Uj Szó, 1951. március (4. évfolyam, 51-76.szám)

1951-03-01 / 51. szám, csütörtök

így nézünk ki ma UJSZ0 Azelőtt babból sem ehettünk eleget — ma pedig úgy élünk, ahogyan még egyetlen ősöm sem élt Irta: Csóka János sertésetető, Dvúr-Krovice • • Igy néztünk ki 1946-ban és 1951 március 1 Az én életem egy a sokmfllió hasonló élet közül. Ha valakinek megmutatom a fényképemet és a feleségemét, amelyek néhány évvel ezelőtt, közvetlenül a felszabadulás után készültek és azokat a képeket, amelyek ma készültek, éveink számát éppen fordítva állapítják meg róluk. A régi képeinkre, amelyeken 35 évesek voltunk, azt mondják, hogy ötven évesek vagyunk, a maiakra pedig, amikor negyven évesek vagyunk, azt mondják, hogy 35 éves korunkban készültek. Hogy mi ennek az oka? Azelőtt, az úri világban a patonyi kulákok nagyon értettek ahhoz, hogyan kell a munkásembert úgy kiszipolyozni és a munkában tönkretenni, hogy abból 35—40 éves korára munkában megrokkant, öreg férfi legyen. Diósförgepatonyban voltam cseléd egy Gálfi János nevű 50 hektáros, 120 kilósra dagadt kuláknál. Ocsmányszájú, a munkást örökké gúnyoló ember volt ez a kulák. Hárman voltunk cselédek nála. A munkámért — pedig többet kellett dolgoznom, mint az állatnak, mert az állatait féltette a kulák, azok értékét becsülte, a cseléd pedig alábbvaló volt neki az állatnál is —, ezért a munkámért a következő fizetést kaptam: évente 16 mázsa gabonát, 2 öl fát, egy magyar hold földet kukorica és krumpli alá, napi 1 liter tejet és havi 8 pengőt öten voltunk akkor, a feleségem meg én és a három gyerek. Élhettünk öten ebből a silány jövedelemből? Közben 1941-ben, amikor a németek megtámadták Jugoszláviát, behívtak katonának. Amikor bevonultam, havi fizetésem felét, 4 pengőt elvittem magammal és feleségem a másik 4 pengővel otthon maradt, három apró gyerekkel a nyakán. Persze, a 4 pengő egy hétig sem volt elég és utána bizony nagyon sokat kellett nélkülözniük. A kulák nemhogy segített volna családomon, hanem inkább durván sértegette feleségemet és folyton csak azt hajtogatta, hogy neki nem jár semmi, mert az ura — már mint én — nem dolgozik, hanem katonáéknál lumpol. Pedig hát a munkát nem a kuláknak kellett helyettem elvégeznie, mert az aratómunkását, Erős Jánost hívta el a helyembe, akinek napi 1 pengő és egy liter tej volt a fizetése. Munka helyett a kulák állandóan a konyhát leste és telezabálta magát a jobbnál jobb ételekkel, amiket a szolgáló készített neki. Amikor 1941 májusában leszereltem, újra munkába álltam a kuláknál, aki azzal fogadott, hogy „na a Jancsi most kiheverte magát a katonáéknál". Mit tudta ez a naplopó hájtömeg, hogy mi az napi 20 fillérért katonáskodni, otthon meg a család nyomorog. Közben megkaptam a hadisegélyt, két hónapra 104 pengőt. Ezt az összeget Gálfi úr kierőszakolta tőlem. Azt mondta, hogy ez a pénz neki jár, mert hiszen amikor bevonultam, a kommenció három hónapra ki volt mérve. A 104 pengőből nagylelkűen négy pengőt adott nekem és azt mondta, ezt szívességből adja, hogy lássam, kicsoda ő, milyen jó ember. Szóval a kuláknak volt abból is hasczna, hogy nekem katonáskodni kellett és még csak panaszkodni sem mehettem sehova, mert úgyis csak a kuláknak lett volna igaza. Később aztán, 41 júniusában, amikor Németország gálád módon megrohanta a Szovjetúniót, újra behívtak katonának. Budapestre kellett bevonulnom és oda írta meg utánam a feleségem, hogy Péter-Pál napján, kommencióméréskor a kulák nem adta ki a részemet. Ez már aztán igazán nem mehet, határoztam el magamat. Az előző hadise^plyemet ez a 1 kulák vágta zsebre és most a 1 kommenciót mégsem adja ki. Szabadságot kértem, hogy valahogy elintézzem, hogy feleségem és a három kis gyerek otthon éhen ne haljon. Dunaszerdahelyen a bíróságnál feljelentést tettem a kulák ellen. A bíróság bölcs ítéletet hozott, még pedig azt, hojjy a kuláknak viszsza kell fizetnie a segélyemet, ellenben nekem meg kell fizetnem a kommenciót, amit a katonaidőmre kaptam. A kulák afölötti dühében, hogy a további segélyeimet nem vághatta zsebre, kiadott rajtam. Októbe% elsején mehetek és kereshetek más helyet. Hiába mondtam, hogy katona vagyok, nem állhatok máshol munkába, a kulák ragaszkodott hozzá, hogy októberben menjek, amerre a szemem lát. Nekem akkor vissza kellett menni a katonasághoz s így aztán el lehet képzelni, hogy feleségem a gyermekekkel együtt micsoda nyomorúságban maradt otthon. Az ugyancsak szegény szüleitől kellett segítséget kérnie, akik Patonytól 8 kilométerre, a Hódosi réteken laktak és még a tüzelőt is innen kellett cipelnie, hogy főzni tudjon, ha volt mit. Sok herce-hurca után mégiscsak sikerült leszerelnem. Októberig maradtam Gájfinál, de ezentúl nem hallottam tőle mást, csak azt, hogy büdös kommunista vagyok, mert követelni mertem tőle a hadisegélyemet. Októberben aztán Csécsénypatonyba kerültem Csiba Elekhez, aki annyira nagylelkű volt, hogy fizetésemet havi 10 penn gőre emelte fel. Értette viszont a kulák, hogyan kell a két pengő különbözetet százszorosan ledolgoztatni velem. Nagyon sokat kellett nélkülöznünk. Zsír helyett a feleségem állandóan lenmagolajjal főzött, amitől már annyira legyengültem, hogy alig álltam a lábamon. A kuláknétól egy kis vajat kértünk, de az azt mondta, hogy nem a béres gyomrába való az ilyesmi és nem adott. Itt is megkaptam az egy hold kommenciós földet kukorica és krumpli alá, de a termés javarészét a boltos rakta el, mert a havi 10 pengő sóra, paprikára és petró.leumra elfogyott s így aztán hitelbe éltünk. Legfőbb ételünk a krumpli és a babfőzelék volt, de természetesen hús nélkül, zsir helyett pedig olajjal főztünk. Közben a legidősebb kislányunk hét éves lett és iskolába kellett mennie. Ruhája nem volt s ezért el kellett adnunk azt a babot is, ami a kukorica között termett és ennek az árából vettünk neki ruhát Ezután már babból sem ehettünk eleget A hízónak való malacot is el kellett adnunk, mert nekem kellett egy pár fatalpú bakancsot venni, meg néhány műrostos fehérneműt. Amikor 1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadított bennünket, a törvényesen megállapított fizetésem 500 korona lett havonta, amire azt mondta a kulák, hogy miniszteri fizetésem van és nem is tudok mit csinálni ilyen sok pénzzel. Nem tu(ipm, mit szólna a kulák a mostari! fizetésemhez, amikor gyakran .van olyan hónap, hogy 16 ezer koronát is megkeresek, még hozzá esak fele munkával, mint amennyit a kuláknál kellett dolgoznom. Azelőtt csak lenmagolajon, krumplin és babon tengettük életünket, ma meg olyan kosztot eszünk, hogy nem a kulák, hanem még a közmondásos király is megirigyelhetné. Mostanában akarunk disznót ölni, amely már túl van a három mázsán, tehát nem kell attól rettegnünk, hogy nem ehetünk zsírosat. Hét gyerekünk van, akik közül öt már iskolába jár. Jó tanulók a gyerekek, megtanultak már csehül is, de azért állandóan bújják az Uj Szó-t, különösen a mesevilágot és a verseket szeretik. Sokat hallgatjuk a rádiót is és este, mikor a munkából hazamegyek, én is könyveket meg újságot olvasok. Jár a Rudé Právo és az Uj Szó, mind a kettőből sokat tanulok. Ilyen jólétben sem én nem éltem, de semmiféle ősöm még soha nem élt. Nagyon elégedett és nagyon boldog vagyok. Nagyon egyszerű ember vagyok ahhoz, hogy szóval el tudnám mondani: mi a különbség a mult és a mostani életem között Ezt csak érezni lehet és megvédeni a háborús martalócok ellen. S megköszönni Sztálin elvtársnak, aki azt akarja, hogy ne legyen háború, hanem béke legyen és minden dolgozó ember jólétben és boldogságban éljen.