsor fogja össze, a „liptyöt". A gombsort ezüst kapcsok is szokták helyettesíteni, melyek nem kicsik, hanem elég nagyok és cifrán ötvőzöttek. A „kötíny" egyenlő a szoknya hosszával és a színe a felső szoknya szinéhez alkalmazkodik; Körül fodros, körül selyem- vagy aranycsipkével szegélyezve. A kötény kötője 1—1 m hosszú selyemszalagból van, melynek színe szintén azonos a kötény színével. A lányok és menyecskék eelyem harisnyát hordanak. Ha bálba mennek, akkor fehér körömcipőt húznak. Az izsai fiatal menyecskét a lánytól csak az különbözteti meg, hogy a fejét átköti „hátraköti'issel", mely kb. 60 cm széles, négyszögalakú, körül újjnyi széle

s sárga szalagra erősített arany csipkével. Mikor már hátra van kötve, akkor kb. egy tenyérnyi „nyúlfül" áll felfelé, kissé oldalra mindkét oldalon. Fejkendő az asszonyoknál a homlokra le van elől eresztve. Többféle minőségűt és színűt használnak; van fekete, zöld, stb. színben, a szélén „macskás" vagy „zsenilia" rojttal. D

e finom szövetfejkendőt is viselnek. Télen „beliner" nagy

kendfi

t viselnek; fiatalabbaknál fehér, zöld, barna, az idősebbeknél fekete a színük; nem húzzák a fejükre. Nyakdísz az aranylánc. Régebben azonban csuszaszem alakú ezüstlancot viseltek. Hogy a népszokásokról is írjak valamit, hát először is onnét kezdem, hogyan ls udvarolnak az izsai legények a lányoknak, milyen a szokás. A legények a lányosházhoz csoportosan, vagyis „bundában" mennek szombat, vasárnap este. Bemen. m san nek, azután el tere-ferélnek, beszélgetnek, de már távozni egyenként távoznak. A lány kikísér: és kint marad a konyhában. A következ . távozókat kint várja be és búcsúzik tőlük; aki komolyan kíván udvarolni a lánynak, az utolsónak marad. Ha a lánynak nem tetszik, nem „imponál", akkor kikosarazza a iegényt. Az állandó, hűséges udvarló már nem hívja legény társa't, hanem egyedül jár. S ha már eljegyezték egymást, akkor minden lányos este (kedd, csütörtök, szombat, vasárnap) elmegy szíve választottjához. A jegyespárok az eljegyzés alkalmával megajándékozzák egymást. A vőlegény karikagyűrűt, pecsétgyűrűt, nyakláncot, fülbevalót, karórát ajándékoz mennyasszonyának. A menyasszony gyönyörű „toladós" mintával vagy „rostélyos" kézi hímzéssel díszített jegyzsebkendőt, két darab jegyínget, borotvakészletet, cigaretta tárcát, stb. ajándékoz vőlegényének. De a menyasszony azonkívül megajándékozza anyósát, testvéreit, a násznagyokat, vőfényt is. A húsvéti öntözködésről azt a megjegyzést teszi az öreg Tárnok bácsi, hogy az ő legénykorában nem szagosvízzel, meg kölnivízzel öntözték meg a lányokat, mint most, hanem a bezárkózott lányokra a legények még az ajtót is betörték, vagy az ablakot és hiába volt a lányok részéről a legszebb hízelgés, hogy „így kedves, úgy kedves", a legények könyörte'enül odacibálták őket a ki'ithoa és végrehajtották a ezertartást: a frissen felhúzott vödör hidegvizet a nyakukba zúdították, azután elengedték őket. A csurom vizes ruha rájuk tapadt és sikongva szaladtak haza átöltözni. A máiusfaállítás a lányoknak, még erősen tartja magát. A májusfa állításakor eaenenádot kap a lány; a májusfa kidöntésekor pedig a megtisztelt lány fizeti a májusfaáldomásit a legényeknek. Pásztorjárás volt pünkösdkor ée karácsonykor. Pünkösdkor természetbeni járandóságuk egy résziét szedték be, a másik felét az új után; karácsonykor a pásztorok verset mondtak az állattartó gazdánál: Bort, búzát, békességet ... kívántak és mindenütt kaptak egy 2—3 kilós „cipót" vagyis kenyeret. Karácsony böjtjén este kiálltak az utcára a pásztorok karikás ostoraikkal és pattogattak, trombitáltak, de a lövöldözés (díszlövések) is szokásban volt A halottvtrrasztás szokásban van; éjfél után 2—3 óráig tart. Közben borozgatnak, de az éneklés folyamán leteszik a bort az asztalról. Érdekes jelenség, hogy halotti tor nincs. Szándékosan hagytam cikkem végére az izsai hímzést mely olyan magas színvonalon mozgott még a közelmúltban is, iparszerüen űzték. Elég régi keletű, de mint kereseti forrást biztosító munka csak 1923óta dívik. 1926-ban kiadott miniszteri rendelet alapján az ezen munkával állandóan (rendszeresen) foglalkozó asszonyok házaló könyvecskét kaptak s a kivarrott kézimunkákat árulták. Maga az a tény. hogy iparszerüen űzték ezt a foglalkozást, nem fcjtett csorbát az izsai iparművészet értékén és annak népiségén, ellenkezőleg, még szélesebb rétegek számára ismertebbé tette azt. A lányok, asszonyok most már rendszeresen nem foglalkoznak ezzel a munkával, de ráérő idejük alatt, leg'őképpen pedig a hosszú téli estéken es-zel foglalkoznak, ho^széppé tegyék környezetüket D° nemorwk környezetüket t e

c-Tkvel e szépné, impozánssá- h=n«?m gazdagítják vele népművészetünket is mely a nép kincse. N. Kovács István. NÁZIM HIKMET: SZIVEM Szívemben tizenöt seb ég! Szívembe tizenöt kés fúrta hegyét! De szivem mégis dobog, szívem mégis dobogni fog! Szívemben tizenöt seb ég Hosszan kígyózó fekete vizek ülnek szívem tizenöt sebén! Fekete vizek fojtogatnak, szívem vérére szomjaznak, mert a vér nekik sose elég!!! Szívembe tizenöt fekete kés fúrta hegyét. De szívem mégis dobog szívem mégis dobogni fog!... Szívemben tizenöt seb ég! Tizenötször verték szívembe a hideg vasat, azt hitték, szívem a bánattól meghasad, De szívem mégis dobog, szívem mégis dobogni fog!!! Tizenöt sebem tizenöt lánggal ég tizevM fekete kés szívembe bélétörte hegyét... S szívem• véres zászlóként dobog és dobogni fog!! ford. dr. Blaskovics József és Tóth Tibor Egy a sok közül Irta: FJODOR PANFJOROV (Egy író jegyzetkönyvéből.) Jártunk a sztyeppén ősszel, télen és ellátogattunk tavasszal is. Ősszel leperzselt füvön jártunk, télen hó és jég ropogott a lábunk alatt, tavasszal zsendült a fü és a föld friss szaga áradt. Más és más volt mindig a sztyeppe köntöse, de a lényeg ugyanaz volt: a munka, amelynek lendülete és nagyszerűsége nem törik meg, hanem egyre emelkedik, akármilyen évszak járja is. Akármikor jön erre az ember, lenyűgöző látvány és mindig új kép fogadja. Télen hiába kerestük azt a benyomást, amit őszi látogatásunk alkalmával szereztünk és most is egészen más kép tárul a szemünk elé, mint ami a legutóbb fogadott. Elmondok egy esetet, többhetes látogatásunk jellemző kis epizódját. Kalacs városkába igyekeztünk, a gépkocsi a rövidebb utat választotta és az építkezések között húzódó széles földszoroson keresztül robogtunk a kisváros felé. (Brültünk, hogy erre lőttünk, mert a kotrógépek sokaságát láthattuk munkában. Kalacsba tulajdonképpen búcsúlátogatásra mentünk. A régi Kalacsban már bontakozik a jövő, a Volga—Don-csatorna megnyitása után az új viziútvonal egyik legjelentősebb városává fejlődik a mostani kis helység. Ha legközelebb erre vetődünk, új város köszönt bennünket. Amikor visszafelé igyekeztünk, a földszoros előtt meglepő látvány tárult elénk. A széles földszorosból már csak keskeny csík volt meg és a kotrógépek, amelyek reggel még a távolból nyújtogatták nyakukat, most itt dolgoztak a közelben, közrefogták a földsávot és nagyokat haraptak belőle. Alekszandr. Petrovics Alekszandrov mérnök, a vezetőnk, nevetve jegyezte meg: — Sietnünk kell, mert még minket is bekap valamelyik kotrógép ... A soffőr rákapcsolt, csakhamar áthaladtunk a már alig hat-hét méternyire zsugorodott földsávon. íme: néhány óra alatt mennyire megváltozott a táj. Kiszálltunk a kocsiból, hogy újra meg újra megcsodáljuk a lépkedő exkavátort és társait. Nem lehet betelni a gépóriás lenyűgöző hatásával. Felejthetetlen a pillanat, amikor lecsap a földre, beleváj és egyszerre 14 köbméter földet púpoz a partra. •— Ez aztán a gép! — lelkesedett útitársam. Beszélhetnék a vezetőjével? Alekszandr Petrovics készségesen teljesítette a fiatal barátom kérését. Üzent az exkavátorhoz és néhány perc múlva egy húsz év körüli legény állott előttünk. — Ez itt Lenya — mutatta be a mérnök — az exkavátor kezelője ... — Ilyen fiatal? — csodálkozott Misa és a kérdések özönével árasztotta el. — Hány éves ? Honnan jött ? Vannak-e szülei? — Hát hogyne lennének! — mosolygott Lenya.. — Szülők nélkül általában nem igen jön világra az ember ... Harsogó nevetés kísérte a szavait. — Rossz volt a kérdésem — mentegetődzött a zeneszerző. — Ugy akartam érdeklődni, hogy élnek-e a szülei ? — Élnek és egészségesek! — válaszolta vidáman a legény. Itt dolgoznak ők is a nagy építkezésnél... Egész családunk idejött a voronyezsi kerületből. — Minek? — érdeklődött tovább barátom. — Már megint rossz a kérdés! — nevetett Lenya. — Nem minek, — hanem miért? — Azért, hogy mi is résztvehessünk ebben a munkában, amelyhez fogható még nem volt a földön ... A tudósok sokat töprengtek azon, hogyan kellene itt csatornát ásni. Annyi tervet készítettek, hogy egy vasúti kocsiban sem férne el a rengeteg paksaméta, igaz Alekszandr Petrovics? — (A mérnök bólintott.) Tervek, tervek, tervek..." Aztán, amikor a sok terv közül megszületett a legjobb, elhangzott a felszólítás: Csináljátok meg! Sztálin elvtárs szava volt... Akkor kerekedtünk fel, az egész család, hogy — megcsináljuk! Eljöttünk, hogy összekössük a folyókat, a tengereket, hogy kitekerjük a szárazságot hozó szelek nyakát. És ha itt végzünk a munkával, — s bizony már közel az idő, amikor hajók járnak a csatornán — akkor megyünk továbbf valamelyik másik nagy építkezéshez, folytatni a munkát, amelynek célja mindenütt egy: felvirágoztatni a szovjet földet szebbé tenni a szovjet ember életét Igy beszélt Lenya, egy exkavátor fiatal gépésze, a nagy építkezés egyik dolgozója. Egy a sok közül, akik mind így gondolkodnak.