Uj Szó, 1951. augusztus (4. évfolyam, 178-204.szám)

1951-08-18 / 193. szám, szombat

1951 augusztus 18 IR? SľO A dolgozó anyák nyugodtan rábízhatják gyermekeiket a napközi otthonokra Szocialista rendszerünk nagymérték­ben elősegíti a gyermekek nevelését. Szerte az országban nemcsak a váro­sokon, hanem a falvakban is napközi otthonos óvodákat létesít, ahol a gyermekek reggeltől estig gondos fel­ügyelet alatt vannak. Milyen nagy se­gítség ez a dolgozó édesanyák számá­ra, akik nyugodtan dolgozhatnak, épít­hetik a maguk és gyermekeik, szebb és boldogabb jövőjét! Már több ízben hallottam a galántai napközi otthon eredményes működésé­ről. Kíváncsi voltam rá. Egy délután munkaidő után meglátogattam és bi­zony szavakkal szinte leírni sem tu­dom, mennyire meglepett, amit ott láttam és tapasztaltam. Amint beléptem, az első, amit meg­láttam, a példás rend és tisztaság volt Kicsi folyosón gondosan össze­rakott ruhácskák, cipők szép sorban el­helyezve Mert a gyermekek levetik ott­honi ruhájukat, kis napozókat kapnak helyettük, hogy egész nap szabadon mozoghassanak a jó levegőn és nap­fényen, meg azért is, hogy a dolgozó édesanyának kevesebb gondja legyen a mosással. Egy nagy világos szobába vezet az óvoda vezetőnővére, Divilék AAagda elvtársnő. Az ablakon fehér függönyö­ket lenget a délutáni szél. Körül a fa­lak mentén kis fehér rácsos ágyacskák. Bennük kisebb, nagyobb, kékszemű, fe­keteszemű kis emberpalánták. A legki­sebb négyhónapos, a legnagyobb egy­éves. A kis négyhónapos édesanyja, Moravánszkiné, aki az egyik virágüz­letben elárusítónő. Még egy nagyobb fia is van itt. Sorban az ágyacskákból, kis buksi fejek kandikálnak ki a fehér rácsok közül, kíváncsian, vájjon mit akar ez a néni. A nővér felé nyújto­gatják kezecskéjüket, mosolyognak rá, látszik, hogy jól bánik velük, mert a gyermekek szeretik. Állandó orvosi felügyelet alatt van­nak a gyermekek, az étkeztetést is or­vos ellenőrzi. Amióta a napközi ott­hon fennáll, még egyetlen komolyabb megbetegedés sem volt a kicsik között. Egy nagyon tiszta kis szobácska van berendezve a betegek részére, de — hál Istennek —, mondja a vezető nővér — ez mindig üres, nincs lakója. Innét egv másik szobába megyünk. Itt már nagyobbak az ágyak. Itt is példás a rend. Napfény, virágok, kelle­mes otthon a gyermekek számára. A tiszta, fehér ágyakon délutáni álmukat alusszák a gyermekek. Itt vannak azok — mondja a nővér —, akik minden ebéd után aludni szoktak a nagyobbak közül. Azonban már lassan ébredezni kezdenek, sorba szedi ki őket az ágyacskákból, miközben egy nővér ki­mossa a délutáni álmot szemükből. A szomszéd nagyteremben egymás mel­lett sorban rryugágyak vannak. A sze­les idő miatt itt lustálkodnak a »na­gyok«, az óvodások. Máskor, ha jó idő van, a kertben heverésznek. A nővér kérésére, hogy ki akar szerepelni, va­lamennyien egyszerre ugrottak fel. Két kislány, Iván Ilonka és Kuki Ancsika, szavaltak és énekeltek. A legnagyobb meglepetésemre szlovákul, magyarul és oroszul. Megható versikét szavaltak a kis koreai gyermekről, aki a romok kö­zött keresi elesett édesanyját, nem tud­ja, hová bújjon a barbár gvilkosok bombazápora elől. Milyen jó nekünk — fejezi be a kis versike —, van békés otthonunk, édesanyánk és aki vigyáz ránk, Sztálin, Gottwald és a nagy Szovjetunió. Szruhár Vladimír, egy ötéves fiúcs­ka, szólót énekelt és egy komoly ver­set szavalt. A gyermekek mind fegyelmezettek, jól neveltek. Kérdésemre, hogy szeret­nek-e óvodába járni, mind egyszerre lelkesen felelték, hogy igen, mert sok játékuk van, sok szép verset és éneket tanulnak. Látszik a gyermekek modo­rán, hogy gondosán, lelkiismeretesen foglalkoznak velük, mert bátran, sza­batosan válaszoltak kérdéseimre. Az ebédlő tiszta, nagy terem, de most üresen ásitoz, mert a gyerekek a szabadban étkeznek. Ott a fák alatt vannak felállítva hosszú sorban a kis asztalok. Lassan uzsonnára készülőd­nek. Észre sem vettem, olyan gyorsan eltelt az idő. Persze, ilyen kellemes tár­saságban, vidám, éneklő gyermekse­reg között az ember még az időről is megfeledkezik. Végül a tiszta fehér csempével kira­kott fürdőszobát néztem meg. Tehát még fürdetik is a gyermekeket. Ebből is láthatjuk, hogv milyen gondos ápo­lásban részesülnek. Nemcsak a szelle­mi, de a testi fejlődésükről is gondos*, kodva vjfl." _ .„f^.K - ».-' • ­Az éléskamra is- telve van. Rengeteg befőttes üveg, melyben télire elrakott gyümölcs és főzeléknek való van. Szor­galmas kezek gondoskodtak arról is, hogy télen se legyen a gyümölcsben és főzelékben hiány, amire nagy szüksé­gük van a gyermekeknek. A főzőnővér legnagyobb megelégedésére a gyerme­keknek jó étvágyuk van, mindent meg­esznek. ötször napjában étkeznek. Reg­gelire tejet isznak vajaskenyérrel, tíz­órai gyümölcs, ebédre levest, főzeléket, a nagyobbak húst is kapnak. Uzsonna rendszerint kávé, ugyancsak vajaske­nyérrel. Vacsorát is kapnak, azok, akik­ért későbben jönnek a szüleik. Termé­szetesen az étkezést két részben oszt­ják. Külön főznek a nagyobbaknak és külön a kicsiknek, akik még üvegből esznek. Minden a gyermekek kényelmét, a rájuk fordított féltő gondot tükrözi. De sajnos, még vannak szülők, akik bi­zalmatlanok a napközi otthonokkal szemben. Tanácsolom nekik, hogy győ­ződjenek meg, töltsenek egy kis időt a gyermekek között és be fogják látni té­vedésüket. Mert boldog lehet az a gyer­mek, aki ott nő és boldog az a szülő, akinek gyermeke ilyen gondozásban, nevelésben részesül. Vájjon a múltban jobb volt? Mikor az édesanya az utcán hagyta gyermekét, vagy a szomszédok­ra bízta? Nem is tudta eszik-e az a gyermek egész nap valamit. Vagy kénytelen volt kivinni a hítárba, a fer­ró napra. Hányszor láttam a kapáló vagy más munkát végző asszonyt, aki­nek a hátára kötve, vagv az árokparton sírt a gyermeke, a legyek és rovarok csípéseinek kitéve. Vagy pl. láttam egv esetben, hogy az édesanva mákhéjat főzött és adott gyermekének, hogv ó egész nap dolgozhasson. Persze, a ki­csi elkábult a méregtől. Éz aztán ké­sőbb csodálkozott az anya, hogy vájjon miért angolkóros, vézna, vérszegény a gyermeke, mikor ő mindig úgy vigyá­zott iá. Ezekből lesznek aztán a kórhá­zak és temetők lakói. Hát ezt akarjuk elkerülni. Egészsé­ges, munkára edzett nemzedéket aka­runk nevelni a napközi otthonok és óvodák segítségével. Szellemileg és testileg edzett harcosokra van szüksé­günk, akikkel mindenkor megvédhetjük a béke szent ügyét. Ma már száz és száz nő megértette a szocialista haza hivó szavát. Mind többen és többen kapcsolódjak be az iparba .és termelésbe, öntudatos, hazá­°ját szerető ezer és ezer nő segít mun­kájával építeni a szocializmust, a szebb és boldogabb jövőt. Nyugodtan dol­gozhatnak, mert gyermekeikről gondos­kodik a Párt, a szocialista gyermek­védő egyesület. P. /. ÉDESANYAK Ablak alatt csengetnek, Giling-galangoznak, Süss föl nap, Fényes nap, Kertek alatt klslibátok Megfagynak, Van-e szebb, van-e kedvesebb ze­ne az anyai fül számára, mint sa­ját csemetéinek önfeledt nótázása? Ilyenkor egy pillanatra megáll a soha nem fáradó kéz, a ráncok ki­simulnak a homlokon, az arcot pe­dig úgy önti el a mosoly, ahogy a nap szokta megfényesíteni a tor­nyosodó fellegeket. Igy történt ez Öra Kálmánné ese­tében is, szombat délután, négy óra tájban. Az utcát már felsöpörte, a házat is rendbe tette s mikor a ré­gi-régi gyerekdalt meghallja. épp azért fordul ki a tornácrra, hogy a gerendáról néhány morzsolnivaló kukoricacsövet akasszon le. Keze megáll a levegőben s kifelé, a kertbe fülel, mert onnan hallik az ónek, ott foglalatoskodnak cseme tél. Egrest- szednek s közben a bű­jócskát játszó napot hívogatják. A nap^ pedig hajlik a hívó szóra, szét­fújja a bárányfelhők nyáját és le süt a világra. A csemeték — három szöszi kis­lány — újjongva tapsolnak, mert azt hiszik, hogy most az egysze* ök csalták elő a virágot bontó, ve­tésnevelő fényességet. — Erzsi, Julis, Panka — veszi őket számba Öra Kálmánné s mind­járt rájuk is kiált, mtert a névsor hiányosnak bizonyul. — Hát a Pista? Hova szökött megint ? A három kislány összenéz, mint­ha azon tanakoda, hogy szóljon-e vagy sem, aztán a legcserfesebb, a kilencesztendő3 Erzsi mégis csak újságolni kezdi: — A Sanyi csalta el. A Polgár Sanyi. Azt mondta, hogy varjúto­jást tanált a kertek alatt. — Majd adok én neki vaxjúto­jástl — fogadkozik nem annyira komolyan, mint inkább a rend ked­véért Öra Kálmánné. Aztán kosa­rat, gyalogszéket rak ki a tornácra és hozzákezd a tengerimorzsolás­boz. Ilyen munkálkodás közben éri a látogatás, Bene Lászlóné és Faze­kas Balázsné látogatása. A két MNDSZ-asszony — hajdani játszó­pajtása — ünneplőt visel. De nem­csak a ruhájuk, az arcuk is komoly Mocskos Erzsike Irta: V. OLGA (III. folytatás) „Leányod betegségét nem tudja meggyógyítani földi orvosság! Nem a teste, hanem a lelke beteg a te kis Erzsikécinek! Ha azonban re­ám fogsz hallgatni és leánykád lel­kében a félelemnél erősebb lesz a jóság és a szeretet, akkor ígérem, úgy kigyógyítom csúnya betegségé­ből, hogy messze földön nem lesz nálánál egészségesebb kisleány! Hallgass hát énreám és cselekedjél a következőképpen: Ha mai utadról hazaérkeztél, tégy úgy, mintha nagyon megbete­gedtél volna. Feküdj azonnal ágyadba, nyögjél, panaszkodjál és mindenben játszd meg a nagybeteg szerepét. Holnap este pedig hívd Erzsikét ágyadhoz, mondd meg ne­ki, hogy már nem igen éred meg a reggelt, szaladjon hát be a városba és küldessen üzenetet távol dolgozó édesapjának. A üöbbit aztJán bízd csak énrám, én és öreg testvérné­ném úgy rendbe fogjuk hozni leá­nyod egészségét, hogy még hírmon­dónak sem fog maradni betegségé­ből!" Hej, rettenetesen megörült ám a szegény mosónő az öreganyóka bíz­tató szavainak! Olyan kedve lett egyszerre, hogy majdnem tánclépé­sekben; vitte haza a városi népek szennyes fehérneműit! Bizony nem érezte ő sem a súlyos fehé'rnemüs­kosár terhét, sem a gidres-gödrös gyalogösvény akadályait, 1 elitében csak a boldog reménység ujjongott, hogy végre sikerül kigyógyítani Erzsikéj ének csúfos betegségét! Hanem azért, amikor úgy déltáj­ban hazaérkezett kicsiny kunyhójá­ba, bizony nem felejtkezett ám meg az erdei öregasszony utasításairól sem. A megrémült mocskos Erzsi­kéhez már egy olyan nyöszörgő, lá.­bain is alig álló nagybeteg érkezett meg, altiról még a tudós doktorok is csak a közelgő halált jósolták volna meg! Jajgatott, nyöszörgött, hánykolódott kézzelácsolt egyszerű ágyában s olyan jól megjátszotta a nagy!)e*-g szerepét, hogy a í le­gény kis ' íszívü Erzsike majdnem maga is belebetegedett szörnyű nagy aggodalmába. Am akkor esett csak igazán kétségbe a sze­rencsétlen kisleány, amikor más­nap este úgy lámpagyújtás körül ágyához intette a már beszélni is alig tudó édesanyja és erőtlen, el­haló hangon megkérte a kisleányt, hogy szaladjon be a közeli város­kába és üzentessen édesapjának, mert úgy érzi, hogy talán már a reggelt sem fogja megérni. Szegény kis mocskos Erzsike bizony olyan lelki állapotban támolygott ki a beteg szobájából, hogy a paplan alól titokban utána leskelődő édes­anyának majdnem a szíve szakadt meg a nagy sajnálkozástól! * Csillagtalan, holdvilágtalan volt az ég. Az erdő bokrai siránkozva zizegtek a haragos szellő okvetet­lenkedései miatt. Távolról egy ku­vik madár ijesztgette a babonára hajlamos embereket, néha pedig egy-egy vadállat üvöltése kevere­dett bele a kísérteties muzsikába. Igazi félelmetes erdei éjszaka volt. A kis mocskos Erzsike azonban mindezektől a félelmetességekből nem látott — nem hallott semmit sem. Miközben mezítlábas, gyenge lábai gyors iramban fogyasztották a szük erdei ösvény sok százméte­res távolságát, kicsiny, aggódó szí­ve csak egyetlen félelemmel vqlt tele. Vájjon életben fogja-e még találni édesanyját, ha visszaérkezik a városból és vájjon fogja-e még szerető hangját hallani, amint dé­delgetve suttogja feléje: lelkem gyermekem, kicsiny mocskos Erzsi­kém? Bizony alaposan megeredtek ezeknél a gondolatoknál az aggódó kisleány könnyei és úgy érezte, hogy nem lenne olyan vakmerő cse­lekedet, amit meg ne tenne forrón szeretett édesanyja megmentésért! Azonban a következő pillanatok­ban már me u is feledkezett ezek a hösködő gondolatokról, de még beteg édesanyjáról is! A gyalog­ösvény egyik kanyarulatában olyan szörnyű látvány tárult ugyanis a gyanutlanul mendegélő kisleány szemei 6lé, hogy majdnem hanyat vágódott a nagy ijedelemtől.! A A tigris, a szarvas, meg a róka Egyszer a tigris sétára Indult a lan­kás domboldalon. Egy kis 6zarvas is ott legelt a zöldelő fák alatt és ré­mülten látta közeledni az őserdők rettegett urát. De semerre sem tudott menekülni, összeszedte hát minden bátorságát és elhatározta, hogy rá­szedi a tigrist. Tudta, hogy a tigris soha életében nem látott még élő szarvast. Ezért úgy tett, mintha ész­re sem venné a vadon királyát és lát­szólagos nyugalommal tovább legelé­szett. A tigrist meglepte, hogy ez a kü­lönös állat nem iparkodik előle mene­külni. Közelebb lépett és így 6ZÓIt: „Mondja, tisztelt barátom, miért visel szarvakat a fején?" A szarvas mosolyogva válaszolt: „Hogy darabokra szaggassam a tig­riseket!" „És mondja csak", folytatta a tig­ris, „aztán miért van annyi fehér folt a szőrén?" „Ahányszor felfalok egy tigrist", felelte'a szarvas, „újabb fehér folt keletkezik a hátamon, vagy az oldala­mon. Már annyit faltam fel közületek, hogy meg sem tudom számlálni fehér foltjaimat..." Ennek hallatára a tigris ijedtében kereket oldott. Útközben találkozott a rókával, akinek elmesélte, hogyan járt. A róka nagyot kacagott. „Az a kis szarvas", mondta, „ala­posan megtréfált". De az ijedtségtől remegő tigris nem hitt a rókának. „Hát ha annyira félsz", szólt a róka, „engedd meg, hogy a hátadra másszak, azután együtt visszame­gyünk a kis szarvashoz és kérdőre vonjuk". Amint a szarvas meglátta őket, rögtön tudta, hogy a róka elárulta a tigrisnek az igazat. Vájjon, hogy me­nekülhetne most? Hirtelen felkiáltott: „Köszönöm neked, kedves róka ko­ma! Csak a minap Ígérted meg nekem, hogy felhajtasz részemre egy nagy tigrist. Látom, ura vagy szavadnak! És micsoda gyönyörű példány! Pom­pás lakoma iesz!" A tigris ezekre a szavakra foga közé kapta a szegény rókát és vad futásnak eredt. Boldog Balázs fordítása. bokrok által eltakart útkanyarban hatalmas pásztortűz égett vérvörö­sen s a pásztortűz körül — uram fia! — két "rettenetesem, öreg bifoir­csós orrú boszorkány ugrándozott! S miközben köröskörül táncolták a lángoló fahasábokat, otromba ug­rándozásaikat ilyen boszorkánynó­távad kísérték: Boszorkányolk Éje van ma Ma jön hozzánk A vén Panna, ö nálunk a Főboszorkány Jöttét jelzi Szél és Orkán. Táncoljunk hát Csárdást — polkát Várjuk Igy a Föboszorkát! Hej, micsoda rémülettel hallgatta a szegény kis Erzsike ezt a kísér­teties boszorkány-éneket! A leg­szívesebben úgy eliszkolt volna in­nen, mint egy vadász eiöi menekü­lő őzike! Azonban lábai még csak mozdulni sem tudtak, úgy beléjük szállott a szörnyű nagy félelem! Csak bámuilt előre kerekre tágult szemekkel, s azon remegett magá­ban, vájjon nem veszik-e észre s nem változtatják-e ráncos bőrű va­rangyosbékává a csúnya vén bo­szorkányok ? Azonban a vén banyáknak ugy látszik kisebb gondjuk is nagyabb volt annál, hogy a remegő leányká­val törődjenek! Mintha nem is lett volna jelen a kis mocskos Erzsike, hirtelen abba hagyták ugTándozá­saikat, letelepedtek a tűz köré és hangos visító hangon ilyen furcsa beszélgetésbe kezdte!" „Igazán itt lehetne már öreg Panna nénénk! — kezdte a beszél­getést az öregebbnek látszó bo­szorkány. — Nemsokára éjfélre jár már az idő s annélkül nem me­hetünk haza amíg meg nem békél­tük vele dolgainkat!" (Folytatása következik) és ünnepélyes. Köszönnek, hasznos munkálkodást kívánnak, ahogy il­lik, aztán azt mondja Bene László­né: — A koreai gyerekek ügyében jöttünk. Szeretnénk, ha te is válta­nál bélyeget a szegény kis ártatla­nok javára. — Muszáj T — kérdezi erre kis­sé fanyalogva, • kissé elutasítólag Óra Kálmánné, mert az jut eszébe, hogy Korea messze van, meg aztán elég gond a négy gyerek is. Ada­kozzon az olyan, aki magtalan, vagy akinek futja rá a pénze. Ezt persze nem mondja, dehogy­is mondja óra Kálmánné. Nem akarja megsérteni látogatóit, de azért a kérdésből, hogy ,,muszáj"-e, inkább elutasítás, mint együttérzés olvashható ki. — Nem, nem muszáj — csóválja meg kissé neheztelve a fejét Bene Lászlóné, aztán egy képes-újságot terít a tornác deszkájára és így folytatía: — Nem kényszer ez. Legföljebb azt kérdezzük, lehet-e ezeket az ár­tatlanokat (s itt a képes-újságra mutat) szívszorulás nélkül nézni? Óra Kálmánné a képes-újságra pillant. Egy koreai édesanya tartja ott ölében halott, vagy súlyosan sebesült kisfiát. Robbanástól füstös arcát könnyek árja hasogatja, szoknyájába pedig két zokogó kis­lány kapaszkodik. — Jól van — mondja végül •—, majd megbeszélem az urammal. Mikor pedig az adománygyűjtők mögött becsukódik a kapu, valami megkönnyebülés félét érez. Valami olyat, mintha a döntést az urára hárítva, megszabadult volna a fele­lősségtől. A képes-újság ottmaradt a tor­nác deszkáján. Lapjait meg-meg­lebbenti a könnyű délutáni szél... — Édesanyám! Mind megszedtük az egrest! — fut föl a három kis­lány a tornác lépcsőjén, s Erzsi, a legidősebb, oly magasra emeli a gyümölcsös szakajtót, hogy pofiká­ja is belepirul. — Ez már teszi — csókolja sor­ra csemetéit Óra Kálmánné. Azt nézi, vájjon hová is tehetné az eg-í rest, aztán gondol egyet és a pin­cébe siet. Nap se éri, baromfi se bántja. Jó helye lesz ott holnapig. Ahogy a pincéből visszatér, nagy pörlekedésbe találja a három lányt. — Én hadd olvasom! — könyö­rög az első elemista Julis. — Majd mit nem! Hisz csak a nagybetűt ismered! — vonja két. ségbe húga tudományát Erzsi. A tornácon talált képeslap fölött hajol össze szöszke fejük. Ám mielőtt igazságot tehetne köztük, komoly hangocskájában te­le részvéttel, megszólal a legki­sebb: — Édesanyám! Miért sír a néni? A koreai képre mutat s az új­sággal együtt anyja ölébe kéredz­kedik. óra Kálmánné meglepődik. Hol az egyik kislányra, hol meg a má­sikra néz a mivel nem tud ellenáll­ni a tiszta kis tekintetek unszolá. sának, hát a gyalogszékre ül visz­sza. — Azért — kezdi tétova hangon, dobogó szívvel az igazi mesét —, mert meghalt a kisfia. — Szegény —, pityeredik el Ju­lis. Nézi, igen nagy részvéttel nézi az újságot s észreveszi, hogy nem­csak a halott kisfiú, — r kislányok is vannak a képen. — Ni, — mondja — ezeknek meg elszakadt a szoknyájuk ... — Édesanyám — könyököl most anyja térdére Erzsi. — Nekem négy szoknyám is van. Hátha elküldene nekik egyet ? A kérdés formájában feltett ké­rés szíven találja Óra Kálmánnét. Előbb azt érzi. hogy minden vér kifut a tagjaiból, aztán úgy elpi­rul, hogy szinte zsibbad tőle az ar­oa. — A gyermekeim, a saját gyer­mekeim pirítottak rám, — gondol­ja. — Jobb szívük van, mint ne­kem! Görcsösen magához szorítja gyer­mekeit, aztán felugrik és a szobá­ba szalad. Kirántja asublót fiókját és az ingek alól egy pótkávésdo­bozt vesz ki. Ebben tartja pénzét, itt gyűjtögeti. — Erzsikém — kérfeli pirultan a lányát —, szaladj csak a Fazekas néniék után. Mondd, hogy rögtön jöjjenek vissza. Érted? Rögtön! S mikor Erzsi lobogó copffal el­iramodik, a két kisebbet szoknyájá­hoz fogja és erősen magához szo­rítja a belécsimpaszkodókat, ahogy azt az édesanyák szokták. Ľ r bán Eraö

Next

/
Thumbnails
Contents