Uj Szó, 1952. január (5. évfolyam, 1-26.szám)

1952-01-01 / 1. szám, újév

i 1952, Üjév kásleoel // UJSZ0 k íri á k. uviRctsieoeiezomK. irja \ cÁ qótfmaLdi úléa&L tčľii nzgj^edik éohidz ukwíézl Magunk mögött hagytunk ismét egyéves eredményes munkát. Ismét előbbre jutottunk egy fontos szakasszal nagy országépítő munkánkban, amelyet hazánk szociális gazdasági és társadalmi rendjének mielőbbi győzelmes felépítéséért folytatunk. Most azonban, amikor pontot tettünk az 1951-es év, a gottwaldi ötéves terv harmadik évének végére, kell, hogy alaposan kiértékeljük eddigi eredményeinket. Kétségtelenül nagy eredményeket értünk el eddig is országépítö és társadalmunkat átépítő munkánkban. Ugyanakkor azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni hibáinkat sem és nem volnánk becsületes, jó dolgozói országunknak, ha a sikerek mellett nem vennénk figyelembe saját hibáinkat és nem igyekeznénk azokat kiküszöbölni. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az 1951-es év építő sikerei sokkal inkább előbbre lendítettek bennünket, mint az előző évek. Fejlődésünk minden vonalion észlelhető. Az iparban, különösen a nehéziparban nagy fejlődést értünk el. Megkezdtük a hatalmas HUKO kohókpmbinát építését Keletszlovákiában, amelynek iizembehelyezése hathatósait növelni fogja hazánk gazdasági erejét. Nehéziparunk alapját képező széntermelésünk folyamatos tervteljesítéséért szintén megtette kormányunk a szükséges intézkedéseket és az osztrava-karvini szénmedence termelése alapos átszervezés után felfelé ívelő termelési eredményeket mutat. (Többi szénbányáink és ipari üzemeink is igyekeznek követni az osztrava-karvini szénmedenoe legújabb termelési módszerét. Ipari dolgozóink munkalendülete újabb és újabb kötelezettségvállalásokban jutott kifejezésre. A termelési eredmények fokozásához nagyban hozzájárult az, hogy üzemeinket gyakran meglátogatták a szovjet sztahanovisták, akik átadták munkamódszereiket és tapasztalataikat. Örvendetes és biztató jelenség az is, hogy a női munkaerők száma egyre szaporodik a termelőmunka minden szakaszán. Egyre több és több női dolgozónk érti meg és méltányolja, hogy a nők munkája a termelés minden szakaszán fontos és nélkülözhetetlen. Nemcsak az ipari termelésben értünk el hatalmas eredményeket, hanem a mezőgazdasági termelésben is. Az Egységes Földműves Szövetkezetek számbelileg a földterület szempontjából is egyre növekednek. Egyre több kis- és középparaszt lép be a szövetkezeti társas termelésbe. A már meglévő szövetkezeteink tovább szilárdulnak és fejlődnek. Az egyes traktor- és gépállomásaink jó munkamegszervezéssel kiváló eredményeket értek el, különösen ott, ahol a traktorállomások vezetői és dolgozói megértették a szovjet mezőgazdasági tapasztalatok és munkamódszerek elsajátításának fontosságát és hasznosságát. Az állami birtokok fejlődése sem állt meg, itt is örvendetes fejlődés jeleit tapasztalhatjuk. Mindezek az eredmények azonban arra köteleznek minket, hogy egy percre sem álljunk meg a szocialista fejlődés útján, hanem kellőképpen értékelve eddigi eredményeinket, használjuk fel az eddig jól bevált termelési tapasztalatainkat és még fokozottabb mértékben vegyük át a szovjet dolgozók, a szovjet sztahanovisták munkamódszerelt. Ezeknek alapján még inkább fokozhatjuk a termelőmunka eredményeit nemzetgazdaságunk minden szakaszán. így kell cselekednünk életszínvonalunk fokozatos emelkedése, szocialista építésünk, békénk és biztonságunk érdekében. További feladatok várnak ránk hazánk felvirágzása és kiépítésének meggyorsítása szempontjából többek közt a népnevelő munka terén is. A népnevelő munkát ki kell szélesíteni és igyekezni kell bekapcsolni az üzemek, a gyárak, traktorállomások, állami gazdaságok és szövetkezeti gazdaságunk vezetőit is, hogy necsak parancsokat osztogassanak, necsak a hivatalban fejtsék ki működésüket, hanem foglalkozzanak a dolgozók gyakorlati nevelésével is. Ez csakis úgy érhető el, ha az üzem vezetői egybeolvadnak a dolgozó tömegekkel a munkalendület hatalmas fokozása érdekében. Csak az az üzem érhet el jó termeléjsi eredményeket, amelynek vezetői és dolgozói közt meg van az elvtársi együttműködés és a dolgozó látja a különbséget a régi kapitalista és a mai szocialista üzemvezetés között. A dolgozókba egyre inkább be kell vinni azt a tudatot, hogy ma saját magunknak építünk, saját magunk és gyermekeink boldogabb jövőjéért termelünk és hogy ma a termelőeszközök a dolgozók tulajdonát képezik. Ebben a tudatban a munkás önkénytelenül is eredményesen dolgozik munkahelyén, hiszem ma már nem a mások hasznáért dolgozik, hanem saját életének szebbé és jobbá tételéért indul ja p ró Inapra munkába. Az üzemvezetőségek csakis így irányíthatják helyesen az építőmunkát, mert bürokratikus parancsolgatásokkal csak elszakadnak a dolgozóktól. Az új tervévben még nagyobb meggyőző munkával kell átállítani mezőgazdaságunkat a. szociális nagyüzemi termelésre, A közellátásban előforduló nehézségeink ugyanis onnan származnak, hogy az ipari termelés fejlődésével életszínvonalunk és életigényeink rohamosan megnőttek, ugyanakkor azonban mezőgazdasági termelésünk valójában még mindig hátul kullog. Míg az ipari termelés a szocialista szektor alapján termel, addig mezőgazdaságunkban » szocialista szektor még mindig csak a földterület 25 százalékát dolgozza meg. Mezőgazdaságunk további feladata tehát behozni ezt az elmaradást. Ismerve a kapitalista mult nyomorúságos életkörülményeit és ismerve mai életünk nagyszerű eredményeit, mjir előre látjuk ragyogó jövőnk, szocialista életünk verőfényes holnapját. Azzal a biztos tudattal lépjünk át az újesztendő küszöbét, hogy a gottwaldi ötéves terv negyedik évének termelési tervét nemcsak teljesítjük, hanem Igyekezni fogunk azt minden vonalon túl is teljesíteni. Ezáltal elérjük hazánk szocialista felépítését, megteremtjük dolgozó népünk szebb és jobb életét és vele együtt megszilárdítjuk a tartós világbéke előfeltételeit. FARKAS KÁLMÄX, a munkásszerkesztő tanfolyam hallgatójafléi szabad esztendő távlatából tekintünk vissza a múltra Szomorú emlékeket idézek most, az 1952-es új esztendő küszöbén, de úgy érzem, hogy szólnom kell azokhoz, akik már elfelejtették a kapitalista mult szenvedéseit. A kapitalista rendszerben a dolgozó ember akkor került a legválságosabb helyzetbe, amikor megrekedt va munkanélküliség posványos kátyújában, ne

m táplálhatta, nem gondozhatta családját, az éhség marcangolta és elkeseredett gyűlölet támadt benne a kizsákmányolók ellen, akik jólétben dőzsöltek. Ez a gyűlölet gyakran olyan méreteket öltött, hogy az elszánt proletárok a sztrájkok idején nekirtientek a csendőrszuronynak is. Veszteniök nem volt mit, viszont győzelem esetén lélekzethez jutottak és újabb harchoz gyűjthettek erőt kizsákmányoló] k ellen. 1945, országunk felszabadulása óta a hatalom a munkásosztály kezébe került, minden dolgozó megélhetése biztosítva van. Fejlődésünkben csak az jelenthet akadályt, ha mi dolgozók nem teljesítjük bmsületesen kötelezettségeinket, amelyeket a szocialista építés mindannyiunkra rótt. Ha Feladatainkat nem teljesítjük, életszínvonalunk igényeivel nem tarthat lépést a fejlődés irama. Önkritikát kell tehát gyakorolnunk és ahelyett, hogy a felmerülő nehézségeinkért a rendszert, vagy kormányunkat hibáztatnánk, állapítsuk meg, hogy rajtunk, dolgozökon múlik, mennyire látjuk el önmagunlcat a rendelkezésre álló javakkal. Hogy konkrét példával éljek, számolok a saját tapasztalataimról. A mult rendszerben én magam is bekerültem a munkanélküliség posványos kátyújába és család árunál, feleségemmel és hét apró gyerekemmel 12 hosszú éven át csak bizonytalan alkalmi munkából éltünk. Sok álmatlan éjszakát virrasztottunk át a hideg, fűtetlen szobában, mert fáról vagy szénről álmodni sem lehetett. Fával csak úgy tüzelhettünk, ha az asszonyaink elmentek 5—6 kilométer távolságra az erdőbe és a kerülő megengedte nekik, hogy összegyűjtsenek egy kis száraz rőzsét a földről. Erre a ró'zsegyűjtésre is ráfizettek sokszor, mert a kerülő az erdő tulajdonosától való félelmében, vagy néha rossz kedvében gyakran ledobta az asszonyok hátáról a rőzsecsomőt és nagy diadallal bevitte a méltóságos gróf úrhoz. Mi, családapák, tízezrével csatangoltunk céltalanul a lucskos, vagy poros országútakon, csak úgy gyalogszerrel Bratislaváig, Magyarbélig, vagy még tovább. A magyarbéli községházán 75 családos munkanélkülit tartottak nyilván és" ha csak háronvnégy gyermeket számolunk fejeAJtént ezekben a családokban, akkor is háromszázan felül volt azoknak a száma, akikről semmiféle gondoskodás nem történt. Még élénken emlékezetemben van, hogy a válságos évek egyik karácsonyelötti hetén a 75 családos munkanélküli kiment a községháza elé valamilyen szükségmunkát kérni, hogy legalább száraz kenyeret adassunk gyermekeinknek. Célunkat annyiban értük el, hogy a községi tanács karácsonyi segély címén két napi szükségmunkát szavazott meg árkolás, vagy útjavítás formájában. Természetes, hogy kiszabott munkát kellett érte végezni, de még ezért sem kaptunk készpénzfizetést, hanem csupán 20 Kés értékű blokkot, amelyet csak a fogyasztási szövetkezetben lehetett beváltani bizonyos meghatározott árura. Volt még egy „nemes" határozata a magyarbéli községi tanácsnak és a jegyzőnek. Kiadták az engedélyt a községben való koldulásra. Ez volt csak a keserves kenyér! Kétszer-háromszor össze is koldultunk vagy 3—400 koronát, de ebből csak 75—80 korona jutott egy családos munkanélkülire. Emlékszem egy Belovics István nevű ifjú elvtársunkra, aki évekig csatangolt Csehszlovákia országútjain munkanélkül és végső elkeseredésében felakasztotta magát a pozsonyi Ligetfalu egyik fájára. De hány ilyen Belovics pusztult el a régi korhadt, kapitalista rendszer alatt? Az ilyen szomorú emlékű időket ki sírná vissza? Pedig hallani még itt-ott elégedetlenkedőket, akik olyan dolgokba kapaszkodnak bele, hogy miért nem adhat a kormány azoknak karácsonyi pótlékot, akik 3.500 koronán felül keresnek. Az ilyen egyének vagy nem olvasnak újságot, vagy ha <slvasnak is, szándékosan félremagyarázzák Zápo

točky elvtárs szavait, amikor igazán emberségesen és nyíltan megmondja, hogy ma már nincs szükség arfelmiMak a wetek / Jól emlékszem arra a 15 év előtti Szilveszter-estére ma Fiatal iskolásgyerek voltam még akkor. Anyámmal együtt látogatóban voltunk nagy szüleimnél. Odakint havazott. Fagyos szél kavarta a havat a homályba vesző utcákon. Félfüllel hallgattam az öregek beszédét, anyám fiatalos, halk hangját. A vasútnál, ahol apám alkalmazásban volt, akkoriban be volt vezetve az úgynevezett „sorolás". Ez abból állt, hogy a vasúti munkások egy hónapban csak bizonyos előre megállapított munkanapokat dolgozhattak le. Rendszerint 10 jrfapot. Főleg a téli hónapok idején volt a „sorolás" bevezetve. Még annak a lehetősége Is ki volt zárva, hogy alkalmi mezőgazdasági munkával jusson a szegényember egy kis mellékkeresethez. Ugyan melyik kulák alkalmaz télen gazdasági cselédet? Ebben a decemberi hónapban is csak 10 napot dolgozott apám. Édesanyám éppen arról beszélt, hogy a 150 korona havi fizetést, amit apám ma hozott haza, a legjobb akarattal sem lehet ügy beosztani, hogy mindenre teljék. Nagyanyám buzgón bólogattfft ráncos öreg' fejével, ö is elpanaszolta, hogy zsugorgatott hetek óta pár koronát arra a célra, hogy legényfiának a szilveszteri mulatságra meglegyen a belépődíja. Az öreg anyókák lassan .Szállingózni kezdtek a templom felé, szilveszteresti ájtatosságra. Fekete nagykendöbe bugyolált alakjuk, amiből csak hidegtől liláracsípett orruk hegye látszott ki, megnevettette gyermeki képzeletem. A félig befagyott ablaküvegen keresztül az az öreg nénik olyan groteszk alakot mutattak, mint valami bábszínház figurái. Az udvar kapuja hangosan becsapódott. Valaki bejött. Veszett ugatással rontott a Sajó a betolakodóra. Nagy nyekkenéssel bukott hátra a kutya, amikor a megfeszülj lánc nyakörvénél fogva visszarántotta. A nagy lármára nagyszülérr^ kinyitotta az ajtót. Elkergették a kutyát, — a vendéget betessékelte. A szomszédasszony volt. Beteges külsejű, sápadt öregasszony. Még nincs túl az ötvenen, de a sok gond, nyomorúság idő előtt megvénítette. Beesett fekete karikákkal övezett könnyes szeme pár perccel ezelőtti sírásról tanúskodott. Nem fogadta el a felkínált széket. Sietve, szemmel láthatóan restelkedve, színtelen hangon beszélt. Pénzt kért kölcsön. Nem sokat. Mindössze 20 koronát. Szegényember házánál azonban Akkoriban 20 korona is olyan összeg volt, amit nagyon meg kellett gondolni, mire fordítanak. Nagyanyám sajnálkozva, tehetetlenül tagadta meg a szomszédasszony kérését. Nagyon megesett a szívem a szegény asszonyon, aki lehorgasztott fejjel ment el. Színehagyott házi vászonból készült ruhájában, foszladozó nagykendőjével a fején, csüggedt arckifejezésével valóban nagyon szánalomraméltó volt. Férje, akit a nyomorúság brutálissá, iszákossá tett, szinte naponként ütlegelte. Édesanyámra pillantottam. Arcán észrevettem, hogy öt is nagyon elszomorította a dolog. Láttam, hogy nagyon töpreng valami fölött. Nehezen indyit meg a beszélgetés a hosszúra nyúlt csend után. A meztelen nyomorúság láttára elmegy az emberek beszélő kedve. Pár elejtett szó után azonban elszállt a nyomott hangulat. Kiderült, hogy nagyanyámnak is van' a ládafiában elrejtve két gyűrött tízkoronása. Az egyiket nehéz szívvel előhozta. Anyám is kivette kebléből féltve őrzött kopott pénztárcáját, amiben a már előbb említett 150 koronát, apám havi fizetését őrizte, ö is kiI vett belőle egy tízkoronást, aztán gondosan visszarejtette előbbi helyére. A két tízkoronást nekem kellett átvinnem. Soha ezelőtt olyan örömme! nem teljesítettem & nagyoktól kapott parancsot, mint ez esetben. Fejembe nyomtam a sapkám, máris kint voltam kapun. Jobbkezemben győzelmi zászlóként lobogtatta a szél a két pénzdarabot. Lélekszakadva rontottam be az ajtóin. Kishíján orrabuktam a magas küszöbön. A /koromsötét hideg konyhán áthaladva — faluhelyen ugyanis télire rendszerint a belső szobában tanyázik a család — veszekedés zaját hallottam. Ahogy benyitottam a szobába, hirtelen abbamaradt a kiabálás. Mély csönd lett. Olyan csönd, amiből a látogató azonnal észreveszi, ha valahová rosszkor kopogtatott be. Én azonban megváltóként, a húsa korona hatásának biztos tudatában léptem be. Átadtam j a pénzt az asszonynak azzal, hogy anyám küldi. Először azt sem tudta, mit csináljon vele, majd sírva nyújtotta oda a sarokban elcsüggedt arccal üldögélő fiának. Az ember felemelt ökle, amellyel belépésem pillanatán ban az asztalra akart sújtani, lenül hanyatlott le. A napokban találkoztam ezzel a legénnyel. Illetve most már nem legény. ' Családos ember. Egy kislány, meg egy fiú boldog apja. Felesége fiatal parasztasszony. Olyan, akiről azt szokták mondani, hogy igaz tűzről pattant menyecske. Olyan tisztaságot tart a ház körül, hogy csak úgy ragyog. Az utcán találkoztunk. Meghívott magukhoz: — Nézzem meg a házuktáját. Az udvaron mindenütt rend, tisztaság. Látszik, hogy gondos kezek ügyelnek fel mindenre. Rengeteg tyúk, liba, kacsa lábatlankodik körülöttünk. Az ólban egy fejőstehén kérődzik. Az udvar végén a disznóól előtti ketrecben egy kétmázsás hízó dörgölődzik. Elkülönítve tőle egy soványabb. — Ez lesz a tartalék jövőre — mutat a soványabbik felé a gazda. — Az állatállomány többi része a közös istállóban van. A szobába tessékel. Itt is új hálószoba-bútor. Az ablakokon csipkefüggöny. Bor kerül az asztalra. Beszélgetni kezdünk. Egy év óta a III. típusú szövetkezet tagja. Feleségével együtt dolgozik a szövetkezetben. Azelőtt a II. típusban dolgoztak. Fizetésükből vették az új \ berendezést. A két gyerek iskolába jár. — Jancsika most jár a ül. gimnáziumba, — mondja a gazda. — Lehet, hogy agronómus lesz belőle. A kislány első polgáriba jár. Az asszonyka is bele-bele szól a beszélgetésbe. A házaspár minden szavából a megelégedettség hangja cseng. Olyan emberek beszélnek így. akik megtalálták életük célját. Boldog emberek. A régi világra terelem a beszélgetést. Az ember arca elkomorodik. — Pokol volt akkor az életünk, — mondja. Jobb arra az időre vissza sem gondolni. Szüleimet megőrölte a sok nyomorúság. Felőrölték magukat. Mindketten meghaltak még a felszabadulás előtt. — Nekünk és gyermekeinknek erős lendületet ad a mult szenvedéseire való emlékezés, — folytatja és magasra emeli poharát. — Nagyobb lendületet ahhoz, hogy felépítsük új életünket, amelyben mindenki boldogan él munkája gyümölcséből. Ez az élet egyre biztatóbban tárja ki előttünk kapuját. Gál László ra, hogy karácsonyi pótlék formájában szociális segélyt nyújtsanak a legtöbb dolgozónak. Az állam nem dobálhatja ki a pénzt fölöslegesen és amíg teljesített munkával nem nyújtunk ellenértéket, addig a karácsonyi segély formájában kifizetett pénzre nincs árufedezet. Mennyivel bölcsebb, ha a sok milliárd koronát inkább nehéziparunk további beruházására és kiépítésére fordítja kormányunk, hiszen így még hamarább el tudjuk látni könynyűiparunkat a legkorszerűbb gépekkel és kitermelhetjük azokat az árucikkeket, amelyeket ma már minden dolgozó be tud szerezni. így kell^a kormány határozatára tekinteni és így kell értékelnünk mai szabad és gondtalan életünket. SZIGETI JÓZSEF munkáslevelezö. Magyarbél