Uj Szó, 1951. június (4. évfolyam, 127-152.szám)

1951-06-17 / 141. szám, vasárnap

U J SZO 1951 június 17 ^//laxiiit Ma van tizenöt éve, hogy Maxim Gorkij, a proletár szocialista irodalom megteremtője, a kommunizmus fáradhatatlan harcosa meghalt. 1863 március 26-án született Nyizsnyij-Novgorodban, a mai Gorkijban, egy szegénység és szenvedés áthatotta utcában. A legalsó rétegben, a rabszolgaság és a nyomor fenekén kezdődött az útja. A Dvorjanszka-utcai „Barbara mártirnő" templom anyakönyvében neve így van bevezetve: Alekszej Maximovics Peskov. Huszonnégy évvel később választotta ezt a nevet: Gorkij — a keserű. Így (1863—1936) dollár rrai urairól, akik önző profitjuk érdekében tömeges vérenzésektől sem riadnak vissza és nyiltan háborúra uszítanak. De Gorkij az amerikai kapitalista rendszer jellemzése közben már annyi évtizeddel ezelőtt sem feledkezett meg arról, hogv két Amerika van: a milliárdosok, tőzsdések és reakciósok Amerikája, — és a munkások, a demokratikus haladó értelmiség Amerikája. Gorkij a megalapítója és vezetője a szovjet irodalomnak. Müveiben ő alkalmazta dőször és fejlesztette tökélyre a szocialista realizmus módszeadott számadást az eddigi átélt keserű fiatalságáról, Peskovból Gorkij, keserű lett. Küzdelemmel és nehézségekkel teli munkásélete már tízesztendős korában vette kezdetét. Néhány nappal anyja halála után nagyapja így szólt hozzá: — Nos, Lexej, te nem vagy medália, amit a nyakamba akaszthatnék, nir.cs többé nálam hely a te számodra, meni az emberek közé. És Gorkij az emberek közé ment. önéletrajzi regényeiből megtudjuk, hogy számtalan foglalkozásba kóstolt bele és valamenyiben a maga bőrén tanulta meg a kapitalista kizsákmányolás minden bűnét. Korán megismeri a reménytelen szegénységnek minden nyomorúságát és megismeri a dolgozó népnek akkori vigasztalan jogfosztottságát is. Az a vágy, hogy közölje az emberekkel mindazt, amit látott és megélt, korán felébred benne. Kezdetben költeményeket írt, majd áttért a prózára és munkáiban megrázó erővel elevenítette meg a munkások életét, dicsőitette a tömegek forradalmi erőit és szószóló ja lett a nép reményeinek és törekvéseinek. Gorkij a forradalmi proletariátus írója. Műveinek hősei erőteljes, bátor emberek, a munka és a küzdelem férfiai, akik a kapitalista kizsákmányolás és az önkény ellen lázadnak. A szabadság szelleme, harcos bátorság hatja át írásait. Műveiben először lép fel a proletár, aki tudatában van osztálya erejének és bátran éz a küzdelem elé. Gorkij aktív résztvevője volt az 1905-ös esztendő forradalmi megmozdulásainak. Január 9-én, közvetlenül azután, hogv a cár parancsára a munkások fegyvertelen tüntetését Pétervárott puskatűzzel elfojtották, megírta haragos 6zózatát, amely felhívás volt az önkényuralom megdöntésére. Két nappal később Rigában letartóztatták és Pétervárra szállították, ahol bezárták a Péter Pál erődbe. A közvélemény nyomására azonban a cári rendőrség kénytelen volt Gorkijt szabadlábra helyezni. 1905 november 27-én Gorkij először találkozik Leninnel. Kevéssel utána Aemrikába utazott, ahol megírta az Anya című regényét, a proletariátus forradalmi előharcának époszát. Ez a regény át van itatva a proletariátus gyors és végleges győzelmének hitétől. Századunk irodalmában kevés olyan könyv található, amely Lenin és Sztálin pártjának munkáját és örökéletű eszméjét mélyebben és igazabban tolmácsolná. Az „Anya" megtanít bennünket arra, hogy a proletariátus az egyetlen erő, amely meg tudja menteni, el tudja mélyíteni. ki tudja szélesíteni a kultúrát és megtanít bennünket arra, hogy szenvedélyesen kell szeretnünk az embert, szenvedélyesen kell meghirdetni az elnyomottak igazságát és harcolni a mohóság és az irigység, a mult társadalmának két pillére ellen. Itt Amerikában Gorkij egészen közelről megismeri az arany és a dollár uralmát és a „Sárga ördög városa" című híres írásában és más újságcikkekben leleplezi Olvon frissek ezek az írások, mintha ma írta volna őket, a rét, az írásnak azt a formáját, amely hazugság nélkül, forradalmi fejlődésében ábrázolja az életet és a jövő útjait mutatja meg. Minden írásában igenli az életet, dicséri a munkát, amely azt akarja, hogy az ember győzze le a természet erőitt éljen egészséges és boldog életet ezen a földön. Es Gorkij egész életműve a hazafiasságra tanít. Az igazi hazafiasságra, a szov jethazafiasságra. amelynek mi is felszabadulásunkat köszönhetjük. Gorkij az egész világ haladószellemű embereinek büszkesége, de büszkesége és dicsősége kivált a szovjetföldnek. Az orosz népnek legjobb tulajdonsá gai öltenek benne testet: a haza iránti vegtelen szeretet, a bátorság, amellyel ellenségei ellen küzd. Gorkij egy pillanatig sem feledkezett meg arról, hogy az új világ gonosz és veszélyes ellenségekkel körülvéve fejlődik és épül. Legnagyobb érdeme: bátor harca a fasizmus ellen. Éberségre intett a lasizmus ellen és felhívása a világ valamennyi becsületes szabadságszerető emberéhez szólt. Szellemének és szavának minden erejével üldözte az em bertelen fajelméletet Mi sem termé szetesebb, hogy ennek a hatalmas szellemnek ellenségei voltak, ellensé gek, akik egyben a forradalmat gyűlölték. 1936 június 16-án oltották ki életét trockista-bucharinista bé rencek. Nem élte meg a fasizmus szörnyű rohamát a haladó világ és annak szive, Moszkva ellen, nem érte meg a szovjethadsereg diadalmas győzelmeit és menetelését Berlinig, a fasiszta fenevad letiprását és a mi felszabadulásunkat, de tudta, megírta, megjósolta, hogy ennek a világnak meg kell jönnie, meghirdette, hogy a dolgozó nép erői kimeríthetetlenek, hogy az élősködő osztályok pusztulásra vannak ítélve Kél esztendővel halála előtt írta ezeket a halhatatlan szavakat: „Az emberiség nem pusztulhat el azért, mert egy kis része haldoklik és bomlásnak indul. Ennek a kisebbségnek a kimúlása a létező legnagyobb igazság, és a történelem dicsőségét a proletariátusnak juttatja. Ezzel kezdődik a világ népeinek baráti, testvéri és az egéz világra kiterjedő munkáia... az új élet építésének gyönyörű, szabad munkája." Hogy mily igazak voltak ezek a 17 évvel írott szavai, azt egész mai életünk igazolja és igazolják azok a célok, amelyekért ma lenini-sztálini eszmék szellemében hatalmas békeakaratunkkal dolgoznak. Igazolják azok a célok, amelyekért a Kommunista Párt, Gottwald és Široký elvtársak vezetésével mindennapi építő munkánkkal harcolunk. Gorkij népének, hazájának, a Bolsevik Pártnak, de az egész világ dolgozóinak is áldozta egész tehetségét, páratlanul "mberies nagy életét. Ezért a szovjetnéppel együtt maga a világ valamennyi népe, haladószellemü dolgozója mély tiszteletel hódol halhatatlan emlékének. MAXIM GORKIJ: .Sárga Ord< og varosa // (Részlet) Lent, a „függővasút" acélhálózata alatt, a kövezet porában, piszkában némán hancúroznak a gyerme- I kek — némán, bár ugyanúgy kacagnak, kiabálnak, mint a világ összes gyermekei, de hangjuk belevész a fölöttük dübörgő lármába, mint esöcsepp a tengerbe. Virágoknak tetszenek, mélyeket egy durva mancs az utca piszkába dobott a házak ablakából. Sápadtak és sárgák, mert a város olajos páráját issza be testük; vérüket megfertőzte a levegő; idegeiket pattanásig ingerelte a rozsdás fém baljós sikoltása, a rabigába döntött villámok hosszú bőgése. Hogy is serdülhetnének egészségyerekek? — kérdi az ember önges, bátor, büszke férfiakká ezek a magától. Mindenünnen nyikorgás, hahota, gonosz rikácsolás a válasz. A kocsik az East Side, a szegénynegyed, a város trágyadombja mellett vágtatnak el. Az utcák: mély csatornák, amelyek valahová a város mélyébe vezetik az embereket, ahol — igy képzeli az ész — mérhetetlen, feneketlen gödör, üst vagy katlan tátong; oda tódulnak ezek az emberek mind és ott aranyat főznek belőlük. Az utcák csatornáiban egymás hegyén-hátán nyüzsögnek a gyermekek. Én már sok nyomort láttam, jól ismerem vértelen, csontos, zöld arcát. Éhségtől bamba, mohó tűzben égő, ravasz és bosszúra szomjas vagy rabszolgai alázatot sugárzó, de sohasem emberi szemet mindenütt láttam, ám az east-sidei nyomor borzalma a legszörnyűbb, amit csak ismerek. Az utcákon, — melyek úgy tele vannak zsúfolva emberrel, akár a zsák korpával, — a gyermekek mohón kutatnak a járdaszélen álló szemétkosarakban valami rothadt zöldség után és penészestül megeszik ott azonnal, a csípős porban és fülledt levegőben. Valahányszor egy kis penészes kenyérhéjat találnak, vad viszály robban ki köztük, mindegyiket megszállja a vágy, hogy ö kapja be és úgy verekszenek érte, mint a kiskutyák. Rajokban lepik el a kövezetet, mint a torkos galambok; éjfélután egy, két órakor, sőt még később is ott kotorászik a mocsokban a nyomornak ez a sok-sok apró bacillusa: mindegyik élő szemrehányás — a Sárga Ördög gazdag rabjainak mohóságát vádolja. A piszkos utcasarkokon holmi kályha vagy tűzhely áll; főznek rajta valamit; a gőz — mely vékony csövön tódul ki a szabad levegőre — egy kis fütyülöt fúj a cső végén. Ez a cérnavékony, fülhasogató fütty a maga reszkető pengéjével keresztülmetszi az utca minden lármáját, a végtelenbe húzódik, mint egy fehér, hideg fonál; a torok köré csavarodik, öszekúszálja a fejben a gondolatokat, felbőszíti, kergeti az embert valahová és egy pillanatra sem szüetelve, ott remeg a rotha tag bűzben, mely rég felfalta a le vegőt, ott remeg gúnyosan, és dühösen a piszokba alázza ezt az életet. A piszok — olyan elem itt, amely mindent átitatott önmagávitl: a ház falat, ablaküveget, az emberek ruháját, testük pórusait, agyvelejüket vágyaikat, gondolataikat... Ezeken az utcasorokon át az ajtók sötét bemélyedései mintha a kőfalak gennyes tályogaként tátonganának. Amikor bekukkant rajtuk az ember, szemétlepte piszkos lépcsőfokokat lát — úgy rémlik, mintha odabent, akár egy hulla bendőjében, minden elemeire bomlott, szétrothadt volna Az emberek meg pondróknak látszanak ... Nagy, feketeszemű, magas aszszony áll az ajtóban; karján csecsemője; blúzát kigombolta; kékeslila melle hosszú zacskó gyanánt, erőtlenül csüng. Gyermeke acsarkodik, ujjaival karmolássza anyja fonynyadt, kiaszott testét, beléfúrja arcocskáját, cuppogat kis ajkával, egy pillanatra elnémul, aztán megint, még nagyob berővel rí, öklözi, rugdossa anyja mellét. Az asszony csak áll, mint a bálvány, szeme kerek akár a bagolyé, makacsul egy pontra szegezi maga elé. Azt hihetné az ember, hogy ez a tekintet kenyéren kivül semmit sem képes látni A háborúnak nem szabad kitörni! Testi mivoltában 15 év előtt halt meg Maxim Gorkij. Ez azonban csak gyarló, emberi dátum, meiynek semmi köze ahhoz a nagyszerű és éltető valósághoz, melyet Gorkij változatlanul jelent a világnak. Az ember születik és meghal. De vannak, akik szétfeszítik ezt a szokványkeretet és átugorják a halálhozta végpontot. Gorkijjal kapcsolatban a halálnak nincs ereje, mondanivalója: Gorkij olyan mé'.yen, annyira „keserűn" és százszázalékosan élte életét, hogy ez a továbbadásban, írásban páratlanul több lett. És ez a többlet, ez a mondanivaló győzte le a halált. Gorkij született, él és hat; pontot e mű, e valóság után senki és semmi nem tehet. Túl halálon, pusztuláson, háborún Gorkij az életet, a munkát, a jövöt, a békét jelenti. Háborús veszélyben élünk. Élőket és holtakat mozgósítunk ellene. Sophoklestől Adyig, Erasmustól Romáin Rolandig lapozzuk a háború átkait és a béke himnuszait. A szellem halhatatlanjait idézzük a barbarizmus ellen, azokat, akik nem szűnnek meg élni, tanítani átkozni és változtatni, amíg emberek legfőbb erénye és gonosz büszkesége a a halál és gyilkolás marad: a háború! A szellem, az író próbaköve minden 'dobén és helyzetben a háború és béke kérdése. Háború ellen csak az beszélhet, békét csak az propagálhat, aki emberséget tud és akar védeni. Háború és emberség úgy állnak egymással szemben mint tűz és víz. Hogy valaki békét mondhasson, ahhoz az „okos szív" humanizmusa kell, az a valami, amit Gorkij lényegeként, egy Tolsztoj irigyelt és csodált. Az „okos szív": az értelem és a lelkiismeret eredője. Az „okos szív": a szellem erkölcsi felelőssége, az a valami, ami nélkül üres frázissá kopik minden háború ellen leírt sor. Író, kinek mozgósító szavára idők multán frázisként döbbenünk: visszavonhatatlanul meghalt. Nincs többé mondanivalója: nem hat, nem erősít, nem aktivizálj Papíros és semmi más Csak akit t^fes egészében kitölt éí megráz a háború és béke kérdése, találja meg az időtálló szavakat, melyek minden időben és helyzetben újra feltüzelnek és hatnak. A háború 19I4-es berontása készületlenül, váratlanul találta a szellem embereit: a háború fenntartás nélkül győzhetett az élet egész vonalán. Kevesen voítak, akik érezték és tudták, hogy itt próbatételről van szó: a szellem kapitulációjáról, vagy ellenállásáról. Tíz újjunkon számohatjuk meg azon keveseket, kik a háborús országokban — mindjárt a kezdet kezdetétől — megmentették a szellem becsületét, az írott szó hitelét. Kevesen voltak, akik a háború konjunktúrájával szemben úszni mertek és tudtak, kevesen, akiket az ár el nem sodort. Nem véletlen, hogy a kevesek egyike Maxim Gorkij volt. 1917-ben írta Romáin RoJland: „Amikor szerte a világon ezer és ezer író, művész és gondolkodó, egyik napról a másikra könnyelműen elvetélte népvédő és népvezető küldetését és helyette a megkargült háborús nyáj után rohant, hogy uszításaival ezeket a szerencsétleneket még vadabbá és veszettebbé tegye ... akkor Gorkij egyike azon keveseknek, kik hűen kitartottak -z értelem és emberszeretet parancsai mellett." Gorkij nem tántorodhatott meg: a villámcsapás nem érte váratlanul. Pontosan látta és tudta az elkerülhetetlent és még idejében — jóval 1914 előtt — szólalt fel ellene. Amikor a cárizmusnak nyújtott francia kölcsönnel megalapozták a háború aratását, Gorkij 1906-ban, New-Yorkban írta meg nagy visszhangot felverő pamfletjét Franciaország ellen: „Franciaország! Az arany utáni vágy letörülhetetlen szégyenfoltot ejtett rajtad, a bankárokkal való áldatlan kapcsolataid megrontották becsületes lelkedet... Szabadság anyja, te Jeanne ď Arc, íme bestiáknak siettél a segítségére, hogy azok még jobban gúzsba köthessék az embert ... Franciaország! Valamikor szerettelek téged, de, most vért es epét köpök az arcodba!" Gorkij idejében látta meg a bankkapitalizmus háborús vetését és aki egész életében a kapital'zmus brutalizáló embertelensége ellen tört lándzsát., e brutalitás kiteljesedésekor, az imperialista háború kitörésekor nem vá'hatott hűt•on owi agához, felismeréséhez, kötelező háborúellenes küldetéséhez. A „kevesek" közt ő állt a legveszélyesebb poszton: szavát a cári Oroszországban kellett hallatnia a háború hazug ága és irányított uszítása ellen. A háború és béke perében örökké emlékezetes maradt az a bátor beszéde, melyet 1915 áprilisában egy orosz sajtóbanketten mondott — a „véres toll" uszító emberei előtt. Szónoklata nemcsak vádbeszéd volt a háború ellen, de vádbeszéd az „áldozatok" mellett, az „ellenség" érdekében. Gorkij pozitív módon kel ki az irányított antiszemitizmus ellen, az előre kiszemelt „bűnbak" védelmében, ugyanakkor bátran kiáll az Oroszországban lakó németek emberi jogai mellett. Hogy mit jelentett az általános németgyűlölet közepette ez ártatlanokért síkraszállni, azt ma már mindenki lemérheti saját tapasztalata alapján! Gorkij a béke humanistájaként az erkölcs jogán ítél a háború felett: „Célunk: minden békeszerető ember felkarolása. Becsületes meggyőződésű embernek csak azt fogadhatjuk el, aki el van I határozva a legszükségesebb, a kikerülhetetlenül egyetlen háború viselésére az emberiség legnagyobb ellenségei és zsarnokai ellen. Háborút a butaság és butítás, a képmutató álszenteskedés, a pénzmohóság és hazugság ellen ... Nem szabad elfelejteni, hogy háború és humanitás két egymást kizáró fogalom. A mostani háború nemcsak kiszámíhatatlan nyomort hoz magával, de a szabadjára engedett állati ösztönök eredményekép nyomon követi a kultúrális elvadulás." Gorkij háborúellenes tevékenységéről a reakciós „Golos Rossii" tudósít (1916 nov. 17): „Gorkij förmedvényeivel elárasztotta az egész Volgamentét és ott most mindenki felnyög a „keserű" Maxim keserűségeitől (gorkij keserűséget jelent). Minden jobb érzésű ember felénk sóhajt: Mentse(Folytatás ai 5. oldalon) Szorosan összeszorította ajkát és csak orrával szuszog, orrlikai megmegremegnek, amint beszívják az utca sűrű, büdös levegőjét; ezt az embert csak a tegnap behabzsolt étel emléke élteti, meg az ábránd arról a falatról, amely egyszer talán majd szájába jut. A csecsemő rikácsol, apró, sárga testecskéje görcsösen vonaglik — de anyja nem hallja a sírás-rívást, nem érzi a rugdosást sem ... Egy vércsearcú, födetlen őszfejü, magas, sovány aggastyán, vörös gyulladásos szemhéjait összehunyorítva, óvatosan áskál a szemétdombban, széndarabokat kotor elő belőle. Amikor odamennek hozzá, esetlenül, farkasmódra fordít egyet törzsén és dörmög valamit. Egy roppant halvány, cingár ifjú a lámpaoszlopnak dőlve néz végig az utcán szürke szemével és időnkint megrázza boglyas fejét. Kezét mélyen nadrágja zsebébe süllyesztette és ujjai görcsösen mozognak... Itt, ezeken az utcákon észre lehet venni az embert, hallani lehet boszszúra szomjazó, izgatott, dühös hangját. Itt van arca az embernek — éhes, bús, ideges arca. Látni, hogy az emberek éreznek, tapasztalni lehet, hogy gondolkoznak is. Itt nyüzsögnek a szennyes csatornákban, egymáshoz dörzsölődnek, mint a szemét a zavaros víz árjában; az éhség ereje forgatja, pörgeti és csak az az olthatatlan vágy élteti őket, hogy faljanak valamit. Az ennivaló utáni epedés, a jóllakottság gyönyöréről szőtt ábrándok közben mohón nyelik a méreggel telített levegőt és lelkük sötét padmalyaiban maró gondolatok, ravasz érzések, bűnös vágyak teremnek. Olyanok, mint a fertőző mikrobák a város gyomrában és lesz idő, amikor ugyanazzal a méreggel mételyezik meg a várost, amellyel az most olyan bőkezűen táplálja őket! Az ifjú a lámpaoszlop mellett időnkint meg-megrázza fejét és keményen összepréseli éhes fogait. Ugy tűnik, hogy meg lehet érteni, min töpreng, mit akar: azt hiszem, roppant erejű óriási karokat kíván és hátára hatalmas szárnyakat. Mindezt azért, hogy egyszer, egy szép napon a város fölé emelkedjék, ráeressze kezeit, mint két acélemeltyüt és mindent szemét- és romhalmazzá tegyen: téglát és gyöngyöt, aranyat és a rabszolgák húsát, üveget és milliomosokat, sarat, hülyéket, templomokat, szennyel fertőzött fákat és ezeket az ostoba, sokemeletes felhőkarcolókat, szóval mindent, az egész várost egy csomóba, sárból és emberi vérből tésztává gyúrja, a legocsmányabb káosszá keverje. Ez az iszonyatos kívánság ugyanolyan természetes ez ifjú agyában, mint kelevény a kóros testen. Ahol sok robotjuk van a rabszolgáknak, ott nem lelhet helyet a szabad, teremtő gondolat, ott csak a rombolás eszméi, a bosszúmérges virágai virulhatnak, ami nem egyéb, mint az állat viharos tiltakozása. Ez érthető: ha a társadalom elnyomorítja az ember lelkét, nem várhat tőle irgalmat maga iránt. Az embernek joga van bosszúra — ezt a jogot a társadalom adja neki.