Uj Szó, 1951. április (4. évfolyam, 77-101.szám)
1951-04-07 / 82. szám, szombat
6 UJSZ O 1951 április 3. Móra Ferenc, a kiváló író annakidején Atokházán ásatásokat akart végezni többezerv éves leletek feltárása céljából. A hely, amit kiválasztott, egy ház udvarán volt, a roskatag ház pedig bizonyos Mihályé é6 családjáé volt. Mihály az ásatási engedély megadását italmérési engedélyhez kötötte: ha megkapja, ő is megadja az ásatásra az engedélyt. Alábbi írásában Móra elmondja, hogyan került összeütközésbe Mihály a régi idők bürokratikus hivatali nyelvezetével. Személyesen vittem ki a nagy hírt, ami sokkal boldogabbá tette Mihályt, mintha himmi-hummi grófi hivatalt vagy hercegi rangot kapott volna. Lelki sízerne előtt rögtön megjelent az új hivatás esztendővégi zárószámadása és mérlege. Látta Misikén az új csizmácskát, Rozikán a melege kendőt, Rózán az ördögbőrsaoknyát s hallotta vígan kornyikálni a két hízót a hozzájuk méltó ólban, amelynek még hídlása is lesz, ha az a nagyon jó Isten is úgy akarja. — Hát egy kis áldomást, igazgató úr — sütött ki Mihály szeméből a hála és Róza munkába vette a kötője sarkával a radnai poharat, amely miní a régi világból való búcsúfia foglalja el a díszhelyét a sublót közepén. Régebbi tapasztalatból ismertem már a Mihály borát, amely a háromemberes márkájú italok közé tartozik. (Tudniillik két embernek fogni kell a harmadikat, az ivót, hogy el ne szaladjon.) — Nem úgy lesz az, Mihály — hárítottam el magamtól a tisztességet. Majd ha egyszer erre járnak azok. akik jót tettek magukkal, azokat becsülje meg a borával. Nekem nincs ebben a dologban semmi érdemem. Hanem inkább arról beszéljünk most már, kezdjük-e holnap az ásatást? — Hát hogyne — tüsténkedett Mihály. Sőt ő maga is beáll a napszámosok közé, ha rossznéven nem veszem. Napszámot se kér, ingyen ajánlja magát, kocsiját is, lovát is. Mert ha már fölássuk az udvart, lehordana a partosából a laposba, javítani a földet. — Nem úgy lesz az, Mihály — háláltam vissza a jószándékot. — Nem fogadhatom el az ingyenmunkát. Mi itt a folyó napszám? —Kettőnyolcvan, ugyan most van, aki hármat is megad. — Nono, munkája válogatja. Amit en kívánok, abba nem törik csontja senkinek. Fogadjon nekem holnap reggelre hat embert kettő nyolcvanával. Maga beáll hetediknek. Nyolcadik lesz az iga, az is egy napszámot számít. Jó lesz-e így. Mihály? Szó sincs róla, hogy ne lett volna jó. Ez is több egy deszkával a malacok számára emelendő ólban. Ha az ilyenféle ember bolond, akkor nagy bolond, dehát ilyennek is csak lenni kell. A Mihály meglepetését harmadnapon követte az enyém. Nyavalyogtam aznap, nem mehettem ki az ősökhöz, átadtam az impériumot Kotormány Jánosnak, mint személyqmköröli miniszternek. Meg a napszámokat is őrá bíztam, mert éppen szombat volt. Megjön este a miniszterem, lerakja á paplanomra a bronz encsembencse-^ meket, leteszi az éjjeliszekrényemre a napsz ámbankókat. — Nem tudtam kiegyenlíteni a napézámbelí mikéntet — lógatta a fejét. János rendes körülmények közt nem szokott a diplomaták nyelvén beszélni. Ha már ő arra vetemedik, akkor beütött az ördög a határba. — Mihállyal van a baj. Azt mondja, neki négy napszám jár. — Megkeveredett ez az ember? — Nem ő, hanem a szüle. — A szüle? Hát az kicsoda? — Az anyósa Mihálynak. Az adta a motoszt a fejibe. Ugy számít a paraszt, hogy ő egy napszám, a kocsija a második, a két ló pedig a harmadik és negyedik. — Két ló? Hiszen csak egy lova van Mihálynak. — Igen. De erre az alkalomra szerzett valahol még egy rossz lovat. — Szóval, Mihály nem vette fel a napszámot? — Nem. Azt mondja, ha nem kapja meg, amit követe), jelentést tesz a panaszbíráságnak. — No, majd én is ott leszek. Dehát ä többi napszámos? Azok is külön felszámítják az ásót, meg a lapátot? — Nem, dehogy, csakhogy ki komája, ki sógora, ki kereszttestvére Mihálynak és tartják vele az egyensúlyt a szolidaritásban. Ebből a szép beszédből láttam, hogy 'János nagyon föl lehet háborodva, ha így elvesztette az egyensúlyt. Én is fölháborodtam, de az nekem jót szo. kott tenni. Most már tudtam, hogy azért van lázam, mert haragszom. Hétfőn reggel már én osztogattam a parancsot a Mihályék udvarán. Ment minden, mint a karikacsapás, egész héten keresztül. Az affér szóba se került szombat estig. Akorra megvallattuk az egész udvart, az ősök ideadták, amijük volt, becsomagoltunk mindent, föl is rakattam a kocsira mindent, merti ami biztos, az biztos. Magam ig beültem a soffőr mellé — s most hadd jöjjön a vihar. Elővettem a napszámoeJistát és szólítottam Mihályt. — Magának ennyi, meg ennyi nap után ez jár — guberáltam ki a péfízét, — tegye el, csináltassa meg belőle a tetőt, mert láttáim tegnap, hogy beázott a padlás és az éjszaka is vizes szalmán kellelt feküdni Rozikának. Aztán majd lehet pörösködni Mihály, örülök is neki, az életben még sohasem volt pöröm, legalább majd ezt is megpróbálom. — Neköm se volt, tekintetes úr — mondta Mihály csöndesen. — No most, hallom, majd lesz. Hány tanút állítsak rá, Mihály, mi volt az egyességünk? — Egyet se, tekíntetös úr. Mert nézze... Nem mcWlhatom meg, mit akart velem nézetni Mihály, mert a csipkebokrok közül közénk lit'tyent a szüle. Tudtam, hogy nem lehet más a kis öreg, olyan volt, mintha régi fametsze tek máglyáiról szabadult volna el. — Majd én mondom el, hallja — lökte odébfy az embert s aszott kis kezével elkezdett hadonászni — En okosítottam föl ezt az illetőt, hogy mán csak mégse adhassuk egészen ingyönbe ezt a temérdök kincsöket. Félreszegte a nyakát, mint a káráló öreg bóbás tyúk, mikor fölnéz az emberre; nem tehetett rá haragudni. — Kicsoda maga, szüle? — mosolyogtam- rá. — Az anyósa vagyok ennek az illetőnek — rántotta szorosabbra a kendőt az álla alatt, ahogy a kintvalló illemkódex rendeli bemutatkozáskor. — Hát aztán ismerte-e maga Kálmán királyt? Egy kicsit eitűnődött, aztán megrázta a fejét. — Nem vélök rá, hogy járt volna erre. — Nem, én se hiszem — ráztam meg én is a fejem. — Tudja, ez volt az a király, aki törvénybe adta, hogy boszorkányok nincsenek. A komák, sógorok, keresztfiak vállán összekoccant az ásó a lapáttal. A népek' nevettek. Akármilyen nehezemre esett, elő kelett vennem a hivatalos hangot. — No, odébb innen, szüle. Kend majd csak akkor beszéljen, ha kendet veszik föl napszámba. Én nem kendet kérdezem, hanem ezt as illetőt: mondja meg, Mihály, hitire, nem az volt-e az egyességünk, hogy egy napszám jár magának, egy meg az iga után. — Szórul-szóra. tekintetes úr. Kész vagyok a törvény előtt « tanúsítani. — Mit? — vágtam ar arcába a hangom. — Azt, hogy maga ilyen semmiember? Nem szégyenít magát, Mihály? Lukussadt a feje. Alig értettem a szavát. — Holtig szégyönlöm. tekintetes úr. Meg kellett simogatni a megtért bárányt. Eléje tartottam a szivartárcámat. — No, gyujtsunk rá, Mihály, aztán felejtsük el. Csak azt ne felejtse el, hogy nem szabad ilyen kapzsinak lenni. Maga most az gondolta, hogy nini, ez olyanféle, aki nagyon engedi magát nyírni, hát akkor ezt meg is lehet nyúzni. Látja, Mihály, most maga rosszabb volt az uraknál. Megmondom magának, ahogy van: nagyon rosszul esett. Igaz embernek gondolA CSEMADOK HÍREI c/t múlt és a jelen A múltról és a jelenről akarok mai kis írásomban beszámolni. A múltról röviden csak ennyit: Munkáscsaládból származom, hatan voltunk testvérek és amikor 1916ban meghalt az édesanyám, mint félárva Komáromba kerültem inasnak. Velem is az történt, ami sok más proletárgyerekkel, hogy öt évre inasnak kellett menném, hogy apámnak kevesebb legyen otthon a gondja. 1919ben a forradalom Komáromban ért, elmentem a munkáotthonba a Dunapartra és ott hallgattam az elvtársak előadásait. Ekkor jöttem csak rá, hogyan használ ki engem a gazdám. Beiratkoztam az ifjúmunkás szervezetbe, természetesen akkor még szocdemek voltunk. Csak titokban csinálhattam ezt. mert a gazdám nagy ellensége volt a mozgalomnak. Egy hétre húsz fillér tagsági díjat fizettem és az elvtársak a marxi-lenini eszmék igazságára tanítottak bennünket. Hegedűs József, Winkler János, Trencsik elvtársak, akik ma is tagjai a Pártnak. tanítottak. Divat volt akkor a vörös gomb a kabáton, én is szerettem volna kitűzni, de féltem a gazdámtól. Ahogy mindig többet és többel hallottam az otthonban, egyre tisztábban láttam helyzetemet és megérlelődött bennem a gyűlölet kizsákmányoló gazdám ellen. Egy vasárnap aztán elhatároztam, hogy nem titkolom tovább gondolataimat és kitűztem a vörös gombot. No de mi lett ebből. Gazdám meglátta és bámulva kérdezte, hogy mi az s hogy azonnal vegyem le és amikor nem tettem eleget felszólításának, ő maga akarta letépni. Ekkor vívtam az első harcot. Meg akart ütni, mire és meglöktem s ő hanyatesett. Egy kendvai Károly nevű könyvkötő, aki szocialista volt és velünk lakott, akadályozta meg, hogy a gazdám elverjen. Amikor a Pártban a titkárnak, Hegedűs elvtársnak mindezt elmondtam, nagyon csodálkozott, hogy öt évre vagyok szegődve, amelyből ekkor már négy és félév . Jeteit. Tizenhatéves voltam ekkor, a gazdámat beidézték a rendőrségre s azt mondták neki, hogy azonnal szabadítson fel, amit meg is tett. Ez vo't a mult. És ma itt vagyok Budm?ricén, a CSEMADOK iskolájában. Már amikor megérkeztem, láttam a szívélyes fogadtatást; G azóta minden nap érzem, hogy a vezető elvtársnő és az előadók minden igyekezetükkel azon vannak, hogy minél többet és minél jobban tanulhassunk. Az előadó elvtársak fáradságot nem kímélve, nagy türelemmel tanítanak bennünket, hogy ha majd innen hazakerülünk, jó felkészültséggel minél jobb élharcosai legyünk a szocialista kultúrának. Itt látom csak igazán a különbséget a mult és a jelen között. Ma már minden dolgozónak meg van a lehetősége, hogy tanulhasson, sőt különös gonddal és figyelemmel keresik azokat a dolgozókat, akiket aztán az iskoláztatás után be lehet állítani államunk közigazgatásába. Én már másodszor vagyok idén iskolán és látom, hogy milyen nagy áldozatokat hoz a mi nagy Pártunk Gottwald elvtárssal az élén, hogy minél hamarabb ki tudjuk építeni a szocializmust. Én mint régi híve az eszmének, teljes mértékben értékelni tudom ennek e tanfolyamnak jelentőségét és érzem, hogy mit jelent ez nemcsak nekünk, hanem az egész dolgozó népnek. Meg is fogadom ezért, hogy otthon újult erővel fogok bele a munkába s minden törekvésemmel azon leszek, hogy az itt szerzett tapasztalatokat minél szélesebb körben elterjeszthessem. Azért írtam le életemnek ezt a kis részét, mert még ma is akadnak olyanok, akik nincsenek megelégedve, s akik talán maguk sem tudják, hogy mire várnak és mit akarnak.N Szeretném felhívni ezeknek a félrevezetetteknek a figyelmét, hogy gondoljanak a múltra. Hogy gondolhattam volna én, a proligyerek, mikor gazdámmal az első harcokat vívtam, hogy valamikor én, egyszerű ember, itt, Budmericén a Pálffy grófok egykori kastélyában fogok tanulni. Ahogy az asztalnál ülök s ezt a levelet írom, hát összehasonlítom a multat a jelennel és látom, hogy milyen messze hagytuk már ezt a sötét multat. Gondoljanak ők is erre a múltra s eszükbe fog jutni, hogy volt idő, amikor se ruha, se kenyér nem volt abban a régi ,,jó világban". Én is megtapasztaltam azt a jó világot, de nemhogy ilyen helyen lehettem volna, de még arra sem emlékszem, hogy valaha kél váltás rendes ruhám lett volna. Ha vannak még nehézségeink, hát azokat le fogjuk győzni. Minden becsületes dolgozónak art a kell törekednie, hogy minél hamarabb kiépíthessük a szocializmust s megteremtsük boldogabb jövönknek biztos alapjait. MOLNÁR GÉZA, Gúta. tam magát s nem sajnálnék úgy száz pengőt, mint azt, hogy megcsalódtam magában. A naptól kicserzett arcok nem igen tudnak elsápadni. Most még a szájaszéle is elfehéredett Mihálynak. — Nem jól gondolja, tekíntetös uram. Möghigyje, nem a pénzért töttem. — Nem, ugye? — Nem. Egy óráig vailó életömre mondom itt mindenki előtt, ök is tanúsíthatják, hogy csak a békességért töttem. Hogy a szüle csúfot ne tögyön belülem. Persze, az anyós, az „allmächtige Weib". Kerestem a szülét a szememmel, de már akkor nem volt ott. Alighanem ő ült fekete varjú képében a kútágas hegyibe. így aztán csak tiszteletemet küldtem f neki, miután az embereimnek kézhez adtam a porciójukat. Napszámból, cigarettából, emberségből. Kézfogásnál Mihály alig mert az ujjaimhoz érni. Lettyedt tenyerű urak módjára kezelt velem. — Nincs harag, ugye? — pislogott ki a kalap' alól. — Erő, egészség! — intettem vissza a férfiúnak, aki mindent a békességért tett. Mintha nem is egyszerű szegény ember volna Atokházán, hanem valami nagymájú hogyishívják Genfben. Telt-múlt az idő és Mihálynak színét se láttam hónapokig. Ugyan hónapok múlva se az övét láttam, hanem a Rózáét. Arra is alig ismertem rá, mikor bekeszegelt hozzám. Szent Isten, de megöregedett ez a menyecske, amióta nem láttam, mi érhette ezeket? — ezt gondoltam, de csak azt kérdeztem, mi jót hozott? — Ezzel kedvesködnék a tekintetes úrnak, ha mög nem veti — tett elém egy kis füles kosarat. — Sülttök, ha mög nem veti. — Jaj, dehogy — méltányolom a harminc kilométerről hozott figyelmet, — az éjszaka is ezzel álmodtam. Hanem mondja már, mi bajuk maguknak? — Azt csak a szentségös Úristen tudja — sóhajtott keserveset s mintha egy csöp szemrehányással nézett volna rám. — Ugyan lőhet, hogy maga is tudhassa. Áz állami polgársággal van a baj, tudja. Nem tudom én, honnan az ördögből tudnám? Bele is került vagy félórába, míg kihalászgattam a szavak árjából a tények morzsáit. Valami hivatalos írást kapott Mihály, pecsétes papírt és abban az van, hogy igazolnia kell az állami polgárságot. — No, az még nem ördögi mesterség — nyugtattam meg az asszonyt. — De van abban más is, az Isten legyen irgalmas nekünk! De ezt már olyan szívbeli kétségbeeséssel mondta Rozál, hogy meg kel. lett a vállát veregetnem. — Ejnye, ejnye, hogy hagyhatja így el magát ilyen nagy darab aszszony. No, mi van még abban az írásban? — Hiszön az a borzasztó, hogy azt az égivilágért mög nem mondja Mihály. Csak öszi, marja magát, mintha az esze eknönt volna. Különösen, hogy így az ámenre értünk. — Hogy-hogy az ámenre? — Hát mán péntökhöz két hét"e letelik a hat hét. Addig köll ölöget tönni az írásnak. — Ügyvédnél jártak már vele? — Nem — ingatta Róza a fejit, — még a régebbi szüvesködésért sincs kifizetve a prókátor. Mög aztat mondja Mihály, hogy szégyönletiben se mutatná mög. senkinek azt az írást. — Hm. hátha nekem megmutatná? Mit gondol. Róza? Ha kimennék magukhoz vasárnap? Róza megpirult egy kicsit. — Nem kell kifárasztani magát a tekíntetös úrnak. Inkább Mihály helyibe gyönne, ha mögkapja iá az engedélt. — Engedélyt? Kitől? — Hát a tekíntetös úrtól. Ha nem tetszik mán rá bosszúsnak lönni. Akkor majd betisztölög, úgy lőhet, még máma. — Hát idebent van Mihály is? — Nem, még nincs idebent, csak odakint van a folyosón. Nézögeti a Kossuthot, mög a többi királyokat. — Ejnye, ejnye, de tökéletlen emberek maguk. No, hívja hamar az urát. Mihálynak nem volt elég a hívás, egy kicsit húzni is kellett. De csak a küszöbömig. Ott kihúzta magát és hátraszegzett hüvelykujjával utasítást adott Rózának. Kifelé! Emberek dolga lesz itten, nem kell ide fehérnép. Aztán megállt előttem, ijedten is. dacosan is s köszönés nélkül átnyújtotta .a pecsétes írást — Itt van, nézze mög, ezt tölték velem. Hát ezt érdömöltem én a magyar államtul? Volt abban valami vad, keserű félelem, ahogy ezt a szót kimondta. Mostanában sokszor hallom én ezt a gerendás szobákban és jegenyék alatt. Valahol a Volgán túl, az őshazánk körül van valami ördögimádó gzekta, az mondhatja ki ezen a hangon a sorsát igazgató misztikus hatalom nevét. De hát én nem vagyok magyar állam és nem tettem Mihállyal semmi rosszat. Teljes léleknyugalommal néztem meg az írást. Sablonos hivatali nyomtatvány volt, amellyel Mihály felszólíttatik, hogy magyar állampol-. gárságát hat hét alatt igazolja, különben folyamatba tétetik az eljárás a föltételesen megadott italmérési engedély megvonása iránt. — Kis mise, nagy mise, nincs itt baj semmise, Mihály— adlam vissza az írást és vettem elő a szivarosládát. — Azt csak be tudjuk bizonyítani, hogy maga magyar állampolgár. Tudja, a törvényt tisztelni kell. Furcsállom ugyan a törvénytől, hogy ennek a Mihálynak, aki együtt teremtődött a magyar homokkal, bizonyítani kell, hogy ő nem patagóniai vagy libériai állampolgár, hanem valódilagos magyar állampolgár. Az is furcsa, hogy amikor a Doberdóra vitték, akkor nem kértek tőle állampolgársági bizonyítványt, aminthogy az adóhivatalban sem mondják neki, hogy erid j a pokolba, jó ember, az adóddal együtt, azt majd csak akkor fogadjuk el tőled, ha a belügyminiszter úr írást ád róla, hogy ő ismer téged, mint magyar állampolgárt. Azonban minek mondanék ilyeneket Mihályfiak, mikor nekem az a honpolgári kötelességem, hogy őt a törvény tiszteletére lelkesítsem. —Ugy? — tolta el Mihály a könyökével a m á kon v os dobozt. — Hát én tisztöljem azt a törvényt, amelyik engem folyamatba akar mártani, mikor én semmit sem vétöttem? — Mit akarnak magával? — bámultam rá. Most aztán kitört Atokháza fiából a vulkán. Ráütött a hivatalos papírt szorító öklével az asztalra. — Hát benne van az írásban, láthassa! Hogy engöm hat hét múlva folyamatba tösiznek! Engömet, aki légynek se vétöttem soha! Forduljon el a csillagos ég a halála óráján is attul, aki ilyesmikkel töszi csúffá a szögény embert! Inkább fogom az asszonyt, mög a két gyerököt, oszt magam jószántából nekimögyök velük a Tiszának, de azt nem engedőm senki istenfiának, hogy engöm folyamatba mártó, gasson. Érti-e, mögmondom magának szömibe! Nem volt énnekem egy csöpp nevethetnékem se, míg hányta Mihály a füstöt, meg a szikrát. Arra a gyötrelemre gondoltam, amely négy hétig marta ezt az együgyű embert. Az éjszakákra, amelyeken álmában vízbe mártogatták a csendőrök és mikor fölébredt, olyan vizesen, hogy nem volt a testén tenyérni száraz, nem tudott többet elaludni az éber rettegéstől. 0, tudom én ezt még gyerekkoromból hazulról, hogy elállt a házunk szívverése hetekre, ha a bakter pecsétes írást adott be az ablakon. Pedig csak adócédula volt, nem folyamatba mártogatás. Megvártam, míg kiadja a mérgit, akkor vettem ki a végzést a kezéből. — Hallgasson ide, ember, majd én olvasom el. Érti már? Nem ártól van itt szó, hogy maga tétetik folyamat, ba, hanem az eljárás. Az se folyamba, hanem folyamatba. — Hát igön, Maguk úgy mondják, hogy folyam, vagy folyamat. Mink mög csak úgy mondjuk, hogy a víz. Ha folyamvíz, akkor Tisza. — Az — mondom, — de a,z se bizonyos. Látja, a maguk pulija is Tisza, mégse folyamvíz. — No, az nem — mosolyodott el. — Nem is jó volna, ha az volna, mert éppen most fiadzott ötöt. Most már lehetett vele okosan beszélni, mert mosolygott — Látja, Mihály, az ennek az írásnak az értelme, hogy ha maga hat hét alatt be nem bizonyítja az állampolgárságát, akkor visszaveszik az engedélyt. — Az van benne? — ámult el Mihály. — így meg lőhet érteni, de hát akkor mért nem úgy írják? Vállat vontam. Én se tudhatok mindent. Bölcs emberek csinálják a törvényeket. Hátha azok azt tartják, hogy baj lenne abból, ha Atokházán is megértenék a törvényt. Most már rágyújtott Mihály és mire elment, egészen összetestvérkedtünk. Kézfogáskor azt mondja: — Hanem azért, tudja, nem lőtt volna kár legalább a szülét megmártogatni vagy háromszor a folyamatba, ott, ahol a legmélyebb. De ezt már csak súgva mondta, mosolygó bajusza alól. Mert Róza, akit nem tudott megnyugtatni Kossuth, meg a többi király, éppen ránk nyitotta az ajtói.
