Uj Szó, 1952. május (5. évfolyam, 103-128.szám)

1952-05-21 / 119. szám, szerda

f? SIROKY elvtárs, a húszesztendős if júmunkás UJSZ

0 1952 május 22 A diószegi elvtársak Bauer Béla, Hájek Lipót, Balogh Vidor és Horváth Szilveszter, akik alapítói voltak a helyi pártszervezetnek, lelkes elragadtatással beszélnek Siroky elvtársról. Emlékezetükben híven őrzik az ifjú Sirokyt a húszas évekből, aki akkor még alig haladta túl a húsz esztendőt, de már akkor is teljes felkészültséggel hirdette a marxi-lenini tanokat, a Párt, a szocializmus jelentőségét. , A diószegi elvtársak között parázs vita fejlődik ki, mert nem tudják eldönteni melyik május elsején tartotta meg náluk Siroky elvtárs híres beszédét a környék falvaiból összesereglett dolgozók előtt, 1922ben, vagy 1923-ban. Végül az egyik elvtárs megjegyzi, hogy Siroky akkor már be volt sorozva katonának a csehszlovák hadseregben. A vitát ez a megjegyzés dönti el, hogy 1923 májusában járt náluk Siroky elvtárs, mert köztudomású, hogy 1923 őszén vonult be katonának. Az ifjú Siroky közel három évtizedelőtti beszédére azért emlékeznek oly híven a diószegi elvtársak, mert rendkívül szenvedélyes és meggyőző hangon tudott szólni a néphez. Mélységes tisztelet és szeretet övezi ezeket az emlékeket és ahogy egyegy elvtárs szól róla, kibontakozik előttünk az ifjú Siroky harcos, meg. nem alkuvó magatartása, élénk hanglejtése és éles, világos okfejtése, ahogy feltárta a valóságot, a jövőt és osztályharcra, egységes összefogásra serkentette a dolgozó népet. Siroky elvtárs akkori beszédében feltárta az egyházi birtokokon lévő tarthatatlan állapotokat. Rámutatott arra a fontos tényre, hogy míg más birtokokon már 1.20-at fizetnek a földmunkásnak órabérért, addig az egyházi birtokokon még mindig 60 fillérért zsákmányolják ki a fa.lu népét. A felsorolt adatok, amelyek -zemléltetö módon domborították ki az egyház magatartását a néppel szemben, arra késztették Ürge káplánt, hogy közbe szóljon és védelembe vegye a kizsákmányoló főpapságot. Arra hivatkozott, hogy az egyházi birtokok pontosan betartják a kollektív szerződéseket. Az ifjú Siroky erre a felszólalásra rendkívül türelmesen és szívélyesen válaszolt. Az egész gyülekezet, a környék falvaiból összesereglett földmunkások előtt bebizonyította, hogy éppen ezek a szerződések igazolják: a dolgozók annyi bért kapnak, amennyit az osztályharc révén, a Párt irányítása mellett kiharcolnak maguknak. Ragyogó, meggyőző érveivel rámutatott arra, hogy ^zokon a birtokokon, ahol a parasztságnak 1.20-at fizetnek, ugyancsak a szerződésekhez ragaszkodnak, mert hiszen elképzelhetetlen. hogy a munkaa-'ók egyetlen fillérrel is többet fizetnének, de ez már a sztrájkok, az osztályharc eredménye és azt bizonyítja, hogy azok a parasztok, napszámosok már öntudatosan a Párt, a munkásosztály mellé sorakoztak fel és egységes összefogással kikényszerítették a magasabb bért. E világos és mindenki számára érthető okfejtés hatására, amely feltárta a Párt jelentőségét, az egybegyűltek egy emberként viharos tapsorkánnal és lelkes éljsnzéssel köszönték meg Siroky elvtársnak harcos helytállását. A diószegi elvtársak megemlítik azt is. hogy hatásos beszéde után Ürge kŕ plán az ifjú Sirokyhoz csatlakozott és Siroky elvtárs rendkívül udvariasan jó sokáig elvitatkozott vele. Bele is izzadt a káplán ebbe a vitába. mert kipirultán, izzadó homlokát nagy zsebkendőjébe törülgetve búcsúzott el Siroky elvtárstól Volt azonban ennek a májusi beszédnek egy másik fontos mozzanata is. Az elvtársak, akik közel hárorv> évtized távlatából próbálják ki' ~ ^"i a lénve<ret. arra emlékezn„- —„ es-riky elvtársnak általában '<ét főtémáia volt és pedig: Szlovákia iparosítása volt az egyik, a másik, a példakép, a Szovjetunió sikere

:nek és győzelmeinek a hirdetése, propagálása. Ebben a májusi beszédében is, mihelyt rámutatott a Kommunista Párt jelentőségére, a pártfegyelem döntö fontosságára az osztályharcban, azonnal rákapcsolt az első munkásállam, a Szovjetunió virágzó fejlődésére. Lelkes, szenvedélyes hangon felvázolta a fiatal Hös Vörös Hadseregnek az intervenciósok és a belső ellenség felett aratott hatalmas győzelmeit. Az ifjú Siroky elvtárs hangja szinte izzóvá vált, amikor beszámolt, a Vörös Hadsereg hősi harcairól, amelyeket folytatott a világ imperialistáinak összesereglett hordái ellen, amelyek a belső ellenségekkel, a hazaárulókkal szövetkezve elkövették a legembertelenebb kegyetlenségeket, csakhogy eltöröljék az első munkásállamot a föld színéről. De mindez megtört a Vörös Hadsereg bátorságán és törhetetlen akaraterején, ezt a bátorságot és törhetetlen akaraterőt a lenini Párt, a Konmunista Párt oltotta be a szovjetharcosokba, amely vezette a Vörös Hadsereget. Ekkor történt az, hogy a galántai járás hivatalos küldötte kezdte Siroky elvtársat a nadrágjánál, niajd a kabátjánál ráncigálni, mintegy figyelmeztetésül, hogy hagyja abba a Szovjetunió magasztalását, szálljon le a pódiumról és hagyja abba végre a beszédét. Ám Siroky elvtárs nem hagyta abba beszédét, hanem a legnyugodtabban azt mondta neki: — Ne rángasson, magának az a feladata, hogy jegyezze mindazt, amit mondok, én pedig mindezért felelek. A diószegi elvtársaknak annyira tetszett Sirokynak ez a határozott fellépése, hogy pontosan emlékeznek minden szavára, sőt Bauer elvtárs arra is emlékszik, hogy a galántai kiküldöttet Svechatinak hívták. Svechati úr nem mert erélyesen közbelépni, bár ott voltak a helyszínen a szuronyos csendörök is mindenre készen, mert a diószegi ifjúmunkások védőfalként sorakoztak fel Siroky mellé, és akár életük árán is megvédték volna, ha harcra kerül sor. Siroky elvtárs már húsz éves korában óriási hatással volt a fiatalságra. Horváth Szilveszter elvtárs, aki vele együtt vonult be, azt mondja, hogy az egész század úgy leste Siroky elvtárs szavait, akár a parancsot. Tűzbe is mentek volna érte. Eleinte Prágában szolgáltak együtt. Siroky elvtárs a 28-as gyalogosoknál, ő pedig az l-es tüzéreknél. A szoros kapcsolatot közöttük Nagy Félix tartotta fenn. aki Sirokynak nemcsak a legjobb barátja volt, hanem egyben a testőre is. Amerre Siroky ment, oda magával vitte Nagy Felixet is. Ez a szoros barátság girokyval azt eredményezte, hogy Nagy elvtárs a diószegi elvtársak közt a legkiválóbb és legbátrabb harcos volt. Nagy elvtárs tudta volna a leghívebben elmondani Siroky elvtárs katonaéletét, de már nincs az élők sorában. Horváth Szilveszter elvtárs azonban, aki állandó- összeköttetésben volt Nagy Félix elvtárssal, azt -mondja, -hogy Siroky elvtárs a katonaságnál egyetlen percig sem pihent. ott is állandóan propagált és agitált a Párt, az osztályharc érdekében. Pontosan tudta, hogy melyik kerületben mikor van pártgyülés, és amikor kimenőjük volt, néhány társával együtt a gyűlésre mentek. Persze az egyik mindig őrt állt kint az utcán, észrevétlenül cirkált a ház előtt és ha meglátta a katonai járőrt, azonnal megadta a megbeszélt jelt, hogy idejekorán eltűnjenek. Siroky elvtárs ezeken a prágai gyűléseken ismertette a cseh elvtársakkal a szlovák munkásság igazi helyzetét. A cseh elvtársak mindig nagy érdeklődéssel hallgatták a fiatal szlovák katona-elvtárs pontos, széleslátókörü beszámolóit a szlovákiai munkásosztály elkeseredett harcairól. Igy használta fel Siroky elvtárs ka

fonaéveit, hogy gondozza és ápolja a cseh és szlovák munkásosztály elszakíthatatlan szövetsé gét. E ténykedésben rendkívül bátran, elővigyázatos" n dolgozott. Ha azonban fontosnak tartotta, minden elővigyázatosságot félredobott és ír ír a Délután, amikor bezártam az irodát és kiléptem az utcára, eszembe jutott, -hogy el kell mennem Palikáért a napközi otthonba. Palika a bátyám négyéves fiacskája, nekem jó pajtásom, pufjk kis szőke legény. Apja a földeken dolgozott kint valahol, anyukája pedig a téglagyárban. Szorgoskodott azon, hogy elnyerje mihamarabb a büszke élmunkásnői címet. A pöttöm emberkét beadták hát a napközibe, ahol gondos nénik vigyáztak rá egész napon át, amíg estefelé érte nem ment valaki, hogy hazavezesse a család körébe, az eperfa alá, a vacsorázó asztala mellé. Ezen a délutánon énrám várt ez a feladat. A bátyám említette reggel, hogy aznap kissé el fog húzódni a munka a szövetkezet kukoricaföldjén és ó nem fog ráérni elmenni a kisfiúért. örömmel vállalkoztam erre a szerepre helyette. Lassan lépkedtem végig a csendes falu főutcáján és a folyópart felé vettem irányt. A tiszta falu sepertportájú házai kétoldalt lassacskán maradtak el mögöttem. Javában dolgoztak még az emberek kint a határban, idebent az utcán csak az öregek lézengtek, süttették bőrűket a fényes és bőkezű májusi nap sugarával. A kutak mellett sárga bárSonygombolyagok: düllöngő kiskacsák vadásztak ínyenc falatokra a porcfű között. Az egyik kapu előtt a lócán Kovács Péter bácsi pipázgatott békésen. Talán hetvenöt éves ősz fejét végigragyogták és ezüstösen szikrázták be a napsugarak. — Jó napot Péter bácsi, — köszöntem rá és megálltam, — sütkérezik ? Visszaköszönt, rámdörrentve kellemes, mély hang,jjÄa fehéz bajusz árnyékából és megkérdezte: — Hova, hova, János? — A napközi otthonba megyek Palikáért, a bátyám kisfiáért, — feletem és tarkómra tóltam a kalapom. — Ejnye, — állt fel az öreg Péter a padról, — én is éppen oda akartam indulni az unokámért, gyerünk hát együtt öcsém. Elindultunk csendesen beszélgetve egymás mellett Derűsen értünk le a partra. A folyó csacsogva táncolt elő a' fűzfák közül a kanyaróból és fodrosán bújt b

e a fahíd alá, amelyen éppen átdobogtunk. Oldalt tőlünk a messzi földeken férfiak és nők szerszám fölé hajló, mozgó alakjai pontozták be a síkságot. Piros szoknyák és fehér ingek tarkállottak mindenfelé. Lefordultunk az árnyas diófasorba, amely a volt grófi kastélyhoz vezetett, amelyben most a dolgozik gyermekei játszadoztak. Egy traktor elől kitértünk. Üléséről izmos, barna kezével intett nekünk szőke, kis fitosorrú vezetője. Nevetve köszöntünk mi is az árokpartról. Aztán mentünk tovább az úton, melynek porában ottmaradtak a traktor kerekének nyomai. Ezen az úton, ahol néhány éve még a gróf gumikerekű homokfutója suhant végig dölyfösen, íme itt ékeskednek a győzedelmes jelen nyomai, ezek az ékalakú traktornyomok, a porban. A fák levelei narancsszinben csillogtak felettünk s hamarosan leértünk utunk végcéljához, a rácsos vaskapuhoz. Mikor bezárult mögöttünk a kapu, megálltunk, hogy körülnézzünk az udvaron. Virágágyak és zöld gyep, színpompás keretében apró gyerekek játszottak a homokban. Volt köztük egészen picike, aki pléhlapáttal kanalazta a sárga homokot, kecskebakkal ékesített piros vödröcskébe, de volt köztük nagyobbacska is, amelyik sárkányt eregetett hátrább, a kert szélén. Átléptünk egy gazdátlan hintalovon, — amelynek huszárja talán éppen befutott, hogy egy karéj lekváros kenyeret kéljen, — s megindultunk az épület felé, mert a két lurkó, akit kerestünk, nem volt itt kint az udvaron. Élénk zaj és boldog nevetés húzódott utánunk fátyolként, mikor a kastély bejáratához felértünk. A kastély megváltózott egy kicsit. Lehullott homlokzatáról a címer, amely hosszú évtizedeken át pöffeszkedett ott, hirdetvén, hogy egy halálraítélt világ fellegvára volt az a hely. Az ablakon sem éktelenkednek már a rozsdás vasrácsok, amelyek féltett pénzesszekrényeket védtek hajdanán. Átfestették a falakat, új ruhát öltött ez a ház ég úgy nyílott meg a dolgozók vidám, kis gyermekei előtt, magába ölelve ezeket az emberkéket, akiknek gondtalan csevegésében a jövő zenéje zeng szépségesen. Az előcsarnokban senkit sem találtunk. A világos, tiszta teremben vadonatúj bútorok és játékok sorakoztak a fal mellett. Mackómedvék, mozdonyok, építőkockák várakoztak a parketten ki

s gazdáikra. Mintha egyet gondoltunk volna Péter bácsival, úgy álltunk meg ebben a teremben, amelynek falára piros szalagot festett oda az ablakon benyúlj napfény. Éppen arra a helyre, ahol arany keretben a Sztálin elvtárs arcképe ékeskedett a falon. — Egyszer már voltam ebben a teremben — szóltam halkan az öreghez és hangom tompán koppant a visszaemlékezés bánatától, — akkor ezen a falon itt — és jobbra mutattam — szarvasagancsok lógtak vadászpuskák és nevetséges, óosk

a kardok között. Itt mindenütt borszékek és szőnyegek voltak, — mutattam körbe — ott a sarokban állt a kandalló. Egy levéllel küldött ekkor ide az ispán. Egy festettkörmú, nyúlfogú nő ült a kandalló mellett é

s elémjött, hogy átvegye a levelet. Itt álltam, ahol most, mezítláb, mert cipőm már régen nem volt akkor. Ijedt, kis pásztorkölyök voltam. Ég aztán kaptam egy pofont. Máig sem tudom, hogy miért. Talán azért, mert beporoztam a lábaimmal a padlót. Lehet. A bordó körmök felcsikarták egy kicsit az arcomat — fejeztem be lehajtott fővel a memdókámat. Péter bácsi zsebrevágta kihűlt agyagpipáját és vállamra ejtette hosszú élet munkáján elkérgesedett markát. — Én is, — modta aztán szelíden, — én is voltam már itt egyszer, fiam, egyszer régen. Engem nem piroskörmű nő fogadott, hanem egy nagyhasú, szivarozó vénember. Én meg annak jöttem ide, hogy fát kérjek tőle, mert farkasordító téli hideg volt és nálunk a szobában odafagyott a szekrény a falhoz. Szerettem volna befűteni egy kicsit, csak addig legalább, amíg az asszony meggyógyult volna, mert tíidőgyul1 adásban volt a drága. De fát nem kaptam persze, se pénzt, el is aludt a feleségem harmadnapra, csendesen. Megkékültek az újjaim, amíg felöltöztettem abban a nagy hidegségben. Talán nagyon sokáig álltunk volna még egy helyben elgondolkodva, a múlt nyomasztóan súlyo

s emlékeivel vállainkon, ha ki nem nyílt volna egy ajtó a közelünkben. Egy kislány futott ki a szomszéd szobából, nyitvahagyta az ajtót ég kirobogott az udvarra egy nagy beázélő babával a hón

a alatt. A nyitvafelejtett ajtón keresztül jól beláttunk egy szobába. Két kisfiú ült ott egy nagy fonott lócán, a bátyám Palikája volt az egyik, a Péter bácsi unokája a má.sik. Fehérköppenyeg gondozónő állt előttük és egy képeskönyvet mutogatott nekik nagy szeretettel. A két apróság kerekre nyitott szemmel, ujját a könyv lapjára nyomkodva figyelte. Néztük őket. Tetten értük őket egy komoly és izgalmas pillanatukban és most titokban és mozdulatlanul lestük ennivaló arsukat az előcsarnokból. Ég Ady Endrének egy verge jutott az eszembe, amikor ezt a két gyereket figyeltem itt, a napközi otthonná alakított grófi kastély falai között. „Civis urak, m leez, ha Debrecenbe vörösen bejöh a Délibáb?" — kérdezi a költő versének egyik sorában. Ezt a kérdést Ady akkor tette fel, amikor Magyarországon még borús-volt a dolgozó nép ege ... a zsarnok urak élősködtek a nép verejtékéből. Igen, ekkor még délibáb volt ez, kint, a rónákon imbolygó piros délibáb, melynek még nem volt rá elég erej

e akkor, hogy betörjön Debrecenbe és a kastélyokba énekelve és igazsággal vértezettem Ady kérdésére sokáig nem jöhetett felelet a szenvedő ország szí'éből. D

e most, most már készen va/>- a válasz erre a kérdésre. A délibáb be-' jött már.. Nemcsak Debrecenbe és nemcsak ebbe a kastélyba, ahol mi állunk. Ennek az országnak m'nden kastélyában ott van már a délibáb, amely nem délibáb többé, hanem az izmos, a győztes, a diadalmas és a sorsát magálnak építő dolgozó nép. És a felelet a kérdésre: az lett, hogy az urak, a múltnak ezek a véres és utált árnyai eltűntek a történelem fenekének hínárjában mindörökre. A felszínen, a tükrös és fényes felszínen pedig mi evezünk, alkotó emberek, karcsú hajókon, feszülő izmokkal a boldog jövő piros mólója felé. Sztálin nevével ajkainkon. S evezőinket átadjuk majd egyszer Palikának, a Péter bácsi unokájának ég a többi most itt hancúrozó kis embernek, akik már semmit sem fognak tudni a nagy szenvedésről, amin mi átvergődtünk, mi nagyok. Igaz, nekem osak egy darab jutott a mult keserű kenyeréből, de Péter bácsi, ő végigette szegény az egészet. Öreg napjainak boldogsága kárpótolja most fit mindenért, amit elvesztett. Látja az unokáját a foszlóskalácsú jövő felé tipegni s szemében az öröm könnye villoghat. Valóban fénylett az öreg szeme, amikor ránéztem. Tudtam jól, hogy most a saját gyermekkorára gondolt, amikor reggeltől késő estig egy piszkos konyhában volt bezárva egyedül, amíg a szülei kint dolgoztak keservesen a földeken néhány garasért. Intettem hát neki, hogy gyerünk be a gyerekekért. Palika, amikor meglátott, hozzám szaladt és belekapaszkodott a nadrágomba. Felemeltem őt, a nyakamba ültettem, hadd lovagoljon. Kis kezeivel belemarkolt nagy hajamba, mint a gyeplőbe. A gondozó nfi mosollyal nyugtázta hatásos kis fellépésemet, amit műsoron kívül rendeztünk Palikával. Körülnyargaltuk ugyanis az egész szobát, dübö-ögve, aztán Péter bácsi is kézenfogta feketeszemű kis védencét és elbúcsúztunk az elvtársnőtől. Veres János. nyiltan, félelmet nem Ismerve kiállt, Igy történt ez 1924 május elsején Prágában is, ahol a Vencel-téren közvetlenül a Szent Vencel-szobor előtt volt egy hatalmas pódium, ahol Prága dolgozói tartották a népgyűlést. Ezen a napon a kaszárnyákat bezárták, nem engedték meg a kimenőt sem. A katonaságot készenlétbe helyezték. A burzsoázia félt, rettegett mindig a május elsejéktől. Bár Siroky akkor már nem szol gált Prágában, mert a ni. zászlóaljat Milovicére helyezték át, amely Prágától mintegy 46 kilométernyi távolságra, volt, ezen a május elsején Prágába vezényelték Sirokyt és társait, majd a Vencel-térre vonul tatták fel őket teljes felkészültséggel. Ekkor történt az, hogy a pódiumon egy asszony szólt Prága dolgozóihoz. Szlovákiáról beszélt és Široký elvtárs legnagyobb megdöbbenésére teljesen ferde képet adott a Szlovákiában folyó osztályharcról. Ekkor Siroky elvtárs nem habozott sokat, heves igazságérzete tiltakozott a téves beállítások ellen, egyszerűen fogta magát kiállt a sorb< '% a pódiumra lépett és Prága dolgozói előtt feltárta a valóságot. Rámutatott arra, hogy a cseh és szlovák kapitalisták milyen pusztításokat visznek véghez Szlovákiában, miként bénítják meg Szlovákia iparo ítását az egyik oldalon, míg a másik oldalon a mesterségesen szított burzsoázia nacionalizmus tombol és végül arra is rámutatott, hogy milyen elszántan és elkeseredetten küzd ezek ellen a Párt. Sirolv elvtárs beszámolóját Prága népe nagy figyelemmel hallgatta. O'. lelkes tapsviharok és éljenzések kísérték minden szavát, hogy nem merték beszédét félbeszakítani. De n.'^elyt a kaszárnyába került, azonnal megindult ellene az eljárás és ahogy Horvát elvtárs állítja, az ifjú Sirokyt három hónapi elzárásra ítélték. Az ítélet, katonatársait mélyen "felháborította és >:sak megerősítette őket abban, hogy az osztályharcot kíméletlenül folytatni kell« Siroky elvtárs példaképük lett. Szabó Bélai<