Uj Szó, 1951. október (4. évfolyam, 231-256.szám)

1951-10-13 / 241. szám, szombat

1951 október 13 O

i SíiErős akarattal mindenki segíthet az építő munkában DCvkinqej (iata/ők tanulnak a Cf iLľqij ik úr O ű lt o illáidb a n Pomposné és Balogné viszonya a munkához A lévai Egységes Földműves Szövetkezet egy kisebb területű földön rizst ültetett próbára, azzal, hogy amennyiben sikerül a termés, azaz a talaj, időjárás, stb., megfelelnek a rizstermelés feltételeinek, a következő évben nagyobb területen fogják termeszteni nemzetgazdaságunk ezen értékes termékét. A rizs beérett és le kellett aratni. Amint tudjuk, Egységes Földműves Szövetkezeteink nem bővelkednek munkaerőben és a rizsaratási munkálatokra különösen alkalmasak a nők. Pompos elvtársnő, aki egyik legaktívabb asszonya Lévának, súlyos betegségen esett át. Húsz kilót fogyott, az orvosai megállapították, hogy epebajban szenved. Ai orvosok ajánlására a nemzeti biztosító Szliács fürdőre utalta őt be gyógyulásra. A gyógykezelés leteltével Pompos elvtársnő lényegesen jobban érezte magát és hallotta, hogy a lévai EFSz-ben nagyon nagy szükség lenne szorgos asszonykezekre, akik a rizst learatják. Pomposnét nem hagyta nyugodni az a tudat, hogy a rizs még nincs learatva, és bár orvosai szigorúan megtiltották neki a fizikai munkát, elment a rizsföldekre, gondolván, hogy annyit fog dolgozni, amennyit bír. Ha majd roszszul érzi magát, abbahagyja. Az első nap három órát dolgozott és keresett 62 koronát. Látta i.zonban, hogy az nem elégséges, ha ő egyedül dolgozik, hát elindult egy női brigádot szervezni a rizsaratásra. Meggyőző szavakkal rávette az aszszonyokat, hogy jöjjenek ők is a rizsföldekre, ott nagyon szépen lehet keresni. Be Is bizonyította ezt a többi asszonyoknak. Amikor látta, hogy a 3 órás munka után semmiféle fájdalmat nem érez, másnap üt órát dolgozott és 168 koronát keresett. Pomposné, aki mindig munkához volt szokva, boldog volt, hogy dolgozhat és versenybe állt a férfiakkal. És ebből a versenyből is ő került ki győztesen. Az asszonyok, akiket a rizsföldre toborozott, szintén szépen kerestek, volt közöttük egy Valentné. nevezetű, akinek 9 élő gyermeke van. Hat közülük iskolába jár, egy már dolgozik és kettő még egészen kicsi. És ez a Valentné, minden nap kint volt a rizsföldön. Pomposnénak nem volt szüksége rá a megélhetéséhez, hogy dolgozzon. Férje is keres, rendezett anyagi körülmények között élnek, azonban tudta azt, hogy a rizst le kell aratni s tudta, hogy a rizsaratás nem nehéz munka, tehát megpróbálkozott vele, sőt asszonytársait is rávette, hogy vele együtt dolgozzanak. Az EFSznek a rizs ma a raktárában áll már. Pompos elvtársnő megmutatta, hogy megérdemelte népi demokratikus á'lamunk szociális gondoskodását, megérdemelte azt, hogv a fürdőkeze'ésben részesüljön, sőt, még további gondoskodásban Is lesz része mindaddig, amíg teljesen kigyógyul. A kéméndi. Egységes Földműves Szövetkezetnek is nagy szüksége van munkaerőkre. A bőséges dohánytermés betakarításával nagy gondjaik voltak és mozgósítottak mindenkit, ŕki csak számításba jöhetett. Felkérték Balogné kéméndi lakost is, hogy segítsen nekik a dohányszedésben, ami olyan munka, hogy még egy gyerek is elvégezheti Balogné negyven éves, képzettségére nézve tanítónő. A felszabadulás óta, amióta szocialista hazánk építésén dolgozik minden becsületes ember, nem kapcsolódott be a munkába. Azt mondja, hogy azért nem kapcsolódott be, mert 6Úlyos beteg gyermeke van. Tizenkétéves leánykája, csonttuberkulózisban szenved. Nem kapcsolódott be azért, mert epehólyaggyulladása van, reumája és inaga is tuberkulótikus. Balogné állandóan papírháborút folytat a hatóságokkal, mert — mind állítja — nagyon sok sérelem éri őt és állandóan arra hivatkozik, hogy népi demokratikus államban élünk, és kormányunknak kötelessége gondoskodni minden emberről. Szociális beállítottságát azzal bizonyítja, hogy két és félhektáros földjét átadta az államnak. Azonban ezért még pénzt nem kapott. Megnéztük közelebbről Balogné életkörülményeit. Abból a célból utaztunk oda, hogy tényleg hathatósan segítségére legyünk, hogyha ilyen szerencsétlen körülmények között él. Balogné 12 éves kislánya tényleg csont tuberkulótikus és orvosi kezelésre van szüksége. Azonban már vfgan ugrándozik, ha egyik lába rövidebb is, az udvarban. Balogné betegsége az orvosi vélemény szerint csak epehólyaggyulladás. A reumája olyan, mint amilvan minden második embernek van. Ňem vitatjuk azt, hogy epehólyaggyulladással nem lehet nehéz fizikai munkát végezni. Azonban, ha valaki népi demokratikus államunktól ilyen követelőem segítségre számít, meg kell mutatnia valamilyen formában, hogy a szocialista építőmunkában részt akar venni és nem hagyja őt hidegein az, hogy a falujában lévő EFSz nehézségekkel küzd, munkaerők hiányában. Ha Balogné csak egy pár órát dolgozott volna könnyű munkát az EFSz-nek, ő is részesülhetett volna ugyanolyan szociális gondoskodásban mint a lévai Pomposné. ö is elmehetne fürdőhelyre, ahol kigyógyítanák őt és munkaképes, egészséges asszony lenne újra. És mi lehet ma boldogítóbb érzés, mintha valaki dolgozni tud. Azonban Balogné a legkisebb tanújelét sem adja annak, hogy segíteni akar, hogy megpróbál bekapcsolódni a munkafolyamatba. Ehelyett bizonyítványok szerzésével. írásokkal, jegyzőkönyvekkel tölti idejét. Kislányának szüksége van orvosi kezelésre. Minden lehetőt el fogunk Amikor megkaptam a beidézésemet az úttörők iskolájába Szárazhegyre, különösen néztem a körlevélre. Ugyan milyen lehet ez a Szárazhegy? — gondoltam. Annál jobban meglepett aztán a táj szépsége, amikor megérkeztünk Malachov községbe, ahol a kalauznő elkiáltotta >Végállomás«, tovább nem megyünk. Itt láttuk egymást először azokkal a fiatal elvtársnőkkel és elvtársakkal, akikkel egy rövid nap alatt úgy összemelegedtünk, mintiia egy családba tartoznánk. 18 diák lassan elindult felfelé a meredek sziklákon. Gvönvörű erdő tárult elénk. A lányok sóhajtozva mondogatták, hogy még soha ilyen szép helyen nem jártak. Amikor már jó hosszú ideig mentünk és a nehéz bőröndökkel nem bírtunk tovább menni, egy kicsit pihentünk, mert mindenki nagyon fáradt volt. Egyszerre az erdők rengetegéből kibontakozott a kitűzött cél, a »Szárazhegy«, az elegáns villákkal. Gvönvörűen berendezett előcsarnokba, érkeztünk és szinte lélegzetvisszafojtva néztük a falakon függő művészi képeket. Szlovák nemzeti színekkel kevert virágok, hegyek, erdők díszítettek a falakat. A meleg fogadtatás után gazdag uzsonnát kaptunk, maid felhangzott a nóta, csengett a dall, minden fiatal aikáról. Az iskola vezetője elmondta nekünk, hogv mi volt ezekben a villákban a letűnt vilápban. A mágnások drága pénzt fizettek ezért az élvezetért, amiben mi ingyen részesülünk. Tanulás közben csodáljuk a tái szépségét, hallgatjuk a madarak csicsergését és mélyen magunkba szívjuk a friss erdei levegőt. Minden nap újra kedvet kapunk a tanuláshoz. Ma a villák százai és ezrei nyílnak meg mielőttünk, a dolgozók gyermekei előtt. Azonban az ittartózkodás célja éppen az ellenkezője annak, ami a mult rendszerben volt. Itt tanuljuk meg azokat az ismereteket, amelyek tudását elvárja tőlünk a dolgozó osztály, itt látjuk azt, hogy a mult rendszerben egyes személyek úgy éltek, mint a királyok, és ezt csak úgy tudták elérni, hogy a dolgozók verejtékes munkájából lopták el. így éltek elzárkózva a világtól, hogy ne lássák azt, hogyan szorul ökölbe a dolgozók millióinak keze és hogyan fenyegeti őket ez az ököl. Az iskolát ünneDélves keretek közt kezdtük meg, az ünnepély után megismertették velünk az iskolai rendet és kötelességeket. Minden hallgatója a tanfolyamnak tisztában van azzal, hogy mi lesz a legfontosabb dolga, ha hazamegy. Tudatában van annak is, hogy mivel tartozik népi demokratikus hazánknak, Pártunknak és forrón szeretett vezérünknek, Gottwald elvtársnak. Mert mindezt, amit itt kapunk és ezt a lehetőséget, hogy tanulhatunk és művelődhetünk, egyedül neki és a nagy Szovjetuniónak köszönhetjük. És mi ezt meg fogjuk hálálni azzal, hogv igazi, jó szocialista új nemzedéket fogunk felnevelni, amely meg fogja állni a helyét mindenütt, ahová népi demokratikus hazánk állítja. PROKSZ ETEL. csoportvezető és tanulócsoportja követni, hogy ő ezt meg is kapja. De mennyivel könnyebben intézhetnénk a kislány gyógyítását, ha azt mondhatnánk, a gyermek anyja, Balogné, dolgozó asszony. Ebben a helyzetében, hogy nem dolgozik, hanem állandóan kérvényez, vádol, harcol a papírokkal és nagyon rossz befolyás alatt áll, teljesen tönkremennek idegei és gyűlölködő ember válik belőle, aki mindenkiben csak ellenséget lát és mindenkit gyűlöl. Balogné tartsa szem előtt, hogy harcolni igazságos ügyért lehet és kritikát gyakorolni úgy kell, hogy az segítsen és ne agyonüssön valakit. S főleg a kritikánál konkrét igaz adatokra keld támaszkodn

1 Jelen-le'- legnagyobb keserűsége az, hogy két és félhold földjéért az államtólmég nem kapott ellenszolgáltatást. Kérdezzük Balognét, ha meg is kapja zt az öszeget, mennyi időre lesz elég, hogy ellássa magát és családját. Nem volna-e jobb és célravezetőbb, lassan munkába fogni, ami' állandóan biztosítaná megélhetésüket. Turl Mária. A konyhában kigyulladt a villany, a nyitvamaradt ajtón át a fény benyúlt a szobába Józsi úgy elfintorította a hosszú orrát, hogy az már majdnem keresztben állt az arcán. — Szóval sváb! — mondta. — Akkor már értem. — Mit értesz? — Náci — mondta Józsi. — Hitler felé pislog. Most ezek szavalnak tömegnypmorról meg a hatalmon lévők önzéséről. A két kislány a Jancsi, a fiatalabb fiú kiszaladt a konyhába szemügyre venni az izgatottan káráló tyúkot, melyet Nieselné éjszakára jobb híján egy kis kenyérmorzsával s 'egy csészealja vízzel vendégelt meg. Péter, az idősebb Neisel fiú s Bálint, akik már embernek érezték magukat, a szobában maradtak, s a politizáló férfiakat hallgatták. — Idefigyelj — súgta Péter Bálint fülébe — ma egy kerek pengőt kerestem gyónással. — Miaffene!... Miaffene!.., nevetett Bálint, nagybátyját, Józsi bácsit utánozva. — Gyónással ? Péter az asztal alatt megcsillogtatta a pengőt. — Az úgy volt — súgta —, hogy a Dufekné a Tanonciskolában parancsba adta hogy húsvét előtt mindenkinek meg kell gyónni, áldozni. Aki meggyónt, az kapott Pálóczi tisztelendő úrtól egy sárga cédulát, azt odaadta Dufeknénak. Akinek nincs sárga cédulája attól a Dufekné most levon három pengőt. Hát ebben van az üzlet érted? Bálint nem értette. — Marha vagy — súgta Péter, — Én háromszor gyóntam meg s a két fölösleges sárga cédulámat eladtam ötven fillérért olyanoknak, akiknek nincs. Azok tisztán kerestek kettő ötvenet, s én is jól járok. .. Akarsz holnap a Nép-moziba jönni velem ? Befizetlek. Pétert az apja tavaly be tudta hozni a Ganz-Hajóba, a mintakészítő műhelybe, onnét járt be a Bajnok-utcai ipari Tanonciskolába. Neisel vasöntönek szerette volna adni a fiút, de ez gyönge testű volt, nem bírta a nehéz munkát, s az apja hosszú utánjárás után • mégis beszerezte a mintakészítőkhöz. Négy fillér órabért kapott a gyerek s átlagban heti 27—28 órát dolgozott, de még annak az egy pengő, nek is jó csengése volt, amit szombatonként letett anyja elé a konyhaasztalra, apja mindjobban apadó pengői mellé. — Jaj, be óriási kövér nagy tyúk' — jelentette lelkendezve az egyik Ä f IP Ô kislány a konyhából — legalább öt kiló! — Marha — mondta Péter — olyan nagy tyúk nincs! Legföljebb két kiló lehet. — A fejed — kiáltotta a kislány bőszen — az két kiló. Ez legalább négy! — Hogy szereti, Józsi — kérdezte Neiselné, aki időközben szintén bejött a konyhából — paprikásan vagy levesbe? Kisütni nem merem, mert attól félek, kissé rágós lenne. Megcsinálom holnap délben jó paprikásan, zsírosan, jó lesz? — Elébb megkérded, hogy hogy szereti — mondta Neisel, aki pápaszemével homlokán még mindig az ablak mellet ült — aztán meg sem várod, hogy feleljen. Hátha rántva szereti ? Az asszony elnevette magát, jólelkű kövér arca amelyet semilyen gond nem tudott megfogyasztani, ragyogott az ármányos, huncut vidámságtól. — A fene a kis belébe, hisz rántva maga szereti — mondta az urának újra egy nagyot nevetve. — De az Uyen öreg tyúkot nem lehet kirántani. — Én világéletemben az ilye' öreg tyúkokat szerettem, nagysá — mondta Józsi — mert az kiadós, szolid étel, azt sokáig lehet rágni s jól megfekszi az ember gyomrát. Az ember érzi, hogy evett. Józsin nem látszott meg az elmúlt két év múlása, sovány, inas testén az éhezés époly kevéssé fogott, mint az akármilyen bőséges, zsíros koszt, a fintorgó orra sem lett rosszabb kedvű, hosszú karja végén a hatalmas, csontos keze megfogott minden munkát. — Én még a varjúhúst is szeretem nagysád — mondta, a szájtátva hallgató kislányokra hunyorogva. — Tavaly télen, amikor kitettek a Jéggyárból s egy félévi sétáltam, szereztem egy öreg puskát s kimentem a Népligetbe varjúlesre. A combjából meg a melléből olyan levest lehet főzni, hogy az ember három napig érzi a gyomrában. Majd hozok maguknak legközelebb. — Inkább egy nyulat tessék lőni, Józsi bácsi! — kiáltotta Péter. — Nyulat én csak reflektorral tudok lőni, fiam — mondta Józsi, orrát fintorgatva. — Amikor még a MÁVAUT-ná] soffőrködtem, akkor télen minden vasárnap s külön a kormányzó úr nevenapján nyúlpeIrta: DÉRY TIBOR ! csenyét ettem, vadasan, spékelve. A kormányzó úr nevenapján dupla adagot, meg is köszönte nekem a fôméltóságú úr külön levélben. — Menjen már, Józsi! — nevetett az asszony. A szobában zsibongott a jókedv, a kislányok sikongtak, a kis Jancsi az asztalt ütögette öklével, csak Neisel ült elgondolkodva, tiszta világoskék tekintetét befelé, saját gondolataira szegezve. Halántéka kissé beesett, arca csupa csont volt. — Tudod-e Józsi, hogy a népkonyha megint leszállította a kenyéradagot, meg a vasárnapi kis kalácsadagot is elvette ? — mondta. — Egyre rosszabb lesz a helyzet. Most már az inséglevesért meg a melegedőért is dolgozni kell, egyhónapi menhelyért 8—9 napot. S közben mindenütt bérleszállítások, a héten a Zsolnaiban 10 százalékos, a Jutagyárban meg 7 százalékos, a csepeli kikötőben meg egyszerre 33 százalékkal csökkentették a béreket. Százhúszezer munkanélküli szakmunkás van már. — Ejha — dörmögte Józsi. — Tegnap, amikor a Szakegyletül hazafelé jöttem — mondta Neiel — az emberek a József-körúton megostromoltak egy hentesboltot. Tíz perc alatt teljesen kirámolták. — Egy zsírfoltot sem hagytak meg benne — panaszolta Józsi savanyúan. — A saját szemével látta? — kérdezte az asszony. Neisel ránézett. — Saját szememmel. — Hozhat"tt volna egy bödön zsírt! — m n.dta az asszony hirtelen elkomorodó arccal. — Ránkfér. ne! Neisel nem felelt. — Vidékre kéne menni lc elni— vélte Józsi. — Kérem, amikor én utoljára a falumban jártam, igaz, annak már van öt vagy hat éve, én akkor ott csupa elégedett arcot láttam. Kérdem az emberektől, hogy minek örülnek úgy. Két napja meghalt a grófjuk, s attól úgy fel lelkesedtek, hogy az egész falu apraja-nagyja kivonult a temetésre, még a holtbetegek is felkeltek az ágyból. Ilyen öröm ritkán éri az embert Pesten. — Vidéken sem jobb a helyzet — mondta Neisel. — Az Armentesítő 148 fillér napibért fizet földmunkáért. parasztgazdánál legföljebb 80 fülért kap az ember, — Azt meg honnét tudja? — kérdezte az asszony ingerülten. — A Népszavából ? — Onnét, Lujza — mondta az ember csendesen. Az asszony keresztbefonta karját hatalmas keblei fölött. — Hát azzal még jobb, ha békén hagy bennünket — mondta kivörösödő arccal — mert egyszer mégis csak kifogyok a béketűrésből s akkor majd megmondom, hogy mit teszek a maga Népszavájával. Ma is egy óra hosszat arról olvasott fel, hogy Hitler ezt meg azt csinál Németországban feloszlatta a szakszervezeteket, lefogatta az összes szocdem vezetőket s még nem tudom, mit tett... — S az nem igaz, Lujza? — kérdezte Neisel. — Mit tudom én, hogy igaz-e? — kiáltotta az asszony egyre dühösebben. — Mert mit írt januárban, két vagy három héttel, mielőtt kinevezték Hitlert? Azt írta, hogy a nácik mindenütt szavazatokat vesztenek a választásokon s hogy most már nem lehet megállítani a német fasizmus biztos tönkremenését. Két hétre rá meg kinevezik Hitlert! — Tévedni emberi dolog, Lujza — mondta Neisel nyugodtan. Az asszony türelmetlen mozdulatot tett. — A Bálint a múltkor mondott egy jót a maga Népszavájára. Neisel felütötte a fejét. — Micsoda? — Hogy is volt az, Bálint? — kérdezte az asszony, — Hogy szólt az a vers? . A fiú elpirult. — Hagyjuk, keresztanyám ! — Mondd csak ... mondd csak! sürgette az asszony. — Egy reklám versikét mutatott nekem a Népszavában, nagy vastag betűkkel valami gumitalpról... Hogy is szólt? Bálint elnevette magát. — Dunán innen, Dunán túl, Okma-talpon jár az úr. — Ez az! kiáltotta az asszony — Okma-talpon jár az úr! S azt kérdezte, hogy munkások számára írják-e azt az újságot, amelyben ilyen reklámok jelenhetnek meg? Neisel figyelmesen megnézte Bálintot. — Mikor jelent az meg? — Mostanában mindennap — mondta Bálint. — Biztos, ebben a számban is benne van, csak keresztapám nem vette észre. Neiselnek fejébe szállt a vér, felállt s kiment a konyhába egy pohár vízre. Józsi rövidesen elbúcsúzott, a család magára maradt. Mialatt az asszony a konyhában az esti edényt mosogatta, Neisel magához intette Bálintot az alkóvba. Az öreg munkás szemlátomást zavarban volt, pápaszemét tisztogatta, megreszelte a torkát, mintha felszólalásra készülne a Szakegyletben. Bálint csodálkozva nézte. — Arra akarlak megkérni — mondotta Neisel — szóvad egy kis szívességre kérlek. A fiú maga ls megzavarodott attól a pírtól, amely keresztapja homlokát befutotta. Egy szót sem bírt szólni, holott azt akarta volna mondani, hogy: természetesen, akármit, édes, kedves, szeretett keresztapám, akár az életemet is! Először történt életében, hogy az öreg Neisel, aki Bálint szemében maga volt a bölcs tökéletesség, kért tőle valamit: a gyerek szívét olyan túláradó szeretet s büszkeség fogta el, hogy tisztára megnémult, moccani sem bírt. — Szegény mamának halála után maradt egy magasszárú fekete cipője — mondta Neisel, szemét lesütve — azt vidd el az ócskáshoz s add el! , A gyermekben megfagyott a vér. — Keresztanyádnak erről nem kell tudnia — mondta Neisel. — A pénzt ideadod nekem! Nem tudom, hol az a cipő, de majd megtalálod. Bálint levegő után kapkodott. — Lesz rá időd? — kérdezte Neisel s a szeme sarkából a gyerekre pislantott. — Nem lehet keresztapám! — kiáltotta Bálint vérvörösen. — Nincs meg a cipő! Neisel néni már a télen eladta. Neisel hirtelen felállt. — Eladta? — Nekem kellett elvinnem a Teleki-térre — mondta Bálint —, mert már egy fillér sem volt a háznál. — Azt a magasszárú fekete cipőt? — Hisz más nem volt a nagymamának — mondta Bálint. — Egy magasszárú fekete cipő? — Igen — súgta Bálint s a szeme körtybelábadt. — S megtiltotta, hogy szóljak keresztapámnak, mert ez volt az utolsó emlék a nagymamától. Az öreg munkás maga elé nézett. — Jól van, fiam — mondta. — Feküdjünk le. (Vége.)