Uj Szó, 1951. november (4. évfolyam, 257-281.szám)

1951-11-07 / 261. szám, szerda

/ (IJ SZ0 1951 november 7 MEGSZÜLETETT A SZOVJET Részlet Szaveljev: „Rcharn a Téli Palota ellen" című müvéből A Téli Palotában Az Ideiglenes Kormány miniszterei ezen az estén a Téli Palota hatalmas, ragyogó malachit-termében üléseztek. Az első lövésekre valamennyien kirohantak a teremből. Az ablakok az tucára nyíltak és a miniszterek féltek, hogy a golyók a terembe vágódnak. Felkapták irattáskáikat és biztos helyet kerestek. Végre találtak is ilyet, a palota egyik belső szobáját, melynek ablakai az udvarra nyíltak. Ott leültek a hosszű asztalhoz és folytatták az ülést. Időnként megszakadt a tanácskozás. A junkerek megbízottai jöttek be a szobába és érdeklődtek, vájjon megérkeznek-e a csapatok a frontról?. De azt a minisztereik maguk sem tudták. Az idő múlt, a csapatok azonban még mindig nem jelentkeztek. Valószínű, hogy egyáltalán nemjönnek. Ezt azonban a miniszterek nem merték megmondani a junkereknek. Bíztatták őket, hogy a csapatok már bevonultak Petrográďra, rövidesen várhatók, minden órában itt lehetnek. A junkerek megbízottai visszamentek a térre. De fél óra múlva ismét a miniszterek mellének szegezték a kérdést: jönnek-e már? Végül az oranienbaimu tisztiiskola junker-osztaga megunta a hitegetést, elhagyta helyét és elvonult a térről. Az ülés tovább folyt. Aztán újra megszakadt egy percre: váratlanul megszólalt az oly régen hallgató telefon. A miniszterek egymásra néztek ésegyikük odalépett a telefonhoz. _ Honnan beszéltek? A Téli Palotából? — hallatszott a hang a kagylóból. Onnan — bolíntott a miniszter. _ Mi van? % A litván ezredtől beszélek, — folytatta az ismeretlen hang. — Ml újság, elvtárs, elfoglaltátok-e már a Téli Palotát? Letartóztattátok-e már aburzsuj minisztereket? Nem válaszolt komoran a miniszter, — még nem tartóztattak l

e bennünket. Még nem? — csodálkozott a kérdező a litván ezred laktanyájában. Mi azt gondoltuk ... no mindegy, t$ár nem tart sokáig! Az összeköttetés megszakadt, a központban nyilván: észrevették a hibát és siettek újra kikapcsolni a Téli Palotát. Ugyanakkor a Szmolniban Aznap este a Szmolniban összeült a Szovjetek II. összoroszországi konferenciája. A nagy, fehér termet zsúfolásig megtöltöte a nép. Az egész országból jöttek a küldöttek — munkások, parasztok, katonák, tengerészek. Padokon, székeken, ablakdeszkákon ültek, vagy álltak az oszlopok körül. Hétszáznégyvenkilenc küldött vett részt a konferencián. Köztük mintegy négyszáz bolsevik, százötven mensevik és eszer. Akadt azonban több olyan küldött is, akik eddig érzett ugyan a bolsevikokkal, de még nem döntött, hogy velük haladjon, mert nem bízott abban, hogy a munkásoknak és parasztoknak elég erejük van a hatalom megszerzésére és megtartására. A mensevikek és eszerek ezekre a küldöttekre számítottak. Igyekeztek az ingadozókat megfélemlítéssel maguk mellé, a burzsoázia oldalára állítani. A kongresszus tíz óra negyvenöt perckor kezdődött, miközben a Téli Palota előtti téren javában folyt a harc. Az első szónok egy kecskeszakállú mensevik tiszt volt. Szakállát rázogatta, telitorokból kiabált és fenyegető hangon igyekezett megfélelmlíteni a bolsevikokat. Az e]sö, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik, tizenegyedik, a rendkívüli és a kaukázusi hadsereg katonai bizottsága nevében — ordította egyre emeltett hangon úgy, hogy arca végül ls rákvörös lett. — szólok hozzátok! Mi, a hadsereg, idejövünk és nem szavakkal, hanem fegyverekkel harcolunk majd ellenetek. — Egy percre csend lett a teremben. Ekkor az egyik sáros, hosszúköpenyes katona felkiáltott: — Elvtársak, ne higyjétek neki! Most jövök a frontról, a hadsereg csak jeladásra vár, hogy a forradalom segítségére siessen, harcra a burzsoázia ellen! A lövészárkok népe az Ideiglenes Kormány megdöntését követeli és türelmetlenül várja a hatalom átadását a Szovjeteknek! Utána újra a mensevikiek képviselője beszélt. Kejelentette,. hogy a felkelést előbb-utóbb leverik. Ezért a mensevikiek igazolni kívánják, hogy semmi részük nem volt a mozgalomban és azonnal elhagyják a kongresszus termét. Az óramutató már túlhaladt a tizenegyen, amikor a mensevikek és az eszerek kis csoportja kivonult a teremből. A padok között botladozva igyekeztek a kijárat felé. Köröskörül az egész teremben lárma, fütyülés, lábdobogás, kiabálás hallatszott. — Dezertőrök! Árulók! — hangzott innen is, onnan is. — Siessetek csak, siessetek, különben mi dobunk ki benneteket. Azonban a mensevikiek és az eszerek rövidesen visszajöttek, hogy Újabb fenyegetéseket harsogjanak, majd másodszor is eltávoztak. Alig volnultak ki, amikor hirtelen tompa, földrengésre emlékeztető moraj hallatszott. Megremegtek az ablaküvegek, csörömpölt a mennyezetről lógó súlyos kristálycsillár. Mindenki tudta, hogy ágyúk bömbölnek. Valamennyien rögtön a nagy, sötét, jégvirágos ablakokhoz tódultak, hogy legalább egy pillantást vethessenek a házaktól eltakart Téli Palota felé, ahol a harc folyt. Ebben a percben a mensevikiek és az eszerek ismét benyomultak. Dühtől és rémülettől eltorzult arccal, magukból kikelve üvöltöztek: — Tüzet szüntess! Adjatok utasítást, hogy azonnal hagyják abba a tüzelést! Mikor senki sem válaszolt, harmadszor is elindultak a kijárat felé. Az ajtó előtt megálltak és ünnepélyesen kijelentették: — Tudjátok meg; elmegyünk! Senki sem dobogott, senki sem fütyült csak nevettek... — Hányszor mentek még el? — kiáltott utánuk valaki. — Hamarabb is megtehettétek volna! Osak a bolsevikok és a velük együttérzők maradtak a teremben. Egyenletesen dörrentek az újabb és újabb ágyúlövések, egyik a másik után. A Szovjetek Kongresszusa pedig folytatta munkáját. Kihirdették, hogy a Kongresszus kezébe veszi a hatalmat, A Péter Pál-erődben Miért nem támogatta a Péter-Pál erőd a felkelőket Agyúval? És milyen ágyúk szólaltak meg éjjel tizenkettőkor? Akkor, amikor a vörös gárdisták, tengerészek és katonák á Téli Palota körülkerítése után harcra készülődtek, a palotában elrejtőzött miniszterek pedig az ultimátumról tárgyalták, a Péter-Pál erőd komiszul szárja parancsot adott az ágyúk megtöltésére. Az ultimátum lejártáig, azaz a harc megkezdéséig mindössze nyolc perc volt hátra. Ekkor hirtelen feltárult a komiszszár szobájának ajtaja és besietett egy katona. — Komisszár elvtárs, a tüzérek nem akarnak tüzet nyitni. A komisszár felugrott és kiment a homokzátonyra a tüzérekhez, hogy megtudja, mi történt. Csendes eső esett. A komisszár — kezében lámpással — átvágott a homokzátonyon, a szemétdombok között. A távolban a Néva tulső partján már eldördültek az első puskalövések. A Téli Palotánál állt a harc. A komisszár a pocsolyákon átgázolva minduntalan fel-felbukva a mély gödrökben, az ágyúkhoz sietett. Egy tiszt jött vele szembe, a század parancsnoka. — Az ágyúk berozsdásodtak — mondta. — Az első' lövésnél felrobbanhatnak s akkor mindannyiunkat megölnek. A komisszár revolverét tapogatta és keményen a tiszt szeme közé nézett — Tiszti becsületszavamat adom, hogy így van, — folytatta a tiszt rekedt, fojtott hangon. Akármelyik tüzér .., bizonjritüiatja ... ezekkel az ágyúkkal lehetetlen lőni — már hebegett — nagyon veszélyes ... Éjszaka tizenegy körül járt, amikor Szverdlov utasítására megjöttek a lőtérről a tengerésztüzérek és velük együtt néhány vörösgárdista. A komisszár odavezette őket a homokzátonyra, az ágyúkhoz. Tombolt a szél, himbálta a lámpásokat, melyek fénye a folyóra vetődött és hol felcsapta a hullámokat egészen az ágyúkig, hol visszagördítette. Néhány matróz az ágyúk főié hajolt és vizsgálgatni kezdte őket. A többiek körben álltak és hallgattak. — Nincs raj®i biztonsági závárzat — hallatszott a szél zúgásán keresztül az egyik tengerész hangja. — A kilökőszerkezet szintén hiányzik. A závárok tönkrementek, csupa rozsda... a csőmenet törött. Mindez baj volt, nagy baj, De azért a matrózok és vörös gárdisták kijelentették, hogy lehet lőni. — A kompresszorokban egy csepp olaj sincs, — mondotta egyszerre az ágyút vizsgáló matróz és felegyenesedett. \ Ez volt a legszörnyűbb. Erre senki sem válaszolt. Mind hallgattak. A csendet a komisszár törte meg: — Kitart vagy szétesik? — kérdezte. — Biztosat nem mondhatok — felelte a tengerész. — Lehet, hogy kitart, lehet, hogy szétesik. Szóval löttök-e vagy nem? — kérdezte a komisszár. — Hiszen tudjátok... .— Tudjuk, — szakította félbe a matróz — hogy mit tegyünk. Ha egyszer kell, hát kell. Lőni fogunk. Néhány perc múlva az ágyúkat megtöltötték. A matrózok és a vörös gárdisták minden eshetőségre készen elbúcsúztak egymástól. A komisszár is ott maradt az egyik ágyú mellett. Ha az ágyú nem tart ki, együtt hal meg a tengerészekkel. Eldördült a lövés.. . Az ágyúk kitartottak, nem estek szét. Repültek a lövedékek, a Néván át, a Téli Palota felé. A tengerészek sietve készítették elő az ágyúkat a következő lövésekre. Roham Alig nyitott tüzet a Péter Pálerőd a Téli Palotára, a vörös gárdisták, tengerészek és katonák megkezdték előrenyomulásukat a téren. Uj erővel lángolt fel a harc. A forradalmi osztagok rendületlenül haladtak előre és lépésről-lépésre foglalták el a teret. Ekkor néhány katona hihetetlenül merész kísérletre szánta el magát: a kórházon keresztül próbálkoztak bejutni a Téli Palotába. A kórház, ahol a frontról érkezett sebesült katonák feküdtek, a palotának az Admiralitásig nyúló részén volt. A katonák könnyen érintkezésbe léphettek a sebesültekkel, akik kinyitották a kórházkaput és a katonák egyenként csendesen beosontak rajta. Onnan a palota belső helyiségeibe hatoltak és elvegyültek az ellenséges csapatok közé. A katonák arra számítottak, hogy ruhájuk nem különbözteti meg őket az Ideiglenes Kormány védelmezőitől, mert ugyanazt az egyenruhát, ugyanolyan szürke köpenyegeket viviseltek. így Jutott be a palotába a harc tetőfokán Jónéhány vörös agitátor. Életüket kockáztatva, mindjárt veszélyes munkáhooi láttak. Beszélgettek a junkerekkel, az ellenállás beszüntetésére bíztatták őket. Csüggedést, zavart és félelmet hirdettek az ellenség harcosainak lelkébe. A forradalmi osztagok pedig folytatták támadásaikat, egyre közelebb férkőztek a palotához. Már éjfél volt, amikor újra rohamoztak, egyszerre csak elnémult a puska és gépfegyverdörgés. Elült a hangzavar, mintha minden elhalt volna. Hirtelen három oldalról, a Morszkája- és a Miljonnaja-utca, valamint az Alekszaai4íovsz}d

j-kert felől rohantak a téren át a palota felé a forradalmi osztagok. Ekkor újra felkelepeltek az ellenséges gépfegyverek. Sivítva hasították a levegőt a kézigránátok. De a vörös gárdisták, tengerészek és katonák hulláma feltartózhatatlanul tört előre egyenesen az ellenségre, a palotába. Az odairányzott fényszórók fénye egy-egy másodpercre megvilágította az ellenséges állásokat, a junkerek feszültein figyelő arcát, borzalomtól tágrameredt szemét. Aztán minden egyetlen sötét gomolyagba folyt össze. Még egy pillanat és már a magasra rakott gerendák túlsó oldalán harsant fel a diadalkiáltás. A junkereket szétmorzsolták, menekülésre kényszerítették, visszanyomták. A vörös gárdisták széjjeldobálták a gerendákat, feltörték az ajtókat, nekirontottak a kapuknak és felkapaszkodtak rajta. A hatalmas vaskapuk megremegtek és mindkét szárnyuk lassan engedett a nyomásnak. Mint az áradat, zúdultak be forradalmi osztagok a palota belsejébe. Előttük a márványszobrokkal, festményekkel díszített lépcsőház, a fénylő széles, fehér lépcső. A junkerek a lépcsőkorlátok mögül, felülről lőttek. Az oszlopok és szobrok mögé bújtak, onnan tüzeltek a támadókra. Az ellenség szinte észrevétlenné vált, mintha sűrű erődben, lett volna. Csak váratlan, minden irányból jövő lövéseivel adott életjelt magáról. Most már, óvatosam kell előrenyomulniok, harcolva tisztították Körülbelül másfél óráig tartott a harc a palotában. Végre a forradalmi osztagok eljutottak abba a szobába is, ahol a miniszterek üléseztek. Az ajtónál junkerosztag állt, lövésrekész fegyverekkel. A vörös gárdisták lefegyverezték őket és behatoltak a szobába. Éjszaka két órakor letartóztatták a minisztereket és a Péter Pál-erődbe kísérték őket. Az Ideiglenes Kormányt megbuktatták.. , Petrográdon győzött a fegyveres felkelés. Lenin beszéde Október 26-án este kilenc órakor. A Szovjetek Kongresszusa második ülését tartotta. A termet újra zsúfolásig megtöltő ték a munkások, parasztok, katonák és tengerészek. Most is hallatszott a tenger morajához hasonló zaj, többezer ember beszélgetése. Ám egyszerre az egész termet tapsorkán és lelkes kiáltozás remegtette meg és minden szem egy irányba tekintett: a tribün felé. A tribünön ott állt az az ember, aki a győzelmes felkelés tervét előkészítette, a népet egybekovácsolta és győzelemre vitte: LENIN. Vele egy sorban munkatársai, hűséges barátai: SZTÁLIN, SZVERDLOV, DZSERZSINSZKIJ. Hosszű ideig nem szűnt az örömujjongás. Lenin sokáig nem kezdhette meg beszédét. Végül csend lett. Lenn a legegyszerűbb nyelven beszélt, mindenki megértette. Szavaiban benne volt a legfontosabb, a leglényegesebb abból, ami történt. „A munkások és parasztok — a történelemben először — magukhoz ragadták a hatalmat Most tehát teljesen át kell alakítani az országot és megteremteni saját szocialista rendünket". Lenin beszélt az új hatalom eíött álló féladatokról és a még csak ezután legyőzendő nehézségekről. Mint mindig, most is úgy tünt hallgatóinak, hogy nem egyember hangját hallják, haneim az egész népét, mintha maga a nép szólalna meg Lenin hangján. A Kongresszus elhatározta, hogy nem indít vitát, mert az idő sürget. Sok munka várt rájuk! A Kongresszus három rendeletet fogadott el egymás után, a győztes nép első három törvényét. „A munkásokhoz, katonákhoz és parasztokhoz!" intézett felhívásban a Szovjetek Kongresszusa kihirdette, hogy ezentúl maga a. nép kormányozza országát az általa választott Szovjetek útján. A békedekrétumban a Szovjetek Kongresszusa felhívta a világ minden népét, hogy vessenek véget a hódító háborúnak, melyet kormányaik ós a kapitalisták indítottak. A Szovjetek Kongresszusa átadta az ország minden földjét azoknak, akik megművelik: ez volt a földről szóló rendelet. Miután megszavazták az első három törvényt, megválasztották az új szovjet kormányt. Először azokat választották a kormányba, akik a felkelést irányították, akik felszabadították és a szocializmus útjára vezették a népet: Lenint ós Sztálint. így születet meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tüzében a Szovjethatalom — a dolgozók hameg egyik helyiséget a másik után , talma, a világ első munkás-paraszta Junkerektől, ^ } kormánya.