Uj Szó, 1952. január (5. évfolyam, 1-26.szám)

1952-01-17 / 14. szám, csütörtök

„Főtt cukorrépán, sült és főtt krumplin, kukoricamálén tengődött a szeg

ény nép egyik napról a másikra" Az 1932-es év januárjában már betevő falat sem volt a szegényember asztalán L A falu, melyről ez az írás szól a kanyargós Kis-Duna és a Feketevíz folyók összefolyásától felfelé, mintegy nyolc kilométernyire fekszik. Űgy lapul meg kis földszintes házacskáival az üdezöld lombozatú fák között, mint űzött vad rejtekhelyén, mely aatól tart minden pillanatban, hogy valami félelmetes ellenség orvul rátör. Ez az ellenség valóban ott van a falu felett. Lomha szárnyait meg-megsuhogtatja a munkanélküliség hiénája és éles karmaival beleváj időközönként a falu földmunkásainak élő, eleven húsába. A sok sajgó, vérző test fájdalma, kínja jajorkánná erősödik, meghallgatásra mégsem talál, mert az átkozott tőke hangja túlharsogja. Ezek a sajgó, vérző testű, az élettel küszködő szegény emberek felismerik a Párt éltető erejét, szilárd egységbe kovácsolódnak, kibontják a munkásosztály vörös zászlaját és megalakítják a Kommunista Párt helyi szervezetét, melynek iránymutatása nyomán felsorakozik mögéjük az elnyomottak, nincstelenek serege és egységesen indulnak harcba a nagyobb darab kenyérért, jogaik kivivásáért, vállalva a további harcokban a burzsoázia dühödt ökölcsapásait, a kínzásokat, az internálótábort, börtönt. De 1945 tavaszán felragyog az elnyomottak napja kelet felöl és izzó fénykévéi melegséget, bátorságot súgároznak a szívekbe, a nádfedeles vályogviskókba és örökre száműzi a felszabadult nép feje felöl a kapitalizmus, a burzsoázia vijjogó halálmadarát, a munkanélküliség hiénáját, a nyomort. A diadalmat Szovjet Hadsereg hős katonái lába nyomán kivirul a szabadság virága. A felszabadult nép hozzáfog a munkához és lerakja az új élet, a szocializmus alapjait. Nádszegnek, ennek a múltban istemhátamögötti falunak a kitaszítottjairól, az élettel való küszködésükről, szenvedéseikről, de ugyanakkor mai felszabadult, örömteli, boldog életükről, közös munkájukról, közös gazdálkodásukról szeretnék hü képet adni az olvasónak ebben az írásműben. Kérem az olvasótábort és írókat, segítsenek rámutatni a hibákra, melyet megszerkesztésénél, összeállításánál esetleg elkövettem. Kötelességen/nmek tartom ezt megírni, hogy a most felnövő nemzedék, mely már nem az elnyomás, a kapitalizmus rothadt, bűzös levegőjét szívja, hanem egy *zebb örömteljesebb korszakban él, almi ismeretlen már a nyomorgás, nélkülözés, munkanélküliség, ismerje meg azt a harcot, melyet elődei vívtak az elnyomás, kizsákmányolás éveiben-, tanulja meg becsülni a mát, hogy tiszteletet érezzen azok iránt, akik szenvedni tudtak ezért a rendszerért, a felszabadító szovjet ember iránt, akik vérüket áldozták azért, hogy mi felszabadultan, kizsákmányolók nélkül élhessünk és építhessük fel szebb, boldogabb hazánkat, a szocialista Csehszlovákiát. A falu keletkezésének rövid krónikája Valamikor régen, a falu helyén mocsár, hatalmas nádtenger volt (Innen ered a falu neve; Nádszeg). Vadkacsák, vadlibák tanyáztak ben. ne. A falut átszelő Forró-ér medrében a kristálytiszta vizet a szél fodrozta s kövér ponytyok sütkéreztek benne a nap melegében. Most száraz, csak néhol szivárog fel benne a holt víz. Tavasszal, nyáron, ősszel mar. haőrzö gyerekek kiabálásától visszhangzik. A vén fűzfák lehajló ágaiból hintát csinálnak és azon lóbálják magukat. Balpartján (ott, ahol a Takács Benusék laknak most) nagyon régen egyetlen halászkunyhó állt. Egy halász telepedett meg itt, kinek nagyon megtetszett ez az akkor vadregényes táj. Később többen is telepedtek ide. Eddig szól a krónika, melyet a mai öregek dédapjuktól-dédanyjuktól hallottak. 1903-ban, úgy búcsú táján. — mond ja a 73 éves Tóth János bácsi — mikor a templom épült, jött ám a nagy árvíz. Méter magasan hömpölygött végig a szántóföldeken, le egészen a falu széléig. Átlépte a rossz állapotban lévő alac-^ny töltést, megtöltötte a Fák-alja nagylapost és bezúdult a faluba, neki először a Zákányháznak, amely elsőnek dűlt össze és rohant tovább, mint az őrült, ledöntötte a falu házainak háromnegyedrészét. Két utca maradt csak meg a régi faluból: az Alszer és a Fölszer, melyek magasabb fekvésű helyen vannak. Itt laktak akkor is a nagyobb gazdák. A többi utcák házromjai fölött öles mély víz hullámzott. A hajléktalanná vált családok az Alszerre és Fölszerre szorultak és itt istállókban és a szabad ég alatt tanyáztak. A nagy víz lassan apadni kezdett, visszahúzódott medrébe. Az iszap felszáradt és a hajléktalanok hozzáfogtak házaik felépítéséhez. A falu újra épült. A rákövetkező esztendőben, az akkori bíró, Juhos János és az elöljáróság töltést húzatott a Feketeviz partján, határtól határig, de olyan gaz módra szervezték meg a munkát, hogy itt is a legszegényebbje húzta a rövidet: akinek két és félhold földje, volt, annak félölnyit kellett a friss töltésből megcsinálnia, akinek meg egy barázda földje sem volt, csak annyija, amennyit halála után a temetőben a sírásó kimér, annak meg egy egész ölet kellett megcsinálnia. Ezt értették ők, fiam, — fejezte be beszédét az öreg Tóth bácsi. Aki nagyritkán betéved ebbe az istenhátamögötti faluba, könnyen el is tévedhet. Megy-megy és azon veszi magát észre legnagyobb meglepetésére, hogy oda lyukad ki, ahonnét az imént elindult. Ha megjönnek az őszi esőzések, feneketlen a sár. A cuppogós, SZÍVÓS, hideg sár leszívja a csizmáról, bakancsról a talpat. A lefestett talp meg úgy kattyog menetközben az ember lábán, mint nyáridőben a papucs, mely minden lépésnél hozzáütödik hátsó részével a sarokhoz. De van is dolguk ezidőtájt a toldozófoldozó suszteroknak. Egy kocsiderékkal is megvan az a sok rossz sóla. amit az asszonyok küldözgetnek egyegy suszterhoz. Nyáron meg a gabonát hordó földművesek kocsijainak kerékvasalása töri fel az útburkolatot annyira, hogy a lovak csüdjéig ér a forró, cementszinű, fojtogató por, mely beszáll az udvarokba. d

e a nyitott ablakon át még a lakásokba is befurakodik a háziasszonyok legnagyobb mérgére, mert úgy rátelepszik a polcokon szép sorjában elrendezett kávésbögrékre és hófehér porcellántányérokra, hogy az asszonyok alig győzik törülgetni. Távol vasúttól, várostól Nagyon el van zárva ez a falu a világtól, távol a vasúttól, várostól. A járási székhely: Galánta 24 kilométerre van. Oda kell bemenni, ha valami ügyes-bajos dolga akad az embernek, idézés iskolaügyben, mert a gyerek nem jár iskolába, nincs cipő a lábára, télidőben meg nem lehet mezitláb járni, mint tavasszal, vagy nyáron, vagy pedig az adót követelik. De fuvarost fogadni méregdrága mulatság, jgy hát kénytelen a szegény ember nekiindulni gyalog. A legközelebbi vasútállomás is, az alistáli, 12 kilométerre van. A halálverejték kiveri az ember homlokát, izzad a há tán az ing, mire csomagokkal megrakottan lelépi hány lépés az út az állomásig, vagy vissza azonszerint. Igaz, hogy akad nagyritkán egy-egy kocsi is. Attól függ, hol éri az embert útjában, no meg a kocsistól is, hogy nem kőszívű-e, mert az ilyenek is akadnak. Megesik, hogy amikor már csak pár lépésnyire van a koetsis a esonmgokkal cihelődö utastól, belevág ostorával a lovakba, azok meglódulnak, a kocsis meg elnéz a kocsi mellett bandukoló utas feje fölött, mintha nem ig látná. Az is előfordul, hogy végképpen elhagyja az utast a szerencse; hol a cipő töri fel a sarkát és úgy baktat az útszéli gyalogúton, mint a lábatörött nyúl. hol meg a csomag bomlik szét, a tehertől a zsinegek megnyúltak s meg kell állni, újból összekötözgélni, hogy ki ne forduljon a bele. De elkészül vele, méri az utat tovább, rakja egyik lábát a másik elé szüntelenül. Mikor már kö' zel van az állomáshoz, talán csak pár lépésnyire, elszalad a vonat az orra előtt. A fáradtságtól elcsigázott utas lemarad, nagyot int csomagjainak súlyától elernyedt karjával a vonat után s alig hallhatóan mondja; evett volna meg a fene, miért nem jöttél egy kicsit később. Utána savanyú po fát vágva, leül az állomás egyik padkájára ős vár... A körtés meg a gyerekek Bent a faluban, valahol a templom táján, körtés kiabálja kissé hiányos magyarsággal: „kerti vede-ne, kerti". A játékban elmélyedt gyermeksereg fülét megütötte a körtés ismerős hangja, mely mind közelebbről hallatszott. Lett is öröm a gyerekek között. A játéknak vége, már rohannak is haza s ostromolják any. jukat, vegyen nekik körtét. Szabóék legkisebb fia, aki már nagy kamasz, egy fejjel nagyobb többi pajtásáinál, nem nagyon tart az anyjától, s meg sem kérdezve azt, fellopakodik nesztelen macskaléptekkel a padlásra és az ott szétteregetett hulladékkukoricából nyalábra szed jó párat. — Egy létrafok, két létra fok s már a padlásfeljáró aljánál van. Széjjelkémlel egy pillanatra, — nem tiszta a levegő, — anyja a nyári konyhában szőszmőtél valamivel ezért jobbnak látja mielőbb kereket oldani s a kevésbbé veszélyes utat választani, mert ha anyja észreveszi nem veri meg, de apjának elmondja és akkor lesz dolga este az ázott kötélnek, vagy a nadrágszíj csattos végének. Apja kezéből nincs menekülés. A rozoga kerítés lécére lép, egy reccsenés, egy huppanás és már az utcán van a nyaláb kukoricával, ro. han a körtés után, aki a másik utcába érve kiabálja: „kerti ve-de-ne, kerti". A kukoricáért cserébe kapott mézédes feketekörte a zsebekbe ke rül, de mivel mind nem fér el bennük, az ing alá is jut, melyet a szőrmadzaggal megkötött nadrág tart. KI csit hűti a bőrét, de nem sokáig, mert a hosszú játékkal nem lehet jóllakni, éhes már, no meg a játszópajtások is elkunyerálnak egy-kettőt g már nincs körte. Egytől-egyig elfogyott éa Gyulus még éhesebb, mint volt annakelött. Evés közben még" jobban megjött az étvágy| a jó ízes körtére. A körtés kocsi után szaladt tehát s addig sündörgött körülötte, míg egyszer csak merész ötlete támadt. Zsebéből előhúzta nyakli, de jó éles bicskáját és nekieresztette a ponyvának. Mikor már akkora rést vágott, hogy az ökle befért, zsebredugta a bicskáját, újból megrakta ingealját körtével és szaladt pajtásaihoz, Az ilyen titok persze nem maradt sokáig titok, hiszen kifúrná még az oldalát is. Elmondta az esetet pajtásainak, azok meg „uccu neki, vesd el magad", szaladtak a körtés után. A résen azonban csak egy kéz fért be és ebből lett a haj a gyerekek kö zött, mert egymást sürgették, mind egyszerre akart benyúlni a résen, majd hogy össze nem vesztek. A szokatlan neszre a körtés felfigyelt és lelépett A kocsiról. A gyerekek gyorsan észrevették a közelgő veszélyt s szétrebbentek, mint a fogolycsapat, mikor a vércse hirtelen közéjük csap. De a hosszú ostor egyet mégis eltalált. A gyerek feljajdul, a kezében szorongatott körte az ijedtségtől kihull újjal közül és gurul, gurul bele az útmenti árokba, mely színültig van az tiőző napon esett csapadék lucskos vizével. A gyerek már az utca végén szalad, egészen a kertek alján, ahol többi pajtásai összeverődtek — „mint a cigányaszszony teje" — s várják őt. A gyereknek kiül az arcára az ostorcsapás okozta fájdalom. Pajtásai körülállják, ő pedig félig hebegve magyarázza, hogy a körtés hosszú ostorával jót húzott a hátára — Óvatosan leve tette ingét, hátán hosszú vörös csík ékeskedett, mely vékonyabb kalbásznak is beillett volna. Azt mondják, hogy „a has a legnagyobb úr". Hát van is benne valami igazság, mert bizony sokszor rávitte az éhség a szegény embert a lopásra, ha csak nem akarta, hogy éhen pusztuljon. Igy hát a gyerekek ig úgy éltek ezidőtájt, mint a „kutya a szemétdombon" vagyis, könnyen lopásra vetemedtek, hogy éhes kis bendőjüket megtömjék. A nyugdíj meg a részesaratás Tudom fiam jól, szövi tovább a beszéd fonalát az öreg János bácsi, — hogy tizenegy hosszú évig csöszködtem, őriztem a gazdák gabonáját, kapás veteményeit. Mielőtt a tizenkettedik év letelt — akkor már nyugdíjra lettem volna jogosult — azt tették velem, hogy ilyen hosszú szolgálat után felmondtak; kirúgtak, mint Miska a kutyáját. — Persze, volt mit tennem, tíz éhes szájat kellett tömni és ezért aratás után néztem. — Hallottam, hogy a falu egyik legnagyobb gazdájának huszonkét hold gabona aratnivalója van, de aratója még nincsen. Igy hát elmentem Juhos Ádámhoz és megkérdeztem, kiadná-e nekem részbe az aratnivalóját. — Juhos Ádám nagyon röviden válaszolt: Maga János bácsi öreg. — Igaz, hogy akkor már ötven nyolcadik évemet gyúrtam, de még bíztam az erőmben, hogy a huszonkét hold aratnivalóval megbirkózom. — Többet nem mondott Juhos Ádám, én pedig sarkonfordultam és eljöttem haza. — Második vagy harmadik napjára ki* látok belépni az udvarra, mint az én szűkszavú gazdámat, aki egyezkedni jött az aratás dolgában. Meg is lett az egyesség, de nem részibe, hanem mázsaszámra. Négy mázsa gabonát ajánlott huszonkét hold gabona learatása, behordása, és elcséplése fejében. — Mit volt mit tennem, a kapca nagyon szorított, így hát el kellett fogadnom ajánlatát. — El is végeztem én az engem megillető munkát becsületesen. A négy mázsa gabonát ugyan megkaptam a munkám után járó fizetésként, de a szalmát megtagadta. Mondtam is neki, hogy még azt a kis szalmát ig elkívánja, ami munkám után kijár. — Hát én a puszta ágyban, deszkákon is hálhatok? Azt mondta erre, majd a télen menjek el hozzá, ad majd egy kötélnyit. — Gondoltam magamban — inkább égjen meg rajtad az egy kötélre való szalma, én bizony nem megyek el érte télidőben másfél kilométerre. — Igy bánt el velem Juhos Ádám azon a nyáron. Azt a jó világot sírják vissza a balgák, mikor az urak úgyszólván bagóért dolgoztathattak a prolival. Ha rájuk szorultál, hogy egy vagy két kocsi fát hozhassa haza az erdőből, két napig is scőrgőtt érte az elevátor csépléskor a füledbe. Ez volt nekik a jó világ. Nyomor, nélkülözés, munkanélküliség Az 1931-es esztendő nyomora ólomsúlyként nehezedett Nádszeg nincs telen földmunkásaira. A sok megpróbáltatás, nélkülözés mély barázdákat vont a családapák gondtaerhelt homlokára Az élet kezdett elviselhetetlenné válni. Az a kevés gabona, amit a 31-es év nyarán részesaratással megkerestek a földmunkások, nagyon sok helyen már karácsonyra elfo. gyott. Igy az 1932-es év januárjában már betevő falat kenyér sem volt a szegény ember asztalán. A liszt helyét felváltotta a kukoricaőrlemény. Szabóéknál a rakott tűzhely izzó felüle téré minden reggel morzsolt kukoricát szórtak, vagy nyers krumplit szeleteltek, hogy sütve elfogyaszthassák, ezzel csillapítva éhségüket. Főtt cukorrépa, sült és főttkrumpli, kuko rica-málén tengődött a szegény nép egyik napról a másikra. Ebben az időben terjedt el az a szólás-mondás hogy ,,ké' fő krumpli, feküdj le krumpli" ami azt jelentette, hogy reggel, délben, este krumpli volt sül ten vagy főtten. A szegény ember annyi pénzt sem tudott összekuporgatni, bármennyire is a fogához vert minden garast hogy egy vagy két koszos malacot tudott volna venni, mert a pénz nem melegedett meg nála s amúgy is rit kán került a házhoz. A szegény embert még a betegség ig sűrűbben látogatta, mint hívatlan vendég, sokszor benyomta az orrát a szegényes hajlékokba. A hiányos egyoldalú táplál kozás sok áldozatot követelt. Különösen csecsemők és gyermekek között aratott a halál. Két-három éves korában hunyta l

e örökre a szemét a gyerekek legtöbbje. Munka nem volt a Vásárúthoz tartozó Szihony majorban sem, mely a legközelebb esik a faluhoz, de nem volt a káptalani birtokon, Mácsonyáson sem, melynek akkor egy Müller volt a bérlője. E birtok jó egy óra járásnyira volt gyalog. Egy pár „benfentes" állandó munkás elvégezte a munkát, A vásárúti Popper- féle uradalomhoz, helyesebben bérgazdasághoz tartozott valamelyes erdőség is. A szegényember abban reménykedve, hogy tüzelőszükségletét egész évre erdőlléssel megkeresi, elment a főerdészhez szerencsét próbálni. De a kereket meg kell kenni, hogy jobban forogjon, a szegény embernek pedig nem volt mivel, igy hát erdőllés is csak silányon jütott. Nemcsak télen nem volt napszám, hanem a legnagyobb dologidőben is kénytelenek voltunk otthon ülni, mert a gyermek és női munkaerő olcsóbb volt és így azokkal végeztették a munkát. Igy hát napközben, ha összeverődtünk, végigültük az árokpartot, sokszor két sorjában ig és tárgyaltuk életünk sorsát, hogy hogy lehetne ettől a tétlenségtől megmenekülni. Persze a nagygazdák irigyelték a mi „jó sorsunkat". Ha arra mentek kifelé a határba, odaböffentették a kocsiról, „de jó dogotok van". — Mi sem maradtunk adósok a felelettel és odamondtuk: „Hát cseréljünk; Bíz Isten lefogyna rövidesen a koplalástól a zsíros hája." Esténként megint csak együtt voltunk; összegyültünk Pálfi Sándoréknál és hallgattuk Boris nénit, aki az "Űt" és a "Munkás című újságokból olvasott cikkeket a munkások harcairól, a sztrájkokról, a külpolitikai helyzetről és a Pártról. Ezek a felolvasások felvillanyozták az agyakat ég mélyen bevésődtek az emlékezetbe. Az összefüggéséket, • melyek fennálnak a dolgozók és kizsákmányolók között, felismerték az egyszer ű kétkézi munkások is. Mégis, merték azon módszereket, amelyekkel sikeresen lehet harcolni a kizsákmányolók ellen, de azt is megtudták, hogy egy olyan átfogó szervezetre van szükség, mely az egész harcot irányítani tudja, mely megalkuvás nélkül harcol az összes elnyomottak, kizsákmányoltak érdekeiért és ez a Kommunista Párt. KOVÁCS ISTVÁN. \