Uj Szó, 1952. február (5. évfolyam, 27-51.szám)

1952-02-09 / 34. szám, szombat

II

J SZÖ 1952 február 9 Az Uj Szó október 26-i, majd később november 6-i számában kritika jelent meg az „Első ajándék" cimü könyvemről Szűcs Béla és Szőke József tollából és egy hozzászollás a kritikához Egri Viktortól. Be kell vallanom, akkor rosszaltam Egri Viktor magatartását. Az volt uz álláspontom, hogy könyvemet nem kell védeni, mert minden mü önmag:' írt beszél, minden mü kifejezi az író gondolatvilágát és az írónak vállalnia kell minden írott szaváért, az olvasóra tett hatásáért a teljes felelősséget. A bírálatokban engem is meglepett a kritikusok fölényeskedő hangja. Ez a hang kölcsönvett hang volt, érezni leh-tett rajta, hogy fogalmuk sincs róla, mit jelent az irodalom, mert azon kívül, hogy a szocialista realizmus fogalmi meghatározását, tartalmát nem emésztették meg, éspedig azért nem, mert nincs kapcsolatul: a tömegekkel, nem ismerik a helyi viszonyokat, nem tudják, hogy mit jelent a munkás- és parasztszövetség a gyakorlatban. Mindezt előre kellett bocsátanom, amikor a lezajlott csehszlovákiai első magyar irodalmi vitaestről akarok beszámolni, amely igen heves lefolyású, de hasznos és értékes volt. Azt is meg kell mondani: az irodalmi vitaest más jelleget kapott volna, ha hozzászóltam volna a kritikához mindjárt megjelenésük után az Uj Sző hasábjain, ha rávilágítottam volna, hogy még nem tudják hogy az irodalom legfőbb ereje a hazafiság, a szenvedélyes szeretet hazánk építőmunkája iránt és a megalkuvás nélküli gyűlölet a kapitalizmus iránt. Természetes, a szocialista hazafiság birtokába csak akkor juthat az ember, ha megérti, hogy mit jelent számunkra a felszabadulás, ha megérti, milyen szabadsággal ajándékozott meg bennünket a Szovjetunió felszabadító hadserege, ha megérti, hogy Pártunk harca, minden törekvése oda irányul, hogy ez a szabadság egyre fényesebben ragyogjon a tartós béke müveiben. Te

1!:'

t nem fér kétség hozzá, hogy a szocialista hazafisághoz a dolgozó ember csak akkor juthat el, ha a szovjet embert tekinti példaképnek, ha szenvedélyesen szer-'' a Szovjetuniót, a világ első munkásállamát, amely súlyos áldozatok és hősies küzdelmek árán harcolta ki számunkra azt a szabadságot, amely a marxi-lenini-sztálinl tanok elsajátításával egyre értékesebbé, egyre drágábbá, egyre nélkülözhetetlenebbé válik számunkra. Merem állítani, hogy e szabadság nélkül már nem tudnék többé élni, merem állítani, ha valaki korlátozni meme e szabadságban, foggal-körömmel harcolnék érette utolsó leheletemig. Azt hiszem, hogy nem csak én vagyok ezzel így, hanem minden öntudatos dolgozó, aki megértette "ottwald szavait: „Mint a szemünk fényét, úgy kell védenünk szövetségünket és barátságunkat a nagy Szovjetunióval és hűségeseknek kell maradnunk a nagy Sztálinhoz". Mindezt meg kellett volna magyaráznom, továbbá rá kellett volna világítanom arra is, hogy az „Első ajándék" cimü kötet valamennyi elbeszélését 1949-ben írtam, sőt néhányat közülük még a háború előtt, szóval akkor, amikor még nem tudtam teljesen felmérni, hogy mit jelent a Szovjetunió a világ dolgozói számára. És mért magyar író vagyok, őszintén be kell vallanom, hogy a jelentőség felismerésében nagyrészben a Husák, Novomesky burzsoa-nacionalizmusa gátolt meg. A szocialista-realista irodalomról, amelynek lényege „a szocialista eszmény, a pozitív hős, a dialektikus és népi jelleg", vajmi keveset tudtam, mert ezek a könyvek, amelyek ezt a témát elemezték, 1949-ig csak kerülő úton jutottak hozzám. Szóval minderre rá kellett volna mutatnom és fel kellett volna hívnom bírálóim figyelmét arra, hogy a pártos kritikus a bírálatoknál minden esetre tekintetbe veszi a helyet és időt, mert ez nélkülözhetetlen a dialektikus gondolkodáshoz. Továbbá rá kellett volna mutatnom, hogy ha mint újságíró, egésznapi komoly elfoglaltságom mellett irodalmi nyelven akartam valamit feldolgozni, a régi élményekhez folyamodtam, mert féltem, ha új témához nyúlok, riport lesz belőle. E ponton azt is be kell vallanom, hogy igaz ugyan, hogy 1949-ben engesztelhetetlen gyűlöletet éreztem a kapitalizmus iránt, de hazánk építőmunkája iránt távolról sem éit bennem az a szenvedélyes hazaszeretet, ami most van bennem kialakulóban. És lehetetlen, hogy itt konkréten rá ne mutassak arra a döntő tényre, hogy a. Szovjetunióhoz fűződő hűségem és hálám és ennek révén Partunkhoz fűződő tiszteletem és szeretetem szorosan és elválasrtliatatlar.ul az Uj Szóhoz kapcso'ódik. És most nemcsak arról van szó. hogy mint az Uj Szó riportere közvetlen érintkezésbe kerültem a magyar dolgozókkal és tanúja voltam mindennapi életük összes társadalmi elensóge'nrk a munkahelyen épúgy. mint otthon csrl.'.di körükben, hanem arra is rá kell mutatnom, hogy szerľ:eszt.'.'3žgtink élén Lőrincz Gyula elvtárs áll, aki mondanivalómnak irányt szabott, megtanított arra, hogyan kell szeretnünk a Szovjetuniót és Pártunkat és merem állítani, hogy nemcsak engem tanított meg erre, hanem szerkesztőségünk valam-T.yi tagját. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy az Uj Szó szerkesztőségének összes tagjait éppen a Szovjet' 'íz és Pártunkhoz fűződő odaadó hűség és tisztelet tartja össze, amit Lőrincz elvtárs mindennapi beszégetésein' folyamin, -vjbbá snerke-ztöségi gyűléseinken nemcsak mondanivalójává, hanem hangjával, viselkedéséve: és -"ész Magatartásával belénkoltott. Tehát az igazi átnevelés folyamata 1949 elején vette nálam kezdetét, amikor az Uj Szóhoz kerültem és ez a fejlődés az Uj Szó révén vonatkozik nagyon sekezer magyar dolgozóra is. Ám hogy senki tévedésbe ne essen. meg kell azt is mondanom, hogy már 44-ben és 45-fcen, felszabadulásunkkor őszinte szeretet fűzött engem a Szovjetunióhoz, amit 1947-ben a Pravda kiadásában megjelent „Ferko Brankár („Marci, a csodakapus") is bizonyít, de ez még nem jelentette azt. hogy nekem némi fogalmam lett volna arról, hogy hol tart a szovjet irodalom és hogy mit jelent a szocialista realizmus. Természetesen nagy útat kellett megtennem, amíg megértettem annak a rengeteg munkás- és parasztlevelezőnek hangját, akik százszámra küldték Sztálinhoz és Gottwaldhoz szóló költeményeiket a szerkesztőségbe és azzal kezdték: „Drága Sztálin apánk" vagy „Szeretett elnökünk, Gottwald elvtárs". Sokat kellett a magyar dolgozók közt járnom, amíg megértettem, mily hálával és szeretettel gondolnak Sztálinra és mily sóvárogva lesik Gottwald és Siroky elvtárs hangját, várják, lesik azt a pillanatot, hogy Gottwald és Siroky elvtársak egyszer egyenesen hozzájuk forduljanak egy kívánsággal, hogy Pártunk és hazánk iránti hűségüknek és odaadásuknak kifejezést adhassanak. Nagy utat kellett megtennem, amíg megszereztem a bátorságot ahhoz, hogy leírjam: „Szívem tisztaságával szeretem a Szovjetuniót és feltétlen hűséggel bízom Pártunk irányításában, hogy győzelemre viszi hazánk iparosítását, felvirágoztatását." Ezt így leírni aligha tudtam volna, ha nem tanultam volna az Uj Szó munkáslevelezőitől. Igaz abban az értelemben, ahogy ma a szovjet író kifejezi pártosságát, az én könyvem semmiesetre sem az; továbbá el kell ismernem, hogy módszerem még távol áll a szovjet irodalom módszerétől, a szocialista realizmustól. A könyvben csupán utalás történik a Pártra és az, amit a Szovjetunióról írtam, elenyészően kevés. E hiányokban természetesen benne van a legsúlyosabb hibái és pedig az, hogy nem foglalkoztam hazánk új típusú embereivel, akik a gyorsiramú építőmunkában, a szovjet ember példáját követve, teljesítményükkel tízezreket öntudatra serkentenek. Nos, mindezek ellenére nem sajnálom, hogy megírtam ezt a könyvet és nem hiszem, hogy egyetlen olvasóm is akad, aki azt állítaná, hogy e könyv megjelenése fölösleges volt. Nem hiszem, hogy akad egyetlen olvasó is, aki ne tanult valamit e történetekből, sőt állítom, hogy a mult feltárásával határozottan sok dolgozót közelebb hoztam a mához, közelebb hoztam a Szovjetunióhoz. Ezért döbbentett meg a két fiatal kritikus magatartása, akik a vitaestén súlyos vádakkal illettek. Ügy szegezték felém a Lenin, Zsdánov, Révai idézeteket, mint nagy ágyúkat, hogy végül bebizonyítsák teljes hozzá nem értésüket a szocialista realizmushoz. Az a tény, hogy Zsdánov és Révai mellé felvonultatták mint kövér Bertát, a Bányai-tegényt, igazolja állításomat. És most tessék figyelni, mit művel Szőke a könyvemmel. Kritikájának egy részét közlöm. Ezt a részt a vitaesten kibővítette csak azért, mert hallgatásomat talán gyöngeségnek vette, holott egyszerűen azért hallgattam, mert nem volt kedvem perbe szállni vele. „Elbeszéléseiből hiányoznak a kom munisták, hiányzik harcuk ábrázolása és enélkül a mult valóban kiúttalan. Az ő főhőseit „A szentkép" című elbeszélésének a hőse testesíti meg, aki így gondolkozik: Az ember él. Igen él és éhezik. Ki törődik azzal, hogy ne éhezzék? Jól tudta, hogy élete magánügy és ha mások beleavatkoznak, akkor csak rontani akarnak." így Szőke... Szabadjon Szőke figyelmét ez úton felhívnom az eli.aszélés további részére, amellyel bebizonyítom, hogy a Párt jelentőségét egy pártonkívüli fejlődésében is lehet realisztikusan ábrázolni. „... A felszabadulás után Teréznek megeredt a nyelve. Ügy tetszett mintha ki akarná pótolni mindazokat az éveket, amelyek néma megaláztatásban volnultak el felette. Üton-útfélen leállt beszélgetni emberekkel... Mindenütt eldicsekedett élmunkásfiával. Mosni már nem járt, mert fia megtiltotta. Már nem hívták többé Teréznek, hanem Illésné-asszonynak. A múltkor is Császárné így szólította és betessékelte a szalonba. Ugyanabba a szalonba, ahol ezelőtt csak takarítani járt, parkettet vikszelni. Istenem, hogy megváltoztak azóta az idők, amióta azt a poloskás szentképet vásárolta. Valami történt a világban ... (Császárné). Olyan udvarias lett hozzá, hogy ez már egyenesen kényelmetlen, egyenesen gyanús. A gyanúra minden oka megvolt, mert Császárné szívességet kért tőle. Csekélység az egész. Megkérte Illésnét, már mint Terézt, hogy András (fia) járjon közbe a Pártnál az úra ügyében. Az a helyzet, hogy ki akarják túrni az állami birtok vezető állásából, csak azért mert az uraság idejében is intéző volt ott. Egy pár koldus-béres intrikál ellene. Ki hallott ilyet?" „Igaz, — ismeri be Teréz, — mindez valóban csekélység lenne, de sajnos még ezt a csekélységet sem teheti meg Császár úrért. Nem, szó sem lehet róla, hogy a fiának egy szót is szóljon. A fiának határozott véleménye van Császár úrról és be kell vallania, hogy pontosan egyezik a „koldus-béresek" véleményével." Ezt az eljárást, amit itt lefolytattam és amivel bebizonyítottam, hogy Szőke nem mérte le az elbeszélések hatását teljes egészében, folytathatom. Szőke kritikájában így ír: „A felszabadulás" című elbeszélésében viszont ezt találjuk „ ... nem létezett egész Európában az az orvos, aki rajtam segíthetett volna". Valóban így van ez, vagy csak az író látja így?" — kérdi Szőke. A válaszom erre az, hogy a valóságban nincs ez így és az író sem látja így, sőt megsúgom, egyetlen munkás és paraszt sem látja így, mert ettől az idézettől pontosan a hetedik sorban a következő szöveg olvasható „A szovjet munkásnak, parasztnak, a szovjet hadseregnek kellett jönnie, hogy kemény elszántsággal és emberfeletti küzdelemmel futásra és menekülésre kényszerítse a világ legveszélyesebb és legkegyetlenebb ragadozóit. Ezt az óriási és felbecsülhetetlen feladatot csakis a szovjet hadsereg páratlanul összetartó, kollektív és önfeláldozó szelleme végezhette." Ilyen módszerrel bírálva a könyvet érthetővé válik Szőke megállapítása, amikor Egri elvtárssal vitatkozva ezeket irja. „Nem tudom, hogy Egri Viktor mire alapozza megállapításait, mert egyetlen egészséges érvet sem hoz fel érvei alátámasztására" .. . de a jószemü olvasó azért egy pillanatig sem marad kétségben afelől, hogy szocialista író írta őket (az elbeszéléseket) — mondja Egri Viktor. Nos lehet, hogy a „jószemü olvasó" valóban erre a megállapításra jut, de erre hivatkozni veszélyes, mert a „jószemü olvasó" az ellenkező megállapításra is juthat." E megállapításban egy egész icipici tévedés van, úgyszólván egy hajszálnyi tévedés. Nem a jószemü olvasó juthat ellenkező megállapításra, hanem a „jószemü kritikus". E kifejezésért, a „jószemü olvasó"ért rendkívül hálás vagyok Egri Viktornak. Én a munkásokat és parasztokat jószemü olvasóknak tartom. A velük való beszélgetéseim folyamán rájöttem, hogy ma máinem lehet őket egykönnyen becsapni. Éberek ők és résen vannak, az ember magatartásából, hangjából megérzik, hogy kivel van dolguk. Éppen ez volt az oka annak, hogy a vitaest hallgatósága két táborra hasadt és pedig egyfelől a munkásokra, másfelől a diákokra. Szőke és Szűcs hangja idegen volt a munkásoknak, mert megérezték hangjukban az ellenséges magatartást és nem a baráti, segíteniakarást. Megérezték továbbá azt is, hogy a kritikusok oly mértékkel mérik müvemet, ami nálunk, fejlődő irodalmunk első lépéseinél nem helyénvaló. Végeredményben nem lehet kívánni tőlünk, hogy már is olyan építkezéseket alkossunk, mint a Szovjetunió a kommunizmus küszöbén és természetes az is, hogy nem lehet az itteni irodalmi termékekkel szemben olyan igényekkel fellépni, mint a szovjetirodalmi müvekkel szemben. És Szűcs, aki tapintatlanul fel vonultatta a ,Kövér Bertát", a Bá nyai regényt, mint mintaképet, helytelenül cselekedett akkor is, amikor a fejemre olvasta a Leninidézetet, hogy „Le a pártatlan írókkal". Ez nem illik rám, én nem vagyok pártatlan író, ezt mindenki megállapíthatja, aki a köny vemet elolvassa. Mindezt egybevetve állítom, hogy annak ellenére, hogy Szűcs és Szőke síkra szálltak a pártos irodalomért, nem pártos kritikusok. Egy mű megbírálásához szeretet kell. Ez nagyon fontos. Kell, okvetlenül fontos, hogy a könyvhöz legalább is anny' szeretettel nyúljanak, mint az író a témájához, ök ezt elmulasztották. Bizonyos, hogy sem Szőke, sem Őzücs nem ismeri azoknak az embereknek az életét, akikről írtam, mert jobb körülmények közt nevelkedtek fel és jobb körülmények közt élnek ma, éppen Pártunk révén, amely megteremtette a lehetőségeket ahhoz, hogy fiataljaink tanuljanak, fejlődjenek, de az nem zárja ki, hogy ilyen emberek ezer és ezerszámra éltek. Szektánsnak, kispolgárnak nevezni az írót ábrázolásukért, épp oly rosszakaratot jelent, mintha én Szőkééket „küknek" nevezném. Ezt nem teszem és pedig azért nem, mert kritikájuk súlyos tévedéseik ellenére is nagyon hasznos és értékes volt számomra. Ezen a vitaesten jöttem rá arra, hogy helytelen módszerrel bíráltam Egri Viktor „Közös üt" cimü színmüvét. Helytelenül bíráltam, mert nem nyúltam elég szeretettel a műhöz és így nem tudtam felmérni a mü értékét és olyan hibákra hívtam fel elég ügyetlenül az olvasók figyelmét, amelyek a mü hatása mellett teljesen jelentéktelenek. Legyen tehát ez az irodalmi est e fiatal kritikusok számára is tanulság. Mindenekelőtt sürgősen vegyék fel a kapcsolatot üzemeink és falvaink munkásaival és parasztjaival. Tisztán az a mód, ahogy helyet foglaltak a teremben, bizonyította, hogy a fiatal diákok nem keresik a kapcsolatot azokkal a tömegekkel, akik Pártunk irányítása mellett lehetővé teszik, hogy ők tanuljanak. Ahelyett, hogy beszédbe elegyedtek volna a munkásokkal és parasztokkal és érdeklődtek volna, hogy halad, fejlődik az építő, munka, inkább azzal foglalkoztak, hogy támadásaik sikerüljenek. Hát ez távolról sem sikerült. A „Kövér Berta" visszafelé sült el. Lőrincz elvtárs összefoglalójában megmutatta az író és a mü igazi képét. Ám még mielőtt az említett összefoglaló hatása megmutatkozott volna, a munkások és parasztok egységes fellépése bebizonyította, hogy a fiatalok mondanivalója nem talált visszhangra a dolgozók széles körében. Tóth elvtárs a következőket mondotta: „En csak egyszerű falusi ember vagyok, annyit azonban mondhatok, hogy engem a könyv tartalma magával ragadott. Állítom hogy ma ilyen könyv kell a falusi olvasónak." Bagota elvtárs így szólt: aki járom a falvakat, nyugodtan mondhatom, hogy az „Első ajándék"-nak értékes hatása van az olvasók között — majd a diákokhoz fordulva így szólt: — Ez a könyv, azzal, hogy leleplezte a kapitalizmust, alapot épített a szocializmusnak. Most rajtatok a sor, hogy felhúzzátok a falat és a tetőt a szocializmus házára". Bagota elvtársnak akkor, a vitaesten nem válaszoltam, most válaszolok: — A falak felhúzásából én is ki akarom venni mindenkép a részemet. ígérem, hogy mindent elkövetek, hogy új regényemmel ezt bebizonyítsam. Egyébként a vita legértékesebb része az a szenvedély volt, ahogy a diákok arról vitatkoztak, hogy ök milyennek képzelik a szovjet embert. Ha elképzelésük sematikus is volt és az is marad, amíg meg nem szervezik a CsISz munkáslevelezőit és fel nem veszik a szoros kapcsolatot a falvak ifjúságával, mégis az eleven vita azt bizonyította, hogy a szovjet ember élénken foglalkoztatja diákjaink képzeletét. Biztató, sokatígérő jel ez, azt bizonyítja, hogy új szocialista ember van fejlődőben, az az ember, akinek minden törekvése odairányul, hogy a szovjet emberre hasonlítson. A fiatalok e törekvéseit nekünk minden erőnkkel és tudásunkkal támogatnunk kell. Erre mutat rá Lőrincz elvtár-s is összefoglalójában. A magam részéről ismételten azt kívánom leszegezni, hogy mind a kritika, mind a vitaestén elhangzott felszólalások nagyon tanulságosak voltak számomra és arra ösztönözne*, hogy legközelebbi munkám valóban pártos legyen és olyan embereket ábrázoljak, akik típusai ennek a hősi korszaknak. Hősi korszak ez, a sztálini korszak, amely tömeges ül teremti meg a tartós békéért harcoló hősöket. így hát az író akkor teljesíti feladatát, ha e hősök életét gazdag és ragyogó fejlődésükben reális eszközökkel, meggyőző erővel ábrázolja. Ezt a fejlődést Pártunk irányítása nélkül lehetetlen nyomon követni, lehetetlen a valósághoz híven ábrázolni. Ezen a vitaestén a Párt szerepe mindennapi életünkben igen elevenen és szemléltetően jutott kifejezésre mind a munkásoknál, mind a diákoknál. A vita bebizonyította, hogy Pártunk hatalmas nevelömunkája egyre nagyobb tért hódít magyar dolgozóink és tanulóifjúságunk széles körében. Az író mindebből azt a következtetést vonhatja le, hogy olyan olvasóközönséget kell kielégítenie, amely íróitól az új szocialista ember ábrázolását nemcsak várja, hanem követeli. Az új embernek vedig a hazánkban élő nemzetiségek békés összefogásából, együttműködéséből a megalkuvás nélküli forró •harc hevéből kell megszületnie az irodalomban. Hangsúlyozom: az irodalomban, mert az életben már megvan, «a témát nem kell kitalálni, hanem meg kell találni". Pártunk irányító ereje, népnevelő munkája ezen a vitaesten a 1 egszerr.

1 élte többen abban mutatkozott meg, hogy az első felszólaló Jesk

0 elvtárs, szlovák dolgozó volt, a Stollwerck gyárból, ö volt az, aki szívélyes, baráti hangon üdvözölte a csehszlovákiai magyar dolgozókat az első irodalmi vitaesten. Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy Jesko elvtársat erre külön nem kérték fel. Ez nem volt ^megrendezett felszólalás*. Jesko elvtárs tisztán szíve hangjára hallgatott, amikor felszólalt. A békeharcos hangja volt, amelyet minden dolgozó a szíve mélyén őriz. Ez a hang csiszolódik, fejlődik, hogy bátorsággal, hősiességgel töltsön el mindannyiunkat, akik részt veszünCí a Szovjetunió vezette békeharcban. Szabó Béla