Uj Szó, 1951. december (4. évfolyam, 282-304.szám)

1951-12-27 / 301. szám, csütörtök

III Síd 1951 december 27 KG - Márton, a békeüzem öntője, ki.-;;ett a gyár kapuján és jóleső :n tapogatta meg zsebében a pénzt, a ropogós ezresbankókat. A jó munka jutalma volt ez, a magas teljesítmény jutalma. Az a gondolat foglalkoztatta, mit is vegyen az asszonynak karácsonyra? Komoly zavarban volt. A kérdés megoldása nehezebbnek tünt, mint gendolta. Az utóbbi három évben teljesen felruházkodott a család. A lakásban rádió hangja zengett, sőt nemrégiben szőnyeget is szereztek az ágyak elé. Igaz, hogy csak amolyan kisebb darabot, de kezdetnek ez is megjárjá. Mit vegyen hát? Egész úton a villamoson ezen törte a fejét, sőt munkás társaitól is tanácsot kért. A mellette ülő Juresó asztalos azt mondotta, hogy ö rádiót vesz, egy szép nagy készülékre már régen fáj a foga. Kcle Pali, a gyár szerelője vele szemben ült és anjikor megkérdezte tőle, hogy mit vegyen, csak vállát vont. Fiatal házas volt, kabátot akart venni a feleségének. — Ez nekem mind nem felel meg, — gondolta Kovács Márton és barázdás arcán töprengés látszott. Közben egy pillanatra a régi időkre gondolt, amikor ezer rés ís volt amit be kellett volna tömni. A régi időkben, ézeíött húsz évvel, amikor a karácsonyi segélyt megkapta, ami valljuk be! csak pár fillér volt, azt sem tudta, hová fizessen előbb, mit vegyen meg hamarább. Először is szén-ía kellett, hogy legalább az ünnepek alatt ne fázzanak. De ha ezeket megvette, nem sok maradt cukorka, hús és egyéb ünnepi kellékek vásárlására. Most a karácsonyi alamizsna helyett itt őrzi zsebében szorgalmas munkája eredményét, mert nálunk ma mindenki annyit keres, amilyen és amennyi munkát végez. Bizony nehéz idők voltak azok. JC.oaáej JHáľtaíi a/ätidék&t oiulwôL pedig fiatal volt, tele energiával Amikor az asszonnyal összekerült, nem volt semmije. A hosszú évek során kettyjük mtínitájával alig tudtak valamit szerezni. Hja, a munkanélküliség, a válság évei sokat számítotak. Minden esetre az utóbbi három év alatt több és jobb holmit vettek, mint az elmúlt húsz évben. Mikor aztán arra gondolt, már a város utcáin járt és nézegette a kirakatokat. A Vesna üzletek előtt meg-megállt és mustrálgatta a ruhákat. —. Szépek, szépek, de minek ez nekem? Hiszen otthon a szekrényben három ruhám függ. Tele a szekrény. Lassan felgyúltak a lámpák, ragyogó fény árasztotta el a zsúfolt kirakatokat. Már egészen belefáradt a járkálásba és haragudott önmagára, amiért olyan tanácstalan, hogy nem tud határozni, ho'ott mások csomagokkal megrakodva jönnek ki az üzletekből. Végül egy ékszerüzlet elé ért. • A kirakatban csillogtak-villogtak a szebbnél-szebb órák. — Az ám, karóra, erre nem is gondoltam. — Amíg nézte az órákat, elmerengett. — Óra, hogy is volt csak az órával? Vett egyszer egy olcsó ébresztőórát, hogy reggel ne késsen a "gyárból, ez az óra szolgál azóta is, ha meg is sántult és meg is állott azóta néha. • Bement az üzletbe. A segéd elébe rakta a különféle kai-órákat. — Milyen órák ezek? — Orosz órák, szovjet órák. — Ugy — meleg áradt szét a szíve körül. — Tehát a Szovjetunió órákat is ad nekünk, dolgozóknak. Jelenetek jádszódtak le az agyában. Látta Wurm urat, annak a vegyi gyárnak kövér igazgatóját, akinél húsz évvel ezelőtt dolgozott Ugyanilyen karácsonyelötti napok voltalj. ö a kollégák nevében járt az igazgatónál, pár fillér fizetésemelést kért. Amikor már öt perce beszélt és ecsetelte a munkások nehéz helyzetét, Wurm úr 'kivette mellénye zsebéből nehéz aranyláncon függő óráját és nyugodtan megnézte. — De szép órája van a Wurm úrnak — sóhajtotta az eszményi szőke titkárnő, aki valami áhítatos odaadással bámulta urát és parancsolóját. Wurm űr lenézett az órájára és elégült mosoly suhant végig kövér holdvilág ábrázatán. — Valódi Doxa, nemrég vettem. Ennek aranyórákra telik — gondolta KoVács Márton, — de ugyanakkor fizetésemelést nem akar adni. Nekem ilyen órára soha sem telik majd. — Kérését megfontolás tárgyává teszem, — válaszolt Wurm úr kegyesen és egy kézlegyintéssel elbocsátotta, mint ahogy az ember egy alkalmatlan legyet, vagy egy tolakodó szúnyogjt hesseget el magától. De a fizetésemelés helyett az történt, hogy éppen karácsony előtt felmondtak neki! Most nekik is lehet szép órájuk. Megvette az órát és óvatosan vitte haza a kis dobozt, közben nézegette a házakat. Ez is most épült, az is már nem az urak laknak, hanem most- éMilt. És ezekben a házakban mvnkások, akik elfelejtik azokat a sötét, homályos Zugokat, ahonnan jöttek. Feltörtek a fényre. A házakból zeneszó hangzott ki. Gyermeknevetés és vidám beszélgetés. Végignézett az embereken, akik csomagokkal megrakodva haladtak el mellette. Mindegyik jól .volt öltözve. Újra megrohanta a mult, amelynek árnyaitól nem tudott szabadulni. Emlékezett a ^ munkanélküliek rongyos tömegeire, emlékezett a gyatrán öltözött, sápadtarcú gyermekekre, akik ilyentájt a játéküzletek és élelmiszerkereskedések kirakatához nyomták orrukat és úgy bámulták a sokféle csemegét, amiben nekik nem lehet részük. Otthon a lakásán már minden ünnepélyesen ragyog. Az ablakon tiszta függöny, az asztalon fehér terítő, étvágygerjesztő illatok szállnak a sütő felöl. — Holnap karácsony napja van, vettem neked valamit, amit már régen kívántál, — mondotta Márton a feleségének. Az asszony, aki vele szemben ült az asztalnál, vidám izgalommal várta a meglepetést. — Mi lehet az? — kérdezte kíváncsian. . — Nem mondom meg, majd holnap megtudod, — és szeretettel nézett asszonyára, aki a sok küzdelemben és nélkülözésben, az élet válságos óráiban mindig mellette állt. A kíméletlen és kegyetlen harcok rávésték arcára a maguk nyomait. De most ünnepi fényben ragyogott és Márton határozottan érezte, -hogy asszonyának két kidolgozott kezében nyugodt az ő boldogsága. Amikor megvacsoráztak, szép lassan lesétáltak a városba. A Nemzeti Színház előtt fényesen ragyogott a közös karácsonyfa. Vídámarcú munkások álltak a téren és gyönyörködtek a hatalmas, színes lámpákkal teleaggatott díszes karácsonyfában. Gyerekek szaladgáltak hhancúroztak kipirult arccal és nevetéstől, ünnepi jókedvtől zengett "az egész tér. — Emlékszel 1936 karácsonyára? — szólalt meg hirtelen az. asszony. — Igen, az volt a legínségesebb karácsonyunk, három hónapja nem volt munkám és abból éltünk, hogy te gazdag házakhoz jártál takarítani. Karácsony este nem igen volt mit az asztalra tálalni. Szomorúan ültünk a hideg szobában és a babfőzeléket kanalaztuk. Bizony ilyen karácsonyokra emlékezünk Ali. Amint hazafelé tartottak, vídá; man gondoltak a meleg lakásra, a tiszta bútorokra s mindarra, amit mostanában _,gzereztek, amit az új népi demokratikus rendszernek köszönhettek. Az úton arról beszélgettek, mi kellene még a lakásba, hogy szebbé, kellemesebbé és otthonosabbá tegyék. Amikor elérkezett a nagy nap, karácsony estéje és a házakban, a lakásokban felgyúltak a karácsonyfákon a gyertyák és a cslUagszôrók, fényt sugáróztak boldog gyermekkacagás és izgatott örömkiáltások közepette, akkor Kovács Márton is kivette zsebéből a karórát. Azelőtt hosszú évtizedek munkájával sem tudta megvásárolni, most könnyű szerrel megvehette. Amikor átnyújtotta, az asszony szeme felragyogott. — Az óra, a karóra, mindig ilyet szerettem volna. Elegáns hölgyek karján én is gyakran csodáltam az órát és elképzeltem, hogy illene" ez nekem. Kezét a szívére szorította és úgy nézett élete párjára. — Ma már minden kívánságunk teljesülhet, mindent megvehetünk magunknak, amit szeretnénk, mert itt, ebben az országban minden a mienk, mindent magunknak építünk. Vidor István NAGY SÄNDOR Ezen a délelőttön a lenti csatlós aki a csilléket rakta be a felvonóba, nem tudta elképzelni, hogy mi lehet a kilences csapatnál. A műszak elején " olyan gyéren jöttek a csillék, aztán egyszerre mintha csak ontották volna. Ha valaki az üres csilléért kiabált, az biztosan a kilences csapat csillése volt. Ez a csillés félmeztelenre vetkőzve, fejebúbjára tolt sapkával ott sürgött az elosztó körül. Mezítelen mellén apró cseppekben gördültek le a fényes izzadságcseppek és mosták a testére tapadó finom szénport. A csillék egymásután, néha kettesével bukkantak elö a vágatokból. A lámpák, mint fényes lidércek imbolyogtak s megvilágították az ácsolatokat, amelyek pattogtak a rájuk nehezedő föld nyomása alatt. A kas állandóan le s föl futott s vitte a teli csilléket, hozta az üreseket, amelyeket odafent bányafákkal raktak nífeg. A jelződuda sűrűn tutuít s a vezérlécek z/jreje távoli dongásként hallatszott. A munka lázában észre sem vették, hogy már el is mult a műszak ideje. A kas emberekkel tömve érkezett le. Fejszéjüket karjukra akasztva, lámpájukat lóbálva hangos beszélgetéssel tűntek el a munkahelyek felé. Tóth Feri csapata ugyancsak kitett magáért. A „lövés" után szinte ontották a szenet. • A csillés alig győzte vinni az üreseket be-, meg a teliket kifelé. Ahogy megérkezett a felváltás, letették a szerszámokat. — Jószerencsét, elvtársaik! — Jó szerencsét. — Hát az van. Mi újság van odakinn? — Süt-e az áldott nap? — Az bizony! Hű, de megfogyasztottátok! Mennyi fát raktatok be? — Kettőt. Még egyszer „lelőttünk": Nagyon jól szakad, viszi a réselő is. Nem kell hozzá különösebb erőfeszítés. — Na majd elválik. Szedelőzködtek. A támfákon futott lefelé a víz. Talpuk alatt cuppogott a sár, ráragadt a bakancsukra. Összeszedték a szerszámokat, a lámpákat, megigazították a sapkát, s elindultak kifelé. Amikor odaértek a kashoz, már csak néhányan várakoztak a felszállásra. Tóth Feri harmadmagával jött, olyanok voltak, mint az ördögök, tele szénporral, csak a foguk, meg a szemük fehérje világított. De a jókedv csak úgy áradt mindegyikükből. — Te, modd csak, — fordult Tóth Feri a csatlóshoz — mennyit ért el a kilences .csapat? A csatlós a rekeszhez lépett, ahol a jelzőlapokat tartották és kivett egy csomó kartonlapot, amelyen a kilenqps szám díszelgett. — Harminchét csille. A tietek a legtöbb. Hát ezt hogyan csináltátok? Összenevettek. Huncutul egymásra kacsintottak, s ahogy a kas szép csendesen ereszkedett le a talpra, beléptek. Ugy suhantak felfelé, mintha repültek volna. Kint erős napfény vágott a szemükbe, egy kicsit hunyorogtak, mélyet szippantottak a friss levegőből és mentek a ftírdőalá álltak. A meleg víz párologva ömlött a vállukra s lemosta arcukról a szénport. , Az öltözőben egyszerre csak kiabálást hallottak. — Hol vannak Tóth Fenék? — Fürdenek. Éppen most jöttek be. Az aknász nyitott be a fürdőbe. Jól megtermett ember, már deresedő hajjal. — Na, tfi híreseik. Lébfeátok már a táblát? — Nem. — Hát ehhez gratulálok nektek. •Majdnem kétszázötvenszázalékot csináltatok. Hogy ment ez, te Feri? Feri felkapta a feiét. Ömlött róla a víz. Egyik szemét összehúzta, nagyon csípte a szappan. — Mit tudom én. Dolgoztunk teljes erőből. — No, no, volt ott más is. Az öreg Kovácséit is dolgoztak meg a többi csapat is, mégsem csináltak még ilyen jó eredményt. Lakatos kukkantott be. — Elvtársak — mondta — kint van a csapat a táblán. Németh Jóska zokniban, vizes hajjal kiszaladt a táblához. Éppen •esark ntegmézke, mér jött is vissza. — Feri! Csakugyan igaz. — Hü, de nagy eset. Volt már másoknál is nagy teljesítmény. — De ilyen még nem volt, hát még minálunk! — Hát ezután majd lesz. Még nagyobb is. Fütyörészye fésülködött. Elrakta kis holmiját a szekrénybe s ö is elment megnézni a táblát. Igaz volt, cspkugyan: a küences csapat kétszáznegyvenhét százalék. Szinte megnőtt egy fejjel. Rágyújtott. Kigombolta az ingét s ment a lámpakamra felé. Erzsi már várta. , Piros sapkája alól hullámzón omlott vállára barna haja. Már előre mosolygott. Ugy látszik már ö is tudta a dolgot. — No, látod ezt nem vártam tőletek — kezdte. — Ez igen! Ez csapat! Igy kell dolgozni! — Hát — nevetett Feri — tudod, sokat dolgoztunk mi ezen míg végre sikerült. — Szeme mosolygott a lányra. — Az a fontos, hogy sikerült. Már'szinte látom, hogy minden csapat túlteljesíti a felajánlást. — Hogy-hogy? — ütődött meg Feri a szón. — Hát úgy, hogy ezzel a módszerrel, azt hiszem minden csapat boldogul majd. — Nem értem ? Miféle módszerrel ? .— Hát amivel ti. Remélem nem süllyesztitek el. Feri egyik lábáról a másikra állt. Zavarban volt. — Te azt hiszed, ... izé ... úgy képzeled... hogy most majd szaladok, csztán világgá kürtölöm az egész eljárást? Most meg a lány volt csodálkozásban. Kerekre nyitott szemmel nézett Ferire, felhúzta a vállát. — Hát ezt meg, hogy értsem ? Szóval nem akarod a többieknek megmutatni ? — Eszem ágában sincs. Minek? Hogy lehagyjanak a versenyben, oszt ök vigyék el az elsőséget, a zászlót meg a pénzt? Mi? ezt akarod? — De hát ha megmutatnád, akkor ... — Mit képzelsz? Az én gondolatom volt, az én módszerem. Dolgozzon mindenki úgy, ahogy tud. Én adjak másoknak kész munkát? Tán még majd meg is csinálom helyettük? Nem! Ugy az öreganyám is me~ tudná csinálni. A lány nem szólt semmit, hallgatott. Összeharapta a száját. Keserűséget érzett. Pedig ő már szinte látta maga előtt, hogy mint sokszorozódik meg a termelés. Az ő üzemükről, az ö bányájukról, majd amikor túlteljesítik a tervet, talán az újságolt is írnak majd, több lesz a szén, lehet, le is fényképezik őket. Súlyosan nehezedett rájuk a hallgatás. Erzsi a cipője hegyével a földön rajzolt. Csak a kompresszor dohogása és a csillék zörgése hallatszott. Erzsi elnézett a fiú feje felett", majd csendesen megszólalt. — Ha te beteg lennél, mondjuk nagyon súlyos beteg, aztán az orvos azt mondaná, hogy nem tud meggyógyítani, mert azt az eljárást ő nem ismeri, nem adták át neki, aki tudja, az meg nagyon messze van. S talán meg is halnál, mire odavinnének, vagy talán nem is lenne otthon^ Akkor mit szólnál? — Nézd, Erzsi ez egészen más eset. Az orvosnak kötelessége minden betegségről tudni, mert életet ment. De nem tudom, hogy mi köze van ennek az én munkámhoz? Én úgy érzem, hogy ez két dolog... — Dehogy két dolog. Ki küldött téged a bányába? Miért jöttél ide? — Hogy^ dolgozzak. A Párt küldött, hogy jól termeljek, hogy épüljön az ország és . .. — Látod. milyen hazugság ez így tőled. Te magad mondod, hogy azért jöttél/ hogy több legyen a szén, hogy épüljön az ország. Ha te ilyen jól dolgozol, hát valamivel több lesz, de ha mindenki úgy dolgozna, akkor sokkal, de sokkal több lenne. Vagy te mindjárt mint kész vájár kerültél ide az eke szarvától? Téged nem tanított az öreg Kovács bácsi heteken keresztül? Oszt ha ő is azt mondta volna, hogy nem adja át a módszerét, eredj, osztán dolgozz, ahogy tudsz, akkor mit csináltál volna? — Megmutatták volna mások! — És ha ők se? Hát így nevelt téged a Párt? Nem is igaz, hogy szereted, mert akkor nem így beszélnél! — De értsd meg végre, Erzsi, az én módszerem . .. — Mindig csak az én!, Hát mi hol vagyunk? Ha tudnád, hogy menynyire nem akarlak látni sem, amikor mindig csak ezt az „ént" hangoztatod. Egyszerűen gyáva vagy ahhoz, hogy a tapasztalatodat átadd. Félsz, hogy elveszted a versenyt, mi? Hát veszítsd is el, — ha ilyen vagy! Megfordult és beszaladt a lámpakamrába. Feri meg csak bámult utána. Mérgesen eldobta kialudt cigarettáját s hosszú lépésekkel indult a kerékpárjához. A kis Lakatos szalad hozzá. — Te, Peri! Azt mondják az elvtársak, hogy holnap, ráérnek, majd mondd el nekik azt, hogy hogyan csináltuk ezt a mai eredményt. — Hagyjatok a fenébe már! Hát mi vagyok én? — legyintett s otthagyta Lakatost. — No, ezzel meg mi történt ? —kérdezte úgy magától Lakatos és a tógát szívogatva nézett a távozó után. * Három nap múlva, pénteken reggel, amikor még alig virradf, Tóth Feri már ott Ilit az öltöző ajtajánál. A bányászok egymás után érkeztek meg és öltözni siettek. Feri meglátta Kovács bácsit s odament hozzá, — Jó reggelt Kovács bácsi — köszönt neki. — Te vagy az Ferkó? Jó reggelt. Na, hogy vagy? Tudod, örül az ember, ha ilyen jó tanítványai vannak, mint te. — Kovács bácsi ... én . . . izé . .. azt akaraom mondani maguknál mi újság van? — Hajjaj. Van ott elég baj. Nem tudom, hogy miért, de nem megy úgy a munka, ahogy én szeretném. Tudod, most új a csillésünk is. Mindig leesik nála a teli csille a fordítónál. •— Meg kellene olajozni. — Hát iszen megolajozza. Feri elhalgatott. Nem tudta, hogyan is mondja tovább. Nehezen kibökte. — Én mondanék valamit, Kovács bácsi. — Mondjad no, hallgatlak. — Hát csak annyit, hogy ... h ogy én elmagyaráznám azt, ahogy mink csináljuk a munkát. Hátha jó lesz az maguknak is. Kovács bácsi arca felderült. Nézte Ferit, ahogyan ott állt előtte, s kezében sapkáját forgatta. — Látod Feri, milyen ember vagy te. Ilyennek kell lenni annak, akit mi nevelünk. Leültek a kisasztal mellé. Feri zsebét tapogatta,, elö húzott egy ceruzát, meg papírt. A sapkáját letette az asztal szélére, nekihajolt a papírnak és lassan magyarázni kezdett. Az öreg Kovács, az orrán csillogó szemüveggel megértően bólogatott. (