Uj Szó, 1951. május (4. évfolyam, 102-126.szám)

1951-05-17 / 114. szám, csütörtök

-Qlőre hál mind, aki költő, a néppel lüiövi-üizen ál Petőfi SZABÓ BÉLAI Ä TAVASZKÓI A tavasszal valami történhetett, valahol Monte Carlóban vagy Velencében zárták el mint gazdag; aranyiolyót, hogy elrejtsék föléje nagyszerű utat köveztek, de lehet, hogy gátat vetettek, mint ahogy folyóba vetnek gátat, ha fenekébe sírt eresztenek, mert hozzánk a tavaszból csak napsugarak jutottak, liánt ígéretek gazdag rokonunktól. — Nekem mondhatjátok, hogy Így meg úgy és gomblyukat tokba tűzhetitek jószíveteket, a humanismust, meg a tízfilléres segélyakciókat, d« én nem íriszek és sokfia nem ls hisznek 'nektek művelt úriemberek. — Menjetek éjjel a ligetbe, Hol sötét gesztenyék virítanak, a rongyos csavargók gubbasztanak padokon, mint földszínű verebek a faágakon. Itt nincs tavasz, se nyár, se ősz, se tél, itt minden valóságnál kegyetlenebb, véresebb valóság van. Vigyázzatok: fik a világ szeme. (1931) üntbevek a niaqavbutt Irta: MORVAY GYULA A béresgazda keiében vastag dróton cseregtek a magtár kulcsai. Lassan lépett, utána mentek a béresek. Ma lesz a komencióosztás. Csikordult a nagy magtár ajtó, kihozták a nagy mázsát és a fázós időben mindenkinek elkezdték mérni az őszi komenciót. — Következik Icso. Tizenkettő. Mehetsz! — Gulogi! Meg van? Mehetsz! — Menyhárt! Tovább! — Igor! Gyerünk, gyerünkl Erma észrevette, hogy mindenki kevesebbet kapott, mint amennyi járt volna, de már későn volt: a nagy magtár ajtaja bezáródott, a béresgazda már elment Délre készen la voltak a komencióosztással. A béresgazdánál papír volt és arra volt felírva, hogy kinek menynyit fognak le iskolaépítési hozzájárulás címen, mennyit fognak le pazarlás címén. Mikori a a béresek észbekaptak, későn volt. Igor első útja aa intézőhöz Vezetett, aki mérgesen fogadta. A béres előadta kérését, az intéző veszekedett vele. — Nézze barátom, maga téved, ha azt hiszi, hogy itt is lehet lázítani! Ez nem politika, itt nem lehet okoskodni! Vagy viselkedik rendesen, vagy nem és akkor becsukatom, punktum! — Én nem lázítok, lázít itt a nyomor, lázít itt a helyzetünk! Intéző úr kérem... — Tegye hozzá, hogy tekintetei, Lássa milyen faragatlan paraszt?... — Nekem mindegy, hogy tekintetes-e, vagy nem! Arról van szó, hogy fgy nem bírnak élni a béresek: örökké megrövidítés, örökké veszekedés, örökké nincstelenség, akkor amikor itt állnak a magtárak, amikor majd befulladunk a bőségbe! Nézzen be a béresházakba!... — Nem szokásoml — Elég baji — Maga leckéztet? Takarodjon Hl Igor elment, de betelt a mérték. Egy darabig nyugodtan fosztották a kukoricát, fel is hordták a szárítóba, de a magtárból egyre hordták éjjelente a gabonát, foglyot, kóbornyulat megfoglak, az intéző tyúkjait leütötték 9 béresek. Fát szedtek, mert északról már feltornyosultak a hófelhők. A csobollós gyerek gyújtotta meg a szikrát, aki a másik majorba járt, mert ott volt a szeretője. Elmondta a béreseknek, hogy ott Is tudják, hogy ebben a majorban Igor hogyan harcol, hogyan küzd a béresek jobb életéért, ott is keserű sorsuk van az embereknek. — Csak nézzétek az eget dél felé, minden estei Harmadnapra aztán láthatták, hogy valami titokzatos láng házuk felé világit: a másik majorban égtek a kazlak) A szél a földön lengette a lángot, az pedig végig korbácsolta a fekete földeket. A béreseket a béresgazda oltani hajtotta Nagynehezen e! i« indultak, hogy segítenek eloltani a tüzet, de amint odaértek, az ottani béresek vasvilákkal várták őket — Aki hozžányúl halálfial — kiáltotta egy öreg béres. — Halálfia — mondták mindnyájan. Senki s«m oltotta á tüzet A hatalmas bikahomlokú kazlak egymásután roskadtak össze, az aklok egymásután égtek le, sopák, szárítók egyetlen lángban porladtak széjjel. A béresek szívét halálosan kongó harangok zúgatták: saját sorsuk fülükbe kalimpáló hangjai. Hajnalfelé viaszamentek a majorba és vártak, hogy mi lesz. Nagy bosszú érzett a levegőben. Egyre jobban sűrűsödött a szenvedés, egyre jobban ki akart törni a megalázott ember. Valaki elkezdte és a többiek aztán csak folytatták. Senki sem tudta, hogy ki volt, csak tudták, hogy egységes akaratot csinált az illető. A marhák már harmadik napja nem kaptak enni, éhes bőgésük majd széjjel repesztette az istállót. A tehenek tőgyei szinte széjjelrepedve lógtak le a piszkos szalmára. Az intéző udvará ban megjelent az első döglött tyúk. Még a kutyák is csontos oldalakkal jártak. A béresek minden élelmet elrejtettek, a krumplis vermet, répásgödröt kikezdte valaki és a többiek csak hordták. Az etető csepákok ott hevertek a hengerek mellett, senki sem törődött a major életével. A lovak egészen lerágták a jászol szélét és az ökrök, birkák közül sokan ott fetrengtek a földön, az éhség le verte lábukról. C upán a borjas tehenek kaptak enn\ hogy fel ne forduljanak, hogy ki tudják hordani magzatukat. A bé resi.k egvszerre más emberekké lettek, villás szemekkel figyelték, hogy ki töri meg ezt a halálos harcoi? A béresgazda kezdte el. Sorra sza ladta az istállókat és izzadva hordta a lóherét, szénát az állatoknak. Estig hordhatta csak, mert reggelre, ott hevert holtan az egyik istálló ajtaja mögött Az intéző megborzadt. Mi ez? A gyerekek nem mentek iskolába, a béresház sötét sarkában reszketve vár ták, hogy mikor lesz ennek vége? A béresek megindították az utolsó legcsleghaláiosabb harcot. Ezután már csak a teljes felperzselés következhet, más fegyver nem volt kezükben. Csontos arccal, keserű szívvel járkáltak a majorban, mindent le akartak rombolni, hogy utána emberi módon, jókedvvel, nevetve, mindent felépíthessenek. De először győzniök kellett. És győztek is! Amikor négy ökör megdöglött, az intéző magához hívatta Igort — Mi ez? — Lázadás a kenyérért! Hatalmas volt Igor, csontos alakja most olyan volt, mint amikor Tarbaga tájban harcolt a mendent elsöprő for radalomban. Egyedül ment az intézőhöz, mert tudta, hogy most övé a szó — Azonnal kezdjék meg a munkát! — Először azonnal elégítse ki <t béreseket! Másképp: tovább megyünk! — Délután legyenek a magtár előtt! Ott .9 voltak és amint mindenki megKapta a levont részét, amikor minSenki annyit kapott, hogy a következő újig kibírhatta, akkor a már megnyu godott béresek azonnal megetették az állatokat, megitatták őket, a béresaszszonyok pedig kifejték a teheneket. (Részlet az „Emberek a majorban" című 1936-ban megjelent regényből.) cfh gtjeruuh mindent Látost Vizsga után napszámba járok répát kapálni a tábor mögé. Magas, befelégördülő drótkerítésen túl rongyos, halavány olaszok sóvárogják a szabadságot. Kétségbeesetten kínálják a legnélkülözhetőbb tárgyalkat — kenyérre szeretnék becserélni Térdelve könyörögnek falatért. Az egyik nagy gombócpapirra szétfejtett szvétterből kevés pamutot gömbölyít: számít az emberi kapzsiságra, hogy nagyobbnak Iátszik. Kidobja az útra — szemükben a gyomruk, leírhatatlan éhség, kín, fehér büntetlenség az. Szörnyű! Döbbenetes! Fizikai szívfájdalmat érzek. Nem értek, nem tudok dolgokról, de ösztönösen érzem a borzasztó igazságtalanságot, ami történik. Bedobom a kenyeremet, a pamutot is, — hátha sikerül neki mégegyszer — a többi vágyakozón néz a kenyérre. Irta DÖMÖTÖR TERI. de nem kapnak utána — égő, megveszni készülő szemmel figyelik tovább az utat. Kapástársaim kinevettek, most magadnak nincs! Délben messze megyek a tüntetve csámcsogó csoporttól. Boszszantani akartak: ostoba jószívűséget emlegetnek. Bőgtem — sajnáltam a piszokszagú beteg embercsordát a drótketrecben. A velükérzés gondolkoztatni kezdett. Miért van .'.atalmi joga az egyik embernek a másik fölött? Mennyi kenyeret kellene szétosztani? Hova lesz ez a sok élelem? A föld nagy, termel eleget. Mindenki jóllakhatna naponta ötször. * Az oroszok békét ajánlanak, nyakatekert híreket kapunk. Nem tud juk, ml igaz belőle. A fogolytáborban megerősítik az őrséget. Oroszországban történt valami, de nem tudjuk mi. Hosszú vöröskeresztes vonatok jönnek. Beteg és sebesült orosz foglyok mennek haza. Borzalmas nézni, amint a vonatra rakják őket. Rokkantak, féllábú oroszok. Ponváglikon hozzák a súlyosan sebesülteket az állomásra. Mély árok húzódik a sínek mellett, a hazatérők a túlsó oldalon várják a parancsot a beszállásra. Kofferek, butyorok, táskák mindegyiknél. Ismerősöknek integetnek, s

: nak örömükben. A súlyosan sebesültek fájdalomtól eltorzult arcán njosoly jelenik meg. Kín ezeket nézni. Emberroncsok ezt viszik haza hős magatartásukért. Egy csoport idegesen énekelni kezd, elhallgatnak, Izgatottságtól nem bírják folytatni. „Haza megyünk" — kiáltják rossz magyarsággal. Alig lehet őket tartani. Néhányan kimerészkednek a csapatból a vonat felé, visszakergetik őket. Nem bírják a türelemmel. Hordágyakon kezdik bevagoníroznl a fekvő betegeket, aztán a bottal, vagy mankóval járókat. A többiek, mint egy hangyaboly, diadalordítással rohannak a vonathoz. Sokan felfordulnak az árokban, nem törődnek vele. Haza! Mint az éhes farkasok ugrálnak egymás hátán keresztül. Akik eldűltek, nehezen tápászkodnak fel, vánszorogva másznak a vonatra. Egy mindkét szemén vak fogoly maradt utolsónak, botorkálva megy a hídon, odáig kísérte barátja, aztán rohani a vonatra, félt, hogy nem lesz helye.. Kezét előre tartva ijedt, bizonytalan lépésekkel megy az ordítás irányába, nem törődik vele senki, az örök a vonatra vigyáznak, a foglyok meg az elhelyezéssel van elfoglalva. Ijedt ordítást hallunk, szegény vak megbotlott a síneken, civilek segítik fel, homloka vérzik, sápadt arca vonaglik. Kötszer kerül elő valahonnan, bekötik. Kezeivel hadonászik a vonat felé, fél, hogy lemarad. Üres szemüregei ijesztőek. Végre felmászik a vonatra, betuszkolják. Óriási bűz, geny, karból, orvosságszag, megborzódik az ember, az ablakon hajol ki a sok beteg, hány, borzasztó szag. Eltávolodunk a vonattól, nem bírjuk nézni. Véres vattacsomókat hajigálnak az ablakból. Rettenetes nézni ezeket az emberroncsokat, miért mindez? Akkor nem kaptunk erre feleletet. (Az „Üt" 1933. januári számából.) Elfogyott a föld alóla Ismerem én azt a falut, ott éltem az emberei között, aludtam a házaiban, elnéztem furcsa helyét a domb magasán, amelyik nyúlványa a hegynek. A komaszáció idejében a falubeliek csak a kavicsos földet kapták meg, a jobbik földek a püspöki majorjául maradtak és odább terülnek el a dómtól, az alföld idenyúló síkságán, ahol a talajba ölég talajnedvesség lapul ahhoz, hogy vetéságynak legyen jó, amíg a falusiak földjein, ha nem esik eső a nyár minden hetében, hát Irta: SELLEYI JÓZSEF. kiszárad a kavicsos talajban a beléülteteti növény: a rozs, kukorica, árpa, kender. Azért van, hogy a parasztemberek igy beszélgetnek egymással tavaszokon, amikor a határban találkoznak: — Eke a kocsin, egy tehén a kocs! előtt — de gyönge ennyi erő. — Ember vagyok azért, no. Pótolnom köll a hiányzót, ebbe ölődik az élet. — Hát fogjál be lovat, hogy erősebb legyen az igavonód. — Te lovat fogsz be? — Azt én, nézd csak. Szamár van a kocsija előtt. —• Gyöngébb a te lovad, mint az én tehenem. — Hátiszen soványabb is lesz az én rozsom, mint a tied. — Hej! Ki köllene szedni a sok követ a földből, hogy legalább egy barázda mélyen tiszta föld legyen a talaj. — Köllene, köllene. De tíz esztendeig se szednéd ki. — Igaz is, mert olyan ám a kő, hogy esztendőről, esztendőre kimászik a földből, esztendőre esztendőre több és több az. — Addig szedném, míg meggyőzném. — Az istenbe dobálhatnád, még úgyse fogyna el a földedből. — Hiszen baj ez, testvér, baj ez. — Tiz méter mélyen szedhetnéd ki, még úgyse győzted meg. Hát a beszélgetések csak beszélgetések maradtak, elhatározó munkába nem tömörült senki sem, hogy a földek összetételét megváltoztassa. Nem is volt rá dő, mert a munkáskezek a majorba mentek le munkába, vagy a városba, ahol a polgároknak díszkertjeik vannak a házaik körül és nagy havifizetéseikből apróka napszámokat fizetnek a díszkertek gondozásáért a parasztoknak. Tavasztájt, amikor a városi díszkertekben már megkezdődtek a munkák, a parasztok megrakták trágyával a szekereiket és befuvarozták oda a talajjavító erőt. Pénzt kaptak a trágyáért. És azzal, hogy eladták a trágyát, ahelyett, hogy a földjeikre hordták volna, azzal csak a föídreágyazott vetéseiknek ártottak: elvették a földtő' a megkívánt táperőt, hogy gyöngébb legyen a jövő termés. (Részlet az 1935-ben megjelent „Elfogyott a föld alóla" című regényből.) FEKETE NAPPALOK A városháza előtt embercsoportok: munkanélküliek. Százan és százan. Ezren. örökig tartó vagy cselekvésig érő viták. A legforgalmasabb sarkon: rendőr. Autók. A rendőr mutogat az autóknak s lesi a munkátlanok seregét. Hajnaltól délig: a vidéki munkanélküliek, munkareménykedők. A váltakon kapa, fejsze. A rendőr oldalán kard. A kapák földre várnak — a fejsze fahasábra. A kard is vár. Nap-nap mellett. Egy-két munkátlan, egy-két napra kenyérhez jut. Aztán újra a tétlen ácsorgás. Ha akarjuk: ácsorgó tétlenség is. Tél után tavasz. Aztán a nyár. A munkátlanok serege a sarkokon. Egykét kivétellel a régiek. Nyáridő, de munkanélkül. A derült, napsütéses égen a nyomorúság felhője. A felhő árnyat vet. Az árny a belsőkbe hatot. Sötét, komor hangulatot teremt. A kapák alatt: elkeseredést. A kard mellett: szomorú kötelességérzetet. A kardon túl: ideges, kapkodásra késztető félelmei. Egyik nap hiányoztak a sarkok lakói. Már azt hitték — nem jönnek — megunták. Hirtelen jetszavak csattantak a levegőbe. A munkátlanok négyes sorokban jöttek a sarkokat megrengetni. A kard kiremegett a hüvelyéből. Kis idő múlva rohanás. Rendőrök. Kardok a levegőben. Ideges kiáltozások. A bankablakok függönyei mögött: remegés. A négyes sorokban: vasakarat. A kardok a sorokba furakodtak. A soIrta: HABER ZOLTÁN rok megbomlottak. A bankablakok megenyhültek. Már-már rendet szagoltak, de újólag megmerevedett rajtuk a félelem. Jajok helyett a kardok alól magasra szökkent a dal:, az Internacionále. • A város körül falvak. Mezőgazdaság. Az adósság, jelzálog, kölcsön, adóteher — egyetlen generális gond. Törlesztés majd újból. Ringtak a kalászok. A majorokban egyetlen készülődés. A gazdák szérűskertjeiben, hombárokban: készülődés. Kaszaélesítés, hombártisztítás. Aztán számítások. Megérkeznek az aratók. Kevesebben vannak, mint az előző években. Mégis elégnek kell lenni. Aztán az aratás. Silány termés. A gondok kiszélesültek. A felhő itt is eltakarja a napot. Az éhenmaradottak bemennek a városba kenyeret reménykedni. A sarkok megszaporodott várakozóhat hordoznak. • Ünnepre készült a város. Hétszáz tmagyar dalos eljön a dal ünnepélyére?,. Az öreg, történelmet túlzó vár remegni fog az énektől. Aztán eljött a nagy nap. Fehérruhás lányok. Lampionos, egyenruhás felvonulás. Parádés kocsik. Autók. Este. Szerenád. A város vezetőségének. A járás vezetőségének. A plébános úrnak. A rendezőknek. Koszorúk, csokrok. Aztán újra szerenád. Üdvözlő beszédek. Másnap díszhangverseny. Aztán díszközgyűlés. Aztán díszbeszéd. Díszevés és díszivás, díszmuzsika, dísztánc. Tósztok: Magyar véreink*. »Magyar dal*, »Jobb jövő, bizalom*. Csak a sarkokról nem beszéltek. A sarkokon dupla rendőrposzt. A földeken pedig jajszó. Holdanként 2—3 métermázsa termés. A várban este újra hangverseny. Görög tüzek. Magasan repül a daru*. A dal is. Hirdeti a J>magyar kultúrát«. A sarkokról egy csomó éhező a várral szemben lévő hegyen. S kissé félénken, kissé bátortalanul itt is felhangzott egy kórus: korogtak az éhes gyomrok. Valamelyik halkabb strófánál a várba hallattszott a hang. Az éhesek morgása. A dal megzavarodott. A hallgatóság pisszegett. Rendőrök jöttek. A hegy tiszta lett. A vár megnyugodott. Lent a munkanélküliek egyike ironikusan megjegyezte: »Teledalolták a gyomrunkat — már enni se kell*. A dalosverseny előkészítésének az ára 17 ezer korona. Belépődíjak árai 8, 10, 15, 20 és még talán több korona. A munkanélküliek segélye: családonként 10 koronás élelmiszerutalvány. Az éjszakába belezeng a kultúra: • »Kinek nincsen kutyája, maca ugat este * (Részlet az 1932 évi *Munkásós -parasztnaptárbók)