Uj Szó, 1951. június (4. évfolyam, 127-152.szám)

1951-06-23 / 146. szám, szombat

L

— (f J SZO Milyen volt Sárosi Gyula Arany trombitájának igazi hangja ? A bátorszavú forradalmi költemény új, teljes kiadása 1951 június 28 III SZ® 5 Amit József Attila a költőnek a dolgozók forradalmi szabadságharcához való viszonyáról mondott: Kiállunk érte, mint a kémény: lássák, éa búvunk érte, mint az üldözött betüröl-betüre talál Sárosi Gyulára, akinek 1849 májusában Debrecenben megjelent »Arany trombita« című költeménye a legteljesebb irodalmi kiállás a Habsburgokkal való szakítást vállaló és a feudális reakció osztályhatalmaival fegyveresein szembeszálló forradalmi cselekvés mellett. Sárosi Gyula bujdosása, üldöztetése, fogsága és nyomora pedig a forradalom leveretését követő Bach-korszakban, feltétlen és mély tiszteletet ébreszt a forradalomnak e megalkuvást nem ismerő és hü fia iránt. Az Arany trombitát Világos után természetesen az utolsó kinyomozható példányig elkobozták, szerzőjét, akinek sikerült az ellenforradalom vérbírósága elől elrejtőznie, távollétében halálraítélték s nevét a hóhér bitófára szegezte. A magyar irodalom történetírás a XIX. század második felében és XIX. században egészen a fölszabadulásig vagy hallgatott Sárosi Gyuláról, vagy nagyon szűkszavúan és óvatosan emlékezett meg róla, mert köztudomású volt, hogy az Arany trombita az udvar abszolutizmusát és az udvar szolgálatának élö főúri »császármadarad tevékenységét a legtelje Sebb szókimondással és kérlelhetetlenül megbélyegzi. Most végre 1951-ben a Magyar Tudományos Akadémia újonnan megindított Magyar Irodalmi Tárá ban megjelent eredeti szövegében a Ponyvára került Arany trombita, melyet szerzője ^mondvacsinált az örök igazság parancsolatjára*:. A kiadványhoz nagyon alapos beveze tést írt és a 2648 soros költemény terjedelmével vetekedő mennyiségű a teljes megértéshez nagyon szükséges magyarázó jegyzetet fűzött Bisztray Gyula. Az Arany trombita hiteles üj kiadása nem fog beporosodva heverni könyvtárak polcain, hanem lesz iránta érdeklődés az olva sók legszélesebb körében, mert forradalmi lendületü és érdekességü, politikai okulást és tanulságot nyújtó olvasmány. Az Arany trombita címében maga a szerző hangoztatja, hogy a ponyva, tehát az egykori vásári könyterjesztés számára szánta, amin azonban nem szabad semmiféle 0sz tályértékelést vagy irodalmi alacsonyrendüséget érteni, mert ha ponyvára szánta is a költö, ha a vá Sári sokadalmak kérgeskezü dolgozó parasztságához is fordul, ez nem jelent egyebet, mint hogy a mü érthető akar lenni, a nép számára ké szült, ennek szemével nézi a szociális és politikai küzdelmüket s felszabadulásukért küzdő elnyomottak igazságát hirdeti. A tizenkétszótagos, 'páronként rimelő magyar Sándor-verset Sárosi Gyula époly mesterien kezeli, mint ahogy azt Petőfi és Arany tették közvetlenül a nevezetes 1848/ 49-es események küszöbén. Mennyi igazságot és az igazságból fakadó szépséget tud e a két költő ebbe a formába belevarázsolni, Petőfi a János vitézben az akkor csak mesében létező elégtételről a nincstelen zsellérfiú számára, akit a gazdag juhtenyésztö paraszt vasvillával üldöz ki házából, vagy Arany János a béresként dolgozó és parasztkén lenézett Toldiról, sejtetve, hogy az igazi, hozzá még vagyontalan jobbágyföldműves sorsa mennyi keserűséggel és megalázottsággal teljes. Sárosi alexandrinusaiban azonban még egyéb is van, mint a mese délibábos varázsán átcsillanó, vagy a romantikus monda motimuvaival átszőtt realitás, Sárosinál megszólal a kor harcos nemzedékének szava, s a költö maga Kossuth oldalán, ennek legtevékenyebb napjaiban bátran és egyértelműen vállalja az 1849-es elhatározottságba átlendülő magyar forradalom verses propagálásának feladatát. Rendkívül tehetséges munka Sárosi Arany trombitája. Politikai és irodalmi tekintetben, tartalma és formája szempontjából egyaránt öröm olvasni. Lendületes, ötletekkel, élccel, humorral átszőtt tájékoztatás ez az események menetéről az 1848-as pozsonyi márciustól 1949 tavaszáig, amikor a politikában a Habsburgok detronizálását, a harctéren pedig Görgey tavaszi hadjáratának sikereit hozta a forradalmi kikelet. Fazekas Mihály Ludais Matyiról Irt költeményét tréfásan énekek helyett osztotta föl, hasonlóképp levonásokra Sárosi Gyula az Arany trom bitát, amelynek megzenditéséhez egészséges és jó tüdő kellett, 12 le heletre tagolta. Tizenkét énekén forradalmi erők népi friss lendüle tének lehelete érzik, eleven hatásá nak és üdeségének főforrása: az igazságtevő forradalom Jégkörének közelsége. Ettől frissül Sárosi hang ja s ezért van versbefoglalt mondanivalójának megkapó ereje. Sárosi Gyula Petőfinél hét eszten dővel volt idősebb, 1816-ban szüle tett, apja vagyontalan, dolgozó köz nemes, gazdatiszt volt. Mezőberény be és Szarvasra került gimnáziumba s mint középiskolás ezeken az alföldi szlovák településeken sajátítot ta el a szlovák nyelvet. 1832 és 1840 között nyolc évet töltött a preáovi evangelikus lyceumban és itt a diá kok szlovák önképző körének is látogatója volt. Eperjesen ismerkedik meg haladó szellemű írókkal, így Vahot Imrével és Vachott Sándorral, továbbá később vezető szerepet vivő államférfiakkal, így Sze mere Bertalannal és Pulszky Ferenccel. Mint váltótörvényszéki jegyző, bíró, végül elnökként hivataloskodik Aradon és Pesten. A harmincas évek közepétől kezdve versei jelennek meg az akkori folyóiratokban, köztük fordítások különböző szláv nyelvekből. Költői tevékenysége folyamán Sárosi magyarra fordított cseh és szlovák verseket, azonkívül költeményeket oroszból, lengyelből és szerbből is. Kivételes nyelvtehetsége tette lehetővé, hogy miután a for radalmi kormányt elkísérte Aradra, mint nylevtanító Világos után lappangani tudott három éven keresztül. 1852-ben beárulták elítélik élet fogytiglani várfogságra, Hradec Královéba viszik, ahonnan 1855-ben kiszabadul, Négy év múlva egy verse miatt melyben a fekete-sárga színekről tréfálódsott, vizsgálat indul ellene s České Budéjovicébe kerül internálásba. Sár

0sit a forradalom nevelő hatása tette új emberré, eredetiséggel dolgozó íróvá. A negyvenes évekig a divatos irodalom elkényszeredett lírájának nyelvén ír, a szalonoknak dolgozik, csak itt-ott találja meg az utat a közösséghez, a dolgozó néphez De a polgárivá átformálódni készülő középosztály olvasóközönsége nem türt volna meg olyan egyenes, nyüt és természetes hangot, mint amilyet az Arany trombita megszólaltat. Ezt versbe szedett pamfletként próbálta az élettől elszakadó Irodalomtörténetírás elskatulyázni. Ha krónikásséneknek nevezzük, akkor kétségtelenül hozzákapcsolódik ennek e műfajnak jelentős szociális és irodalmi hagyományához: harcok megörökítéséhez és harcra lelkesítéséhez. Sár

0si krónikája igen becses történelmi forrás is: szemléletesen bemutatja a kamarilla és a főurak népellenességét, a középosztály ragaszkodását a polgári forradalom vonalához, melyen nem türi a nép földosztó közvetlen megmozdulásait, hanem jogegyenlőséget hangoztat és a jobbágyságnak szabadságot osztogat földhözjuttatás nélkül. Az Arany trombitából kitűnik a forradalmi kormánynak a nemmagyar dolgozókkal szemben követett hibás politikája, amely lehetővé tette, hogy a nemzetiségeket a bécsi ud var a maga feudális-reakciós céljaira tudta mozgósítani. Vezető kormányférfiak, politikusok, katonák forradalmi szereplése tömören és szemléletesen van megörökítve az Arany trombitában. Megismeri az olvasó, micsoda népi erőket tudott megmozgatni Kossuth, miképp néztek a kortársak a nagy katonák közül Bemre, Guyonra, Görgeyre, kik Voltak a forradalom szereplői között rendületlen hüségüek, kik tngadoztak és kik lettek hűtlenekké vagy árulókká. A forradalom nemcsak a népi tö. rekvések és a népnyelv nagy értékeit tárta föl Sárosi számára, hanem a szabadságküzdelem végső győzelmébe vetett hitet is belégyökereztette. A hírhedt régi pesti kaszárnyának, az Üj épületnek vizsgálati foglyok elhelyezésére szolgáló cellájában, a hradec královei várfogságban és a budéjovicei internáltságban sem törik meg foradalmi meggyőződése. Abafi Lajos, aki mintegy hetven évvel ezelőtt, Sárosi müveinek első gyűjteményes kiadáját gondozta, azt írja, hogy Sárosi kényszerű csehországi tartózkodása alatt Vörösmarty Szózatát lefordította cseh nyelvre ezzel a változattal: »Hazádnak rendületlenül légy híve, óh cseh«, s a vers állítólag kéziratban elterjedt és tetszést aratott. Sárosi társadalmi szemlélete nem volt annyira éles és mélyretekintő, hogy a termelőerők között felismerte volna a kapitalizmus korának történelmi küldetésü új dolgozóit, a proletariátust. Annyit azonban megsejtett, hogy a munkaeszközök, az új technika, a gőz és a villamosság erőinek felhasználása, mely egyre feltűnőbbé vált az ötvenes években, végeredményben az elnyomottak fölszabadítását mozdítja elő s pesti vizsgálati fogsága alatt 1852ben Babylon című versében e sejtel mének így ad kifejezést: »Csak az maradhat csüggedetlenül, ki szebb jövő hitében istenül. Kit meg nem ingat semmi félelem, még a világnak rombadőlte sem. Csak az remél, ki tartja még magát ki sejti már, hogy forr az új világ s az ó-világnak vén nyakára hág; ki tudja, hogy ma lát már a vak is s gözlelke van még a hajónak is. S vasúthálót azért készítenek: hogy zsarnokát a szellem döntse meg. Igen, leloptuk a menny villanyát, hirdetni a szabadság vértanát*. A magyar irodalomtörténet folyamatban lévő átértékelése meghozza az elégtételt Sárosi Gyulának, akit mint meg nem alkuvó negyveinkilences ellenzékit, a kiegyezés világát túlbecsülő Gyulai Pál, mint az irodalmi kánon akkori hivatalos őre, nem tudott más szempontból, mint politikaiból megítélni. Azonban Gyulainak fiatalon elhunyt tehetséges ellenfele, Zilahy Károly már a mult század hatvanas éveiben Sárosi Gyulát Petőfi és Arany mellé helyezte. A mai olvasó, akit megalkuvásra mcigoefő Kiskoromban egy őszi délután Mezőre vitt öreg nagyapám. Nyakába egy fehér abroszt kötött, Szemével simogatta a rögöt. Durva csizmából a lába kibújt, Barna kezéből a mag egyre hullt. Ahogy néztem, gondoltam — óriás És nincsen olyan ember, senki más. A földdel harcolt kegyetlen harcot. A földesurak szedték a sarcot. Most traktorok dala zúg a mezőn, Virágok közt, kacagva, ölelön. A gépek mellett ott az új ember, Simogatja boldog szeretettel. Csák most tudom, hogy mi is volt ő! Nem hadvezér, király, de magvető. A föld egy névtelen magvetője, Ki harcölt, hogy legyen betevője, Régi jobbágyok, cseléd utódja, Szórta a magot, egyre csak szórta. Oszvald Árpád. késztő gátlás nem akadályoz a következetes forradalmi álláspont megbecsülésében, akadálytalanul élvezi Sárosi Arany trombitájának költöi hevületét, realisztikus társadalmi rajzát és eleven nyelvmüvészetét. Kétségtelen, hogy ez a munka Pe. töfi 1848/49-ben írott költeményeivel s Kossuth akkori beszédeivel és kiáltványaival együtt a forradalom elszántságából és tetterejéből mindazt közvetíti az utókor számára, ami a társadalom harcos fejlődésének útján becses örökségnek, haladó hagyományának számít. SAS ANDOR. A húszas évek elején mint kezdő írő először jártam Itáliában. Nagy irammal három hét alatt beszaladtam a fél országot és pihenőként néhány napia kikötöttem Capri szigetén. Ekkor éltem át életem egyik legnagyobb élményét. Láttam Gorkijt, beszélhettem századunk legnagyobb írózsenijével. A friss élményt azon melegében éjszaka papírra vetettem és — jellemző a polgári lapok mentalitására — ez a forróhangú, szenvedélyes írás nem kellett, nem jelent meg, elkallódott. Most több mint egy negyedévszázad távlatából tekintek vissza erre a találkozásra és próbálom összerakni az emlékek s?étforgácsolt, szertehulló mozaikdarabjait. Próbálom őket felidézni úgy hogy ne a halhatatlanná lett lángész álljon elém, hanem az ember, a tanító aki egy kezdőnek bátorító és feddő szavakat mondIgy emlékezem ..; Szállásomon a takarítónő észrevett egv Gorkij-könyvet. Ügy tudom az Artamonovok volt. — Ez az orosz író hosszú évekig itt élt a szigeten és most itt lakik a közelben Sorrentóban, — mondta az esszony nem éppen rajongva, inkább pletykás kedvvel és rögtön hozzá is tette, hogy a szigetnek sokkal nevesebb lakója van: Axel Munthe, a híres svéd író, a svéd király orvosa és barátja. Munthe nem érdekelt, de Gorkij ne ve izgalomba hozott. Mit tudtam akkor róla? Meg voltam győződve, hogy rengeteget, hiszen láttam már az Éj jemenedékhelyet, olvastam a Gyermekéveimet. Az anyát, az Oleszova Varenykát, a Csudra Makart, a Malvát és néhány szatíráját Amerikáról. Sok volt ez a szememben, de ma tudom, hogy felületes tudás volt, nem hatoltam Gorkij mondanivalójának lényegébe- Igen, évek, hosszú évek kellettek még aztán, hogy Gorkij igazi nagyságában éljen bennem is és fenntartás nélkül tudjam elfogadni igazi vezetőnek... És mégis, Munthe a hazug álhumamzmusával, kellemesen langyos eszmefuttatásával, sziporkázó szellemességével és fölényes életfilozófiájával ösztönszerűen nem kellett, de kellett ez a forradalmi, szenvedélyes hangú nagy és szabad szellem. Talán úgy volt, hogy polgári neveltségem és minden előítéletem ellenére is meg kellett, hogy kapjon szenvedélyes Igazságkeresése; éreznem kellett, hogy az a szó igaz, amit ő formál s az az élet igaz, amelynek vágyát ő hirdeti meg az Éjjeli menedékhely vándor Lukájával, a Kispolgárok Nilsjével vagy Pelagéja Nyilovnával, az anyával és Pavel Vlaszov szenvedélyes hangjával. Bíztam a szerencsében és ez ezúttal nem hagyott cserben. Délig Gorkij dolgozik, ebéd u,tán pihen — a tüdő baja megköveteli a sok pihenést, — de uzsonnatá jban láthatom. Aztán ott ültünk a terraszon. Én szörnyen elfogódva, izzadt tenyereim közt az ő könyvét szorongatva és néhány konvencionális szólammal próbálkoztam, ami a tolmácsolásban még idétlenebbnek tűnhetett- És visszagondolok, be kell vallanom, ezek az első percek süketek és érdektelenek voltak. Gorkij fáradtan pillantott a ten gerre, mely fémesen csillogott alattunk, nézte a Jjalászbárkák csillanó vitorláit és a messzi Nápolyt apró já tékockáknak tűnő kőrengetegével. Az tán hirtelen, mintegy varázsütésre, megszakadt ez a süketség és egyszerre éreztem, hogy eleven, szinte égető áram sodrába kerülök. Gorkij varázsa volt ez. Nagy búsa szemöldöke alatt felfénylettek mélytüzű szemei, a keze elhárítóan intett, — nem akarta, hogy róla beszélgessünk, most én voltam a fontos neki, a kezdő, aki tétován megindult, de már az első sikerektől megittasodik. — Mi készteti arra, hogy írjon? Elmondtam, hogy szinte gyerekfejjel megéltem a háborút, jártam Verdun alatt is és megismertem az emberi nyomorúságot és szenvedést, a háború kiáltó bűneit. Ez adta a tollat kezembe és most kisembereknek, kisvárosom alakjainak életét ecsetelem. Erre bólintott. Igen, ez a kezdet, de csak az elindulás és tovább kell mennem* Vájjon tudom-e, hogy merre? Mi az írás célja? Költeni annyi, mint itélőszéket tartani önmagunk 'elett, idéztem erre Ibsent, a nagy norvég írót és 6 mosolygott. Aztán mintha már egészen tisztába jött volna velem, mintha szemének röntgensugaraival lelkem legmélyére hatolt volna, belefogott az elemzésbe. Izekre szedett szét ekkor, de nem gúnyosan vagy fölénnyel, ahogy ezt később nem egy kritikusom tette, hanem minden feddő és intő célzat mellett valami bátorító jóakarattal, a tanító erélyével és egyben gyöngédségével. Kritika volt, amely használni, segíteni akart. Ez maradt meg bennem elevenen, felejthetetlenül. A szavakat nem tudom szószerint idézni, csak a lényegükre emlékszem. Nem ez a döntő, hogy önmagamat fejezzem ki, hogy ,,önmagam felett tartsak itélőszéket", hanem az, hogy mások életét megértsem és mások vágyait és érzéseit híven tolmácsoljam. Nem lehet színéznl, szépítgetni és kendőzni a valóságot, bátran az igazat kell vallani róla- Szenvedélyesen és az ember iránti szeretettel eltelve kell az igazat mondani, Aztán elméleti síkra siklott a szava a könyve kapcsán, amely a 6zéteső polgári világ egy darabját ragadja ki zseniális előrelátással. Meg kell éreznem, magyarázta, hogy a burzsoá világ válságát nem lehet feltartóztatni, öszszeomlását nem lehet fráülsokkal meggátolni. A burzsoázia kultúrája pusztulásra van ítélve, hiszen a polgári világ minden törekvése az, hogy gátolja a fejlődést. Ezért kell minden írónak, aki igazmondásra törekszik, forradalmárrá válnia, meg kell látnia a rügyeket, amelyekből az új élet fakad. Egészen új világot tártak, szakítottak fel előttem ezek a szavak, — azt a világot, amely Gorkij minden művében wtt élt, lázadt a régi és korhadt ellen, de évek, és évtizedek multak, amíg egészen magamévá tettem értelmüket. Az akkor élőszóval halottakat később olvashattam egy egyszerű kérdés formájában: — Melyik táborba tartoztok ti, kultúra mesterei? A kultúrának abba a munkás, alkotó táborába-e, amely most kezdi megteremteni az új élet formáit, avagy a másik táborba, amely a rabló felelőtlen kasztjának uralmát akarja fenntartani? Az emberiség jövőjéért harcoltok-e, vagy azért a kasztért, amely tetőtől talpig korhadt és már csak a tehetetlenség törvénye tartja mozgásban ideig-óráig? A feleletet csak nagysokára, hosszú évek tévedései és tévelygései után találtam meg... És Gorkij az új ember fogalmáról beszélt. Arról az emberről, akinek célja felszabadítani a dolgozókat a tőke szégyenteljes rabsága, a kizsákmányolás, a fajok és felekezetek előítéletei alól. Akinek célja létrehozni egy igazságos új rendet, az egész világot átfogó testvéri társadalmat. És először hallottam a forradalmi humanizmus forró szavát. Ma kezemben van a könyve: „Az igazi kultúra" címmel összegyűjtött újságcikkei és szatírái. Megtalálom benne mindazt, amit akkor nem tudtán magamévá tenni, amihez idő kellett, a lenini-sztálini tanok megismerése, a munkásosztály segítsége, hogy eljussak megértéséig. Azóta megtanultam, hogy gyűlöljem mindazokat, akik szenvedést okoznak és akik százmilliók szenvedéséből élnekÉs megtanultam, hogv az Axel Muntheket elnyeli a feledés homálya. Gorkij pedig évről-évre élőbb és fénylőbb, új kultúránknak ő a lüktető szíve és éltetője, aki szenvedélyes emberszeretetével és igazmondásával az új ember, a kommunista ember igazát hirdette meg és a jövőt mutatta. EGRI VIKTOR