Uj Szó, 1951. június (4. évfolyam, 127-152.szám)
1951-06-02 / 128. szám, szombat
1951 június 2 -üj sz ö A dolgozók követelése: békeegyezmény A Béke Világtanács történelmi felhívása az öt nagyhatalomhoz a békeegyezmény megkötésére még szélesebb néptömegekhez hatolt el, mint a stockholmi felhívás. A felhívással kapcsolatban megindult nagy tömegmozgalom nemcsak egyszerű aláírásokat jelent, hanem a békéért vívott szívós harcunk megpecsételését és személyes vállalását. A békéért vívott harcunk erejét és eltökéltségét mérhetetlenül fokozzák azok az imperialista gonosztettek, amelyek nyíltan a világ szeme előtt zajlanak le. Korea békés lakosságának gyilkolása, falvak, városok felépetése, szabadságukhoz, függetlenségükhöz ragaszkodó hazafiak halálra kínzása újabb és újabb milliók szemét nyitotta fel. j>Megértük — mondja Ehrenburg, a világhírű szovjetíró —, hogy emberek, akik gonosz szándékkal átkeltek az Óceánon és gyermekek vérével árasztották el egy távoli és számukra idegen földet, Korea földjét, kiáltozni kezdtek: Segítség, megtámadtak bennünket/« A háborús gyújtogatok példa nélkül való vérengzésre készülődve, semmitől sem rettennek vissza. Aláaknázzák a németországi hiaakat, atombombákat próbálnak ki Nevadában. Az amerikai újságok azt igyekeznek elhitetni a hiszékenyekkel, hogy az újjászervezett nérhet hadsereg nem hasonlít majd Hitler hadseregéhez. De hát kikből áll ez az új hadsereg? Ugyanazokból, akik bűntettekről bűntettekre vezették Hitler katonáit. Százmilliók szeme figyel azokra a tanácskozásokra, ahol ezekről a kérdésekről tárgyalnak. Különböző felfogású emberek a világ minden táján reménykedve várják és elszántan akarják, hogy helyreálljon a béke, megtörténjék a végleges lefegyverkezés s minden nép szabadon és függetlenül építhesse ortzágát, boldog jövőjét. A kés5 délutáni órában, eső utáni tavaszi, illatos levegőben érkezünk Pipiska házaspár csehlészi takaros háza elé. Belépünk a kapuján, jázminbokros és pünkösdirózsás, szorgos kerek munkájáról tanúskodó szépen ápoJt és jól megdolgozott konyhakert fogad. Kedves veranda, tisztaság, mindjárt otthon érezzük magunkat. Az egész környezet békés, megelégedett munkás életről és családi melegről beszél. A ház asszonya Pipiska Ilona, öntudatos, értelemtől sugárzó kedves jelenség. Elbeszélgetünk vele a népszavazásról: — Nálunk, most indul a népszavazási mozgalom, — kezdi mondanivalóját. A Csehszlovákiai Nőszövetség helyi csoportja gyűlést tartott, amely nagyon lelkes hangulatban folyt le. Huszonnyolcan jelentkeztünk a szövetség tagjai közül az agitációs munkára. Látható volt, hogy az asszonyok megértik a békeegyezmény aláírásának nagy fontosságát. — Én a magam részéről, — bár úgy érzem, hogy bátran nyllatkozhatom a többi asszonytársaim nevében is, — nagy örömmel from alá ezt a békeegyezményt. Az» a boldog életemet akarom ezzel is megvédeni, amelyet az elmúlt borzalmas háború óta teremtettünk magunknak férjemmel. Férjem molnár és egy egészséges 10 éves fiam van. Nem akaiom, hogy fiam a koreai gyermekek sorsára jusson és remegni kelljen a háború borzalmaitól. Gyermekem előtt nyitva áll minden lehetőség, hogy becsületes dolgozó ember váljor, belőle képességeinek mgfelelően. Amikor hazajön az iskolából, mindig kikérdezem őt az iskolai életről és bizony boldogan látom, hogy mennyivel más a mai gyermekek élete, mint a miénk volt. Ha hozzánk szóltak az iskolában félénkek voltunk, nem mertünk válaszolni, gyakran félszegségből még felelni sem tudtunk a tanító kérdéseire. Elmeséli a fiam, hogy az önkormányzat elnöke, egyedül gyűléseket vezet le. A meghatottságtól alig tudok beszélni, amikor elmondja nekem, hogyan bíráskodnak a rossz tanulók felett Ezek már szabad, öntudatos emberek lesznek, akik tudni fogják, hogy miért dolgoznak és hol a helyük. — Azért Is írom afá a legnagyobb határozottsággal ezt a népszavazást, — folytatja, — mert tudom, hogy a béke a biztosítéka annak, hogy felépíthessük azokat a gyárakat, iskolákat és kórházakat, amelyeket az ötéves terv előír és amely Szlovákiát virgzó ipari központtá fejleszti. Olyan építkezések ezek. amelyeket magunkfajta egyszerű dolgozó ember eddig még nem látott. — Ezen alkalomból megfogadom, — mondja ünnepélyesen Pipiska Ilona elvtársnő, — hogy még szorgalmasabban, még szívósabban fogok dolgozni, hogy kis falunk dolgozóit meggyőzzem Egységes Földműves Szövetkezetünk tovább fejlesztésének szükségességé. Vándorzászlót nyertünk, a répa már másodszor meg van kapálva, hagyma, mák szintén kétszer. A búzánk gyönyörű, a rozs embermagasságú. Most a dohánypalántákat ültetjük ki. Dohányt eddig még nem termeltünk. Ezt az Egységes Földműves Szövetkezet kezdeményezte. Érdekes talán megemlítenem, hogy az EFSz-ünk 450 hektáron dolgozik és csak 9 állandó munkása van. A többi munkát asszonyok végzik. A szövetkezet asszonyai között nagy a megértés. Minden nap legalább 30-ar. dolgoznak a földeken és olyan lelkesedéssel, hogy egyik vonzza a másikat a munkába. Ahogy kora reggel indulnak, bekiabálnak a házakba, „hát te máma nem jössz" és bizony az asszonyok, akiket valamilyen fontos körülmény gátol, hogy munkába mehessenek, bánkódva mondanak le az aznapi teljesítményről. Büszkén mondhatom, hogy a falu asszonyai mind bekapcsolódnak a szövetkezeti munkába, míg olyan asszonyok is, akik évek óta csak háziasszonyok voltak. A helyi Nemzeti Tanács elnökének felesége előljár jó példával. Négy gyermeke van, sl, nap-nap után pontosan Jt'megv a földekre. Élenjár a munkában még Bognárné, aki úgy nyilatkozott, hogy „sokkal jobb így, ahogy most van a falu élete elrendezve s egyedül maga annvlt keres, mint azelőtt a férje." Csajkov'csné, llrbánné, Mncskáné, Evanzelné, Hozzánkné, Horváthné versenyezve dolgoznak a mezőn. A népszavazási agitkettősök egyben a beszolgáltatásról is beszélgetnek a falu lakóival. Az EFSz a kiszabott beszolgáltatást egyhangúlag aláírta, sőt vállalta, hogy 100%-kai túlteljesíti. A szövetkezeten kívül állók nehezen írják alá a beszolgáltatást, Pedig gyönyörű Nemcsak termés mutatkozik, a gabonafélékben és a kapásnyövényekberi, hanem a gyümölcsben, a szőlőben is, mintha a természet is nekünk akarna segíteni, hogy ezzel is megkönnyítse a városi dolgozóknak élelemmel való ellátását. A tej-, tojásés marhahúsbeszolgáltatás is jól megy nálunk. — Falunkban egy gyermekotthon van, amelyre nagyon büszkék vagyunk. Gonddal és szeretettel olyan gyermekeket nevel itt az állam, akiknek nincs családi otthonuk. Június 1-én nyitjuk meg az iskola mellett a napközi otthont, hogy asszonyaink, akik az EFSz-ben dolgoznak, nyugodtan vehessenek majd részt a még előttük álló komoly mezei munkákban. Elégedetten nézünk Pipiska Ilonára. Ilyen asszonyokra van szükségünk, sokra, nagyon sokra, hogy győzelemre vihessük gyönyörű terveinket. Érdeklődéssel fordulunk a házigazdához. Vájjon a férj is ilyen megértő és ilyen céltudatos, mint a háziasszony. — Szívesen írom alá a népszavazási cédulát — mondja határozottan Pipiska Gyula molnár. — Tisztában vagyok azzal, hogy azok, akik háborút szítanak, azért akarják a háborút, mert ezt látják az egyetlen lehetőségnek arra, hogy a régi kapitalista világot viszszahozzák. A háború csak nyomort és pusztulást hoz és mi békében akarunk élni családunkkal és békésen akarunk építeni. Ahogy szeretem ezt a szép tiszta otthonomat, családomat, amilyen szívesen eldolgozgatok munka után kis kertünkben, olyan szívesen építem hazám jövőjét. Meg fogjuk valósítani az ötéves tervet és akkor elérjük azt, hogy virágzó gyáraink lesznek és gyermekeink a munkanélküliséget már csak az öregek elbeszéléséből fogják ismerni. — A békeharcban résztveszek, mert én is láncszemének érzem magamat annak a munkafolyamatnak, amely megvalósítja terveinket. Ebben a munkafolyamatban becsületesen kell dolgozni és én igyekszem benne minden erőmmel megállni a helyemet. Békét akarok, hogy megmaradjon ez a szép családom, megértő öntudatos feleségem, egészséges, értelmes fiam és meleg otthonom. — A malomban dolgozom, már a kapitalista rendszer alatt is ott voltam alkalmazva. Ha a múltban 14—16 órai munka után 10 fillér órabér emelést kértünk, akkor felmondást kaptunk. Mindig rettegve mentünk a munkába, hogy milyen hangulatban lesz a gazda, mert ha rossz kedvűen ébredt, akkor egész nap szidott, Ma másképp van. Mi munkások vezetjük a malmot, tudom miért dolgozom, és magunkénak érezzük az üzemet. Az én véleményem az, hogy minden becsületes embernek sajái érdeke, hogy aláírja a békeegyezményt. Turl Mária. Szöuli zoviu gyere kek Li és Tiun gyors léptekkel igyekeztek haza. Belopakodtak az alacsony, keskeny kunyhóba, s gyékényen fekvő, beteg anyjukhoz közeledtek. — Nem tudunk élelmet szerezni, anyám. Anyjuk megsimogatta kezűket és valahogy felemelte fejét: — Nem baj, gyerekek. Már nem sokáig kell tűrnünk ... Halljátok? Észak felé mutatott kezével, tekintetében boldogság ragyogott. — Hozzatok vizet. Forrósa gom van. Tiun ki akart menni, de az ajtónyílásban éppen egy belépő katonába ütközött. Magas, csontos, őrmesteri rangjelzést viselő amerikai volt. Gumit rágott a szájában és köpködött. Mögötte három koreai katona állt, fődre szegezett tekintettel, mintha izégyelték volria magukat azért, amit tesznek. Az amerikai két lépést tett a kunyhóban előre, egy papírlapot bontott ki, azután hangosan olvasta: — Len Man Din! Te vagy az Északra szökött Len Din kommunista felesége? ... Igen.. Gyere velünk! A beteg ijedten nézte az agyagfalhoz tapadva. Védelmezőleg magához vonta Tiunt és Lit. Az amerikai jelt adott a háta mögött álló katonáknak. Ezek megfogták és magukkal vonszolták, a puskatussal tolva, száját befogva. Li és Tiun halálra rémülve kísérték a siető csapatot.. Az utcán még vagy tíz, katonáktól őrzött ember várakozott. Li és Tiun látták anyjukat, aki a menet végén maradt, mert nem tudott járni. A katonák bakanccsal belerúgtak, a fegyverekkel ütötték. A beteg nem tudott már mozogni, arccal lefordult az út porába A gyermekek akkor odarohantak, de néhány ember visszaküldte őket, az amerikaiak dühétől védve. Az amerikai őrmester a leesett aszszonyhoz ment, belerúgott, menésre akarta nógatni. De amint nem tudott felkelni, még egyet káromkodott, kihúzta az övéből pisztolyát és belelőtt az asszony testebe. A két gyermek sokáig az úton állott halott anyja mellett. Nem akarták megérteni, ami történt. Mind közelebb hallották a barci za jt a vároš. "széléről... A szomszéd utcában is hallottak puskalövéseket. Valaki kiáltotta, hogy az üveg gyári munkások csapata megtámadta a katonákat és kiszabadították a letartóztatottakat és hogy még folynak utcai harcok. Li és Tiun hallották, de nem értették. Anyiuk mellett maradtak, az út porában ülve, sírtak. A harci zaj mind-mind közelebb jött. A fokozódó ágyúzás zajára a két fiú felfigyelt. Röviden tanácskoztak, majd szívükben mérhetetlen fájdalommal és az ellenség iránti gyűlölettel, útnak indultak. Szomszédban lakó barátaik házal mellett mentek el. Mikor a kerítéshez közeledtek, vijjogva adtak jelt. Azután néhányat füttyentettek, amint megegyeztek. . A kis földbevájt házakból, elhagyott raktárakból, padlásokról, mint a macskák, sorra előbújt Min, Du Nu, Sing és a többi. Egyik sem kért hosszab magyarázatot. Mindegyik azt az órát várta, amikor visszafizethet azoknak, akik kínozták, ölték a népet, szüleiket, meg őket is. A gyermekek felfegyverkeztek a fasiszta katonák által elhajított pisztolyokkal, puskákkal. A nagyobb fiúk a puskákat vették fel. a kisebbek a pisztolyokat, pedig még nem is tudták kezelni. De hamar megtanulták, égő vágyukban, hogy az elnyomókkal harcoló szüleik segítségére mehessenek. * városnegyed iskolája udvarán a fasiszták és a partizánok között lövöldözés lolyt. A katonák elbarikádozták magukat az iskolában és kifelé céloztak. Az épület térségében golyók fütyültek, embereket kaszálva. A fiúk kiléptek a kiszakadt kerítésen és elrejtőztek egy üres raktár háta mögött. Halkan tanácskoztak, mit tegyenek. Szemközt puskalövések hallatszottak, de nemsokára ritkultak a lövések. Az épület hátsó kapuja felé néhány amerikai katona lopódzott. Élükön egy magas, csontos, fedetlen fejű amerikai — ő futott legerősebben. Li felemelte a karját és újját a billentyűre tette. Hatalmas csattanás hallatszott. Mint egy jelre, társai is tüzelni kezdtek. Több amerikai katona elesett. Li és Tiun mintha megkülönböztet** volna közülük a magas, csontos, gumitrágó amerkiai őrmestert. Pillanatig halott anyjukat látták. Hajnalra a harci zaj elült. Legyőzték az amerikaiak seregét és kiürítették, Dél-Korea fővárosát. Leszállt a bíborvörös alkonyat, midőn a városnegyedbe bejöttek a felszabadító néphadsereg katonái. Az élen i néhány tankot láttak, azután sűrű sorokban gyalogosokat. A puskák acélcsöve csillogott a lenyugvó nap tényében, a katonák énekeltek. Mindenfelől ifeiéjük szaladtak Szöul lakosai, ölelve, virággal borítva őket- Tiun elsőnek egv magas katonát látott meg, vörös csillaggal a sapkáján, Felismerte, de örömében mozdulni, szólni sem tudott. Li is meglátta. Aztán felocsúdva a váratlan örömtől, feléje rohantak: — Apa! Boldogan ölelkeztek össze. Az apa látva fiai rongyos ruháját, éhségtől beesett szemét, csendesen megszólalt: — Ti is szenvedtetek... De ne féljetek, nem állunk meg addig, míg az utolsó fasiszta betolakodót is ki nem verjük!... A BÁTOR IFJÚ Koreai népmese. Elt egyszer Koreában egy ifjú. Korán elvesztette apját és anyját, s egy gazdag emberhez szegődött el szolgálatba. A gazda és a felesége naphosszat semmit se csináltak, a házkörüli teendőket a fiúra hagyták. A fiúnak rosszul ment sora, többet éhezett, mint evett, a munkája pedig napról napra szaporodott. Egyszer elküldték a fiút, hogy szedjen össze egy kis tűzifát. Amint összegyűjtött vagy két nyalábra valót, elindult haza. Útja egy magas dombon ről. Egységes Földműves Szövetkeze- vezetett keresztül, az emelkedőtől elfátünk most III. típusú, de reméljük. «dt leült, hata^ t^anak tam^ csak! arra ébredt fel, hogy valaki költögeti. Kinyitotta szemét, hát egy igen hogy rövidesen átmegyünk a IV. típusba. Igyekezni fogok asszonytársaimat még ngyobb számban bekapcsolni a munkába. Szeressék hazánkat és az építőmunka legyen mindegyiknek személyes ügye. Szeretném, ha megértenék, hogy a szocializmus építése és az ötéves tervünk megvalósítása minden egy^s család, minden egyes gyermek életet megváltoztatja, szebbé teszi és boldog fejlődésít biztosítja. Építeni pedig csak békében lehet. Ez ugyanúgy áll a kis családi életben, mintha országot építünk Ezt a mi kis szép otthonunkat amelyben mi nagyon boldogok vagyunk, csak úgy építhettük fel közös erővel és megértéssel, hogy semmi külső erőszakos beavatkozás nem akadályozta. — De szeretnék még beszélni a mi Egységes Földműves Szövetkezetünkről. amely nagyon a szívemhez nőtt. A tavaszi munkákkal szépen haladunk. öreg varázsló állt előtte. — Hát, te fiú? Mit keresel a földemen? Az erdőmet és a dombomat akartad ellopni? Mivel büntesselek meg ezért? Mit választasz: életet vagy halált? — kérdezte az öreg. — Választhatsz! — Én az életemet választom, még fiatal vagyok, előttem van az élet minden szépsége. Te öreg vagy, neked a halál sem szörnyű. — Nekem valóban semmi sem szörnvű — szólt mosolyogva a varázsló. — Hanem, fiam a feleleted nagyon tetszik nekem. Különösek vagytok ti, szegénvek. Nektek semmi sem nehéz, mindig örültök az életnek, nem úgy, mint a gazdagok, akik mindig panaszkodnak. — Hát igen, a gazdagok félnek a munkától, de mi hozzászoktunk és általa akarjuk jobbá tenni az életet. A fiú vidám és derűs beszéde kedvére volt a varázslónak. — Amiért ilyen értelmes vagy, megjutalmazlak. Mit akarsz, gazdagságot, aranyat, vagy annyi erőt, amennyi egy óriásnak van? — Hát. ha nem tréfálsz, akkor csak erőt adj, de akkorát, hogy ezt a két nyaláb fát pehelynek érezzem, a többivel ne törődj, majd magam boldogulok. — Jól van. — mondja az öreg — fogd a fát, menj, de ne nézz hátra! A fiú hátára vette a fát, az öreg pedig nvomtalanul eltűnt. És valóbán mindig könnyebb és könnyebb lett a fiú hátán a súly. Már a falu határába ért. ahol a Cuj-ri, a gyors és mély folyó kígyózott. A Tatungán-hídon hófehér selyemruhában, kibontott hajjal gyönyörűszép leány állt, arcán könnyek csurogtak végig. — Hogy hívnak? — kérdezte a fiú. — Cen-Zune. — És miért sírsz? — A falu vénei elhatározták, hogy a tigrishez adnak féleségül, de én nem akarok menni, inkább vízbeölöm magam! — és még keservesebben kezdett zokogni. — Erre ne is gondolj, gyere csak velem. Megérkeztek t faluba. A vének dühösek voltak Cen-Zune visszatérése miatt. — Miért jöttél vissza? Nincs bátorságod meghalni? Gváva vagy? Csak nem akarsz mindnyájunkra bajt hozni? Tízezer év óta törvény, hogy a mi falunk szép leányait a tigrishez kell feleségül adni. A fiú előlépett és így szólt: — Minden évben a tigrishez adjuk a legszebb lányt. Miért? Ti Cen-Zunet gyávának neveztétek, de nincj igazatok. Ti magatok vagytok a gyávák. Cen-Zune élni akar és vájjon a tigris torkában meghalni nem gyávább dolog? — A közösségért, mindnyájunk nyugalmáért meghalni dicsőség — papolták a vének. — Fogjatok kopját, kardot és mindnyájunk nyugalma és boldogsága érdekében öljétek meg a tigrist. Annak a halála pedig — aki a tigrissel való harcban elesik — dicsőség lesz. — A vének összeráncolták homlokukat, gyér szakállukat simogatták és hallgattak. A fiatal vadászok zavartan öszszesúgtak. A fiú rájuk nézett és így szólt: — Én megyek elsőnek. — Te még olyan fiatal vagy ... — Valóban, fiatal vagyok, de edzett, s az élet sok mindenre megtanított. A fiú és a vadászok fogták a kopjákat és a kardokat és elindultak a tajgára a legmagasabb dombhoz. Innen a fiú egyedül folytatta az útját. A domb piros virágokkal volt behintve, a levegőt kellemes illatok töltötték be. A lejtő lábánál a Nuj-tó tükre csillogott. Ragyogó, napfényes idő volt. A tó partján igen öreg, ősz ember ült, feje erősen reszketett. A fiú már oda akart menni az öreghez, hogy megkérdezze, hol találja meg a tigrist, de nem birt ellenállni a gyönyörű piros virágoknak. De a virágoknál egy nyuszi ült és így szólt a fiúhoz: — A mamám elfutott és ideállított engem, hogy őrizzem a virágokat.Ha te most letéped. — nagyon kikapok. Légy oly jó, ne bántsd őket, mon-< dok cserébe valamit. Jól van? — Helyes. — Akit te öregnek hiszel, nem más, mint maga a tigris, a feje a gonoszságtól reszket. A fiú már nem is hallgatta végig, hogy mit mond a nyúl, odaszaladt s azonnyomhan viadalra hívta ki a tigrist. A tó tükre nagy hullámokat vert, a szél süvített, eső esett, villámlott, dörgött. A' fiú harcba szállt a tigrissel. A tigris a hirtelen támadástól és a fiú erejétől megzavarodott, elgyöngült, majd kegyelemért kezdett könyörögni. A fiú tudta, hogy az ellenség számára nincs kegyelem. Kopjáját a tigrisbe döfte és az azonnyomban elpusztult. Testét a fiú elégette és a szél szertehordta hamuját... Igy mentette meg a falut á veszedelemtől. Hazafelé mendegélve ismét összetalálkozott a nyúllal. — Amíg a tigrissel harcoltál, minden virágomat, ami csak volt, leszedtem számodra. Ez az ajándékom azért, hogy hallgattál rám, — fogd! A fiú hazatért. Az egész falu elébement, hogy üdvözölje. A legszebb lányunkat, Cen-Zunet megmentetted — mondták. — Szeret téged, s ha úgy akarod, mátkád lesz. A fiú Cen-Zunenak adta minden "virágját. — A szabadság piros virágját ajándékoztad nekem, — mondta Cen-Zune. Köszönöm, hogy szabaddá tettél engem és egész falunkat. A fiatalok boldogan éltek' és a koreai nép napjainkig is dalol a hős ifjúról, aki negmentette népét a szörnyű vadállattól.
