Uj Szó, 1951. október (4. évfolyam, 231-256.szám)

1951-10-16 / 243. szám, kedd

IIISZÖ 1951 október 16 ESIRODALAM Uj korszakot jelent az élet minden területén — tehát az irodalom művészetében is. A régi hőshöz kitaposott út vezet — az író vele egy oldalon áll, szinte „én"-jével azonosítja. De hogyan bánjék, milyen viszonyban legyen az új hőssel? Vájjon lehet-e ö is az író „én"-je? Vájjon azon az oldalon áll-e az írói „én", ahol az űj kor még ismeretlen hőse áll? A régi nemzedék igen sok írója, amikor új hőst formál, úgy néz rá, mint természettudós a természetre: itt végződöm én, a szemlélő, itt kezdődik ö, a természet — nézzük hát meg ezt a jelenséget, a tudós objektivitásával. Ezek után — úgy vélem — nem is kérdés, miért válik némely könyvben az új hös sematikussá. Hiszen, ha csupán külső vizsgálatnak vetünk alá egy tárgyat, azzal még korántsem tanulmányoztuk igazán. Aki csupán a külsőt nézi, az csak a külsőt látja. Amig én, a régi nemzedék írója, úgy fogtam fel a dolgot: szükség van arra, hogy az új embert, az új hőst ábrázoljam — ez az új hös olyan volt, mintha papírosból vágták volna ki: csak két kiterjedése volt. Mert hiszen nem arról van szó, hogy valakinek kell, hogy én az új hőst ábrázoljam, hanem arról, hogy az új hős ábrázolása az én saját belső szükségletem legyen. Amikor ráeszméltem, hogy nekem, a művésznek, nekem magamnak van szükségem arra, hogy könyvemben új hőst teremtsek, akkor mást is megértettem. Megértettem, hogy az ábrázolás csak úgy lehet élethű, ha belülről nézem meg az új hőst. Megértettem, hogy össze kell olvadnom vele, mint ahogy a nagy realisták tették, akik hősükkel egy oldalon álltak és úgy beszéltek róla: „én". Én — ez az új valóság, az új korszák egy része, a kor új hőse, álmaival, eszményeivel, szenvedélyeivel, várakozásával, szeretetével és gyűlöletével együtt. így lehet és szerintem így ls kell feleleveníteni a szocialista realizmus jelenkori irodalmában realista elődeink egészséges hagyományait. A fiatal írók Moszkvában lezajlott országos tanácskozásán az trás művészi tökélye központi kérdés volt. És igen fontos megjegyezni, hogy a fiatal írók az idősebb nemzedék íróival tökéletes egyetértésben elismerték, hogy az Írásművészei legfőbb feltétele — az élet mélységes ismerete. És valóban minő tartalommal lehetne megtölteni müveinket, ha távol állnánk a mindennapi munkától, népünk óhajtásaitól és örömeitől? Jogunk van-e irodalmunkról, mint a szocializmus irodalmáról beszélni, ha nem tanulmányoznánk mindig és mindenkor az embert, a szocialista világ megalkotóját. Reális élettartalom nélkül való irodalom egy rovargyüjteményre emlékeztetne, amelyben az irodalmi formák üresen, mint a hernyó bábjai volnának gombostűre tűzve. Az élet ismerete feltételezi a nemzet egész történelmi fejlődésének felölelését. Tanulmányozni akarjuk jelenünket, kortársunk mai napját, de az író igenis köteles tudni, honnan jött a mi kortársunk és hová igyekszik. Mi a múltról is írunk, ez feltétlen szükséges. De nem azért Írunk a múltról, hogy azt restauráljuk. A nép történetében magyarázatot akarunk találni mai életünkre, meg akarjuk értetni önmagunkat a múltban is, hogy jobban megismerjük jelenkorunkat. Még nagyon keveset é3 nagyon gyengén írunk a jövőről. Holott gyermekeink már egy tökéletesebb társadalomban fognak élni, ők koronázzák meg munkánkat, mert eljutnak az élet új, tudatához, új rendszeréhez. Bátrabban kell bepillantani a jövő világába. Nem szabad elfelejteni, hogy az írásművészei egyik legerősebb oldala a képzelőerő. Ne felejtsük el magunk mellé ültetni az irodalom legcsodi.latasa.bb útitársát — a fantáziát. Mert hiszen a realizmusban úgy dobog az emberi álmok szíve, mint ahogyan Ikarus szíve dobog akármelyik mai repülőgépben. Joggal teszik fel nekem a kérdést: elég-e az írónak az élet mély ismerete ahhoz, hogy az írás művésze legyen. Nem tartozik-e az írói technika fogalma, az irodalmi technológia is az íróművészet fogalma alá? Igen, természetes, hogy oda tartozik. Világos, hogy a technikai tökély föltétlen és állandó kötelessége az Irómüvészetnek. De és mindenekelőtt arról akarok itt beszélni, hogy az élet ismerete nélkül semmiféle technikai ismeret nem vezet művészi tökéletességhez. Csajt egy példát hozok fel, amely véleményem szerint megint csak a sematizmus átkára mutat. Az író, aki elbeszélést vagy regényt ír, gyakran először kigondolja és kialakítja a mesét, úgyszólván felvázolja meséjének tervét, mint ahogy egy nagyváros villamosközlekedésének tervét szokták felvázolni. Azután beülteti ebbe a villamosba regényének cselekvő személyeit és megindítja a forgalmat. Olykor a cselekmény drámaiassága érdekében az útkereszteződéseknél összeütközéseket is rendez. Hogy megvalósíthassa az előre felvázolt mesetervet, az író erőszakkal ülteti hőseit kocsiba és kényszeríti őket, hogy oda utazzanak, ahová sohasem akartak volna utazni. Ez hiba. Ez föltétlenül a cselekmény sematizálásához vezet. & Am&iku A GYALÁZAT FILMJE A francia nagytöke lapja, a Le Monde koreai haditudósítója, Charles Favzel előtt az ameriaki légierők vezérkara levetített egy amerikai repülőgép pilótájának koreai útját. A tudósító az alábbiakban számolt be a látottakról: „Messze a távolban tötét folt jelenik meg a fehér havon — írja. — A folt egyre nagyobb lesz és kialakulnak egy falu körvonalai. Egy darab élet a halott természetben. A piciny szalmatetők fázósan bújnak egymáshoz, mint a fészekben a kis madarak. A repülőgép alábukik, íi gépfegyverek tüzet okádnak, lent felcsapnak a lángok. Három másodperc, három sorozat lövés, aztán a repülőgép felszáll a magasba. Majd újra visszajön és mégegyszer átrepüli a falut. A házak égnek, fekete füst száll fel, de jobbra és balra van még egy-két célpont. A repülőgép előbb jobbra kanyarodik, aztán meggondolja magát, balra veszi az irányt, lebukik, lead három sosrozat lövést és ezzel a falu el is van intézve. Ismét hófehér mezők, majd megint egy falu, nagy falu, néhány cserepes , házzal. Az ilyen házakra elé? egy, legfeljebb két bombát ledobni, hogy levegőbe repüljenek. A repülőgép folytatja útját, nyílegyenesen. Unalmas, egyhangú havas •táj, néma, néma csend, semmi célpont. Végre egy domboldalon feltűnik egy magányos gunyhó. Bumm! és a kunyhó nincs többé ... Megint csak hő, fehér, tiszta hó, Nézetem szerint a cselekmény a jellemek müve. Az Írónak mindenekelőtt meg kell keresnie hősét, jól ki kell ismernie és egész lelkével át kell éreznie a hős lelkét. Ezután már nem kell aggódnia meséje miatt. Az kell, hogy a hős szervesen cselekedhessék, hogy ő maga bonyolítsa az eseményeket, mert ö bizonyos, hogy csak úgy cselekedhet, ahogyan jelleme diktálja. Oda utazik, ahová meg kell, hogy érkezzék, egyszóval valósághíven él, úgy él, ahogyan természetéből következik. Ha az Író nem ismeri és nem érzi hősét, ebből nagyon kellemetlen tévedések származnak a cselekményben, a mesében, a szerkezetben, sőt még a nyelv területén is. Ugy van, a hős fölületes ismerete föltétlenül hamis stílushoz íjb vezet, ami különösen észrevehető a gyermekírók hibáin, akik úgy akarnak a gyermekről Írni, hogy nem ismerik a gyermeket: az ilyen írók gyermekalakjai úgy beszélnek, mint holmi kiérdemesült pedagógusok. a pilótának nyilván kedve lenne a hóba ereszteni gépfegyvereinek golyóit. A havon hirtelen lábnyomok látszanak, emberi alakok árnyfolt-, jai tűnnek fel. Kik ezek az emberek? Katonák? Menekülők? Mindegy. A pilóta leadja lövéseit és az emberek jobbra-balra eldőlnek, mintha jól irányzott kugligolyó terítette volna le őket. A pilóta egy útat lát, az úton ökrösszekerek sora. A repülőgép fegyverei teljes erővel tüzelnek és a gép megrázkódik. Lent árnyak szaladnak szét, a szekerek lángolnak. Az út mellet fekszik a vasút. Repüljünk a sínek fölött, fedezzük fel, hol van a vonat. Megvan! A mozdonytól a legutolsó kocsiig lövedéksorozatokkal árasztja el a pilóta a vonatot Aztán ellenkező irányban végigrepül felette és ugyancsak elárasztja lövedékékkel. Ez a munka véget ért, nem érdemes ott maradni és végig nézni, hogyan ég el a vonat. Az a sötét függöny ott a láthatáron egy város, égy igazi város, Szöül, vagyis ami még megvan belőle. Romok, romok. Elő a gyújtóbombákkal! A gép felrepül és a pilóta már nem is látja, hogyan robbannak fel a.bombák. Az út véget ért. A mérleg: két gyár, egy híd, néhány ökrösszekér, két vonat, két város, harminc falu, egy kunyhó... Mára elég ennyi. Holnap elölről kezdődik." (A La Monde február 7-1 számából.) így jutok én arra a következtetésre, hogy az írói technikában elért ügyességnek nincs értelme aa életismeret területén elsajátított tökéletesség nélkül. Ezért akartam mindenekelőtt a művész ama kötelességéről beszélni, hogy minél felelősebben tanulmányozza a valóságot. Ugy vélem, a mi ügyünkben a legfontosabb — meg kell értenünk a költő rendeltetését, aki az élet átalakítója. De ahhoz, hogy az életet megváltoztathassuk, sokat, nagyon sokat kell dolgoznunk, ugyanúgy, mint a jó mesterek dolgoztak. Az analógia kedvéért engedjék meg hogy emlékeztessek Micsurinnak, a természet nagy átalakítójának varázsos szavára, aki azt mondotta, hogy nekünk nem kell kényszeralamizsnát várni a természettől: kötelességünk elvenni adományait. Az emberi társadalom átalakítója, az igazi művész ugyanúgy, mint a forradalmár, nem szabad, hogy alamizsnát várjon a történelemtől: el kell azt venni tőle — ez az ő hivatásával járó kötelessége. CJCinai &Btkéeite&elz Irta: VEI VEI 4 KONSZTANTIN FEGYIN: ÉLET A szovjet irodalom, a XIX. század orosz realista irodalmának nagy hagyományaiban gyökerezik. Amikor azt mondjuk, hogy minden nemzeti irodalomnak feltétlenül meg kell ismernie ezeket a hagyományokat, azt is tudjuk, hogy vannak holt, kihamvadt hagyományok és vannak olthatatlan tűzként égő eleven hagyományok. A szovjet művészet nem poraiból élemedett Phőnix, nem is kagylóból kilebbent Vénusz. Mögötte harcos út van. Mi népünk növekedésével együtt növekedtünk a forradalmi fejlődés folyamán. És amikor irodalmi hagyományokhoz fordultunk, azt a nagy kérdést kellett eldöntenünk, mit tartsunk meg, mit kövessünk — hol a hült hamu, hol az eleven tűz. És megállapodtunk a művészetnek ama lángoló igazságánál, amelyet a nagy orosz realisták hagytak ránk örökül. És kidobtuk azokat a rothadó gyümölcsöket, amelyek a századforduló idején lepték el az Irodalom bozótját — a modernizmus és dekadencia minden rendű és rangú megnyilvánulására gondolok. Én a szovjet írók idősebb nemzedékéhez tartozom. Nehéz volt kiválasztanom az irodalom értékes hagyományait, nehéz utam volt, amíg eljutottam az új forradalmi irodalom feladatának felépítéséhez. És elmondom itt most azt a tapasztalatot, amely egy művész keresésének, nem fájdalommentes élményeinek leszürődése s amelynek véleménye szerint fontos gyakorlati jelentősége van az Irásmüvészet szempontjából. Hogyan ábrázolták a múltban a hősöket a nagy írók? Ügy, hogy egész művészi lényükkel behatoltak, beolvadtak a hös lelkivilágába. Ez nem jelenti azt, hogy életsorsuk minden esetiben azonos volt a hős őletsorsával. De oly mélyen benne éltek a hős lelkében, hogy csakis úgy cselekedhették, ahogyan a hős helyeztében ők magunk cselekednének. így élt Leo Tolsztoj hősei életében — Andrej Bolkonszkij, Natasa Roaztova, Anna Karenina életében vagy Balzac — Goriot apó, vagy Eugenie Grandét alakjában. A művész nem úgy beszél hősedről, hogy „ők", amikor megalkotta valamelyiket, hanem mintegy melléje állt és így emlegette: „Én" — azonosította magát vele. Ez a XIX. század realizmusának volt nagyszerű vívmánya. Ezt a kaput lépték át később a realisták utódai, követőd és azt az útat járták, amelyen az író behatolhait hőseinek lelkébe. Ámde végbement a nagy történelmi fordulat — eljött az új ember, a kor új hőse, mert Oroszországban győzött a szocialista forradalom. Ez döntőjelentőségű tény. A mi harcosaink ölnefk, — de nem gyükosok. Nem úgy harcolnak, mint az amerikai zsoldosok, hanem meggyőződéssel és értelemmel. Mindegyikük kész életét áldoizn! és a maga lehetőségein belül közelebbvinni a világot a békéhez, de előbb be akarják fejezni azt, amiért idejöttek. Hadd mutassam meg példákon, mire gondolok. A második támadás idején történt. Az önkénteisek egy csoportja Kunmulinál az ellenség hátába került, hogy elvágja visszavonulását. Amikor Sutengcsenhez értek, az ellenség már rohanvást menekült az országúton. A harmadik század gyorsan állásba helyezkedett az egyik útmenti csupasz dombháton. Szilárdan elhatározták: feltartóztatják az ellenséget. Hatalmas harc fejlődött ki. Az ellenség, hogy erőit a tűzből kivonhassa, 32 repülőgéppel és 10 tankkal támogatott súlyos támadást indított a század állásai ellen. A petróleumbombák az egész dombot lángbaboríJ tották. A bátor harcosok azonban a láng- és tűztenger közepette is bátran pusztították fz ellenséget. A domb előtt a holttestek már szinte asztagokba torlódtak, mint a gabona, a kiömlő vér vörösre feistette a talajt — az ellenség azonban kétségbeesetten harcolt tovább, hogy főerőit megmenthesse a biztos pusztulástól. Nyolc órán keresztül tombolt a harc. A mieink lőszere elfogyott. Ekkor az amerikaiak megrohamozták a dombtetőt. A repűgépekről ledobált petróleumbambák lángbaborították harcosainkat, de ezek a bátor emberek még akkor sem vonullak vissza. Elhajították fegyvereiket és lángoló SÖfiáikkal az ellenséges katonákra vetették magukat, megragadták őket, úgy, hogy nem tudtak főbbé szabadulni ós velük együtt égtek halálra... Ennek a századnak a parancsnoka ffl mondotta nekem, hogy mikor később átvonultak az ütközet színhelyén a halott mártírokat a legkülönbözőbb helyzetekben találták. Egyesek átölelték ellenfelüket, mások az ellenséges katona torkát, vagy fejét szorongatták. Látható volt, hogy végül is együtt zuhantak a földre, 6 együtt égtek szénné. Az egyik halott harcos még mindig öklében szorongatta a kézigránát csonkját. Mellette szétroncsolt koponyával halott amerikai feküdt. E mártír katonák olyan halálos erővel szorították magukhoz ellenfelüket, hogy amikor el akarták temetni őket, egyesek ujjait szét kellett feszíteni, hogy edválaszthasisák őket. A seázad 120 embert veszített ebben az ütközetben, de több mint 300 főnyi ellenséget pusztított e|, 6 ami'ennél Is több: lehetővé tette, hogy főerSink utolérjék az amerikarl egységet, s azt teljesen megsemmisítsék. Akadozva, nehéz szívvel mondta el a történetet a századparancsnok. Könnyezett, amikor n mártírok elföldelésére került a sor. De nehogy azt hidd — mondottal, — hogy csak azért, mert a szivem fájt értük. Nem, büszke voltam rájuk. Egyszerűen annyit a megragadott annak az érzése, hogy harcosainkban ennyi emberi n-gyság van, ennyire méítóak a szeretetre, hogy nem tehettem mást — sírtam. Mit éreztek barátaink, amikor ezekről a hősi tettekről hallottak? Nem vagytok-e büszkék, hogy a mi hazánk üy.Sfl tgjem?, A rn harcosaink kérlelhetetlenek az ellenséggel szemben, de szivük telve forró szeretettel és baráti érzéssel a koreai nép iránt. Olyan ragaszkodással, amely az igazi nemzetköziség nagy érzéséből fakad. TALALKOZTAM EQY FIATAL HARCOSSAL a Han folyótól északra. Ma Ju Hsziang mindössze 21 éves volt; Heílingkiang tartomány Chingkang megyéjéből származott. Magas, barnaarcú fiú; úgy állt ott csinosan, természetes tartással, mint valami szép szál virág az őszi tarlón. Egy kissé fáradtnak látszott csupán a vér színe tükröződött szemében: éppen ütközetből jött. Annakelőtte egy tüzérszázadban teljesített szolgálatot. Egy estén kis távolságból elfúló zokogás hangját hozta felé a szél. Felállt és elindult a hang irányába. Síró koreai öregaszszonyra bukkant. Egy domboldalon álldogált. Otthonát nemrég bombatalálat érte; az öregasszony egy kis odút épített magának és mošt ez is odavan... Másnap a fiatal harcos arra kérte a főparancsnokságot, helyezzék át a gyalogsághoz. Megtették, mert ott fs szükség volt rá. — De hiszen a tüzérségnél — mondottam én — ugyanúgy pusztíthatod ai ellenséget! — Nem — felelte — e» egészen más. Itt sokkal közelebb éred és minél nagyobbat sújthatsz rá, annál Jobb érzés tölt el. Ez a fiatal harcos elmondotta, hogy a Han-folyó déli partján töltött soksok éjjel es nappal egyikén éppen egy falun ment keresztül, amikor néhány amerikai repülőgép jelent meg. Egy darabig lövöldöztek, aztán két hatalmas gyújtóbombát dobtak le. A házak lángbaborultak, félelmetes tűzvész tört ki. A füst olyan sűrű volt, hogy lehetetlen volt a házakat megközelíteni. De egyszerre csak gyem.eksfrás hatolt hozzá az égő házak egyikéből. A füsttengeren ^t berohant az udvarba. Középkorú koreai feküdt ott eszméletlenül vagy holtan; a gyermekslrás a ház belsejéből jött. A szegényes épület ekkor már lángban állót. Az ajtó- és ablakkeretek is tüzet fogtak, s a gyermek Sírása a füsttel együtt áradt kifelé. Amikbr idáig jutott elbeszélésében, megkérdezte: — Tehettem-e mást, mint, hogy bemenjek? Természetesen nem. Ha ez otthon történt volna, haboztam volna? Tehettem-e kevesebbet itt, Koreában, mint otthon? A koreaiak nem olyanok, mint az én otthoni népem? — Berúgtam az ajtót és berohantam. Füst mindenütt. — Hallottam a gyermeket, de látni nem láttam — a szememet sem tudtam nyitva tartani a füsttől. A hőség úgy égette az arcomat, mint megannyi késszúrás. Nem tudom, tüzet fogott-e a ruhám, vakon tapogatóztam a földön, ujjaim egy felnőtt testébe ütköztek, akit azonban nem tudtam felemelni, a felnőtt mögött végre elértem a gyermek lábához; felkaptam és karjaimban a gyermekkel a szabadba rohantam. — Ránéztem a csöpp teremtésre: aranyos kisfiú volt. Ingecskét viselt, sivított, mezítelen lábacskáival rugdalózott, de sértetlen volt. így szóltam magamhoz: akár sírsz, akár nem, ki kell hoznom a szfileitfet, hogy gondoskodjanak rólad. — A tűz még vadabbul lángolt, a falak is ég t-k. Letettem a kicsit és visszarohantam. Emberi testet vonszoltam kifelé, egy nőét. Egyet sóhajtott még és aztán nem mozdult többé. Láttam, hogy arcán vér csurog, runájn "érés. Szemelt lehúnyta, reménytelen volt. Eloltottam égő ruhámat és karjaimba vettem az árva gyermeket.... Nem valami különleges dolgokat mondok el, hanem olyanokat, amilyenek mindennaposak Koreában. Óriási próbatétel az, ami most itt végbemegy és a mi nagyszerű harcosaink hősként állják a próbát. — Nézd meg például ezt a lövészárkot — mondotta nekem egy másik katona. — Nyomorúságos úgy-e? Nappal kinézhetsz ugyan belőle, Se még sem mozdulhatsz. Ám jól tudom, hogy amíg itt vagyok, népem otthon járkálhat az utcákon és teljes nyugalommal végezheti munkáját; ez minden amit akarok. — Nem szeretnél otthon lenni? — kérdeztem. — Mindenki szeretne — mosolygott. — Helytelen volna azt mondani, hogy nem szeretnék. De még most nem megyek haza. Mit mondanék, ha valaki azt kérdezné tőlem hogyan teljesítetted kötelességedet ? Milyen arccal mondhatnám azt, hogy Korea még lángol és vérzik? Kell-e több példa arra, hogy megmutassam, milyenek a mi harcosaink? ök a mi ifjúságunk színe-virága, ők a mi férfiasságunk. Arra kérlek benneteket barátaim, hogy amikor villamoson utaztok gyáraitok .felé, amikor az eke nyomán ballagtok a földeken, amikor íróasztalhoz ültök, hogy megkezdjétek napi munkátokat, amikor csecsemőiteket tápláljatok vagy szerelmetekkel sétáltok — kélek, élvezzétek boldogságotokat. Lehet, hogy ez nektek magától értetődő, mindennapos dolog — de a koreai nép az ilyet nagy, szinte elérhetetlen boldogságnak tekintené, Érezzétek ezt, mert csak így tudjátok az egyszerű felszín alatt Igazán meglátni azt a halálmegvető hősiességet, amellyel a hős koreaiak oldalán a mi harcosaink Koreában küzdenek.