Uj Szó, 1951. augusztus (4. évfolyam, 178-204.szám)

1951-08-29 / 202. szám, szerda

— U

JS

Z

fl 1951 augusztus 26 SZLO VÁK IRÓK A FELKELÉSRŐL ÉS A SZABADSÁGRÓL 1944. A földteke nagy darabján még dúl az öldöklő háború, elkeseredett küzdelem folyik a már viszszavonuló, do roppant erős és kíméletlenül garázdálkodó hitleri haderő ellen. A szlovákság elszánt töredéke a Kommunista Párt vezetésével 1944 augusztusában fegyvert ragad és felkel a nácizmus önkénye és barbársága eUen. Peter Jilemnicky könyve, a „Garammenti krónika", erről a bátor hazafias megmozdulásról ad hiteles és életteljes képet. A könyv kevésbeszédű, keresetlen szavú hősei nem mondják kl, ám az olvasó így is óhatatlanul megérti: a szabadság nem hullhat áldozat nélkül egy nép ölébe. Csak az a nép érdemli meg, hogy rabságát szabad élet kövesse, amely áldozatra kész és elszántan harcolni tud szabadságáért. Jilemnicky könyvének ez a maradandó tanulsága és ez adja meg mondanivalójának időálló becsét. Mindig keUenek hevülő Dávidok, akik a félelmetes Góliátok ellen fegyverhez nyúlnak és győznek felette, — példázza a „Garammenti krónika". Az alábbiakban a nagy szlovák regényíró könyvének egy részletét közöljük: Messze tőlünk, más helyeken, sőt más államokban is a magas politika kavargott a körül, ami nálunk történt. De akárhogy akarná, se kényszeríthetne rá, hogy ezt bármiként is érintsem. Eddig sem beszéltem róla, hogy mit csinált a Szlovák Nemzeti Tanács, milyen rendeleteket és határozatokat hozott. Nem említettem a felkelésben résztvevő különféle politikai csoportokat, amelyek közül az egész háború alatt természetesen a mi pártunknak, mint az ellenállás legelszántabb és legkövetkezetesebb képviselőjének volt legnagyobb súlya. De mihez is kezdene vele a falusi krónikájában, ha rámutatnék, hogy sokan azok közül, akik akkor mindenféle egyezményeket és kötelezettségeket írtak alá: mindezt az események nyomása alatt tették, azonban esztlk ágában sem volt azokat be is tartani Azt sem akarom felsorolni, hogy magas poilitkai tényezőinknek milyen küldöttségei röpködtek akkor egyik államból a másikba. Még kevésbbé hallhatja tőlem, hogy mit csináltak ott és miről egyeztek meg. Mit tudtunk mi arról? Ég-világon semmit. Hiszen a repülők, amelyek hónapok óta röpködnek már a fejünk felett, egészen mást szállítottak és dobáltak le, mint diplomatáikat Szóval hát ml, akik itt esettünkPETER JILEMNICKY: Garammentí krónika botlunk, dolgozunk és verekszünk ebben a hétköznapi világban, az akkori nehéz időket a magunk módján éltük át. Nem törődtünk a magas politikával, az nem is igen létezett számunkra.. Mi egyszerű emberek voltunk és csak azt csináltuk, amit kellett. Ma, amikor már bizonyos távlatból nézünk vissza minderre, sok akkori cselekedet hőstettnek látszik, másik meg nincs messze a nevetségességtől, de olyan is akad, amelyik gyávaságnak tűnik. Ezt döntse el majd a jövő. Különben én azt hiszem: nem is lehetett másként, hiszen az ember esendő és gyakran nincs tisztában önmagával, nem ébred tudatára a tetteiben megbúvó hibáknak. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy a sokat fontolgató ember hamarabb követ el valami gyávaságot mint hőstettet. Azt hiszem, szép számmal vannak, akik inkább öntudatlanul válnak hősökké. Mert ha mindent alaposan megfontolhatnának, égnek állna a hajuk és megtorpannának a tett előtt. Bocsássa meg, hogy ezzel a rövid elmélkedéssel untattam, mielőtt megint fejest ugrok a nálunk akkoriban lejátszódó esemény közepébe. Csak újból hangsúlyozni akartam, hogyan képzelem a maga krónikáját. Én úgy gondolom, hogy egyszerű áttekintését kell adnia annak, ami ebben a faluban történt. Az egész felkelés történelmi boncolgatása, annak politikai és nem tudom még milyen értékelése hadd legyen csak a mások gondja! Minek ágaskodnánk mi olyan magasság felé, amit úgysem érünk el? Maradjunk csak szépen itthon. Mielőtt elmondom magának, hogyan búcsúztunk el Szuka j ev embereitől, arról akarok még beszélni, hogy milyen megfontoltak is voltak ők. Már majdnem november derekán jártunk, amikor az alsó erdészlakból telefonhírt kaptam: — Ebben a pillanatban erős német őrjárat indult el tőlünk és felétek vette útját. Vigyázat! Éppen Szukajev alezredes volt nálunk törzskarával. Sok embere a munkásbarakkokban melegedett, mások a kezdetleges bunkerekbe húzódtak be, vagy azokba a lyukakba, amelyeket Drabant és társai ástak az öreg völgy oldalába. A legkülönbözőbb csoportokból való partizánok és katonák gubbasztottak ott és lehangoltak voltak az események fejlődése miatt; amiért nem vállalkozhattak semmire, mindig csak várakozniok keUett. Amikor Szukajev meghallotta a telefonhírt, elgondolkozott, majd a szárnysegédéhez fordult: — Azonnal hirdesd ki a parancsomat: mindenki rögtön elhagyja a barakkokat, bunkereket és behúzódik mélyen az erdőbe! Német tüzelésre nem válaszolunk! — Köszönöm, alezredes elvtárs! — mondtam neki, amikor a szárnysegéd elment, mert világos volt előttem a parancs értelme. — Tüzelésre tüzeléssel válaszolhatnánk és úgy megfojthatnánk őket, hogy csupa öröm! — mondta Szukajev. — De nincs értelme. Mihelyt elmegyünk, megtorlásul felégetnék taz egész erdészlakot, a barakkokat és a környező bódékat. Mi hasznunk volna ebből? És azoknak, akik utánunk jönnek? Semmi! Kiment a verandára és figyelte, hogyan nyüzsögnek az emberek. — Beljebb az erdőbe! — kiáltotta. — Mélyebbre! Nemsokára már hallottuk is as első lövéseket Egyidejűleg, nem messze tőlünk az útkanyarban, feltűntek az első németek. — Itt marad... a verandán? — kérdeztem Szukajevet. Távcsővel figyelte a németeket és mondta: — Van időm... Amikor a svábok beérték egymást, vadul lövöldözni kezdtek mindenfelé, mint a bolondok. Puskáik és géppisztolyaik ropogása betöltötte visszhangjával az egész völgyet. Egyes lövések a közelünkben fütyültek el. Nem tudom, hogy szorongó szívünket próbálták-e fölbátorítani ezzel az eszeveszett lövöldözéssel, vagy a rejtőzködő partizánokat szerették volna kiugratni vele a bokorból. Lélekzetvisszafojtva figyeltem. Ha csak egy pillanatra is meglazul most valamelyik türelmetlen emberben a fegyelem és visszalő, akkor leleplez vele mindent. És a kísértés roppant nagy, hiszen a közeledő svábok kitűnő célpontot adnak. Ö, ha tudták volna, hogy hányan vagyunk! Ha sejtették volna, hány szempár függ rajtuk és hány szilajvérü fiú szorítja a fegyvert, átkozva magában Szukajevet a tilalomért! Elég lett volna, hogy csak félszemmel intsen az alezredes, — a következő pillanatban valamennyi német halott lett volna! De a völgy hallgatott Egyetlen galy se recscsent benne. Ugy látszott, mintha teljesen kihalt volna a táj. Minek is mentek volna hát tovább a németek? Feleslegesnek látszott Megfordultak és indultak vissza a faluba. A fasiszta szlovák kormány Samo Falťan szlovák írót a többi szlovák katonával együtt 1942 júniusában a keleti frontra küldte. A szlovákok közt a fasiszta propaganda eUenére fokozatosan ért az elhatározás, hogy nem hajlandók harcolni a szovjet csapatok ellen. A „Győzelmes találkozás" írója ls átszökött a szovjet partizánokhoz. Könyvében Samo Falťan saját személyes tapasztalatain és élményein keresztül eleveníti meg a második világháború legendáshírű hőseinek, a szovjet partizánoknak életét. A „Csendes" napok derűs, bizakodó hangulatát éppen olyan lebilincselően írja le, mint a kemény harcokat, a vasút- és hídrobbantásokat, a körülzárt partizánok nélkülözéseit és hőstetteit. A közös harc, a közös szenvedés bajtársi szelleme és az igazság győzelmébe vetett rendithetetlen hit hatja át a regény minden sorát. Az alábbiakban közöljük Samo Falťan könyvének befejező részét: A következő napon a németek teljesen eltakarodtak, miután a korareggeli órákban levegőbe röpítették erődítményeiket. Az erdő elcsendesedett és nyugodtan fellélekzett. Akik életben maradtunk, kimerülten, vánszorogva törtünk keresztül a bozóton a régi helyekre és újból a szétrombolt táborban találkoztunk. összeszedtük a halottakat Ez június 28-án volt. Az esti órákban a civilek és a partszánok együttesen temették el az elesetteket. A nyugat felőli országútról egy ezerre csak autók zúgását halljuk. A civilek szétugrottak. A partizánok lehasaltak. Felkészültek rá, hogy visszaverik a támadókat. Először egy, majd még egy nyitott autó jelent meg, rajtuk katonák különös egyenruhában. Mellükön kitüntetések ragyogtak. A félSAMO FALŤAN

; Győzelmes találkozás . homályban nehéz volt felismerni őket. — Ne lő j j etek elvtársak, ezek a mi vöröskatonáink, — ugrott fel az egyik partizán. A következő pillanatban a többiek is felugráltak és boldogan rohantak a gépkocsik felé. Lökdösték egymást, ölelkeztek és sírtak az örömtől. A falusiak ís előjöttek. Mindenki ölelgetni és csókolgatni akarta a katonákat Az asszonyok zokogtak. Az öreg nénikék keblükre szorították a felszabadítókat. Mindegyikük saját baját, fájdalmát szerette volna elmondani . Örömteli, boldog jelenet volt ez. És a berezinai mocsarakban lezajlott sok tragédia és szenvedés után keserű hangulatuk pillanatok alatt lángoló örömmé és boldogsággá változott. A harcok a főútvonal mentén még több kilométeren át folytak kelet felé. A vöröskatonák már nyugat felől jöttek hozzánk. A könnyű gépesített egységek sok kilométert tettek meg nyugat felé az erdei úton. Lepelj felől eljutottak a Berezinához és tovább nyomultak előre Minszk felé. Néhány napig pihentünk az erdő szélén. Rettenetes éhség vett rajtunk erőt. Mindent megfőztünk, ami ehető volt, de éhségünket alig bírtuk lecsillapítani. A szétvert német egységek, amikor már lehetetlenné vált számukra visszavonulás, behúzódtak az erdőkbe. Erős partizán-járőrök vadásztak rájuk. A szerepek felcserélődtek. A foglyokat figyelmesen és részletesen kihallgatták. Sokan közülük résztvettek az ellenünk vívott harcokban, Minden állatiasságukat beismerték. Elmondották, hogyan lövöldözték agyon a sebesült partizánokat hogyan akasztottak fel több szlovák és orosz partizánt. Elmondották azt is, hogyan gyújtották fel a falvakat és hogyan gyilkolták a lakosságot. — Azt a parancsot kaptuk, hogy a sebesülteket agyon kell lőni és nem kell foglyul ejteni... A megriadt foglyok magyarázkodtak. Az átélt borzalmak emlékei, a civil lakosság legyilkolásának emlékei megtorlásért kiáltottak, de a katonai szervek nem engedték meg, hogy végrehajtsuk a partizánítéleteket. Az összes fog. lyokat átadtuk a hadseregnek. Tizenegy hadosztályt vontak el a németek a frontról az év tavaszán és a partizánok ellen vetették be őket. A partizánok felszámolása azonban igy sem sikerült nekik. Szótlanul hagytuk el erdőinket, ahol nehéz, de hősies napokat éltünk át. Sajnáltuk is ezeket az erdőket a fákat és útakat, életünk és harcunk e néma, hűséges tanúit. Már teljesen összeforrtunk velük. Friss sírok mellett haladtunk el, amelyekből harcos társaink néma arca szólt hozzánk. Viktor Szarátov, Ira, V. Kosztrenko, Tujev, Anton Pohl, Pavol Macko, A. Hasin, Roman, Cápák. És a kopottabb fejtáblák alól Vojto Satara szakaszparancsnok, Balvan, Csicsmanyec, a franci* líichel és más ismerősök és ismeretlenek. Szemünk előtt megjelent az arcuk. Felelevenedtek előttünk a harc súlyos és száp percei. Mi elmegyünk, ők itt maradnak ... — Elvtársak, ti most hazamentek ... Tanítsátok, hirdessétek, harcoljatok és dolgozzatok azért, hogy ezt ne kelljen többé átélnetek. Ezt kívánjuk magunknak valamenynyien: oroszok, ukránok, bjeloruszszok, szlovákok és franciák.., Kosztja keményen lépdelt & meCTIBOR STITNICKY: lylfolsó üdoözlel Ä gyilkos imperialista banditák térdig gázolnak a vérben Korea földjén. Asszonyokat — leányokat, gyermekeket gyilkolnak halomra, élve temetik el, elégetik a hazafiakat. Egyre több azoknak az amerikai katonáknak a száma, akik maguk Is megelégelték a féktelen gyilkosságok sorozatát; ezeket, ha megtagadják a hóhérmunkát, kivégzik. Ilyen katonák szájába adja mondanivalóját Ctibor Stltmcky: „Utolsó üdvözlet" c. versében. Kápráztató messze, magason járt a nap, azelőtt soha nem szelte igy a távolt és élni akartunk, mint soha azelőtt — ekkor jött a parancs, minden sora lángolt, MacArthur parancsa ekkor jött, hogy minket — 25 megvetett, gyáva katonáját — kivégzéssel büntet. Philadelphiából. Portiandból hozta a hajó Koreába mindahány bajtársam, hogy gyermeket öljünk, gyermeket és anyát, kiért a férfi él szerte a világban. A boldog életet Korea hős népe nem Ismeri addig, míg büszke hazája földjéről ki nem űz minden gaz brigantit, jól tudjuk ezt mi már — nyomunkban a halál. Kiáltsátok majd el az édesanyáknak, akiknek a mellén csöpp szájak pihegnek s akik teljes szívvel a békét kívánják: láttunk lángbaborult sok gyermeki testet, világítottak mint lobogtatott fáklyák — enkezünkkel gyuftottuk meg őket minden éjünk csupa vér, merő seb. S mondjátok el azt is, milyen velőtrázón üvöltött egy anya ezt a szörnyűséget, ezt a vad borzalmat, ezt ezt mondjátok ell —< égett fia apró fejecskéje s mintha rózsát szorítana, kibomlott mellére szorította forrón — roncs volt a drága meti. Mondjátok el minden-minden férfinek, kl szereti kedvesét, féltve tekint rája, hogy annyi vérbefult, gyilkolt leányt láttunk, mint ahány fa otthon kertfeinkben áll ma. Mondjátok el minden ió és rossz embernek s annak is, aki még közönyét ma őrzi, mögöttünk csak puszta falvak meredeznek: városok és falvak üszkös temetői. Emlékezzetek rá: sem a tömegsír, sem ácsolt akasztófák égbenyúló hegye a szabad népeket nem igázhatja le s kik úgy tesznek, mint mi. szöges korbácsot csak önmaguknak fonnak

f Mondjátok majd el a bányászainknak, kik érc után vájnak s élve rothadnak meg a mélyen föld alatt, hogy ma a hajnalt derengésben láttuk: az ő egükön is felvirradt már a nap. Mondjátok el a földdel gürcölők nek. akik félnek vetni, kik. félnek szántani, hogy dobjanak csóvái sárga kazlaikra, falják fel azokat nagy tüzek lángjai s mondjátok el azt is, hogy a vörös hajnal hős Korea feletti mert parasztja tudja, hogyan kell harcolni s győzni hogyan lehet. Mondjátok el a munkanélküliek végtelen hadának, mondjátok el nekik, akik osztályukat igazán szeretik, hogy világosbarna testvéreik itt most munkáért, kenyérért vívnak véres harcot ellenünk, kegyetlen, vad gyilkosok ellen. S mondjátok el azt is, ami legjobban éget, ami bennünk a legkinzób ban fái — azt, hogy gyávák voltunk, igen. azok voltunk nem is gyávaság volt. nemi több volt ez annál: szeretjük a földet, testvérünknek érzünk minden igaz embert és csak azt tettük, hogy nem emeltünk fegyvert. Ma tudjuk, mit vártak tőlünk az igazak, tudjuk, mint azt várták, hogy lázadni fogunk, gyűlölni és lőni, mindaddig, míg szemünk emberi hiénát, emberi sakált lát. Kápráztató messze, magason járt a nap, azelőtt soha nem szelte így a távolt " és élni akarank, mint soha azelőtt — ekkor jött a parancs, minden sora lángolt, Mac Arthur parancsa ekkor jött, hogy minket — 25 megvetett, gyáva katonáját — kivégzéssel büntet. Ha elhat utolsó szavunk minden tájra és hogyha ti, élők, mind-mind megértitek a halottak szavát, nem is olyan szörnyű már nem élni tovább. Fordította: Polgár István zel úton. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Mellette lépkedett Tánya is. Minszkbe tartottunk a partizán díszszemlére. A különítmény egy része jóval előttünk haladt. Elöl a táborból az ismert dalt énekelték: „Széles réten, rekettyék tövében Hol köd gomolygott hideg éjtszakán Ott alussza csendes örök álmát Egy ifjú, hős partizán..." A gyönyörű dallam végigszállt a környéken. TováJbbi részét már Tánya is velünk énekelte: „Lerogyott a Sztyeppe lágy füvére Szívét hideg golyó járta át Hős volt ő, mert életét adta, Mikor védeni kellett a hazát..." Ez volt a búcsű. Azoktól, akik elestek. És azoktól is, akiket a fasiszták agyonlőttek, felakasztottak, vagy elégettek. Keményen meneteltünk tovább nyugat felé.