Uj Szó, 1951. január (4. évfolyam, 1-26.szám)
1951-01-27 / 23. szám, szombat
6 UJS I0 1951 január 27 Azon a vasárnapon, amikor Prágában megtartották az országos békekongresszust, népi demokráciánk valamennyi városában, községében és falujában békéről tárgyaltak: asszony a férjével, gyermek a szüleivel, hogy milymódon, micsoda eszközökkel lehet megvédeni a békét. Gyermek és felnőtt egyaránt kötelességének érezte, hogy hozzászóljon, tervet és fegyvert kovácsoljon a béke megvédésére, amely valamennyiünk legbensőbb ügye, valamennyiünk iegbensöbb óhaja. A béke ügye az ENSz tárgyalási asztaláról a dolgozó családok asztalára került, a mindennapi kenyér mellé. A világ valamennyi dolgozója ma már tudja, hogy az ENSz nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket még megközelítőleg sem. Az évek óta folyó tárgyalások során az ENSz még odáig sem jutott el, hogy megtiltsa a világ összes nemzeteinek nevében az atombomba használatát. Hasztalan volt a Szovjetúnió és a népi demokratikus államok következetes békepolitikája, az ENSz-be befurakodott a háborús uszítók serege és meggátolta ennek az egyszerű, mindenki számára érthető mondatnak megfogalmazását, hogy háborús bűnösnek nyilvánítja azt a nemzetet, amely először használja az atombomba pusztító fegyverét. Sőt ehhez még az ENSz a Szovjetúnió és a népi demokratikus Kína megkérdezése nélkül segédkezet nyújtott az amerikai háborús uszítóknak a koreai konfliktus kirobbantásában, segédkezet nyújtott a koreai anyák és gyermekek tömeges pusztításában. Ilyen körülmények között érthető, hogy a világ dolgozóinak bizalma megrendült az ENSz-ben és a béke megvédését ma már a saját és legsürgősebb ügyének tekinti.. Rövid néhány hónap alatt a világ dolgozóinak békemozgalma oly méreteket öltött többszázmilliós híveinek határozott felsorakozásával, hogy a háborús uszítók dühükben ma már nyíltan vérboszszút követelnek. Szándékaikat nem rejthetik el többé és tetteikkel, Japán és Nyugat-Németország felfegyverzésével egy új és az előzőnél is borzalmasabb háború előkészítésével foglalkoznak. A háborús uszítók Koreában már megkapták a méltó feleletet, de ez nem riasztja vissza őket attól, hogy vakmerőségüket fokozva Európa területére tegyék át a háború tűzfészkét. Eisenhower most látogatja éppen az európai kapitalista országok fővárosait, fegyveres cinkosaitól kísérve s egy gyújtogató szenvedélyével pontos utasítások alapján rakja l cl alá a békeíoel liKctvn, na a (Brutuiif- OlqxL bra.U±lo,ixcLL ebjfiLihi LmtUt í*t tcLtiafufának Olil±upcLt-(Jlmtttö m zág, anmrikai ö-ö-tzje.tílxt le mindenütt a romboló háború tűzfészkeit. Ha valakiben él egy szikrányi emberi méltóság, akkor hanyatt-homlok elrohan és elrejti magát olyan fogadtatás után, amilyenben Franciaországban és Olaszországban részesítették. De Eisenhower más anyagból van gyúrva. A szemérmességet épúgy nem ismeri, mint ahogy a kígyó nem ismeri azt halálos marása után. Ám borzalmasabb Eisenhower megjelenése a kígyóénál is, mert míg a kígyó surranva, rejtve, meglepetésszerűen csap le áldozatára, addig ö nyiltan, mint egy pokoli, alvilági fejedelem végzi a pusztulás, a rombolás előkészítő munkáját. Hitler nem merte azt megtenni a leigázott országokban, amit Eisenhower ma művel, olyan országokban, ahol a dolgozó népek béke után áhítoznak. Ezért nem fér kétség hozzá, hogy borzalmasabb lesz az ö elmúlása még Hitler elmúlásánál is. A háborús uszítók működése ma nemcsak a felnőtteket, hanem az iskolás gyermekeket is mélységesen felháborítja és mélységes megvetéssel tölti el. Ha valaki azt hiszi, hogy Nyugat-Németországban ma csupa náci él, az téved. A nácik kitűnő leckét kaptak és alaposan meggondolják, hogy tetteiket újra megismételjék. Azoknak pedig, akik nem gondolták meg, hogy szolgáljon figyelmeztetésül az a levél, amit egy nyolcéves gyermek írt édesapjánalt Nyugat-Németországba, aki a háború után nem tért vissza hazájába. A lányka nyolc esztendős, harmadik elemibe jár, a 24. számú leányiskolába, az YMCA környékén. A lánykát Brunner Olgának hívják, szép, ragyogó, értelmes szeme van. Kitűnő tanuló. A második elemit egy kettessel és öt egyessel végezte el. A kis Olga beteg volt és most lábadozik. Egy szomszédasszony ápolja, mert anyja Trencsénteplicen tartózkodik most, ahol a betegsegélyzőtöl beutalva reumáját gyógyítja. Az anyja kúráját nem akarták félbeszakítani, ezért az egyik szomszédasszony vette magához a gyermeket és orvosi utasítás alapján lelkiismeretesen gondozza. A kis Olga rendkívül élénk és okos gyermek. Élvezet öt hallgatni. Gyakran úgy beszél már, mint egy felelősségteljes felnőtt. Rendkívül határozott és önálló, sok esetben, ha jónak találja, egyedül is dönt. így például pár hónappal ezelőtt, amikor bérmálásra készült, az anyja hosszú fehér selyemruhába öltöztette, koszorúval és fátyollal ékesítette okos kis fejét, majd kezébe nyomott két gyertyát és ünnepélyesen elindult vele a templomba. Az anyja a kis Olgának a lelkére kötötte, hogy viselkedjék fegyelmezetten, okosan, mint ahogy ilyen ünnepi alkalomkor illik. És Olga megígérte, hogy okosan fog viselkedni, így is volt, kimért léptekkel indult el hazulról, arcán komoly ünnepi fényesség honolt, a gyertyákat, az anyját, a keresztanyját figyelte, akik ugyancsak ünnepélyesen haladtak mellette a menetben. És valóban minden rendben is lett volna, ha nem fordulnak be a következő utcasarkon, ahol hozzá hasonló korú gyerekek játszadoztak, egy lábon ugrándoztak, az aszfaltra rajzolt iskolában, amely négyszögekre volt osztva. Amikor Olga ezt meglátta, egyetlen pillanatig sem habozott tovább, azon nyomban átadta keresztanyjának a szalagos gyertyákat a szalagos gyertyákat, ő pedig kiugrott az ünnepi menetből, a játszadozó gyerekek közé futott, kecsesen felhúzta hosszú selyemruháját, és vidáman velük együtt egy lábon ugrándozott. Szenvedélyes játszókedvében a koszorú kissé elcsúszott, és a göndör haj tincsek gondtalan sima gyermekhomlokára szabadultak. Az anyja fel volt háborodva, hogy ily felelőtlenül bánt el ünnepi öltözetével, de keresztanyja boldogan mosolygott, hogy a gyermeknek bátorsága volt és követte hajlamát. Mert Olga kötelességének látja a vilám játékot, mert szereti a gondtalanságot, a békét és főleg nagyon szereti gyermektársait. Annyira szereti, hogy anyja tudta és beleegyezése nélkül beiratkozott a napközi gyermekotthonba. Anyjának megmondta, hogy vigye el a havi díjat, és a többivel ne törődjön, mert ö már mindent maga elintézett. Arra is kérte, hogy ne elégedetlenkedjék, mert ő pontosan tudja, hogy mi kell egy gyermeknek. Ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki ezt az anyjának. Ám nemcsak otthon, hanem az iskolában is komoly esetekben határozott eréllyel rendet teremt. Az iskolában egy csapat lányka van az ő felügyeletére bízva. Amikor megkérdezem tőle, hogy hány tagja van a csoportjának, zavar nélkül az ágynál heverő táskájába nyúl, onnan kihúz egy noteszt és pontosan megmondja a kis növendékeinek a számát. Kiderül, hogy 8 lányka van rábízva. Pontosan jár az iskolába, mert most az a feladata, hogy a többieknek példát mutasson. Lelkiismeretesen ügyel arra, hogy csoportja idejekorán elkészüljön iskolai feladataival. Arra a kérdésre, hogy miért jár egyáltalán iskolába, bizonyos fölénynyel válaszol. — Azért, hogy ne legyek tudatlan és ostoba. — Miről tanultok most, — folytatom a kérdezgetést. — A fő tantárgyak a számtan, a földrajz, meg a béke. — Mondd, Olga, mi is az a béke? Olga most egy kissé eltűnődik, ragyogó szemével pislog egy párat, majd miután mutató ujját töprengve a szájába dugta, rávágja, hogy, — a béke az játék kérem. A gyerekek uzsonnáznak, ebédelnek, tanulnak, énekelnek és táncolnak, ez a béke. Koreában, ahol háború van, nem uzsonnáznak, nem játszanak, és nem énekelnek a gyermekek. — Ki mondta neked, hogy Koreában háború van? — Uhrova elvtársnő. A tanítónőnk. Én nagyon szeretem őt. Uhrova elvtársnő azt mondta nekünk, hogy az amerikaiak bombázzák és gyilkolják a koreai gyermekeket és anyákat. És én ezért nagyon haragszom az amerikaiakra. Miért nem hagyják békén a gyermekeket? — Te Olga, de hiszen könnyen lehet, hogy a koreaiak kezdték ezt a háborút. — Az nem Igaz, — vágja rá erélyesen. — Uhrova elvtársnő mondta, hogy az amerikaiak mentek Koreába, nem pedig a koreaiak Amerikába. Ez nekem elég, hogy én haragudjak rájuk. És különben is mindenki tudja nagyon jól, hogy csak a gazdag amerikaiak akarnak háborút. Az én anyám nem akarja. Én sem akarom. Uhrova elvtársnő sem akarja, van egy bácsim Amerikában, az is aláírta a békeívet. És az én apám is aláírja, aki Amerikában él (itt helyreigazítja magát, és szó szerint így mondja), illetve az amerikai zónában él. És én neki éppen most írok egy levelet. Még sohasem írtam neki, mert csak egyéves voltam akkor, amikor elhagyott bennünket a háború kedvéért és azóta sem jött vissza. A címét most tudtam meg és én erre a cimre mindig emlékezni fogok és sohasem felejtem el. Tessék itt van ez a levél, amit apámnak írtam, azért, hogy most már a béke katonája legyen. Nekem kötelességem, hogy figyelmeztessem apámat a békére, mert én úttörő jelölt vagyok. Már ismerem az úttörők alapszabályait, már mindazt tudom, amit egy úttörőnek tudnia kell. A levelet elküldöm. Már bélyeget is szereztem. A levél szó szerint így hangzik: „Kedves Apuka! Szívélyesen üdvözöllek Téged és csókollak. Apuka arra kérlelt téged, Írd alá a békeívet és ne akard a háborút, ahogy ezt mások teszik. Mert nagyon jól tudod, hogy mi mennyit szenvedtünk a háborúban. És most már nem akarom, hogy újra bombákat dobáljanak a fejünkre. És megmondom neked apuka, hogy én nagyon jól tudom, miért van háború. Azért van háború, mert vannak gazdag emberek, akik sok fegyvert vásároltak, és most ezeket a fegyvereket el akarják adni, hogy még gazdagabbak legyenek, mint eddig voltak. És ezek a gazdagok nem bánják azt, ha mi szenvedünk. Ölga." Arra a kérdésre, hogy milyen választ vár erre a levélre, határozott biztonsággal azt feleli, hogy ö biztossan tudja, hogy az ő apukája nem írja alá a háborút. Szabó Béla. Kovács János télikabátja Irta: ILLÉS BÉLA (Kovács János, akinek télikabátjáról ez a történet szól 1920 szeptemberében Wrangel fehér bandái ellen harcolva hősi halált halt az emberiség szabadságáért.) 1. Tizenkét esztendős koromban iskolatársammai, Kovács Jánossal kidolgoztuk egy észeksarki expedíció tervét. Elhatároztuk, hogy felfedezzük az akkor még ismeretlen Északi-sarkot. Bár János egy esztendővel idősebb volt mint én és nálam sokkal magasabb és erősebb, elválhatatlan barátok voltunk. A magas, sovány Jánost, akinek homokszínű haja volt és jó, hűséges szeme iskolatársai „újfundlandi kutyának" csúfolták. Engem „fekete hörcsögnek". Miután elhatároztuk az Északisark meghódítását, kiosztottuk a szerepeket. Az expedíció parancsnoka János lesz, de a magyar zászlót én fogom kitűzni az Északi-sarkra. Nemcsak álmodoztunk az expedícióról, amely majd csodálatban ejti az egész világot és felrázza az egész emberiséget — komolyan készültünk is rá. öt hónapon át minden nap félretettem azt a két krajcárt, amit édesanyámtól arra kaptam, hogy az iskolában zsemlyét vagy egy kiflit vegyek magamnak. Az így felhalmozott pénzből egy pár bőrkesztyűt vásároltam, amelynek bélése teveszőrből volt, Tudnivaló, hogy az ilyen kesztyű nélkülözhetetlen az örök hó és jég világában. Mikor a magam számára már megvásároltam a kesztyűt, tovább gyűjtöttem, hogy Jánosnak is beszerezhessem ezt a nélkülözhetetlen ruhadarabot. Az expedíció anyagi oldalról való gondoskodás egyedül az én vállamon nyugodott. János ugyanis sohasem kapott pénzt az édesanyjától, aki egy falusi tanító özvegye volt — hat gyerekkel. János az iskolába is csak azért járhatott, mert ingyen helyet kapott az internátusban. Ez az internátus — Beregvár város büszkesége — huszonnégy gyereknek adott ingyen lakást és kosztot, — természetesen olyan gyerekeknek, „kiknek nemcsak előmenetele volt kifogástalan, de dicséretes volt magaviselete is". Ezt az intézményt a mult század utolsó évében alapította egy vénlány, aki nagyon gazdag volt, de nem egészen normális. Végrendeletében egy házat és huszonötezer forintot hagyott egy megalapítandó internátus céljaira. A huszonötezer forint a végrendetet szerint egy vörös selyemmel bevont dobozban votl elrejtve és a doboz a megboldogult konyhaszekrényének alsó fiókjában állott. A házat nem kellett keresni, a dobozt viszont hiába keresték. Pontosabban szólva a dobozt is megtalálták azon a helyen, amely a végrendeletben meg volt jelölve, de nyoma sem volt benne a huszonötezer forintnak. A végrendelet végrehajtója a dobozban huszonötezer forint helyett egy csokor száraz krizantémot talált. A huszonötezer forint kamataiból szerényen el lehetett volna látni a megalapítandó internátus lakóit, de a száraz krizantém nem kamatozott. Az iskola igazgatója és a város polgármestere elhatározta. hogy az internátust mégis megalapítják — és a vénkisasszonytól örökölt házban helyezik el. A növendékeket a város jómódú polgárainak adományaiból fogják eltartani. Amikor Kovács Jánost felvették az internátusba, ez az emberbaráti intézmény már ötesztendős volt. Lakói nem éheztek, de nem valami nagy bőségben éltek. Nap-nap után ugyanazt ették. Délre paszuly t vagy káposztát, este krumplilevest, vagy káposztalevest. Változatosságot csak a vasárnap, a katolikus és a nemzeti ünnepnapok jelentettek. Ezeken a napokon az internátus lakói délben krumplilevest kaptak és babsalátát, este káposztalevest és sültkrumplit. Az internátusban lakó fiúk maguk takarítottak, maguk súrolták a padlót, mosták az ágyneműt és fürészelték a fát. Ha a munkát nem jól végezték, vagy ha az internátus gondnoka (egy nyugalmazott őrmester) rossz hangulatban volt, a bűnösök néhány botütést kaptak. Az ütések számát és erejét a mulasztás nagysága, vagy a gondnok úr hangulata határozta meg. Később ezt a büntetést eltörölték. Schürger Ferenc iskolaigazgató megtiltotta, hogy a bünbeesőket megbotozzák. Az előírás most csak egyfajta b'intetést ismert: aki ellen a gondnok úrnak kifogása volt, az nem kapott enni. Azokat az adományokat, amelyekből az internátus lakói éltek, a gimnazisták maguk gyűjtötték össze évenként egyszer, decemberben. Kettesével-hármasával járták a várost. Megálltak egy-egy jómódú polgár háza előtt és énekelni kezdtek: „Adjatok, adjatok, amit Isten adott..." — Kerüljetek beljebb! — szólt ki a gazda. A fiúk bementek a házba és Szó nélkül az asztalra tették a gyűjtőivet, amelyre a gazda ráírta, mit szentel az internátus céljaira: pénzt vagy élelmiszert, ócska ruhát vagy fát. Karácsonyi szünidő előtt két-három nappal a gimnáziumban az internátus lakói számára ünnepséget rendeztek: a vendégek felették az ajándékok gyorsan romló részét és a gimnázium igazgatója az internátus lakói között kiosztotta a tudományt pártoló polgárok ócska ruháiból és viselt cipőiből álló ajándékalt. Abban az évben, amikor mi az északsarki expedícióra készültünk, az ajándékok között egy teljesen új rókaprémes télikabát is szerepelt. Ezt a kabátot az én apám cdta az internátusnak, azzal a feltétellel, hogy a kabátot Kovács János fogja viselni. Nekem az vett a véleményem, hogy sokkal egyszerűbb lett volna a kabátot közvetlenül Kovács Jánosnak adni, de apám nem értett velem egyet. — Az életben mindennek megvan a maga szabálya — mondotta, — ami ugyan buta dolog, de még butább dolog ezeket a szabályokat megsérteni. Abban az évben nagyszerű gyümölcstermés volt. Beregvár lakóinak túlnyomó része szőlő- és gyümölcstermelésből élt. Érthető, hogy az internátusnak adott adományok jelentős része gyümölcsből és szőlőből állott. A gimnáziumnak fenyőgallyakkal feldíszített tornatermében (az ünnepség színhelyén) hatalmas kosarakban illatozott a gyümölcs: alma, körte és szőlő. Az édes gyümölcsillat szinte teljesen elnyelte a használt ruhák savanyú szagát. A gimnázium tanári karán és a polgármesteren kívül az ünnepélyen résztvett az internátus több jótevője és a gimnázium minden osztályából négy-négy növendék. Ez utóbbiaknak az igazgató szigorúan megtiltotta, hogy a gyümölcshöz nyúljanak. — Ti otthon is zabálhattok, de az internátus lakóiról senki sem gondoskodik, ha mi nem gondoskodunk! Mikor a vendégek összegyűltek, az iskola igazagtója, a vöröshajú Schürger — akit magunk között „Rókának" neveztünk — hatalmas beszédet mondott. A Róka bevezetőül arról beszélt, hogy minden gyereknek szent kötelessége a királyhűség. Majd azt fejtette ki, hogy a gimnázium minden növendéke boldog és büszke lehet arra, hogy magyarnak született és hogy a beregvári gimnázium tanulója. A beszéd befejező részében a direktor megtiltatta az internátus lakóinak, hogy telezabálják magukat az apándékgyümölccsel, nehogy hasmenést kapjanak és az internátusnak orvosra és gyógyszerre kelljen kidobnia a nehezen szerzett pénzt. A beszéd után elénekeltük a Himnuszt, majd Schürger az internátus lakói között kiosztotta az ócska ruhákat és használt cipőket. János nagyon meglepődött és határtalanul boldog volt, amikor az igazgató átnyújtotta neki a rókaprémes télikabátott. — Még álmodni sem mertem volna ilyen kabátról — ujjongott János. — Soha-soha többé nem nevezem „Rókának" az igazgató urat. Nem tudom, hogyan hatott az internátus növendékeire az igazgató beszédének az a része, amely a királyra vonatkozott, de arra tanú vagyok, hogy a beszéd gyümölcsre vonatkozó részét nem tartottuk magunkra nézve kötelezőnek. Másfél óra alatt az összes kosarak kiürültek — egy kivételével. Ebben a kosárban öt-hat kiló úgynevezett „fontos" körte volt. A fontos körte, melynek minden darabja hetvenötnyolcvan deka — ritka gyümölcs. Beregávárott csak két fán terem. Mindkét fa Tabacsnik Samu kertjében. áll. Tabancsik, akinek ruhakereskedése volt és aki a városi fürdőt bérelte, a két fa termésével a város vezető hivatalnokait szokta megörvendeztetni. Most először kapott az internátus e ritka gyümölcsből —. talán azért, mert a kis Tábacsnik-fjú ebben az évben iratkozott be a gimnáziumba. A kosár mellett, amelyben a fontos körték voltak, az iskolaszolga állott és elkergette a fiúkat, akiknek erre a gyümölcsre vásott a foguk. Nem messze az iskolaszolga őrhelyétől Schürger beszélgetett sógornőjével, Dr. Harsányinéval, aki a beregvári jótékony nőegylet elnöknője volt. Mikor a vendégek már elmentek, Schürger is készülődött. Iskolatársunk, Kelemen Jenő (kit valamennyien „lakájnak" neveztünk) felsegítette az igazgató úrra a farkasprémmel bélelt igazgatói télikabátot — Fiam — fordult az igazgató, már kabátban állva, Kovács Jánoshoz, — ezt a kosarat elviszed Harsányiné nagyságos asszonyhoz a Rákóezi-út 18. szám alá. — Azonnal! — válaszolt János. — Csak előbb a körtét 'átrakom egy másik kosárba. Az igazgató aroa vérvörös lett. Most Igazán olyan volt, mint egy róka. — Azt tedd, amit parancsoltam! A kosarat úgy, ahogy van, vidd el Harsányiné nagyságos asszonyhoz. Mars! — D", igazgató úr — dadogta János, — ezt a körtét Tabacsnik úr nekünk küldte, az internátusnak és mi... — Süket vagy? — ordította az
