Uj Szó, 1951. november (4. évfolyam, 257-281.szám)

1951-11-29 / 280. szám, csütörtök

- H

J

SZ® 1951 november 29 ILLÉS BELA: TÍZ ESZTENDŐ ELŐTT (Moszkva előtt, 1941. november 7-én) í. Mocsálov dandárkomisszár türelmesen és ny'lvánvaló jóindulattal hallgatta meg a tervezett ünnepség rendezőinek jelentését. — A terv kitűnői — mondotta. — Az ünnepéiy programmjával egyetértek általánosságban is, részleteiben is. — Szóval? — szólalt meg Levin alhadnagy, mikor a komisszár elhallgatott. — Szóval, nagyon köszönöm az elvtársak fáradozását és őszintén sajnálom, hogy a tervezett, jól előkészített ünnepély megtartását nem engedélyezhetem. — November hetedike! — kiáltott Levin. — Én is tudom, Levin elvtárs, mit jelent november hetedike — nyugtatott meg minket a zömök, elevenmozgású, de mindig megfontoltan, az időhöz és helyhez szinte nem is illő nyugalommal beszélő komisszár. De azt is tudom, fiúk, hop az ellenség Moszkva kapujában álló, mi pedig immár három hete az erdők és mocsarak között bujkálunk, több, mint kétszáz kilométernyire hadseregünk főerőitől Mi lenne, ha a szépen kitervezett, egész estét betöltő ünnepélyt valóban megrendeznénk? Akik a tűzvonalban vannak, azok vagy eljönnek az ünnepélyre, vagy nem. Ha eljönnek, üresen hagyják a vonalat, ha ottmaradnak, szidnak minket, hogy nélkülük ünnepelünk. Akik már napok óta nem aludtak és akiknek kötelességük kialudni magukat, hogy holnap ismét jól megfoghassák a puskát, azok is vagy eljönnek és akkor holnap nem tudnának harcolni, vagy pedig horkolnak, mialatt mi ünnepelünk, ami igen csúnya lenne... Az ünnepélyt t ellát nem engedélyezem. De meg ígérem nektek, hogy a hatodikáról hetedikére virradó éjszaka ünnepelni fogunk. A helyzethez méltóan! A német bizonyára azt hiszi, hogy valamelyik gözfejű komisszár engedélyt ad arra, hogy néhányszáz, vagy néhányezer harcos az első vonalakból hátravonuljon, egy távoli tisztásra és ott hosszú órákon át szónoklatokat, szavalatokat és a dalárda énekszámait hallgassa. A német, erre számítva, ma éjszaka bizonyosan általános támadást rendez. Mi azzal ünnepeljük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 24. évfordulóját, hogy az általános támadást visszaverjük. 2. Hitler hadigépezete Immár három hete ostromolta Moszkvát. „Több mint 360 kilométer hosszúságú fronton, a világtörténelem legnagyobb méretű ütközete tombol" — jelentette, ismételgette Göbbels rádiója. Ami a front hosszúságát illeti és az ütközet példátlan méreteit, azt pontosan számították ki a németek. De különben mindenben tévedtek. Csak a front hosszúságát mérték, de megfeledkeztek a front mélységéről és nem gondoltak arra, hogy nemcsak előttük állnak szovjetemberek, hanem a hátuk mögött is, hogy nemcsak egy hadsereg ellen harcolnak, hanem egy szabad nép ellen is — a legszabadabb nép ellen. Hitler katonáinak fogalmuk sem volt arról, hogy mit jelent hogy mire képes a szovjetember, ha hazáját és szabadságát veszélyeztetik. Hitler és vezérkara azt hitték, hogy a moszkvai ütközet a Szovjetuniót fenyegeti végpusztulással. Eszükbe sem jutott, hogy a moszkvai ütközet az első szög, az első hatalmas szög az ő koporsójukba. Körzővel, logaritmustáblával, térképpel számoltak, terveztek Hitler szakemberei, de mégis minden számításukba súlyos hiba csúszott. Ugyanaz a hiba. amelyik ott van minden világhódító tervben, minden ember és minden hatalom tervében, aki vagy amely a szabadság ellen emel kezet. Ez a számítási hiba nyomon kíséri a hódítókat az első győzelm' jelentéstől az utolsó döntő csatavesztésig. Hitlerék hatalmas számítási hibája az volt, hogy osak az emberek és hadosztályok számát vették tekintetbe, az ágyúkat, gépfegyvereket, tankokat és a repülőgépeket. De nem számoltak a szabadságát védő ember és a hódítók szolgálatába szegődött zsoldos közötti roppant különbséggel és 6oha eszükbe se jutott olyasmire gondolni, hogy a szocialista ipar és mezőgazdaság felette áll a kapitalista iparnak és mezőgazdaságnak és a szocialista, a sztálini stratégia messze fölötte áll az ő haditudományuknak. Ezek a hibák minden számításukat értelmetlenné, hamissá, öncsalássá tették. Egy német tábornok el sem tudta képzelni, hogy amikor a (pillanatnyilag túlerőben lévő) német páncélosok egy előretolt szovjet lövészhadosztályt két, három, négy, tíz, vagy száz részre vágnak szét, a különválasztott részek, az új viszonyokhoz alkalmazkodva, pillanatnyi habozás nélkül folytatják a harcot. Pedig pontosan így történt! Mialatt Hitler hadserege Moszkvát ostromolta, a háta mögött ezredek, hadosztályok, sőt hadseregek alakultak ki, azoknak a csapattesteknek katonáiból, amelyekről Göbbels rádiója már hetek vagy hónapok előtt jelentette, hogy megsemmisültek, eltűntek A nehéz harcok között, az ellenséges hadsereg háta mögött újjászületett ezredek, hadosztályok és hadseregek, mint a népmesék hősei, új életre születve szebbek és erősebbek voltak, mint a tetszhalál előtt. Ilyen újjászületett, a berlini hivatalos jelentésekben már réges-régen megsemmisült hadsereg volt az. amelynek harcosai nem kaptak engedélyt arra, hogy beszédekkel, szavalatokkal és énekszóval ünnepeljék meg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének 24-ik évfordulóját. Három város: Kalinyin, Rjzsev és Osztaskó közötti, a Dunántúlnál valamivel kisebb, erdős, mocsaras területen vetettük meg a lábunkat, Moszkvától északkeletre. A főerőktől több mint 200 kilométeres sáv választott el bennünket: a Moszkvát ostromló német hadsereg balszárnya. Miután a berlini rádió eltemetett bennünket, hadseregünk napról napra nőtt és erősödött. Október 16-tól október 20-ig csak német járőrökre vadásztunk. Október 21-én kaptuk Moszkvából az első rádióparanosot. Október 21-től október 26-ig már autókaravánokat támadtunk, vasutakat robbantottunk. Október 26-ról 27-re virradó éjjel először jelentek meg fejünk fölött a Szovjet Légiflotta teherszállító különítményei — f gyvert, őszért, újságot, könyveket, élelmiszert és dohányt hoztak. Ettől a naptól már ezredkötelékekben harcoltunk. Falvakat, sőt kisebb városok..* szabadítottunk fel a német megszállás alól. És november 5-én délután megvertünk egy német harckocsiezredet, amely Kalinyin városából kiindulva, a mi erdőségünkbe akart betörni. Levin alhadnagy egymaga két német tankot gyújtott fel gránáttal. November 6-ról 7-re virradó éjjel, estszürkülettől napfelkeltéig készültségben voltunk — vártuk a németek támadását. De a németek nem támadtak. Kezdték elhinni, hogy bár a berlini rádió eltemetett' minket, mi mégis élünk és

( kezdték megérteni, hogy bár olyan \iszonyok között vagyunk, amelyek a német haditudomány szerint lehetetlenné teszik további ellenállásunkat — mi nemcsak ellenállunk, de támadunk is. 3. Éjféltájban havas eső kerekedett. Virradatkor éles északi szél tépte cafatokra és űzte nyugat felé az ólomszínü fe'hőket. A narancssárga nap világított, de nem melegített. A havaseső feláztatta a kövéfagyott talaj legfelső rétegét — a szél a nedvességet jégkéreggé fagyasztotta. A század, amelyben szolgáltam, az ünnepinek semmj'kép sem nevezhető reggeli után fáradtan, álmosan üldögélt gödreink körül. Szalmával kibélelt, gerendákra feszített sátorlappal úgy, ahogy befödött, nyolc gödör volt a szállásunk. Bár nagyon fáradtak voltunk és nagyon fáztunk, senkinek sem volt kedve aludni. Sztólamul, merev-mozdulatlanul üldögéltünk a jégkéreggel bevont földön, vagy a szanaszét heverő*, tövestől kitépett fák törzsein. Csak Levin alhadnagy és Maruszja, a szalmaszőke mesterlövész, 22 halálos „párbaj" győztese nem talált nyugalmat. Mindketten az elnémult rádióval babráltak. A rádiónk két nap előtt német gépíegyvertüzbe került Limoncsik, a rádiósunk, tűzharc közben tánczenével szórakoztatott minket. Golyót kapott a szívébe. A drága kis Limoncsikot eltemettük. A rádió is megsebesült, elnémult. Maruszja és Levin hol ezt próbáltak vele, hol azt, Sem ez nem használt, sem az: a rádió nem akart megszólalni. Levin megunta a hiábavaló munkát, bebújt az egyik gödörbe és magárahúzta a sátorlapját. Maruszja tovább kísérletezett. Percek multak el, negyedórák, félórák, órák. Mozdulatlanul, szótlanul ültünk — csak emlékeinkben éltünk. Régmúlt, boldog októberi üiwepekre emlékeztünk. Én igyekeztem gondolataimat felidézni, melyik esztendőben, hol és hogyan, kikkel töltöttem az ünnepeket. 1918 november 7 ... 1927 november 7... 1939 november 7 ... 1940 november 7... Mikor a multat már számbavettem, előrevágtatott képzeletem a jövendőbe. 1942.. 1943... Ébren álmodva. Budapesten jártam. A felszabadult Budapesten, a mi Budapestünkön ünnepeltem a Nagy Októberi Szocialista Porradalomnak (nem tudom hányadik) évfordulóját. Egy hatalmas téren állottam, azt hiszem a parlament előtt. Tízezren állottunk ott, százezren, még többen, sokkal többen Megismertem a szónokot, ö az! Rákosi... Hallottam jólismert hangját... — Fiúik, elvtársak! — kiáltott Maruszja. Mire talpraugrottam, már Maruszja beszélt, a rádió beszélt. A rádió közvetített. Azonnal megismertem a mélyen búgó hangot. Magam előtt láttam a szónokot. A Lenin-mauzoleumon áll. Láttam világító szemét. Láttam karjának merész lendületét. Hallottam, lassan, szinte tagoltan ejtett szavait... — Sztálin! Sztálin! — kiáltja Maruszja — Sztálin beszél! Az erdő megelevenedik, Mintha a fák mozdulnának meg:: százakat, ezreket vonz magához rádiónk, vonz magához Sztálin hangja. Feszes vigyázzban állunk. Gondolataink szárnyakat kapnak. — ... Nem olyan erős az ellenség, mint ahogy azt néhány begyulladt tudákos feltünteti... Lenin zászlaja alatt előre, a győzelemre! 4. A rádió elhallgat. Merev vigyázzállásban maradunk. Nem tudunk megmozdulni, nem merünk megszólalni. Már nem fázunk, már nem vagyunk szomorúak. Harcos, szovjet emberek vagyunk, akik pontosan tudják, miért harcolnak és biztosan. tudják, hogy harcuk győzelemmel végződik. Sztálin mondotta ... Csak akkor veszem észre, hogy mellettem Mocsalov komisszár áll, mikor megszólal. Az első szavakat még nehezen mondja ki. Könnyeivel küzd. De erőt vesz magán és most már ércesen cseng a hangja: — Ünnepeltünk, elvtársak! Gyönyörűen ünnepeltünk! Sztálin szólt hozzánk. A mi nagy Sztálinunk, a Nagy Októberi Forradalom és polgárháború győzelmes hadvezére, Lenin harcostársa, a szocializmus építője, a Szovjet Hadsereg főparancsnoka, tanítónk, vezérünk, édes apánk. Hallottuk szavait mi, a kalinyini erdők harcosai és hallotta ötmillió ember, hallotta százmillió ember, többszázmillió ember, öt világrész ... — Huszonnégy év előtt ő vezette győzelemre a népet, amely fegyvert fogott, hogy kivívja a szabadságot. Ma és holnap ő vezet győzelemre minket, akik fegyvert fogtunk, hogy megvédjük a szabadságot. Holnapután, egy év múlva, tíz év múlva, vagy ötven év múlva, valahányszor az emberiségnek, zsarnokok, világhódításról álmodozó bitangok és kalandorok ellen kell védelmeznie a békés életüket, hazájukat és szabadságukat, az ő nevében, az ö nevével megy liareba az emberiség és az ő nevével, az ő nevében fog győzni. Nagy ünnepünk van elvtársak! Mocsarakban és erdőkben ünnepeltünk, de • együtt ünnepeltünk az egész nagy szovjetnéppel és együtt ünnepeltünk minden emberrel, aki szabad akar lenni, aki akar és tud harcolni a szabadságért. 5. Fejünk fölött ékalakban repülve, kilenc hatalmas bombavető jelent meg. Szárnyukon ötágú csillag. täkkmdetkek Ha a békcharcról beszélek, gondolatban mejelenik a szemem előtt a párizsi Buffalo-stadion, ahol közel félmillió ember gyűlt össze Francia, ország mindem tájáról. Űjból látom a francia anyákat, amint ilyen feliratú táblákkal vonulnak el az emelvény előtt: i/Mi, francia anyák, soha nem engedjük meg, hogy a Szovjetunió ellen háborúba vigyék gyermekeinket«. Az anyák után gyermekek jöttek, — Iskolásoktól egészen az ötéves csöppségekig — s ezt a feliratot vit. ték: »Békét akarunk, élni akarunk !< lehetetlen volt megindulás nélkül nézni a komoly gondolatolcat kifejező arcocskájukat, a feliratot magasan fejük fölé emelő kis kezüket. Howard Fast amerikai író hangosam így kiáltott a gyermekek felé: — Élni fogtok, mert őrködik a Szovjetunió! Az ifjú tüntetők egy pillanatra megálltak. Egyikük új feliratot emelt a magasba, amelyen gondos gyermekírássál ez állt: sKöszönjük Sztálinnak, hogy harcol a békéért!<< Az ünneplés vihara zúgott végig a zsúfoltan megtelt, óriási stadionon. Férfiak és nök, ifjak és lányok, öre. gek és hadirokkantak ünnepelték a béke nagy zászlóvivőjét, — azt az embert, akit a legjobban szeretnek a világon. Azokban a napokban a világ minden sar/cából jöttek küldöttek Párizsba, a Béke Híveinek I. Világkongresszusára. Voltak ott vietnamiak, koreaiak, hinduk, négerek, abesszinek. .. Soha nem felejtem él azt a feketé. be öltözött, simára fésült, őszhajú idős nőt, a>ki munkánk szünetében odajött hozzám és azt mondta: — Neke

m négy fiam halt meg a második világháborúban. Ön megért engem, mert hiszen, az én bánatom ugyanaz, mint az öné. Egész életünkre összekapcsol bennünket a közös veszteség. Nem akarom, hogy más anyák is megismerjék a legborzalmasabb dolgot: gyermekeik halálát. És azért harcolok, hogy unokáim sohase lássanak háborút.... Erősen megszorította a kezem, melegen, mintha a nővérem lett volna. S szemének nyílt és határozott volt a tekintete. Amikor az idős nő után néztem, gyermekeinek gyermekeire gondoltam, akikért most minden világos fejű, igaz és becsületes vmber harcol szerte az egész világon, akikért a fiatal és bátor emberek milliói habozás nélkül odaadták életüket. A békeharcosok testvérisége és öszszefogása napról napra szilárdabbá válik. Törhetetlen barátság fűz össze körükben olyan embereket, akik soha. sem látták egymást, de akiket egyesit a fasizmus elleiti harc, akiket egyesít a tántoríthatatlan békeakarat és az Igazság utáni vágy. Előttem fekszik egy levél, rajta amerikai postabélyegző. A levelet két gyermek anyja, a new-yorki Catharina Boyd írta. »Olvastam az Elisabeth Loos-hoz írt levelét — írja Catharina Boyd. — Nem tudom megállni, hogy ne válaszolják önnek. Az Ön gyermekei a fasizmus ellen vívott harcban pusztultak el, akárcsak az én két öcsém. Eppenűgy. mint ön, tudom: a háború még nem ért véget. Meg kell semmisíteni a fasizmust, amely sajnos, most különösen virágzik az én országomban. ... Békeharcról beszélek és gondolatban előttem áll Varsó, a Lengyel Könyv Házának tágas terme. A békeharcosok itt gyűltek össze újból, a Béke Híveinek II. Világkongresszusára. Egy öreg francia nő, akivel Varsó, ban találkoztam, egy matróz-egyenruhás ifjú képét adta át nekem. — Ez az unokám, Michel Bottin — mondta az idős nő. — Megtagadta, hogy Vietnamban harcoljon. A francia hatóságok börtönbe vetették. Megmutattam Michel Bottin képét egy fiatal afrikai négernek, aki megkért, írjam be nevemet a Zójáról írott könyvembe. Figyelmesen nézte a nyílt, fiatal tüzestekintetű, mosolygós arcot. — Michel Bottin úgy cselekedett, mint ahogyan mindenkinek tennie kell, aki tégény a talpán — mondotta. — Ha nekem parancsolnák az imperialisták, hogy menjek háborúba, én is megtagadnám. Társa, egy tizenhétéves ifjú elbeszélte nekem, hogy bátyja néhány évvel ezelőtt egy munkásküldöttséggel a Szovjetunióban járt. — En akkor még egészen kis fiú voltam — mesélte. — De aaóta is élénken él emlékezetemben, amit a bátyám mondott, hogy a néger csak az Önök országában érzi magát embernek. i Az ifjú talán nem is tudta, hogy Paul Robeson szavait ismételte, aki azt mondta, hogy a Szovjetunió az az ország, amely egyetlen nemzedék élettartama alatt az emberek százmillióinak adta meg az emberi méltóság tudatát. Ifjú harcos társam egyszerű, keresetlen szavainak hallatára büszke voltam, hogy a szocializmus nagy országának polgára vagyok, annak az országnak a polgára, amely a világ minden szabadságszerető emberének reménysége. Nem egyszer éreztem ezt a büszkeséget és örömet, amikor szovjet ifjúságunkról beszélve, láttam, hogy a külföldi ifjaknak és lányoknak miképpen ragyog a szemük és hogyan emelik fel ökölbeszorított kezüket. — Mi önökkel tartwnk mondották. — Mindörökre önökkel tartunk! Az imperialisták soha nem vihetnek harcba minket Zója'és OU'g Kosevoj hazája ellen. Soha! Ezek a szavak az emberek békébe vetett hitének erejét fejezik ki. Igazságukról kezeskedik Raytnonde Dien és Henri Martin bátor cselekedete, Cso-Ok-Hi koreai nő halhatatlan tette, a börtönrács mögé is felemelt fejfel menő amerikai kommunisták harca: kezeskedik róla a népek megbonthatatlan testvérisége, akarategysége és összetartása. L. Koszmogyemjanszk^a.