Uj Szó, 1951. június (4. évfolyam, 127-152.szám)

1951-06-01 / 127. szám, péntek

CKe&etii a oisseLiieettlékezls... Beszélgetés egy nyugatról visszatért fiatallal Az iráni ifjúság békeharcáról, hős illegális lapjainak küzdelméről nyilatkozik H. Hedayat, a Nemzetközi Újságíró Szövetség végrehajtó bizottsági ülésének résztvevője Május i0-től 12-ig tartotta I meg Budapesten ülésszakát a Nemzetközi Újságíró Szövetség Végrehajtó Bizottsága. Az ülésszakra a világ minden részéből összegyűltek a békéért, a nemzeti függetlenségért küzdő sajtó képviselői, élükön a szovjet sajtó kiváló harcosaival. Szimonov, Zaszlavszkij, Jermilov és üromek elvtársakkal. A Végrehajtó Bizottság tagjai az ülésszakon beszámoltak arról, hogyan segíti a demokratikus sajtó a földkerekség népeinek békeharcát, hogyan hívja a haladó emberiséget új békecsalákba, a háborús gyújtogatok elleni fokozott harcra. A Végrehajtó Bizottság ülésszakán az iráni demokratikus sajtó képviseletében résztvett dr. H. Hedayat is. Megkértük, hogy a Szabad ifjúság számára nyilatkozzon az iráni nép és az ifjúság békeharcáról. Hogyan harcol Irán népe és ifjúsága a békéért? — Iránban 1911-ben alakult meg a munkásság és a dolgozó nép rétegeit magábaloglaló part. az Iráni Néppárt (Tude-párt). Bár illegalitásba kényszerítették, ma már a munkásosztály és a dolgozó ifjúság nagyrésze befolyása alatt áll. — A Néppárt tagjai tevékenyen részt vesznek a békealáírásgyüjtésben, amely nagy lendülettel indult meg országunkban. Bár a kormány betiltotta a mozgalmat, mégis többezer dolgozó, köztük igen sok fiatal gyűjti a békealáírásokat. Eddig hatszázezer iráni dolgozó, köztük több mint százezer fiatal követelte aláírásával az öthatalmi békeegyezmény megkötését. Hogyan vesz részt a demokratikus sajtó a békeharcban? — A reakciós kormány a demokratikus lapokat a föld alá kényszerítette. Ezek az újságok titokban jelennek meg, terjesztésüket is illegálisan végzik. A demokratikus iráni ifjúság illegális központi lapja, a „Razm" iHarc), amely a legnagyobb példányszámú lapok egyike. Titokban jelenik meg, nyomdáját kéthárom naponként más helyre rejtik el. Még így is nagy a veszély. Nemrégiben a teheráni rendőrség összesen egymillió szót kitevő táviratot küldött a vidéki rendőrőrsöknek, melyben az illegális lap szerkesztőinek és terjesztőinek letartóztatását parancsolja meg. A nyomozás nem ért el eredményt. A rendőrség és a nyomda között élő falat emelt a nép. Az ifjúság megvédte újságját, a fiatalok segítették a nyomda elrejtését. — A reakció fél a demokratikus újságoktól. Csak egy példát szeretnék elmondani. Nemrégiben elfogtak egy fiatalokból áiló újsagterjesztő csoportot. Semmi mást nem tudtak rájuk bizonyítani csak azt, hogy az újságot terjesztették. Bár erre nincs törvény, a katonai bíróság ezért a csoport vezetőjét ötévi börtönbüntetésre ítélte. — A rendőrség terrorja nem félemlíti meg a népet és az ifjúságot. Minden gyalázatos merénylet új lendületet ad a békeharcnak. Legutóbb hatalmas tüntetések voltak Teheránban és az ország más vidékein, ahol soktízezer iráni dolgozó tett hitet a béke és a demokrácia mellett — fejezte be nyilatkozatát Dr. H. Hedayat. Bertalan Tivadar, az Iparművészeti Főiskola elsőéves hallgatója. Alig húsz éves, gyorsbeszédű fiú. Jobbkezét állandóan az ölében tartja. Mély vágás húzódik végig rajta ... Fájdalmas lynlék. Ausztriában kapta.... — Négy évvel ezelőtt szöktem nyugatra — kezdi meg a beszélgetést — kalandvágyból. Az iskolában bizalmamba férkőzött Resch Antal, egy újpesti bőrgyáros fia. Fűt-fát ígért, ha vele megyek. Hittem neki.., Keseiű a visszaemlékezés. Ausztria felé mentek át a határon és amint átértek, „barátja", a tőkés csemete magára hagyta. — Gyalog mentem a határtól be az országba — folytatja. — Egy fillérem sem volt, az osztrák rendőröknek hamar feltűntem, még útközben letartóztattak. így kerültem a fürsteníeldl internálótáborba. Ez a város, az angol övezeetben, Dél-Ausztriában fekszik. Szörnyű helyzetünk volt a lágerban. Kétezrünket zsúfoltak össze, rothadt szalma volt a fekhelyünk, az egész tábor nyüzsgött a férgektől. Naponta egyszer, ünnepnapon kétszer kaptunk enni.. Gúnyosan elmosolyodik: — Ha ugyan lehet ételnek nevezni az abédkor feltálalt bűzös löttyöt. Az emberek fele vérhasban szenvedett. De sokan átkozták meg azt a napot, amikor elhagyták otthonukat. Másfél hónapig voltam ennek a lágernek lakója, e negyvenöt nap alatt százhetvenen pusztullak el. — Nekem is csak egy volt a vágyam: elmenni onnan, akárhová. Arca idegesen megrándul, felugrik az asztaltól és úgy magyaráz: — Képzelje el, osontig wványodlam, ha megkaptam volna a fertőzést, akár a tífuszt, akár vérhas! — biztosan elpusztulok. Kértem, könyörögtem, engedjenek ki, utasítsanak haza. Felelet helyett a szemembe nevettek. — Végre az egyik napon a 'Agerparancsnokság felszólított, hogy szedjem össze a holmimat, mert el kell távoznom. Egy perc alatt készen voltam. Egy Franz Fuchs nevű osztrák kulák vett át. Vele együtt hagytam el a tábort. — Miért került ehllez a kulákhoz? — Mert a tábor parancsnoksága emberkereskedelmet folytatott. Néhányszáz schillingért kiadott bennünket kulákokhoz munkára. A kulák is jól járt, olcsó munkaerőhöz jutott és addig dolgoztatliatott bennünket, ameddie akart. Félnégykor kezdtük a munkát, de este tizenegykor a feleeége még hajtott bennünket, hogy hozzunk vizet a nagymosáshoz, vagy végezzük el azt a munkát, ami éppen akadt. — Sok volt ennek a földje. A szántáshoz való állata meg kevés. Négyen dolgoztunk nála, bennünket fogott az iga elé. Ha szólni mertünk, azzal fenyegetett, hogy börtönbe zárat. Felemeli jobbkezét és rámutat a még most is égőpiros he» , gedésre: — Ezt is ott szereztem. Egyszer ez a Fuchs pofon akart vágni. Nem hagytam magam. Akkor felémvágta a kaszát. Csontig hasította a húst. Nem bírtam tovább! Az egyik éjszaka megszöktem. Egy vágyam volt: hazajönni. Bécs felé mentem. A magyar követség hazasegített. — S itthon mit csinál? — Elvégeztem a középiskolát és tavaly beiratkoztam az Iparművészeti Főiskolára. Nézze csak .j Nagyalakú mappát nyit fel: — Most színpadot tervezek^ Azt hiszem, KI sikerül. Szeret* néin vele megnyerni a versenyt. Nevető arca egész sápadttá válik. Nehezen mondja ki a szavakat: — Pokol volt az idő, amit kint töltöttem. Testileg-lelkileg «úivos betegen jöttem haza. S nekem még szerencsém volt. Sokat mesélhetnék a fürsteníeldi temetőről. Oda temették el azokat, akik elpusztultak a tífusztól, skorbuttól, vérhastól. Es még sok ilyen hely van a nyugati „demokráciában". (A „Szabad Ifjúság" c. budapesti hetilapból.) •