Uj Szó, 1951. január (4. évfolyam, 1-26.szám)

1951-01-01 / 1. szám, hétfő

fľJťTV 1951 UJSZG 15 EGRI VIKTOBl Mixe az ernée* etfut addig Hajnalban a városkába ért és átment a Vág hídján. Nem ült vonatra, takarékoskodnia kell. Kezdetben minden munkát vállal, döntött magában. Egy napot sem fog céltalan csavargással eltölteni. Nyugatnak tartott. A falusi fiatalokat követte, akik megunták a paraszti élet robotját, az otthoni szegénységet és átvágtak a határvidék hegyein, hogy odaát, Morvában boldogulj anak. Harmadnap lapát és csákány volt a kezében. Földet kubikolt és köveket hordott, a talyigákat tologatta. Ez a munka nem volt fárasztóbb, mint a kaszálás a forró napsütésben, vagy a cséplőgép etetése a fullasztó porban, mégsem tudott megbarátkozni vele. Valami furcsa szégyenérzés gyötörte, hogy lenézi ezt a robotot és nem tud felmelegedni társai iránt sem. Az egyik hosszú fabarakkban kapott ágyat. Megjelenése itt sem keltett különösebb figyelmet. Egy új munkással nagyobb lett a létszám, ez minden. Az elvégzett napszám után körülötte mindenki élte a magányos munkásember kevésörömü, közönybe tompult férfiéletét. Pipáztak, mosakodtak; künn, a barakk előtt egy cigányképü legény harmonikázott, néhányan énekeltek és kilenckor egy rekedtes hang beleszólt a muzsikába: — Abbahagyni banda, aludni akarunk! A forró nyári napok fárasztóan, celsigázó lassúsággal teltek. Márton hasztalanul vágyódott itt társak után. Tanulatlan emberek közé jutott, akik félbemaradtak valami mesterségben és akiket a család szegénysége lökött az idegenbe és itt már csak az erejüket árulták a betevő falatért. A férgektől nyüzsgő, forró fabarakk tíz esztendő távolából felébresztette benne a harangöntöde első heteinek emlékét, amikor egyszerre a segédek bűzös kamráiban találta magát és céltáblája lett esetlen és mocskos tréfáiknak. A pihenő órákban itt is ugyanolyan durva hangon folyt a szó nőkről és nagy ivásokról, mintha azóta egy vonalnyit sem mozdult volna előre a világ! Vagy csak ezek a kötörö páriák aludtak át egy teljes évtizedet, hogy gondolatvilágukat nem termékenyítette meg valami magasabbrendü fogalom, egy eszme, amiben a közösség érzetének csíráját lelné? Számukra mintha hiába égett volna négy esztendőn át vérben és tűzben egy fél világ! De mit is várt tőlük? Talán azt, hogy a háború valami közösségre nevelje és öntudatra ébressze őket? De mivel különb és emberibb ná— Regényrészlet — luk? Vájjon bírálhatja és elítélheti-e őket a tompultságukért és közönyükért? Nincs joga, hogy lenézze őket és fitymálja ezt a munkát csak azért, mert néha békétlen és arra eszmél, hogy több, mint a kubikos, aki sohase állt az esztergapadnál és nem öntött harangot, nem csinált sima, csillogó acélszerszámot, amit gyönyörűség a kézbe venni és használni ügyes és tapasztalt mozdulatokkal. Ahogy a földet hányja vagy követ emel, néha meg kell állnia, mintha valami figyelmeztetné: ez is mimka, de nem a tiéd, már elindultál, de tovább kell menned, hogy megleld a te munkádat! Gyengécske még ez a hang; de már benne él, csírázik, erőre kap és minden újabb munkanappal parancsolóbban jelentkezik, olykor arra kényszeríti, hogy elnézzen a messzibe és a távolt kémlelje, ahol valahol a gyárkémények már ontják a füstöt, a kazánok telhetetlen gyomra habzsolja a szenet és folyik a termelő munka és társak várnak rá, akik nemcsak a mának élnek egykedvűen beletörve a munka igájába, de előre mernek nézni, a holnapba. A barakkélet harmadik hetében ] új hálótársat kapott szomszédul. Vörhenyesbajuszú, égőén rőthajű fiatalember volt. Kvasnak hívták, Emanuel Kvasnak; morva volt és Potkannak, Patkánynak csúfolták a szájára kétfelől lecsüngő szőrzete miatt. — Mért nem vágsz közéjük, ha csúfolnak? — kérdezte Márton. — Ha nekik örömet okoz, hadd csúfoljanak — legyintett Kvas nagyot és kék szemei derűs csillogással mustrálgatták Mártont. — Fel sem veszem, rólam lepereg. Jegyezd meg magadnak, ostobákkal nem szabad vitázni. Hagyd meg a kedvteléseiket. Márton felfigyelt. Szokatlan és új volt ez a hang itt. — ízlik neked ez a munka? — faggatta tovább. — Fenét ízlik! Ha tudni akarod, nekem semmiféle mímka nem ízlik. — Hát akkor miért dolgozol? — Mert muszáj. A családom kirúgott és nem akarok éhen dögleni... Feltűnő a pofám, ez a rettentő verességem. Csak ennyi a hiba! Pedig értem a mesterségemet. — Miféle mesterséget? Kvas egyenes felelet helyett félreérthetetlen apró félkört írt le jobbjával és vigyorgott hozzá: — Ne félj, a te zsebedbe nem nyúlnék, még ha százasokat is sejtenék benne. Nekem elveim vannak, barátom. Én csak kövér burzsujokat koppasztok meg. Márton elmosolyodott. Kvas az első ember volt itt, aki osztálykülönbséget emlegetett, mégha ilyen különös formában is. — Akkor hát jobb volna, ha abbahagynád a kőtörést. Megárt ez a durva munka a kezed finomságának — ugratta. — Te ne papolj! Jobb volna, ha te néznél más munka után. Látom rajtad, hogy valami emberibb mesterséghez is értesz. Miféle szerzet vagy ? — Ércöntő vagyok, Potkan. Aztán szerszámokat is esztergályoztam. A kezem elég ügyes. — A kezed ügyes lehet, de eszed nincs! Mit keresel itt? — Várok! — Mire vársz? — Valami lehetőségre. Osztraváí ban már dolgoznak a vasgyárak. Átállították a termelést békebelire. — És te tovább töröd a követ is és papolsz nekem. Ostoba vagy! Szombaton vedd fel a béred és meg se állj Osztraváig. Ha akarod, elkísérlek. — Nem kívánkozom Osztravába. — Az más, öregem. Az ember legyen elég erős ahljoz, hogy igazi vágyait kövesse ... Hol vagy otthon ? — Sehol, Potkan! — vonta Márton fanyar mosolyra a száját. — Azaz mindenütt és sehol. Nekem senkim sincs. — Valahol csak nevelkedtél. Az az otthon... Volna egy tanácsom. Ha bolondnak találod, hát ne hallgass rá. Az ember mindig menjen vissza oda, ahonnan elindult. Különösen akkor, ha valahogy rendetlenül állnak a dolgai és úgy érzi; hogy valami újat kell kezdenie. Mert tévedés azt hinni, hogy újat kezdeni csak új környezetben lehet. Az ember voltaképpen sohase kezd el valami újat. Csak folytatja a régit valami új formában. Az új hálótárs tetszett Mártonnak. Tanultabb és tapasztaltabb volt a többinél. Nem titkolta, hogy zsebmetsző, de a barakkban nem veszett nyoma semminek. A munkánál takarékosan bánt az erejével. Kitűnően értett a lazsáláshoz. Munkájának csak akkor volt látszatja, ha felügyelőt látott a közelben. •— Lazsálj te is — intette Mártont. — Elég, ha egy órában húsz percet szánsz a dolognak. És akkordot ne vállalj soha ezeknél az embernyúzóknál. Inkább hagyd a fenébe az egészet. Szombaton a bérfizetésnél indulást sürgetett: — Ma iszunk és mulatunk egyet a lányokkal. Aztán ki az állomásra. Meg se állunk Prágáig. — Ne haragudj, Potkan, de én másfelé megyek — határozta el Márton az állomáson. — Oda, ahova ( Folytatás a ll

t. oldalin) túlságosan a világi hívsások felé, de hát ami keJl, az kell, egy papnak a hívei előtt rendesen kelil mutatkoznia. Mivel fogja pótolni már össze-vissza foltozott reverendáját? Hány textilpontot kérnek egy reverendáért? Legalább ötvenet! £s neki nincs több húsznál! Gyóntatószékében ülve bizony elég szórakozottan hallgatta a mormogást, amely a rács mögül jött, a zöld függöny alatt: Atyám, bocsásd meg bűneimet..." Vannak penitensek, akik abban lelik örömükeit, hogy végeérhetetlen részletekbe bocsátkoznak, gyönyörrel megnagyítva a jelentéktelent, mintegy érvényre juttatva bűneik semmiségét, azt lehetne mondani, nem is bűneiket bevallani jönnek el, hanem erényeikkel! eldicsekedni. Ahogy elhagyta a gyóntatószéket, a jobboldali fülkében egy férfi lábát pillantotta meg a függöny alatt. Hát mégis tévedett volna a számolásban? Még egy bűnbánó? De a templom kórusán többen voltak és hangosan beszéltek. Felvonta a szemöldökét. Hát ez meg mit jelentsen? Előre lépett. Három rendőr volt ott és két civil, akiket azonnal feüismert. Jól a szeme közé néztek az öregasszonynak, amint elhagyta a gyóntatószéket, de tovább engedték. — Mit kívánnak uraim? — kérdezte Leroy úr méltóságteljesen. — Plébáno" úr — kezdte az egyik. Az egyik civil a szavába vágott: — Megint merénylet történt V-ben, éppen most, egy bomba . . s egy ember, akit menekülni :áttunk, itt rejtőzhetett el az ön templomában ... Beszédében volt valami meghatározhatatlan. Jól beszélt franciául, de kiejtésében valami keménység bujkált .. Leroy úr nagy nyugalommal felelt: — Hát csak keressék uraim, csak keressék ..., de láthatják, nincs itt senki. .. Megállt. — .. .Csak az utolsó penitensem, aki már háromnegyed órája várakozik rá, hogy megadjam neki a feloldozást... ha megengedik, folytaltom a gyóntatatást... Egy pillanatig tétovázott a homályban. Szíve dobogott. Jól hallotta a férfi szorongó lélekzetvételét, ott oldalt, ahol idejövet a cipőket megpillantotta, szegényes cipőket, elhasznált sarokkal, amelyekre már alapos javítás fért volna rá. Határozott: kinyitotta a jobboldali ablakot, szemét eltakarta kezével, hogy jobban összeszedje gondolatait: — Beszélj fiam, hallgatlak. A templomban jövést-menést hallott. Leroy úr elképzelte, ahogy a sekrestye ajtaját kinyitják. A sekrestyének ott kellett lennie De ekkor a férfi hangja egészen közelről, megszólalt, mélyen, elfojtottam „Tisztelendő úr, Atyám ..." Olyan ember lehetett, aki nem szokott sűrűn társalogni papokkal. De azért csak eltalálta, hogy Atyámnak szólítsa ... Talán gyermekkorában gyónhatott így: „Bocsásson meg Atyám ..." most is így mondta, de lehet, hogy egyszerűen csak így emlékezett rá, vagy talán csak mentegetődzni akart, hogy idemenekült. — Hallgatlak fiam... — válaszolt a gyóntató. — Lépések közeledtek a gyóntatószék felé A plébános megeiezte, hogy az előtte térdelő megfeszül, szökésre készen. Odasúgta: — Vigyázzon ... hallgasson ... — és felemelkedett, hogy szembekerüljön azzal, aki vele az előbb a templom közepén beszélt. — Mit kíván még, uram? — kérdezte, ezúttal igen hangosan, azoknak a papoknak hangján akik megszokták, hogy hangosan beszéljenek a saját templomukban, akik szónokolni szoktak és megjegyzéseket tenni a katekizmust tanuló suhancokra. A másik olyan szorosan állt eléje, hogy testük csaknem összeért. Meglepödött a pap hirtelen megjelenésétől és visszakozott. Halkan felelt: — Entschuldigen Sie... Bocsásson meg tisztelendő uram, csak azt akartam ... A papban egy kis elégtétel rezdült meg, az olyan emberé, aki nem szokott csalódni. Harsogni kezdett; — Tulajdonképpen mit gondol uram, hol van ön? Megengedi, hogy szolgálatomat végezzem, igen vagy nem? Van itt egy gyónóm, egy bárányom, akiért felelősséggel tartozom itt vár már háromnegyed órája, hisfcem megmondtam önnqk, már háromnegyed órája... En pedig vacsorázni óhajtanék, csalánfőzeléket uram, ha éppen tudni akarja, s most szeretném ha minél hamarább elhordaná magát... A rendőrök visszatérteik. — Nem találtunk senkit — mondta az egyikük. A német néhány szót váltott a másik civillel. — Figyelmeztetem önöket — mondta a pap, — hogy a templomnak van egy kis ajtaja is a Keresztelő Szent János kápolnájában . . A többiek egyszerre néztek a jelzett irányba. Ez igaz volt. de akkor ... — Hagyott kinn embereket tizedes? A tizedes igennel válaszolt. Az egész csoport elindult a Szent János kápolna felé, sapkájukat ka/lapjukat kezükben tartva. Leroy úr látta őket távolodni, eltűnni. Mosolygott magában. Fülében a Glória zendült fel. Elvesztette minden érzékét az iránt, hogy bűnt követett eJ Beleélte magát hazugsága dicsőségébe és hiúsága gyarapodott általa. Ami még rosszabb, azon kapta magát, hogy annak az embernek a gyónására gondol és no lám, azt egy bizonyos ujjongással várja. De mire visszatett az ál-gyónó már ott állt mögötte, lelógó kezében nem volt sapka. A gyertyák fénye árnyékot vetett az arcára. Fordította: Keszi Imre. yUult és jelen őseid még kínnal róttak barázdát a szűzi földbe. Sírt a faeke, hullt a könnyük, ahogy tapostak körbe, körbe és jutott nekik egy kevés pállott, napszítta vetés. Kastély nézett farkasszemet horizontig a határral és gyakran porzott a dűlőkön földesuruk a batárral. S ha nem hullottak térdre mélyen, csattant az ostor keményen. A haza, mint súlyos átok gyötörte őket egykedvűen. Sötétségben és babonában szolgálták urukat hűen. Verejtékük, vérük ára izzott a kastély falába'. S hogy Dózsa kitört e bús karámból a puszta üvöltött dobogva, hogy elcsituljon láncraverten tűrni negyedfél századokra. A lázadók is ott pihennek valahol a Tisza mellett. Pirkad a hajnal, új egekre vörösen kúszik a fény. Köszönt a szabad emberekre egy jobb világ és szebb remény. A barna arcú földeken víg traktoroslány dudoráss s a csírabontó mélyeken már magban alszik a kalász. Tűnik a múlttal a barázda, pusztul a szégyen és a gond. Szabad országunk varázsa a szíveinkben zászlót bont. És hitet gyújt az életünk új fordulása, távlata, aratunk is, ha vetünk, vezet keletnek csillaga. Nincs süppedt kunyhó és nyomor, ahol sápadt mécs füstölög. Mindennap telve a gyomor, villany ég, rádió dörög. És kultúrházat építünk, könyvtárat, iskolát nyitunk, szövetkezetbe szervezünk, hadd legyen száznál több tagunk! Mert szövetségben az er5 s egységes út a jövő útja. Füstölög majd a levegő, ha traktoraink szántanak újra. És jobban terem majd a rög, bő áldást hint a népnek s a jövő felé dübörög a győzedelmes élet. Dénes György. I. ROZSDESZTVENSZKIJ: A •»» " A, foua Még a dombon túl bujkál a reggél, Még félálomban rezdül a levél, De te szobádba lépsz, hogy a tervvel, hogy a jövővel négyszemközt legyél. A jövő, mit a képzelet nyomán Akarat, munka, verseny testesít, Túlnő a rajzon, a munkaszobán, A terveken, — vár és most rádtekint. Ketten maradtok. Csend van, nyugalom. Rajzok fölé hajolva talál A sima, fénylő papírlapokon Megcsillanó első napsugár. Világosabb lett minden tollvonás... Fáradhatatlan vagy. — A munkakedv, Csatornáit, új gyár, híd: az alkotás A győzelemhez visz mind közelebb. Fordította: Kiss László, a budapesti Gorkij-iskola VH. osztályos tanulója.