Uj Szó, 1952. január (5. évfolyam, 1-26.szám)

1952-01-05 / 4. szám, szombat

SZOVJET EMBER k KOMMUNIZMUS NAGY ÉPÍTKEZÉSEIÉRT Az 1951-os év a Szovjetunióban az iskolai épületeik építésének éve volt. Osak az orosz federatív köztársaság területén 1951-ben 1860 iskolaépületet építettelt, amelyeknek legtöbbjét az idei iskolaév kezdete előtt fejezték be. Ez újabb bizonyíték arra, hogy gondoskodik a szovjetkormány és a Kommunista Párt a fiatal generációról. Ezen sorok szerzője egy moszkvai iskola igzagatónője, aki ott 1951-ben kezdett tanítani. Az iskolát Moszkva nyugati részén építették, ahol az utolsó évek alatt egész városi kerület keletkezett. Lakóházak, gyermekintézetek, áruházak és klubok nőttek itt ki. Az Iskola épülete jó világos és levegős. Tágas osztályai, előadóterme- tornaterme, széles lépcsőháza és szép folyosója van. Külön helyiségek szolgálnak tanulás utáni játékra. Az iskolai helyiségek tökéletesen felszereltek. Az Iskola fennállásának elsff évében szép könyvtárat kapott 10.000 kötet könyvvel. ősszel az iskola épülete körül nagy ligetet létesítették, melyben jövő tavasszal szép virágok fognak virítani és fiatal gyümölcsfák fognak zamatos gyümölccsel kedveskedni a gyermekeknek. AGRIPPINA GRIŠINA. Nyiko Arosidze lekászolódik a lóról, odaköti a kerítéshez és indul * befelé a házba. A kitárt ablakon át élénk sürgés-forgás zaja hallatszik, lakomára készülnek: Miko Curcumija kisebbik fia, Szergó, hazajött szabadságra. Feketeszemű fiúcska ül a lépcsőn. Mindkét kezében egy-egy fürt hatalmas feketeszölő, egyenként szedi róluk a szőlőszemeket. Ilyen kisfiú volt Miko Curcumija is, amikor Arosidze megismerkedett vele. Miko akkoriban töltötte be a hatodik évét, Nyiko pedig a tizenkettediket. Azóta száztíz év telt el. Miko Curcumija ott üldögél az őszibarackfa árnyékában. — Hogy pontosan eszünkbe jusson régi telkednek a fekvése! — mondja Nyiko, felemelve a kupica pálinkát. — Ma feltétlenül meg kell találnunk az elrejtett hordócskát! Miiko elgondolkozva rajzolgat botjával az utacska homokjába. — Itt állt házam — mondja Curcumija —, itt folyt a patak ... ... Az, amit az öregek emlegettek, negyven évvel ezelöct történt, amikor a patak mellett nőtt eperfára még senki sem mondta volna, hogy öreg. A környező földek akkoriban mind Iraklij Gabliánynak, a dús lakomákat kedvelő hercegnek a tulajdonában voltak. Régi szokás errefelé Grúziában, hogy kisgyermek születésekor elásnak a földbe egy hordó bort s ott annak kell maradnia az ünnepelt nagykorúságáig, vagy esküvőjéig. Mikor Iraklij herceg tudomást szerzett arról, hogy Curoumija családjában megszületett a nyolcadik fiú, magához hivatta Mikót. A herceg éppen palotájában lakmározott vendégeivel — ott, ahol ma a kolhoz klubja áll. — Szeretem a jó munkásokat — mondta Gabliány az előtte álló Mikónak. — Sok, sok éve dolgozol nekem s ezt meg akarom neked hálálni! Nyolcadik fiad születésének az örömére bort ajándékozok neked a pincémből. Ásd el ezt az ajándékot, hadd őrizze a föld egészen addig, jníg a fiad nem lesa,*,.* a kfflffig. Az efoejtétt kotdéodakacsintott vendégeire —... ennek a földnek a kormányzója. Curcumija lábaihoz egy hordócskát gurítottak a szolgák. A vendégek ezt látva nagy hahotára fakadtak. Mikó nem értette a dolgot: a hordócska látszólag — hacsak a ráírt szavakat iiem számítjuk — semmiben sem különbözött száz más hordócskától. Nyilvánvalóan a betűkben rejtőzött a nevetés oka, Mikó azonban írástudatlan volt, mint összes szomszédai a faluban. Kiérve a palotából, Curcumija Arosidzével találkozott s elmesélte neki a történteket. Annyit mindketten értettek, hogy a herceg gúnyt akar űzni belőlük ajándékával: hiszen álmodhatotte egy egyszerű parasztember arról, hogy a gyermekei képzettséget kaphatnak? Állami hivatalnokok csak a mesékben lettek parasztgyermekekböl. Szét akarták verni a hordót, hogy megtudják, mit rejteget, de a herceg szolgái miatt kénytelenek voltak elásni. ... Negyven év telt el azóta. Hatalmas változások mentek végbe ezalatt az idő alatt. Nincs többé herceg a grúz földön, a nép maga vette kezébe a hatalmat. Szergo — Miko Curcumija nyolcadik fia — egyetemet végzett Moszkvában, a második a világháború napjaiban a fronton harcolt, most meg a dolgozók küldöttjének szovjetje a területi végrehajtó bizottság elnökének választotta. Az idők megváltoztak. Ma minden ok megvan arra, hogy megigyák az elrejtett bort: a nép olyan hatalommal ruházta' fel Szergót, amely ezerszer megtisztelőbb annál, amiről Iraklij herceg beszélt. Az öregek elhatározták, hogy meglepik a ven$ P®£ra Terik a lakomán. a régen elrejtett hordócskát. — Hiszen annyi szóbeszéd járta róla valamikor a faluban! De hol keressék a rejtekhelyet?... V — Tíz lépésre az öreg ' eperfától! — hajtogatja Nyiko Arosidze — pontosan emlékszem! Ott is van az. A — Hát elfelejtetted, hogy az eperfa mellett tejgazdaságot építettek? — feleli Miko. — Nem áshatunk az épület alá... Feketeszemű ükunoka jelenik meg a kertben és suttogva jelenti: — Georgij apó jött meg! Most mászik le a lóról, erre jön! — Jó napot, Miko apó, jó napot Nyikó apó! — köszöntget tisztelettudóan Georgij kolhozelnök az asztalhoz közeledve. Készülnek-e nagyban a lakomára? — kérdezi az elnök, elhelyezkedve a karosszékben. — Segíthetnék-e valamiben? — Köszönöm, minden rendben van — felel Curcumija és elsimítja lábával a rajzokat. — Semmiféle segítség sem kell ? — ismétli meg makacsul a kérdést Georgij. — De kell! feleli Nyiko Arosidze. Azzal fog egy botot és lerajzolja a (porba Curcumija régi telkének a körvonalait, ügyet sem vetve barátja tiltakozására, lerajzolja az elnöknek azt a helyet, ahol a hordócskát elásták. — Ez nem fahordás ám, sem kukoricakapálás — nevet Mikd. A tejgazdaság alól még a mi mindenttudó elnökünk sem tudja előkaparni a bort. i — Majd meglátjuk — mosolyog az elnök —, majd meglátjuk!... Az öregek kérdően néztek az elnökre. Amüww a gíHKtaeag tuk — mondja Georgij — egy hordócskába ütköztem a csákányommal. Nem tudtuk, kié — sokfelé van bor elásva a mi földünkön! De gondoltam, hogy valamikor érte jöhetnek a gazdái és újra elástam, — úgy két méternyire a faltól. — Vano — kiált Miko felállva. — Nyergeld fel azt a lovat, megyünk a tejgazdasághoz! ... Mikor a hordó kikerült a földből Arosidze győztesen mosolygott: — Na, megkóstoljuk a herceg borát! — Ne örülj még komám! — mondja Miko. — Nézd csak meg alaposan. Hol van itt Gabliány herceg címere? Hol a felírás, amin úgy nevettek a herceg vendégei? — Elnök elvtárs, ez nem a mi borunik! — mondja Nyiko megszemlélve a leletet. — A maguké, bizony a maguké! nevet az elnök. — Azt mondom, nem a miénk. Nem vagyunk mi tolvajok, nem kell nekünk a másé! — Mikor a hájz alapját ástuk — magyarázza Georgij — egy hordóba akadt a csákány ... Beszakadt a teteje. — Mit tegyüink? Fogtam egy másik hordót ós ájtöntöttem a bort. Ettől azonban nem rosszabb lett, hanem jobb — este majd elmondom miért. Este a lakomám az ünnepelt Szergo ott ült Georgij és Miko között. Miko mellett természetesen Arosidze. A kertiben állt az asztal. A kivénhedt venyigéken fürtökben lógtak a villanykörték, apró éjjeli lepkék lepték el óket, mint méhek a szőlőt. ~ ra^JSSÄ iQČg % villanyfénnyel Ja felveszik a versenyt" a végtelen füzérekben lógnak az égen. Ha innen az ünnepi asztaltól néz az ember, a szomszéd kolhoz felé a hegyek oldalában, alig tudja megállapítani, hol' végződnek a lámpák s hol kezdődnek a csillagok. Georgij a „tamada" (az ünnepség vezetője). Felkel, felemeli a po. harát. Csend lesz. — Kedves barátaim! Mindnyájan sokat hallottunk már a herceg ajándékáról, melyet a mi tisztelt Miko Curcumijánknak adományozott. Mindazok, akiknek valami közük van ehhez a históriához, itt ülnek velünk az ünnepi asztalnál, természetesen Iraklij herceg kivételével, akinek soha többé nem lesz már helye a mi földünkön!.., Nyiko apó és Miko apó maguk emlegették ma, hogyan nevettek a herceg vendégei, mikor meglátták a hordót. Mikor a felírást megcsináltatta a herceg, arra számított, hogy magúik úgy sem tudnak olvasni. En véletlenül megláttam az ajándékot, amikor az épület alapjának kiásásánál segítettem. Es el is olvastam a felírást. íme ez volt ráírva: „A parasztgyerek akkor fogja kormán nyozmi ezeket a földeket, amikor ebben a hordóban a víz borrá válik". Igen, kedves vendégeim, víz volt a hordóban! — De hogy történhetett... ez? kíváncsiskodik Miko, gyanakodóan pislogva a borospoíhárra. — Vagy , a víz csakugyan átváltozott... — Nincsenek csodák, fiatal barátom! — szakítja félbe Nyiko Arosidze. — A dolog egyszerű. Georgij nem akart téged elszomorítani és kiose»rélte a vizeshordót egy boroshordóval... — Ügy van — mosolyog a kolhouselmök. — Miért hinnénk mi, saját sorsunk intézői, saját szerencsénk kovácsai, csodákban? Volt idő, mikor Iraklij herceg nevetett rajtunlk, harmincnégy évvel ezelőtt, azarfban torkára fagyott a kacaj. Igyunk a népünk egészségére. Az nevet, aki utoljára nevet! M ttrhwZoK