Uj Szó, 1951. szeptember (4. évfolyam, 205-230.szám)

1951-09-04 / 207. szám, kedd

1951 szeptember 2 II J sin GAUNA NIKOLAJEVA: c^g avatási Galina Nikolaieva »Az aratás« című regénye mély őszinteséggel tárja fel egy kolhoz életet, bemutatja azokat az égető és megoldásra váró problémákat. amelyek a kolhozfalu embereit foglalkoztatják A fasiszták elleni háború mérhetetlen önfeláldozást és hősiességet követelt az egész szoviet néptől — és a nép becsülettel helvt állt. Am a háború hatása — a legkülönbözőbb formákban — kihat a hátországra is. A »Május elsejei kommunistái — a kolhoz életének előrelendítő! — a frontra mentek és életüket adták a szovjet hazáért. Vaszilij Bortnyikov is két évig feküdt tehetetlenül a kórházban és reménytelen helyzetéből egv szerencsés műtét hozta viszsza az életbe. A hosszú távollét alatt az egykor virágzó kolhoz és egykori boldogsága egyaránt válságos helyzetbe jutott. A kolhoz és az egyéni boldogság — így együtt szerepel ebben a nagyszerű regényben. A magánélet és a közélet szoros összefonódásának szovjet regénye ez a mestermű: megmutatja, hogv e kettő elválaszthatatlan egymástól és minden egyéni probléma csak a közügyek megoldásával — és csak így — találhat megoldást. Nemcsak Bortnyikov és Avdotya problémái, hanem a többiek magénélete is szorosan összefonódik a kolhoz, a közösség ügyével és minden kérdés, a Párt vezetése, biztos útmutatása alapján nyeri el megnyugtató megoldását. A Párt hatalmas erejét, a kommunisták élenjáró szerepét különös erővel festi Galina Nikolajeva. Nagyszerű művészettel érzékelteti a kolhoz pártéletének megalakulását, amikor három kommunista rövid beszélgetés után egyszerre forr egybe, szinte robbanásszerűen válik olyan kemény maggá, amely alkalmas arra, hogy maga körül csoportosítva az egész kolhozt. minden érdeket, győzelmi harcba vigye őket. Hatalmas eszköz áll rendelkezésükre: a kritika és önkritika ereje, amelyet bátran, szeretettel, de ugyanakkor kíméletlenül alkalmaznak Ez az eszköz teszi képessé őket arra, hogy vezetőivé váljanak a közösségnek — egyben arra is, hogy hatalmas feladataiknak megfeleljenek. A Párt segítségét, szeretetteljes, de határozott vezetését, amely "úgy veszi tekintetbe az égvén érdekét, hogy az egész nép jövőjét tekinti — kevés mű tükrözi még a gazdag szoviet irodalomban is olyan megkapóan, mint »Az aratás«. A Párt nem szavakban, hanem a kommunisták tetteiben, munkájában jelentkezik épúgy, mint a valóságban. Ezek a kommunisták Andrej Petrovics párttitkár és a többiek, nem sematikus félistenek, hanem a nép ügyéért harcoló, a nehézségekkel bátran szembeszálló, önmagukkal is küzdő emberek, akiket Lenin és Sztálin nagyszerű eszméi lelkesítenek. Az új világ, a kommunizmus számára törnek ők utat és a nép követi őket, mert példájuk minden becsületes ember akaratát éa törekvését fejezi ki. Az alábbiakban közöljük a nagysikerű szovjet regény bevezető fejezetét: Két esztendőn át nyomta a hórházi ágyat Vaszilij Bortnyikov súlyos sebesülése után agysérüléssel — gyámoltalanul, mint egy kisgyermek. A szakadatlan kínok kútjába merülten, egyetlen sort sem írt övéinek, hiszen csak a szenvedést oszthatta volna meg velük. Századbeli bajtársától, akivel véletlenül találkozott a kórházban, megtudta, hogy őt az osztagnál elesettnek vélték és halála hírét kfczölték feleségével, Avdotyával — Megírjam neki, hogy életben maradtál? — kérdezte barátja. — Hogy kétszer temessen eil? — felelte Vaszilij, nagynehezen mozgatva állkapcsát, ami a szokott kínt idézte elő. — Elég volt neki, hogy egyszer elsiratott... 1946-ban a batumi sebésztanár rászánta magát, hogy egy kockázatos és majdnem reménytelen műtétet végezzen rajta. A gyógyulás csodával volt határos A hatalmas test a visszanyert mozgóképesség gyönyörűségében szinte é

rtlietet|en gyorsasággal kapott erőre. Vaszilij alig mert hinni váratlan szerencséjének tartósságában. Mikor elhagyd a kórházat, akkor sem írt haza, hanem repülőgépen Moszkvába utazott, onnét pedig már másnap vonatta! indult tovább. Minél közelebb ért szülőhelyéhez, annál jobban gyötörte az aggodalom, felesége, gyermekei miatt Most, hogy megint embernek érezhette magát s visszatért régi életéhez, úgy elfogta a türelmetlen szeretet és vágyódá" 3 családja után. mint 6oha azelőtt Az utolsóelőtti állomáson ismerőssel találkozott, a szomszéd faluból való kolhozpa'aszttal, aki elbeszélte. hogy nemrég látta a piacon Vaszilij feleségét és lányait Vaszilij kérdésekkel ostromolta Minden fontos volt neki: milyen kabát volt Avdotyán, miket vásárolt, jó színben vannak-e a kislányok' De a szomszéd csak ezt hajtotgatla: — Élnek, egészségesek — majd meglátod magad is. Ez nem volt sok. de már ez a pár szó :s boldoggá telte Vaszilijt. Enyhült aggódása és még jobban örült, hogy hazatérhet. Alij? néhány napja egy szál zubbonyban járkált Batum utcáin. Es most "itt fergeteg rázza a vonatablakot az éjszakában s a megállóknál behallatszik a havas erdők tompán fenyegető moraja . , . Vaszilij leszállt az' állomáson. Az ő faluja, Krntogori. onnét öt kilométer. Még a vonaton lehajtott egy negyedlitert, amitől elszokott é6 ezért bizonytalanul lépkedett, mint akinek kibicsaklott a bokája. Hófcrgetjrr örvénylett, kavargott köröskörül. Sem ég, sem föld, — sehol semmi, csak az arcát verve-verdeső szemét elködösítő havazás meg az elnémíthatatlan csatazajként hol erősödő, hol távolodó erdőzúgás . . Az erdő alig látszott. De láthatatlanul is mindenen érződött és uralkodott. Zúgása úgy telítette a sötétséget, mint a tó medrét a víz. Hallatszott a homályban a fenyvek zajgása, recsegése s a fagyoskodó nyírfák ágain szinte pengett a zúzmara ... Amikor Vaszilij felhágott a domb tarajára, váratlan látvány tárult eléje: a sötétben ki nem vehető halmon lámpák fehér aranyfényszemecskéi hunyorogtak. — No nézd csak! A villanytelep! — csodálkozott, Vaszilij és futván futott j lefelé. Minél közelebb tudta otthonát, annál jobban sietett s egészen kifulladva ért oda. Megismerte a 6Ötét ablakok fehér keretét és a sarkon a gerendák kötéséből most is kiállt egy csap — ahhoz szokta pányvázni lovát Vaszilij, amikor megjött a faírtásból. Felment a tornácra, — az egyik lépcsőfok most is keskenyebb volt a többinél, a karfa legömbölyödött s csúszott róla a kéz. Már-már bekopogott volna, de olyan szívdobogás fogta el, hogy elállt a lélekzete. ököllel koppantott az ajtóra. — Ki az? Úristen, ki lehet az? Megismerte anyósa hangját. — En vagyok, mama! Élek! A kórházbél jövök! Az öregasszony ajtót nyitott és a kezé'e borult. — Vászenyka! Hát élsz? Te vagy az csakugyan? Igazán? Édesistenkém? Vaszilij átölelte Keze alatt érezte a sovány testben mozgó lapockát s a torka elszorult. Savanyúkáposzta-szagú volt a pitvar s amikor a szobábe lépett, az a kedves, meleg kenyérszag fogadta, ami a falakból áradt. Gyorsan bement a hálóba s az áttetsző holdfényben meglátta Avdotyát. Az asszony felült az ágyon, ráismert és felkiáltott: „Vászenyka!" — kiugrott a padlóra es reszketve simult hozzá: — Drágám! Hái megvagy! Élsz! Monnd, honnan jösz? Miért nem írtál? — Két évig kórházban feküdtem, mint egy darab fa. Mozduini se bírtam. Nem akartam, hogy kínlódj velem. Karjában tartotta puha, meleg, reszkető asszonyát Ez a test valami egészen különös te6t volt, amilyen egy sincs több a földkerekségen: szerető, odaadó, megértő — mintha csak a saját teste volna. Ahogy megölelte, a karja mintha az 5 karjának lenní folytatása, válla öszszenőtt az ő vállával. Magához szorította feleségét s úgy érezte, hogy annak jpsága, melegsége — ez. az ő ,'náza. a vágyott, régi kedves otthon. S mintha valami félbeszakadt volna benne: elmúlt róla az a szörnyű feszültség, ami eddig gyötö

rte. Eilágyultan borult felesége puha nyakára, pergett a könnye Ekkor az ágy szélén egy férfi alakját pillantotta meg. Eltolta az asszonyt és felordított: — Lámpát! Világosságot! — Vászenyka! — Az asszony még mindig tapadt hozzá, de ő ellökte. — Világosságot! Anyósa most kitapogatta a plaíonról függő villanykörte kapcsolóját és felkattintotta. Áz a férfi ott ült az ágy szélén és csizmáját húzogatta sebtiben. Nehezen egyenesedett ki, mint egy rozsdás bicska. Vaszilij megismerte: Sztyepán Mohov volt, a traktorista. Véznán állt otí az ágynál, fehér ingben és Vaszilij látta keskeny vállát, kulcs-csontja gödiében az ütőér erős lüktetését. Egyetlen szempillantás alatt minden átcikkázott Vaszilij tudatában: első együttléte Avdotyávai. az első ellenség, akit megölt kézitusában és — a legélesebben — az az óra, amikor 6ebecsülten feküdt az erdőben, nyelte a havaik gondolatban elbúcsúzott Avdotyától s felsírt bánata, szerelme, vágyódása ... Rátört az a betege- dühroham, aminő sebesülése óta nem egyszer elhatalmasodott rajta. Hon.áiy és világosság összeborult szeme előtt, gondolkodása kihagyott. Nekirontott Sztyepánnak. ökle meignőtt, elnehezedett, ő maga is érezte súlyát. — Vászenyka! — sikoltott a felesége. A villanykörte meglódult zsinórján s az árnyékok hol összezsugorodva, hol megnyúlva inogtak a falon. Vaszilij Sztyepánra emelte öklét. Sztyepán meg se próbáit védekezni. Alit egyenesen és világos, majdnem fehér szeme rebbenéstelen meredt Vaszilijre. S ekkor Vaszilij meglátott felemelt öklével egyvonalban Sztyepán halántékán egy csontranött, recésszélű sebforradást. A halántékcsont eltorzult. Törékenynek, vékonynak, göbösnek látszott. Vaszilij megtorpant — nem bírt lesújtani erre a csontra, képtelen volt megütni ezt a sebforradást — német golyó nyomát. Olt áll felemelt ököllel, dühösein, de már szánakozva is. Ekkor szólalt meg Sztyepán, halkan, de keményen: — Mit akarsz, Vaszilij Kuzmics? Nem tolvajként surantam be a házadba... — Vászenyka! — kiáltott az aszszony. — Hiszen én vártalak, úgy vártalak... — (Jgyan, meddig bírtad a várást? Egy napig? Vagy még addig se? ... — Elfordult Sztyepántól és rekedten szólott: — A gyerekek!... Avdotya a kis ágyhoz rohant. Vaszilij megrázkódott — ott látta saját képét — kicsinyke, gyöngédpiros arc volt, de az övé, az ő saját képmása. Megismerte középen megtört, szénfekete szemöldökét, jellegzetes orrcimpáját, a gyermek még a fejét is úgy tartotta, mint ö — lefelé és félrehajtva. Olyan édes és csodálatos volt önmagára ismernie, saját élettől még nem gyűrt gyermekvoltával találkoznia, hogy mindenről megfeledkezett és remegve hajolt a meleg kis csomócska fölé, aki az ő édes gyermeke, aki az ő vére, aki r.em csalta meg. — Add ide! — szólt oda az aszszonynak. De a kicsi Avdotya szája lebiggyedt, sírva fakadt: — Menj! Menj innen! — kiabálta és Sztyepánhoz bújt. Hol összeszorította kis öklét, hol meg szétterjesztett tenyérrel hívott, követeit, jajgatott, zokogott: Papa! De Katyusa rögtön megismerte Vaszilijt. leugrott a padkárról és súgva mondta: „Apus!" Már hosszúra nőtt haja városiasan koszorúba fonva. Puha orrát apja arcához nyomta és úgy súgta fülébe: „Apuskám!" Sztyepán a konyhába ment. Vaszilij az ágyra feküdt. Felesége odament hozzá: „Vászka!" — de ö alvást színlelt. Az imént átéltek megdermesztették, nem tudott se gondolkozni, sem érezni, szólni sem. Avdotya a lócára feküdt és Vaszilij dermedt félálmában egész éjjel hallotta az asszony zokogását. Hajnalra az is elcsitult. A szenvedélyek elnémultak. Reggel Vaszilij kiment az udvarra. Sztyepán fát hasogatott s mikor meglátta Vaszilijt, zavartan indult a kapu felé. — Ne menj el! — kiáltott utána Vaszilij. A kerítés frissen volt deszkázva. A sertésól is, mindenütt meglátszott a gondos férfikéz munkája. A fészerben félig megfagyasztott bárány lógott lenyúzva. Vaszilij lassan bejárta az udvart, s visszament a házba. — No mi lesz, Praszkovja Petrovna ? Reggelizünk. Avdotya és az anyja asztalt terítettek. Ismerősök nézegettek be az ablakon. Kopogtattak is néhányszor. Hívták az öregasszonyt, de nem jöttek be. Vaszilij szülei és fiútestvérei előtte voló nap Ugrenybe utaztak a vásárra és Vaszilij örült, hogy nem látja őket ezen a keserves napon. — Üljetek le! — szólt, amikor az asztal már le volt terítve. — Te is ülj le, Sztyepán Nyikitics! , Avdotya arca szürkésfehér volt és duzzadt a sok sírástól. Járt, kelt a tűzhely körül. Időnként csészével, vagy pohárral kezében tétován meg-megállt. Vaszilij magához húzta a tányért, lassú, kemény pillantással végignézett rajtuk s aztán kezdte: — No halljuk, mi újság a kolhozban ? — No igen, a kolhozban ... Hát a föld kifogyott — második éve nem trágyázzák. Én a gépállomáson dolgozom, de itten sehogy se birkóznak meg a tennivalókkal — felelt Sztyepán. A kolhoz ügyeiről beszéltek, mintha mi sem történt volna, csak a szemük meredt el olykor és Avdotya nyelve akadt el félszónál. — És tinálatok, hogy megy a gépállomás dolga? — kérdezte Vaszilij. — Nem szántottunk, csak úgy kapirgáltuk a földet. Fiatalok a traktoristák, tapasztalatlanok, a gépek meg ócskák, tartalékalkatrész sincs elég... Szakadozottan beszélt, látszott, minden szó nehezére esik. — És ezidén hogy lesz? — Ezidén 'már jobban szántunk, elöhántó ekével, ahol csak lehet, mélyebben. A mi kolhozunkban most nem lehet: sekély a termőréteg, kár felbolygatni. Ha trágyáztunk volna, az más, akkor lassankint kimélyíthetnénk a szántást. Vaszilij, míg Sztyepánt hallgatta, akaratlanul erre gondolt: „Jő, hogy ez az ember a mi gépállomásunkon dolgozik, ha rábízzuk a földet — nem csalatkozunk." Megint beállt a csend. Azután Vaszilij hirtelen eltólta a tányérját és Sztyepán arcába nézett: — Nos hát, hogy leszünk, Sztyepán Nyikitics ? ... Sztyepán szeme kitágult és elmeredt, mint a vakoké. Avdotyára mutatott: — Öt kell megkérdezni... Válaszszon ö... —Azt már nem! — Vaszilij a terítőre tette izmos, széles tenyerét. — Őt nem kérdezem! Avdotya felszegte fejét. Egy pillanatra arcán csodálkozás és valami megsértett büszkeségféle cikkázott át, de nyomban ki is húnyt. Vaszilij a férje volt, s ö vétett ellene. Vaszilij volt első szerelme, azelőtt nem vethetett semmit a szemére, ö volt a lányainak apja, ö volt a ház gazdája. Ebben az órában az ö hatalmát és parancsoló hangját igazságosnak, jogosnak érezte. A történtek „jogosságának" átérzése elvette bátorságát és megtörte akaraterejét. Zavartan, félénken mozgott és beszélt, szinte azt se tudta, mit mond Minden ereje ráment arra, hogy egyenesen tartsa magát és legyőzze a testét rázó reszketést. Vaszilij megint előjött az asztal mögül, kiment a konyhába és lábával előretolt egy ócska bőröndöt: — Gyorsan pakolj ki belőle! Az asszonynak megeredt a könynye. — Mit akarsz, Vaszilij Kuzmics? — Hallgass, Avdotya, hallgass!... Ürítsd ki, hallottad? Mikor a bőrönd kiürült, megkérdezte : — Megvan még a sötétkék szőve truhám ? — Megvan, Vaszilij Kuzmics! De mit akarsz vele? — Hallgass, Avdotya, hallgass. .. Rakj be fehérneműt is, és ágyneműt is. Miért teszed bele azt a rongyos lepedőt? —Édes istenem! Vaszili.i Kuzmics! Vászenyka! De minek az? — Hallgass! Üj lepedőket rakj bele! Avdotya remegő kézzel rakta be a holmit, a szeme nem Vaszilij pillantását, hanem Sztyepánét kereste és Sztyepán felé repeső tekintetében megvilllant valami: félelem is, de titkos reménység és öröm is. És Vaszilij látta ezt. Sztyepán feszesen, mozdulat'anul ült tágranyílt, világos, majdnem fehér szemében feszült várakozás, ijedelem és hála csillogott. — Sztyepán Nyikitics, feledd el ezt a nyúzott bárányt és felét csomagold gyékénybe. Maga meg, mama menjen az istállóba, fogjon be a szekérbe. — Mit akarsz, Vászenyka? Hová mégy? — Hallgasson, mama, menjen! Mikor a bőrönd megtelt és a bárány fele be volt csomagolva, Vaszilij leült, mind a két kezét az asztalra tette és így szólt: — No, Sztyepán Nyikitics, te elmégy, én ittma,

radok ... két gyermekünk van, azokat el nem felezhetjük és én nem adom neked őket. Nem haragszom rád, te se neheztelj énrám. Egy harctéren harcoltunk, egy mezőn fogunk magot vetni. Összeszedtem neked útravalót. Ha kell még valami, vedd el; amit akarsz. Avdotya elsápadt. Sztyepán felé indult. — Vaszilij Kuzmics, nem dönthetsz egyedül!... Karonragadta Avdotyát, de ő ijedten hátrált előle. — Ne bánts, Sztyopa! ... Jobb egyszerre!... A gyerekek miatt. Hiszen itt vannak a gyerekek! Vaszilij elfordult és kiment, nem akarta zavarni a búcsúzásukat. Ott állt a szobában az ablaknál, sokáig, amíg csak a szekér ki nem gördült az udvarról. Csak egy kis zöld láda szomorkodott a széles ülésen. Sztyepán vállát behúzva, véznán lépkedett a szekér mellett a jeges hófúvásban. Vaszilij visszatért a konyhába. »Az ajtó félig nyitva volt és kintről gomolyogva áramlott be a jeges levegő. A bőrönd a szoba közepén állt, a felengedett fél bárány mellette a gyékényponyvában. Avdotya az ajtó melletti lóéira ült, karja, válla csüggedten lekókadt. 'Már nem sírt, csak szakadozottan Zihált. Vaszilij jól látta, hogy az asszony szerette Sztyepánt. „No és? — gondolta, s minden erejét megfeszítette, hogy nyugodt maradjon. — Avdotya, az én Dunyám nem olyan asszony, hogy csak úgy időtöltésből, vagy haszonlesésből álljon össze valakivel... Ö nem olyan asszonyi..." Melléje ült és a vállára tette a kezét. Az asszony hozzásimult és sírvafakadt. — Dunya, nem lehet ez másként, gyerekeink vannak!... Nem haragudott sem a feleségére, sem Sztyepánra. Eszébe jutott, a jegyességük, a házasságuk és az, hogy mikor az asszony teherben volt, egésznapos kaszálás után két kilométernyire szaladt el hozzá, hogy meleg vajaslepényt vigyen neki, a sáljába bugyolálva, mert tudta, hogy férjének kedvenc étele. Arra is emlékezett, hogy amikor a városból megjött, a családban mindenkinek hozott ajándékot, csak saját magának nem, mert arra már nem futotta. Ha ezért korholta, az asszony csak így mentegetődzött. „Tudod mit, Vászenyka, nekem majd máskor." Sok minden eszébe jutott most Vaszilijnek, sok mindent újra átélt. — Dunya, én elmegyek a vezetőséghez ... Fordította: Lányi Sarolta UJ SZO. a csehszlovákiai magyar dolgozók napilapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bratislava. Jesenského 8 10 sz Telefon: szerkesztőség 352-10 és 347 16, kiadóhivatal 262 77 Főés felelősszerkesztő L őri n ez Gyula. Feladó és irányító postahivatal: Bratislava II. Nvomja és kiadja a Pravda Nemzeti Vállalat Bratislava Kéziratokat nem adunk vissza. Előfizetés 1 évre 540 —, V, évre 270.—, r/i évre 135—, ) hónapra 45— Kčs. A hetilap (csütörtöki szám) előfizetése 1 évre r50—. 7, évre 75.—, % évre 40- Kčs. A KÉPESKÖNYV előfizetése esv évre NFPNAPTAR-ral együtt 100 Kčs.