Uj Szó, 1951. szeptember (4. évfolyam, 205-230.szám)

1951-09-19 / 220. szám, szerda

Korea hős ifjúsága énekel és táncol U J SZ

O 1951 szeptember 15 Vendégek jártak nálunk, igen kedves vendégek. A koreai hős ifjúság kiiencventagú művészegyüttese, a berlini III. Világifjúsági Találkozásról jövet, útban hazája felé két napra megállott nálunk, hogy dolgozóink előtt bemutathassa kivételes nagy művészetét. A mult uralkodó rendszere minden eszközt megragadott arra, hogy a népeket és a nemzetiségeket egymás ellen uszítsa, hogy soviniszta ellentéteket támasszon és a gyű'öiet lángszemben való ellenállását, a betolakodók elleni mély és jogos felháborodását és gyűlöletéi. A Kim Ir-Szenrő] szóló dalban a koreai nép nagy és szeretett vezérét dicsőíti, a Harag dalában pedig hősi ellenállásra buzdít Es dalok tükrözik a hősi harcokat, amelyeket partizáncsapatok a japán szamurájok és csatlósaik ellen vívtak az Amnok-folyó partján hosszú éveken át. Lendületes és ugyanekkor bőmelódiájú, hangulatos da'ok erek. am<"

:Veket ősi koreai ját szítsa. Dolgozóink előtt ma már világos, hogy az ellentétek szítására a kultúra eszközeit Í6 felhasználta, ahogy tisztában vagyunk azzal is, hogy a szocializmust építő népeknek nemcsak politikai és gazdasági törekvéseik azonosak, hanem művészetük is lényegében rokon. Megtanulhattuk nagy tanítómesterünk, a Szovjetunió művészetétől, hogy a legigazabb az a művészet, amely a nép művészetéből meríti kifejezési eszközeit és amelynek tartalma: éber őrtállás, harc az agresszió és uszítás ellen, az építés, a szabad élet örömének dicsérete és dübörgő menetelésünk a boldog jövő elébe. Ezzel a tudattal és ezzel a felismeréssel fogadtuk idén, nyáron oly kitörő lelkesedéssel a Szovjetunió és az egész világ egyik legkiválóbb és legnépszerűbb művészi együttesét, a Vörös Hadsereg. Alexandrov ének- és tánccsoportját. Az a nagy bámulat, amellyel ezeknek a kivételes tehetségű nagy művészeknek adóztunk, egyúttal kifejezte egész hűségünket és hálánkat, amelyet dolgozó népünk a felszabadító Szovjetunió és népe iránt érzett. Ugyanez a csodálat, baráti szeretet és lelkesedés fogadta most a harcoló Korea hős fiait és lányait i6. Szombati szereplésük a Nemzeti Színházban és vasárnapi fellépésük a Vár amfiteátrumában valósággal manifesztációja lett annak az elmélyülő barátságnak, amely a harcoló Korea és köztársaságunk népei között fennáll. Korea sokezer kilométerre van tőlünk, ezt az irdatlan messzeséget azonban áthidalta a forró együttérzésnek hatalmas hulláma; a sokezerre rúgó néző tömeg szíve szinte együtt dobbant ebben a viharos lelkesedésben, amely nem akart szűnni, mindig újból köszöntött és köszönt, kifejezte köszönetét a magas művészi élményekért és egyben a legmélyebb rokonszenv tanújelét adta a támadással dacoló hős harcosok iránt. A taps és éltetés valóságos folvamkér^t áradt, összeolvasztott mindént a lelkesedés nemes tüzében; hatalmasan érezhette mindenki: megbonthatatlan az egység, amely a béketábor népei közt fennáll és örök a hála békénk legfőbb őrzője, mindannyiunk szeretet példaképe, Sztálin iránt. Nem élnek a kéz ujjai, miket a tenyérről letépnek, nem lehet elszakítani agymástól Sztálint és a népet... ezt éreztette a találkozó a koreai művészi együttessel. • Mint mondottuk, mindéin igaz művészi alkotás ősforrása a nép. Ezt a koreai énekesek és táncosok egész programmja igazolta. Műsorukban szebbnél szebb népdalokat hallottunk és eredetiségükben megkapóan szép népi táncokat láttunk. Egy békés érzületű nép gazdag érzelemvilága bontakozott ki előttünk, azé a népéé, amelyet az imperialista ragadozók fegyverhez nyúlni kényszerítettek, hogy megvédje gyönyörű hazáját. A táncban és énekben így jutott kifejezésre a mult és a jelen, egy magaskultúrájú nép évszázados mozgásművészete, hagyománya; a régi formák megteltek új tartalommal, hogy kifejezhessék a népnek a támadással hangszerek, sípok, dobok és üstök, furulyák játéka kísér. A szólisták — Kwon Won-Han, a Robesonra emiékeztető Kim Wan-wu és a tüneményes hangú Ju Yn-gen — a koreai énekművészet magas kultúrájáról tettek tanúságot és oly mély átérzéssel interpretálták a koreai szerzők dalait, hogy bármely nagy operaház dicséretére válhatnának. Nyolctagú, jótorkú katonaénekkaruk pedig elbájolt humorával és őszinte vidámságával. A tánckar fellépése a siker újabb fokozását jelentette. Míg az énekkar női tagjai tiszta fehérben, talpig érő viseletben álltak a pódiumon, a táncosok elhozták népviseletük gazdag színeit, a kéz ujjain túl lógó ujjasokat, amelyeknek tánc közben minduntalan akadt szerepe, ahogy funkciója akadt a férfitáncosok sapkájára tűzött szalagoknak is, hogy tánc közben tréfás szerpentinekben emeljék a kép festőiségét. Tartózkodó, nemes mozgásuk igen hangulatosan juttatta kifejezésre a népi lelkületet, a két vezető táncosnőnek Csői Szon-C6inek és An Szoncsinek pásztortáncában az egymásratalálás örömét, amelyet kedvesség és népi humor fűszerez és a gyöngéd érzelmeket, a mozdulatok legbájosabb telítettségével, egy-egy szemérmes tekintettel, finom arcjátékkal érzékelteti. Ezejknél a táncosoknál, mind a karnál, mind pedig a két vezető táncosnőnél különösen az arcjáték drámaisága ragadott meg, amely távol állt minden virtuóz tudástól és olcsó hatáskereséstől. A boldogság, a lendület, a derű és humor mellett Korea harcos lendületét tolmácsolták a táncosok és művészetük csúcspontját a „Koreai anya" című tánckölteményükben érték el, amelyet Csői Son-csi, An Szon-csi és egy héttagú tánccsoport adtak elő. Az anya táncában kifejezésre jutott a háború minden iszonyata és a hősi népnek mély gyűlölete, jogos haragja elnyomóik iránt. Es megmutatta a diadalmas felemelkedést is, a hősi nép ellenálló akaratát, amely anyák kezébe is fegyvert ad, hogy bosszút álljanak a gyermeküket gyilkoló bestiális barbárokon. így táncol és így énekel ma a koreai nép hősi fiatalsága, fegyverrel a kezében táncol és dalol, ä • nép örök érzéseit önti dalba és fejezi ki mozgásában: a nép élni akar, boldogan élni, most keményen harcol érte és művészete a közös naoy célt, a boldogabb emberi életet hirdeti győztes akarattal és tántoríthatatlan hittel. Korea népe győzni fog, ez hirdeti hatalmasan művészete is, amelyből dolgozó népünk ízelítőt kapott. Egri Viktor. £xkaváíorkezelők Kalacs... Ezekben a napokban számtalanszor ismételték Moszkva, Kovrov, Kiev, Szverdlovszk, Biliszi és Vologda vasúti pénztárainál a donmenti kisváros nevét... A sztálingrádiak meg persze elsőnek érkeztek Kalacsba. Viktor Mohov egy alkalmi gépkocsival érkezett a földmunkák 6zinheiyére. Éppen felvétel volt. Számtalan ember szorongott a szűk folyosón. A vékony válaszfalon át kihallatszott, amint egy parancsoló hang telefonon azt kérdezte: miért áll már reggel óta az exkavátor? — Folyton az exkavátorról beszélnek, — mondotta egy fiatal legényke, fejével Mohov felé biccentve. Az visszabólintott, de felelni nem tudott, mert már ismerős hang kiszólt a folyosóra: — Van -e itt traktorvezető? — kérdezte. Ha van, jöjjön be Viktor és szomszédja egyszerre indult az ajtó felé. összenéztek, s együtt mentek be a szobába. Egy idősebb ember fogadta őket. Andrej Arhipovics Popcsenko volt, a gépesített földmunkák részlegének vezetője. — Viktor Mohov, — mutatkozott be Viktor. — Stiglec, Viktor Stiglec — mondta társa. — Mind a kettő Viktor? Szép! — nevetett Popcsenko. — No, mondják csak el, kik-mik és honnan valók? Mohov egy cédulát húzott elő a zsebéből. — A „Május elseje"-kolhozból jöttem, — mondotta. — Itt van nem messze, Kalacs közelében. Anyám otthon van a kolhozban ... Apám nem él. Elesett a háborúban ... — Az én bátyám is meghalt a fronton ... — szólt közbe Stiglec. A részlegvezető elgondolkozott. Három háborúban vett részt és most az első pillanatban nem tudta, mit is mondjon, 1941-ben ugyanilyen fiatal traktorvezetőket ültetett a harckocsikra. Most pedig ezeknek a legénykéknek munkakönyvet adnak és bevezetik lapjaira az első rövid feljegyzést: „Volga—doni hajózható csatorna". Az első beejegyzós! Még hány nagy sztálini építkezés neve fogja ékesíteni munkakönyveiket? Építeni, építeni és megint építeni fognak .., — A traktorvezető majdnem harckocsivezető. Ezt szokták mondani minálunk a harckocsi egységnél. — Andrej Arhipovics már hangosan ejtette ki ezeket a szavakat. — Itt pedig az építkezéseken azt mondjuk: a traktorvezető kész exkavátorvezető. Exkavátor ra ültetünk majd benneteket. & Viktor Mohov és Viktor Stiglec Komszomol-tag, már több hónapja vezeti a 106-os számú exkavátort. A gép egész napon át dolgozik. Másként ez nem is lehet. A csatornának határidőre kell elkészülnie. Deecember, január, február — ezek a földkiemelés legnehezebb hónapjai. A két barát azonban nem hónapokban, hanem köbmétereikben számol. Decemberben 11 ezer köbmétert, januárban 12 ezret, februárban pedig már 2 ezerrel többet emeltek ki. A 106-os számú exkavátor személyzete áprilisban újabb kiemelkedő eredményt ért el: 15.172 köbmétert teljesített! Ilyen eredményt még 6enki seim ért el a csatornaépítkezésen. Azután eljött a nap, amikor befejeződtek a munkálatok a csatornafőnél, s az exkavátorvezetők első csoportja a Don-partjáról átment a Karpovi víztároló építkezéséhez. A I06-os számú gép egyenes úton ment. Vezetőfülkéjében a szokás ellenére ketten voltak. „A szovjet hazafiasság ereje aibban áll, hogy nem faji vagy nacionalista előítéletekre, hanem a népnek a szovjethaza iránti mélységes odaadására és hűségére, országunk mindenféle nemzetiségű dolgozóinak szövetségére támaszkodik. A szovjet hazafiasságban harmonikusan olvadnak egybe a népek nemzeti hagyományai és a Szovjetunió minden dolgozójának közös életérdekei. A szovjet hazafiasság nem választja el, hanem ellenkezőleg egységes testvéri családdá fűzi össze országunk valamennyi nemzetiségét és népét. Ebben kell a Szovjetunió népei megbonthatatlan és egyre szilárdabb barátságának alapját látnunk. A Szovjetunió népei ugyanakkor tiszteletben ttrtják a külföldi országok népeinek jogait és függetlenségét és mindig készek voltak a szomszédos államokkal békében és barátságban élni. Ebben kell látnunk államunk és a szabadságszerető népek fokozódó és erősödő kapcsolatának alapját." Egymás mellett ült a két barát: Mohov és Stiglec Komszomol-tag. A kiásott csatorna-mentén utaztak, üdvözölték a kotrógépkezelőket, integettek az ismerős autóvezetőknek. Vidámak voltak, örült a lelkük ... — Mennyi mindent elvégeztünk már, Viktor — jegyezte meg Stiglec, elgondolkozva. — Ástunk, ástunk és észre se vettük, hogy milyen jól megy a munka. Most, hogy itt járunk a csatorna árka-mentén, csak most látjuk, hogy olyan sima a meder, mint a tenyerem. Ez igen! Egy év múlva feltétlenül újra bejárjuk majd ezeket a úgy kell felemelni, hogy egy mákszemnyi se szóródjon ki belőle, azután egyenletes rétegbe kell elteríteni a gát testén. E mellett még nem szabad egyetlen törésnek, egyetlen perc állásnak sem előfordulnia a munkaidő alatt. Ez az igazi művészet! - De a legfontosabb, elvtársak, — mondta Viktor Stiglec, az építési körzet gépészeinek egyik értekezletén, — hogy meglássuk azt, ami még csak holnap lesz. Ülök e vezetőfülkében, bekapcsolom a késes dobokat, s gondolatban közben azt látom magam előtt, hogyan csapkodják a Karpovo víztáO isszaíek'mfés Irta: KOVÁCS ISTVÁN Csak úgy kezdtük a front után, Mint a járni tanuló kisgyerek, — Bizonytalanul, — meg-megállva, Mint a tanácstalan, elcsüggedt emberek, Nem hitték el a vén „vasak" Hogy lesz még testükben új erő, Hogy acél szívüknek dobogása Egy májusi hajnalon visszajő. A kezünk, a munkás keze, Csodát csodára halmozott, — — S egyszercsak, — mit vettünk észre: Átlőtt kéményünk sebe is beforrott. S kitört belőlünk akaratlan Egy gyerekes, vidám „hali-hó" Amikor először munkába hívott A tájat ébresztő, hangos dudaszó... Hallgattuk a szíjak dalát, Mint pajkos mesét a kisgyerek, — Serényen dolgoztak mindenütt Békére vágyó — asszonyok, emberek. A kéményünknek füstje is Egyre bátrabban bodrozott, S izzó méhében sok-ezer Acél csengésű téglát hordozott... S repültek gyorsan a napok, — Alkotó hónapokkal az évek, S szzáll már a dalunk előre, bátran, Mint a szellőhozta friss, tavaszi ének: Nézzétek az új gépeket; Hogy ontják magukból az anyagot! — S a százhuszonötszázalékra Szemünk örömmel, büszkén felragyog. helyeket. De akkor már nem exkavátoron utazunk, hanem a legjobb gőzösön, a „Ioszif Sztálin" fedélzetén. Egész biztos, ilyen gőzös fog járni a csatornán... Mohov nem válaszolt azonnal: — Mire gondolsz, Vitya? — Mire? Arra a tankra, amely ott áll Kalacsban a főtéren. ' Ismered a történetét? Ez a harckocsi eeer meg ezer kilométert tett meg, mindig súlyos harcok közepette. Amikor Kalácsnál összezárult a front és szétzúztuk a fasisztákat, a katonák felállították ezt a tankot egy talapzatra', harckocsizóink dicső tetteinek emlékezetére. Arra gondolok, ha majd felépítjük a csatornát, a tank mellé talán a mi exkavátorunkat is felállítják egy ilyen talapzatra ... Még m,i,re nem gondolsz? — kiáltott fel csodálkozva St;glec, azután elgondolkozva lassan hozzátette: — Egyébként ez nem is volna rossz..! Exkavátor a tank melletti V Mi a titka a<z exkavátor-kezelás művészetének? A gép kése belevájódik a földbe, s a levágott földdarab a kotrókanálba kerül. Itt azután „érezni" kell a talaj keménységét, tudni, Ijogy milyen mélyen kell leereszteni a kést. Ha nem ereszti le elég mélyre az ember, akkor kevés föld kerül a kotrókanálba. Ha túlságosan mélyre ereszti le, — a föld kifolyik. Meghatározott sebességgel kell vezetni a gépet. De kiemelni a földet — még csak féirnunka. A tíz köbméternyi földet I roló hullámai a mi gátunkat, hogyan úsznak a hajók a volga—doni-csatornán. Ha mindezt elképzelem magam előtt, akkor úgy érzem, hogy .képes vagyok hegyeket is elhordani! V Nemsokára értékelték a verseny eredményeit. Május l-én este történt ez. Az építési körzet vezetője kihirdette, hogy két komszomol-tag, Mohov és Stiglec kapta meg a kiváló exkavátor címet. Stiglec kilépett az asztalhoz. — Es hol van Mohov? — kérdezték egyszerre többen. — Ha én itt vagyok, ez azt jelenti, hogy Mohov az exkavátoron van — mondta Stiglec természetes hangom — Az első májusi köbmétereket rakja le — tette hozzá, miközben átvette mindkét díszoklevelet. A díjkiosztás után egy kis ünnepséget tartottak. Megjelent egy harmónikás i« ée eldalolták a „Májusi Moszkva", majd az „Én már sokat megértem" és a „Tágas sztálingrádi mezők" című dalokat. Azután valaki váratlanul új dalba kezdett: „Köröskörül a sztyeppén..." — énekelték. hangosan. — Hagyd abba! Ez már mind régi nóta! Nem való ide a Volga—Doncsatorna mellé! — szóltak rá mindenünnen az énekesre. — Volt sztyeppe; nincs sztyeppe.-.. Stiglec is helyeselt. Egészségesen nevetett, azután elindult ki a munkahelyre, hogy leváltsa az exkavátoron Viktor Mohovot.