Uj Szó, 1952. január (5. évfolyam, 1-26.szám)

1952-01-01 / 1. szám, újév

6 II

J SZÖ 1952, Újév Az 1950-es év utolsó délutánját Zoltán teljesen egyedül töltötte. Albérleti szobájában rendbe hozta könyveit, iratait, úgyszólván számadást csinált mindarról, amit az elmúlt esztendőben végzett és úgy döntött, hogy újévtől már a szabók szövetkezetében fog dolgozni. A rendezgetés alaposan elfárasztotta, bizonyos fajta elégedetlenséggel töltötte el az a tudat, hogy az 1950-es esztendőben nem végzett figyelemreméltó munkát sem a Pártban, sem a szakszervezetben. Kint az utcán úgy érezte, hogy okvetlenül emberek közé kell mennie. Beszélnie kell barátaival, a vita hevében bizonyos problémák megvilágosodnak és könnyebben megoldást nyernek. így került a vacsora utáni órákban a Kovács-családhoz. Egy csomó régi ismerőssel találkozott ott. Valamenyien jókedvűek voltak é3 örömmel fogadták körükben. Bor, sütemény, gyümölcs volt a terített asztalon. A háziasszony éppen kávédarálót tartott kezében, most készült kávét főzni... Ez lett volna a szilveszteri vacsora méltó befejezése, mint a pont a mondat végén. Helyet foglalt s olyan jó érzés fogta el, mint a vándort, aki hoszszú, fáradságos gyaloglás után végre hazaérkezett. Valamennyi ismerőse, barátja akivel itt találkozott, becsületes, kötelességtudó dolgozó volt. Boldogan vette őket szemügyre. Itt volt a háziasszony, Kovács Kató, 37 éves lehetett, de a háború alatt annyi szenvedésen és megpróbáltatáson ment keresztül, hogy tiz évet öregedett A háború alatt, mint párttag elszántan harcolt a földalatti munkásmozgalomban. Munkáját rendkívüli körültekintéssel végezte, mégis 1944-ben letartóztatták. Marika lányát, az alig tíz éves gyermeket, az egyik szomszédasszony, egy lakatos felesége mentette meg a Németországba való elhurcolástól. Kovácsot hasonló sors érte, mint a feleségét, azzal a különbséggel, hogy őt még 1942-ben tartóztatták le. A család tagjai a felszabadulás után hetekig tartó kutatás-keresés után találták egymásra. Ezekről a sötét évekről a család most már nem beszél szívesen. Az volt az álláspontjuk hogy sokkal fontosabb teendőik vannak, semhogy állandóan a gyászos múlton rágódjanak. Kovács asztalos volt és a nemzeti üzemben, ahol dolgozott, ő vezette a pártIskolázás évét. Pontos, szigorú ember volt a szakmájában éppúgy, mint politikai munkájában. Kató, a feleS'Jge viszont népnevelő volt az asszonyok között. Rendkívül agilis volt, népnevelési munkáját nemcsak gyűléseken végezte, hanem a villamoson és a piacon is. Kató minden helytelen megjegyzésre reagált... Magyarázott, oktatott ... Ebbe a munkába sohsem fáradt bele. Az emberek, férfiak és asszonyok, sőt a gyermekek is szívesen hallgatták; egyrészt, mert érvei meggyőzőek voltak, másrészt mert hangjából a - munkásosztály iránti heves szeretete és ragaszkodása áradt. Ez a meggyőző hang mindenkiből , tiszteletet és megbecsülést váltott ki. Kató egyébként súlyosan vesebajos volt, betegségét még a fogházban szerezte. Mégis elragadóan vidám volt és úgy tudott mosolyogni a felszabadulás után, mint egy gyeremek. Anyja természetét örökölte Marika is, aki most már hatodik gimnazista volt. Pejlett, ragyogó és rendkívül intelligens teremtés volt. Teljesen szabad nevelésben részesült, oda járhatott és mehetett, ahová akart. Bizonyos dolgokban dönthetett, anélkül, hogy előzőleg megkérdezte volna szüleit- Miután a gimnáziumban a pionírok vezetője volt, a nyári szünidőre úgy határozott, hogy a pionírokkal elmegy egy hónapi brigádmunkára az Ifjúsági Vasútvonalra. Az iskolából hazajövet pzt úgy közölte szüleivel, mint aki bejelenti, hogy sétára indul. Mi sem volt nála ennél tremészetesebb. Marika teljesen önálló volt, könyvtárát maga válogatta össze. Aki azonban látta a könyveit, észrevehette, hogy Marika pontosan azt akarta, amit szülei akartak: a békét. — Legkedvesebb íróim Erenburg és Jilemnický — mondta ragyogó mosollyal és pajkos arcán két gödröcske jelent meg, amelyek vonzóvá és ellenállhatatlanná tették. Egyébként komoly volt, de e komolyságból többször kibújt a humor, mint szög a zsákból. A ma esti szilveszteri tréfának is Marika volt az értelmi szerzője... Palival együtt főzték ki a szülök meglepetésére. Természetesen a társszerzőről, Paliról is el kell mondanunk egyet mást, aki ezen az estén itt volt a feleségével és gyermekével vendégségben. Palit Zoltán ismertette meg Kovácsékkal, ő is asztalos volt és 48 utáni párttag. Pali a felszabadulás után rossz társaságba került és magatartása a szó legszorosabb értelmében passzív volt. Volt egy kis asztalosmühelye, ahol egy tanonccal és egy segéddel szorgalmasan dolgozott. Ezt a műhelyét rendkívül féltette és mert kiváló szakember volt, a gyönyörű bútorokat többnyire feketézőknek készítette, akiknek rengeteg pénzük volt. Mivel Pali nagyon megnyery modorú fiatalember volt, e jómódú ingyenélő családok gyakran meghívták egy-egy vacsorára, vagy ebédre és lassanként teljesen az ö befolyásuk alá került. Palá közönyös magatartása azért fájt Zoltánnak különösein, mert tudta, hogy a legnemesebb emberanyag. Erre vonatkozólag határozott bizonyítékai voltak. 1941-ben ugyanis, amikor találkozott vele Bratislavában a Luxor előtt, mint katonával, a következő párbeszéd folyt le köztük: — Szóval te is bevonulsz, — kérdezte. — Mit is tehetnék egyebet — válaszolta Pali közönnyel. — Tehát harcolni fogsz a Szovjetunió ellen?!... — Hogy én harcolni fogok a Szovjetunió ellen?... — ismételte felháborodottan és tiszta kék szeme a gyűlölet lángját Jövelte. — Soha! ... Esküszöm, hogy soha!... Hát mit képzelsz te, hogy saját szülőanyámra fegyvert fognék? ... Hát ilyen züllötnek nézek én ki ebben az egyenruhában? Tévedsz, — sziszegte halkan. — Sokan vagyunk, akik elhatároztuk, hogy soha, semmi körülmények között nem lövünk a szovjet katonákra. Inkább dögöljek meg itt a helyszínen, sem hogy fegyveremtől egyetlen szovjet véresepp is hulljon. Ez a párbeszéd és a hang, ahogy mindezt Pali mondotta, Zoltán emlékezetébe mélyen bevésődött. Ezért nem tudott abba belenyugodni, hogy barátja a reakciósok befolyása alá került. Erre a beszélgetésre nem egyszer emlékeztette őt. Pali viszont nem jött zavarba. Sőt büszkén hangsúlyozta, hogy mindaz, amit akkor mondott ma is érvényes számára ... csakhogy nem szabad el^ feledni, hogy a műhely se kismiska.. . Kemény vitatkozások zajlottak le közöttük, ahányszor találkoztak. De ezek a viták nem távolították el őket egymástól. Zoltánnak gondja volt arra, hogy Palit él ne veszítse szemelöl. Mident elkövetett, hogy végleges szakítás ne álljon be közöttük. Ezért megtette azt is, hogy születésnapján és nevenapján válogatott könyvekkel ajándékozta meg. így került Palihoz Solohov Csendes Donja, Kahntól a Nagy összeesküvés és Sztálintól a Leninizmus kérdései. A barátságnak ezt a kitartó hűségét Pali határozottan becsülte, amit legjobban az is bizonyít, hogy 1947 elején meghívót küldött Zoltánnak az esküvőjére. Pali felesége Rózsi, egy Svidník környéki szegény lány volt. Kenyerét varrással kereste meg. Kellemes megjelenésű fiatal teremtés volt. Házában nem tűrte a piszkot, elszánt ellensége volt a pornak, állandóan takarított és megszakítás nélkül törülgette lakásában a bútorokat. Pali életében az esküvő után állt be a döntő változás. Ez 1947 júniusában Péter Pál napkor történt, amikor Zoltán eljuttatta hozzá Fucsík „Üzenet az élőkhöz" című naplóját. Pali hosszú hónapokon át úgy olvasta ezt a könyvet, mint vallásos ember a bibliát. Elragadtatással beszélt Fucsík hősi magatartásáról, egyes részeit Rózsinak is felolvasta. Az asszcmy könnyezett és Pali büszke volt ezekre a könnyekre. De e könnyeken kívül semmi lényeges változás nem volt észlelhető Rózsi magatartásán. Palit viszont e könyv elolvasása után a februári események nem érték váratlanul. Izgalommal és óriási érdeklődéssel figyelte az események fejlődését és ezeknek hatása alatt tagnak jelentkezett a Pártba. Zoltán akkor tudta meg, e döntő lépését, amikor egy ízben célzást tett neki, hogy ideje lenne végre tagnak jelentkeznie. Pali akkor büszkén és gyözelemittasan húzta ki belső zsebéből pártkönyvecskéjét. Kiderült, hogy Kovácsék, akikkel Zoltán öszszehozta, voltak az ajánlói. Amint később bevallotta napokig vívódott önmagával, amíg végre ügy döntött, hogy „életével és munkájával harcolni fog a munkásosztályért". Ehhez az elhatározáshoz következetes maradt. Az elsők között volt, akik műhelyüket felszámolták és az elsők közé tartozott, akik késöb becsület tes munkájukkal megszerezték az élmunkáskönyvecskét. Rózsi csak jóval később, a csohisti „csoda" — eseményeknél tudta meg, hogy férje a munkásosztály élcsapatához tartozik. Zoltán pontosan emlékezett arra a jelenetre, mert az volt az első és utoleó komoly összecsapása Rózsival. Tavaszi langyos este volt, Rózsi ragyogó csészékben teát tálalt fel nekik, míg Pali ültében kissé hátra fordulva csavargatni kezdte a rádió gombjait. Egyszerre tisztán, érthetően a londoni adást lehetett hallani. Az angol bemondó éppen olyan aljas módon, mint Amerika hangja a következőket mondotta: „Leh«£ ugyan, hogy a csihosti kereszt egy bizonyos szerkezet révén mozdult meg, de az a tény, hogy egyáltalában megmozdult azt bizonyítja, hogy Csehszlovákia népe nyugat fele tekint..." Amikor az angol adás ezt bemondta, Pali éppen egyet hörpintett teájából. Ára« azon nyomban, mint akir.ek az undortól és felháborodástól összeszorul a torka, egyetlen kontyot sem bírt lenyelni és a szájában lévő folyadékot megvetéssel kiköpte. A folyadék széjjel fröccsent a vadonatúj szőnyegen, amelyet egy hónappal ezelőtt vásároltak. Rózsit e látványra valóságos dühroham fogta el, Ordított, gorombáskodott. Zoltán csitítgatni próbálta, de mindez nem használt, sőt most dühe elléne fordult. Szemrehányást, tett neki, hogy rossz útra tereli Pait, mert folytonosan azokat a könyveket bújja, amelyekkel ö ajándékozta meg. Zoltán a szóáradattól a legnagyobb zavarban volt. Pali válaszolt helyette. Rendkívül fegyelmezetten azt mondotta feleségének, ha neki nem fáj az, ha nem háborítja fel az a tény, hogy a londoni rádió bemondója ily szemérmetlenül rágalmazza a csehszlovák dolgozókat és ilyen nyíltan dróton rángatott figurának tartja a csehszlovák népet, akkor ez nagyon lesújtó és szomorú... De ő, mint öntudatos munkás megvetéssel utasítja vissza ezt a tisizteletlenséget és szemtelenséget az egész csehszlovák nép nevében. A fiatal asszony könnyezett, sápadozott. Ilyen dühösnek és elszántnak még nem látta férjét. Később keserves sírásra fakadt, azzal mentegetődzött, hogy ő csak egyszerű asszony, nem tanult,* mert nem volt módjában tanulni és nem szép Palitól, hogy idegen emberek előtt így megszégyeníti. — O nem idegem, ő a barátom és elvtársam, — mutatott Pali Zoltánra büszkén, kinyújtott kézzel. Akkor azon a tavaszi estén határozták el közösen. hogy Rózsit munkába veszik. Zoltán azt ajánlotta, hogy Kovács Katóval kell gyakrabban összejönnie. így is történt, Kató komolyan kezdett Rózsival foglalkozni. Először moziba.' színházba jártak együtt, majd a fontosabb bevásárlásokat is közösen végezték. Végül Rózsi a legcsekélyebb dologban is csak úgy tudott dönteni, ha előzőleg Katóval beszélt és kikérte tanáosát. Kató a gyűlésekre is magdal vitte már. Elválaszthatatlan barátnők lettek. Amikor Rózsinak kislánya született, Katónak nevezte el. Érthető ilyen körülmények között, hogy a két család a Szilveszter estét együtt töltötte. A két asszony alapos megfontolás után ügy döntött, hogy újév után egy üzembe mennek dolgozni. Már intézkedtek arról is, hogy a kis Katót egy gyerekotthonban elhelyezzék. Ezzel a közléssel akarták férjüket meglepni ezen a szilveszteri estén. Marika és Pali közös megegyezéssel ugyancsak szilveszteri meglepetést tartogattak. Zoltán mit sem sejtve, hogy itt valami készül, Kovács elvtárssal eppen arról beszélgetett, hogy az utcán elszórt amerikai mogyoróhéjak eszébe - juttatják a hajdani keesrves munkásnapokat, amikor az éhség arra kényszerítette őket, hogy rágcsálják ezeket az olcsó magvakat. ^ — Bizony — sóhajtott Pali tűnődve, ráncos homlokkal. De Marika szokatlan módon heves, fiatalos izgalommal, hirtelen minden átmenet nélkül, mint aki nem bírja magában tartani a szót Pityukáról, a „jó szomszédról", arról az ingyenélöröl kezdett beszélni, aki ázt hiszi, hogy az egész világot becsapja. Miközben beszélt folyton a

z óráját figyelte. Erről a „jó szomszédról" Zoltán már többízben hallott és mindig valami rosszat, lesújtót Éppen arra gondolt, hogy milyen képe is lehet ennek a Pityukának, aki ezt a gúnynevet Marikától kapta. Akaratlanul is egy korcs, sápadt, vézna, ellenszenves alakot látott maga előtt. Nos, Zoltán mindenben tévedett, csak abban nem, hogy Pityuka ellenszenves. Egyébként hatalmas szál ember volt Pityuka, óriási lábakkal, kezekkel felszerélve, arca pedig olyan volt, mint egy úritök nagyságú paradicsom. Piros volt, majd kicsattant az egészségtől. Amikor bejött szája sarkán fölényes, ravasz mosoly játszadozott. Később Zoltánnak el kellett ismernie, hogy ez a mosoly se ravasz, se fölényes nem volt, egyszerűen azért mosolygott ilyen sunyin, mert nem merte föghíjas száját kinyitni. Fogorvoshoz pedig azért nem járt, mert nem volt hozzá bátorsága. Pityuka, amilyen hatalmas és erős volt, olyan gyáva Is volt. Az első öt percben ez volt Zoltánnak az első benyomása róla. Továbbá azt is észrevette, hogy amint Pityuka belépett, Marika egy intésére, Pali a konyhába távozott. A megszokott udvarias kézfogás után Pityuka első dolga az volt, hogy megnézte az óráját, majd gyorsan a rádióhoz lépett és igazítani kezdte a gombokat. — Ne haragudjanak, mondta szemérmesen, — nagyon érdekelnek a koreai események. — Csak tessék, tessék... vágott közbe Marika meglepő udvariassággal. Egy perc és a szobában csönd lett. A rádió ugyanis olyan dolgokat mondott, olyan realisztikusan tárta fel Pityuka szennyesét, hogy az szinte bűzlött. Ezeket mondotta: „ .. .Nem akarjuk megnevezni, hogy kiről van / sző, mert az illetőnek kelemetlenségei származhatnának, ezért egyszerűen Pityukának fogjuk nevezni. Az ő ténykedése példája lehetne mindazoknak, akik elősegítik a „szabad" országok útját a végső győzelem felé. Pityuka óriási szolgálatokat tett a demokrata pártnak az első választások során, amikor korcsmájában meggyőzően agitált a demokraták érdekében. El kell ismernünk, hogy Pityuka taktikával dolgozott. Nemcsak a demokkrata pártnak tett szolgálatot, hanem sajátmagának is, mert a vendégek, akik hallgatták öt, több stamperilt rendeltek, amelyekben — mi tagadás — volt egy kis folyadék a vízcsapból is. Nem szabad elfelednünk, hogy Pityuka amellett, hogy szereti a pénzt, humánus lélek is, nem akarja, hogy vendéged azonnal lerészegedjenek az erős italtól. ,— Pityuka, bár példás ember — folytatta a rádió — mégis vannak hibái és ezekre a hibákra rá kell mutatnunk. Nagyon rosszul esett nekünk az, hogy a koreai harcok megindulásakor, amelyeket mi nagy és komoly figyelemmel kísértünk, Pityuka az első hetek kudaroainál azonnal hitét vesztve, rögtön kapcsolatokat keresett a szomszédjaival, a kommunistákkal. Ott pedig mellét verve állandóan hangsúlyozta, hogy ő mindig szocialista volt. Nos, Pityuka nagyon rossz helyen verte a mellét, mert szomszédja egyetlen szavát sem hitte el. Ezt a helyzetet még súlyosbbitotta, hogy amikor megtörtént a fordulat a koveai partraszállás alkalmával, Pityuka felettébb ostobán viselkedett. Fölényesen kezelte újrya szomszédait, nem járt be többé hozzájuk, hűvösen köszöntötte őket a lépcsőházban, szóval igen gyanúsan viselkedett. Éppen ezért most az új esztendő küszöbén felhívjuk Pityuka figyelmét arra hogy legyen óvatosabb. Helytelenítjük továbbá azt is, hogy Pityuka ma, Szilveszter estéjén amikor Mac Arthur szerencsétlen seregei lóhalálban futnak, ö egy neki meg nem felelő társaságban hallgatja adásunkat Végül is ismernie kellene azt az egyszerű szabályt, hogy mondanivalónkat jobb titokban hallgatni és ugyancsak titokban kell továbbadni a megfelelő személyeknek. Tapasztalatból illene tudnia, hogy a suttogó propaganda sokkal hatásosabb, mint a nyílt rágalmazás. Mindezt figyelembe véve Pityukának azt ajánljuk, hogy minél előbb szedje a sátorfáját és igyekejtóék egy más házban a boltot nyitni. A rádió ezután még valamit makogott angolul, ezután az adás megszűnt. Pityuka egész idő alatt összeroskadva ült. Piros paradicsom arca belesápadt a hallottakba és mint, aki önmagához beszél kétségbesetten és tanácstalanul csapta össze hatalmas párnás tenyereit, majd sóhajtva tört ki belőle a panasz:—Istenem, mit tegyek, csak most fizettem ki a korcsmai berendezésért 120.000 koronát. — ""Döbbenetes mély csönd fogadta Pityuka fájdalmas sóhaját Akkor, abban a félreérthetetlen csöndben döbbent rá arra, hogy elárulta magát és hogy áldozatul esett a szilveszteri tréfának. Mint komor, megvadult bika úgy nézett körül a szobában. Rossz fogait vicsorgatva hatalmas öklével hirtelen az asztalra csapott és szinte bömbölve ordította: — Ki tette... KI merészelte ezt velem megtenni... Fagyos, ellenséges csönd volt újra a válasz. Amikor azonban ismételten rá akart csapni az asztalra, Kovács izmos kezével a levegőben kapta el öklét s fojtott gyűlölettel mondta neki: — Az én asztalomat ne üsd, mert ez az én munkám, becsülettel dologoztam rajta. Pityukát ez a szorítás kijózanitotta. Gyámoltalanul nézett körül és szégyenében dadogva kérdezte: — Miér

vt tették ezt? Ekkor állt fel Marika és válaszolt neki: — Azért, mert a békéért harcolunk s le kell lepleznünk minden ellenséget. Vegye tudomásul, mindenki ellenségünk, aki nem dolgozik, aki nem segít hazánkat építeni. Ezért rendeztem ezt így. En írtam a szöveget is. És Pali mondta be a mikrofonba, amely a rádióhoz van kapcsolva. Azt akartam, hogy ma este lássa úgy magát végre, ahogy mi látjuk magát Azt akartam, hogy egyszersmindehkorra gyógyuljon lei végre a koreai betegségéből. Azt akartam, hogy dolgozni menjen. Bányáinknak, üzemeinknek, szüksége van ilyen kezekre. Mi békét akarunk, mi építeni akarunk és nem türhetjük azt, hogy ilyen nagy és erős ember, mint maga a korcsmában lézengjen, és lesse e ellehségeink rágalmazó híreit. Ezért tettem ezt. Jogoik volt ezt megtenni, mert fiatal vagyok, tanulni, dolgozni és építeni akarok. A szenvedésekből nekem már elegem volt... És most menjen innen. De azonnal. Látná sem akarom magát, amíg dolgozni nem fog. Az utolsó szavaknál Marika keservesen sírva fakadt, fiatal bájos arcát könyzápor mosta A nagy darab ember nem bírta a fiatal lány könnytől fénylő nyílt tekintetét. Feje lekonyult és bizonytalan léptekkel. mint, akit fejbe kólintottak, indult kifelé. Akik benn maradtak, abban a pillanatban egymásra néztek és valamennyien érezték, hogy szívük egyazon ütemben dobog, ver és a béke iránti szeretet az, amely őket összefűzi és amely őket ezen a Szilveszter n összehozta. Zoltán ugyanakkor azt is érezte határozottan, hogy ennek a szeretetnek harcos és forró neve az, amely őket a világ nyolcszáz milliós béketáborának hőseivel, a szovjet emberekkel mindörökké összeforrasztja. SZABÓ BÉLA.