Uj Szó, 1950. december (3. évfolyam, 278-300.szám)

1950-12-28 / 299. szám, csütörtök

UJSZ0 1950 december 28 3$aíía Misi a hatcos ééJk&ioí Záráskor, úgy hat óra tájban egy fiatalember érkezett a szerkesztőségünkbe. Kék munkazubbonvban volt. Egy kissé izgatottan és elfogódottan „Česť práci"-t köszönt, maid illedelmesen bemutatkozott, hogv Balla Misinek hívják. Továbbá megtudtuk, hogy géplakatos-segéd és egy hónapja, hogy felszabadult Ezután elénkbe fett egy békeívet, hogv írjuk alá. Az ívet a CSEMADOK bocsátotta ki ŕ s a helyiszervezet pecsétjével volt ellátva. Még teljesen üres volt és éppen azon tűnődtem, hogy miiven összeggel táru'jak hozzá a koreai nép hős'es harcához, amikor Misi megszól')! és mintha eltalálta volna gondolataimat, arra kért, hogy minél nagyobb összeget adjak, mert a CSEMADOK egy szanitéckocsit akar küldeni a koreai nép szabadságharcos hőseinek. Meggyőződéssel hangsúlyozta, hogy a koreai nép győzelme mindannviunk győzelmét jelenti. A ťzennyolcéves lakatossegéd rend1 kívül határozott és lelkes hangja meglepett. Azt a kérdést tettem fel neki ezért, tudja-e, hogv az amerikaiak is azt hangsúlyozzák, hogv fel akarják szabadítani a koreai népet. Misi erre a kérdésemre annvira megdöbbent, hogy egy lépéssel önkéntelenül hátrált tőlem és ahogy rám nézett, tekintetében harag és irtózat lobbant fel. — Hogy állíthat ilyesmit. — kérdezte fojtott felháborodással —, ezt még az amerikai nép sem hiszi el. Aki csak egy kicsit gondolkozik, az jól tudja, hogy az amerikaiak romhalmazzá változtatják Korea városait és tűzzel-vassal irtják a koreai anyák és gyermekek ezreit. Ilven trmdon csak Hitler szabadította fel Lidicét, amikor a föld színével egyenlővé tette és a falu dolgozóit az utolsó emberig kiirtotta. Hát mi ebből a felszabadításból nem kérünk. Vegve tudomásul, hogy az amerikai módszerek azonosak a fasiszta, zsaroló módszerekkel. Igen, ahogy mondom. Gyűlölnek bennünket, mert meg tudunk nélkűlők is élni, mert szebben és jobban tudiuk hazánkat építeni és nem engedjük magunkat tőlük kizsákmányolni. És vegve tudomásul — folytatta magából kikelve. — hogy az amerikai háborús uszítók legszívesebben az atombombával ajándékoztak volna meg bennünket, most karácsonykor, a béke ünnepén, ha ezt meg mernék tenni. — Es mért nem merik? ... — kérdeztem izgalommal, mert most már a fiatalember minden szava érdekelt. Hangjából a meggyőződés a békéhez, a szabadsághoz való feltétlen ragaszkodás szinte világított. — Azért nem merik. — válaszolta pillanatnyi habozás nélkül. — mert a varsói béketanács bebizonyította, hogy a világ dolgozó népei irtózattal fordulnak el a háború borzalmaitól. A világ népeinek milliói dolgozni akarnak, építeni és békességben élni. És én ezt lépten-nyomon tapasztalom. Akár az üzemben vagyok és hallom a mestereket és az összes feinőtteket beszélni, akár az utcán vagvok, az emberek mindenütt arról tanúskodnak, hogy igenis békét akarnak. Megfigyeltem most karácsony előtt, hogv mily szenvedéllyel készültek a mi hazánkban megünnepelni a békét. Az anyák a gyermekekkel járták az üzleteket és vitték a karácsonyfát, vitték a csomagokat. csak azért, hogv a béke ünnepét méltóan megünnepeljék. Milyen lelkesen vásároltak most az emberek mindenütt. Amit egész éven át összespóroltak kezük munkájával, azt most ajándékokra váltották fel. csak azért, hogy szebbé varázsolják a béke ünnepét. Én azt tapasztalom, hogy minél szenvedélyesebben mesterkednek a háborús uszítók a háborús előkészüleken, annál szenvedélyesebben ragaszkodik a dolgozó ember a békéhez. — Ügy látom, te is szereted a békét. — Szeretem, nem is tagadom válaszolta önérzetesen —, mert tudom, hogy mit jelent a háború. Az én szüleim a bombázásnál pusztultak el és engem is csak nagynehezen ástak ki a halál gödréből, de a kis húgomat, aki közvetlen mellettem játszadozott a légvédelmi pincében, holtan húzták ki. És ezért azt is tudom, hogy mit jelent a koreai háború és ezért mindent elkövetek, hogy segítsek a koreai népen. És nézetem szerint mindenkinek ezt kéne tenni. Ez mindannyiunknak legelső kötelessége. És már reggel, amikor munkába megyek, a koreai népre gondolok, a gyerekekre és az anyákra. A koreai anya, aki elpusztul, az az én anyám és a gyermeke az az én húgom. Balla Misinek, a géplakatosnak itt hirtelen könnybe lábad a szeme. Hangja reszketett, szavai botladoztak, amikor ezt a vallomást tette. — Én kérem éjjel arról álmodom, hogy a koreai anyák és gyermekek felszabadultak, mert én a koreai harcokból nem látok egyebet, mint szenvedő anyákat és gyermekeket. És én nagyon erősen kívánom, hogy ők felszabaduljanak. Szebb ajádékot nem kaphatna a világ, mint azt, ha a koreai nép, ha a koreai anyák felszabadulnának. Balla Misi ellágyult arca nédves volt a könnyektől. Nem szégyelte a könnyeit. Kék szeme mint két eleven forrás olyan volt. Ahogy előttem állt kék nninkazubbonyában, úgy tetszett, mintha hirtelen megnőtt volna és a világ dolgozóinak harcos békeszeretetét testesítette volna meg. — Én azt is tudom, hogy mit jelent a felszabadulás — folytatta most már higgadtan —, mert engem népi demokráciánk taníttatott és nevelt fel. Én már a népi demokrácia neveltje vagyok. A népi demokrácia gondoskodott arról, hogy legyen mit ennem, hogy legyen hol aludnom és hogy a géplakatosságot kitanuljam. És én a felszabadító szovjet katonáktól tanultam meg azt, hogy teljes odaadással és szivem hűségével szeressem a békét. És ennek eleget is akarok tenni. Én már élmunkás vagyok, már tanonckoromban is az voltam és továbbra is az maradok. A békeívet Misi legnagyobb megelégedésére aláírtam, sőt a kollégáim is aláírták és ekkor mindannyiunk jelenlétében elmondta a felszabadulás, a béke történetét. — Az úgy volt kérem — kezdte —, hogy szüleim és testvéreim borzalmas halála után öreg szomszédunk, Csincsár bácsi vett magához szánalomból és részvétből. Csincsár ugyancsak géplakatos volt és öreg feleségével élt az udvarunkban. Nem volt gyerekük és engem nagyon szerettek, én is nagyon szerettem őket és bizony szívesen segítenék most rajtuk, de rajtuk már nem lehet segíteni, mert meghaltak. Hát igen, ott voltam nái -.1-';-: rx-í&wxMrmtm 5m>b<«» yi^rsabbo* »ToBir»e»

oluD

3' UUát*»»"ete

s'

r szjúj-vru.** n

e*<zict, A hatalmas tankok egymás mellett dübörögve vonultak át a föídeken. Delbos őrmester röhögve magjegyezte: Ezek is mezőgazdasági gépekről, hernyótalpas kombájnokról álmodoztak .. . Most megkapták ... Amerikai kombájnok. — A halál kombájnjai — gondolta George. A parancs világos volt és félreérthetetlen: meg keli semmisíteni a rizstermést, éhínséget kel előidézni a lakosság között. Ez a „hadművelet" célja. Embert nem láttak a környéken. Amióta három öreg parasztot, akik a rizst gyűjtötték be, lepuffantották, a vietnamiak nem mentek a földek közelébe. Otthon a szalmakunyhók mélyén/ sírtak az öregasszonyok és a gyermekek csodáíkozó nagy szemeket meresztettek rájuk, amelyeket időnként ugyancsak elöntött a könny. Különös dolgok történtek két nap óta. Éjszaka, mint óriási fáklya világított a rizshombár fénye. Reggelre már csak íekete üszkök maradtak. A mohó, telhetetlen gyomrú tűz egyévi eleségüket emésztette meg. Aztán a katonák végigjárták a parasztkunyhókat és sorra puffantották le az igásállatokat, összetörték az ekéket. Egy 12 éves kisleány odaált a tehenük edé és kérte ;'.z őrmestert, hogy ne bántalmazzák, hagyják meg legalább azt nekik. Delbos őrmester megsajnálta: — Ne sírj, galambom — mondotta barátságosan —. megvigasztallak. felszárítom a könnyeidet. — Aztán lelőtte a tehenet . és a kisleányt elvitte magávaJ éjszaj kára. Aznap" éjjel a „hadművelet" során öt öreg parasztember és két parasztasszony lett „háborús baleset" áldozata. Fiatalt nem -találtak a környéken. __ Öreg este volt már A dzsungel mé1681/V lyéröl időnként vad, félelmetes hangok luk, amikor mindjárt húsvét utáni napokban felszabadultunk. Engem személyesen egy szovjet kapitány szabadított fel. Ügy szabadított fel, hogy leült velem az ajtó küszöbére beszélgetni. Én szlovákul mondtam el neki mindent, ami történt velem és ő bólogatott és hallgatott. Aztán Csincsár néni kihozott neki kávét, ö megitta és tovább hallgatott engem. Láttam, hogy szeretettel hallgat engem, ezért megmondtam neki azt is, hogy már olvastam Puskint meg Tolsztojt. És ahogy ezt mondtam neki, hát mosolygott, nagyon szépen mosolygott. De még nem történt semmi, csak náluqk hagyta a kabátját és elment. Délre hozott nekünk húst meg kenyeret és velünk együtt étkezett. És napok múlva, amikor megérkezett városunkba a szoviet sebesültek kórháza, kiderült, hogy a kapitány, az én barátom sebész. A kórhá7 a Grössüngutcai, gimnáziumban volt és egy napon engem is magával vitt oda és én ott is maradtam. Hat hétig segítettem levetkőztetni és füröszteni a sebesült szovjet katonákat. Soha még annyit nem dolgoztam, mint ott. de szívesen végeztem a munkámal és ezért sohasem voltam fáradt Arra gondoltam állandóan, .ha ezek harcolni tudtak a mi szabadságunkért, ha el tudták veszteni kezüket, lábukat érettünk. — mert nálunk csak ilven sebesültek voltak, — akkor én sem kímélhetem magamat. A kapitánnyal csak rövid időre találkoztunk ebédidő alatt. Mellette ültem és egy tálból ettünk Keveset beszéli velem, mert nem volt ideje, de mindig megveregette a vállamat és megsimogatta az arcomat. És nekem ez elegendő volt. fgv dolgoztam ottan, láttam, mint viszik ki a halottakat szótlanul, sírás, jajveszékelés nélkül. Szorgalmasan jártam a betegek kőzött, az összes emeleteket látogattam, ha volt időm és megitattam a sebesülteket, ha szomiasak voltak. Nagyon szerettek mind, ha megjelentem a termekben, egyszerre tíz oldalról hívtak, mindegyiknek volt valami csekély kívánsága, gyakran semmii egyéb, minthogy beszélni kívántak velem. Igy jártam én a gimnáziumba a felszabadulás után. Életem legiobb iskolája volt ez. Aznap, amikor kitört a béke — így kell mondanom. \ hogy kitört, mert tankokkal, ágvúkkal, kátyuskákkal kellett leküzdeni a fasiszta fenevadakat, hogy kitörjön a béke, — akkor a kapitány úgy magához szorított, hogy azt hittem, hogv örömében összetöri a csontjaimat. De nekem ez a szorítás nem fáit, mert ebből a szorításból megéreztem, miiven szenvedélyesen szereti a békét .De nem csak ő szerette így a békét, hanem az összes szovjet katonák ígv szerették. A sebesültek mind. mind ölelgettek, amikor elhoztam nekik a béke hírét és az utcán is, amikor orvosságért siettem, egy nagyba juszú hatalmas kozák egyszerűen a magasb^ emelt mint egy zászlót nagy örömében. -(r/o/árs, k rs, teooacsoici a octsa u A vörös láng aeélba kap, elvtárs, kovácsold a vasat! Zuhogjon a szikra-eső, Pattogjon a szikra-zuhatag! A nagyvilág már feléd néz, te vagy a béke és a kéz, amely a békét védi meg, ha lesnek rá a fegyverek. Te vagy a kar, az építő, jövőt munkával szépítő. Benned születnek tervek és összeroppan a szenvedés. A nyomorra mosolyt hozol. Hogy legyen, azért dolgozol. Békét sugároz homlokod és békevágy a holnapod. S amíg utad jövőbe hat, egy régi világ elmarad. Elporlad minden, ami rút, és tiszta, tiszta lesz az út. Itt már mértéket munka mér, hogy melyik ember mennyit ér. S azé a hősi tisztelet, aki dolgozott, épített. Azé a jövő záloga, aki szívével állt oda, ahol a jövő hite ég, s táplálja piros üterét. aki tettekkel bizonyít és hűen végzi dolgait, mert érzi, hogy a vállán pihen a béke és a történelem. Dénes György Sikeres békeünnepség a XXIII. sz. bratislavai nemzeti iskolában A XXIII. számú nemzeti iskola szülő és iskolabarátok egyesülete karöltve az iskola tantestületével, jól sikerült békeünnepséget rendezett. Az egész ünnepség „Békét a gyermekeknek az egész földön'' jelszó jegyében zajlott le. A gazdag műsort Hruzová Ružena tánctanárnö szépen betanított balettbetétjei élénkítették. Ennek az ünnepségnek keretében nyújtotta át Cerná Darina a szülők és iskolabarátok egyesületének elnöknője az iskolaügyi megbizott, E. Sýkora elvtárs könyvajándékát az iskolának. A szülők és iskolabarátok egyesülete elismerése jeléül szép könyvajándékkal lepte meg a tantestület tagjait, az iskolának pedig értékes rádióadó vevőkészüléket nyújtott át. Az iskola patrónusának, a Zdroj nemzeti vállalatnak ajándékát, 30 kg cukorkát, a többi ajándékkal együtt Sojka Ferenc igazgató vette át, kérve a szülök és iskolabarátok áldásos közreműködését éa együttműködését továbbra is, hogy az iskola nevelömunkája még eredményesebb legyen. A mindvégig tartalmas műsort « szép számban megjelent szülök és iskolabarátok lelkes tapsa jutalmazta. — És ezen a napon érkezett hozzánk az utolsó sebesültszállítmány. Volt köztük egy hatalmas gvönyörüszép orosz, akinek olvan kemény volt a teste, mintha vasból gyúrták volna. És ez az erős embei borzalmas fájdalommal kiáltott fel, amikor vetkőztettem. Segítséget kellet hívnom, mert verejték lepte el egész testemet a részvéttől. A kabátját, ingét még valahogy sikerült lehúznom, de a nadrágját már nem bírtam. Aztán iött a fürdőmester és segített, kissé felemelte a törzsét és így sikerült gyors és könnyű mozdulatokkal lehántani róla a nadrágot. Amikor ott feküdt előttem teljesen meztelenül, akkor megértettem fájdalmát. A lövést teste legkényesebb helyén kapta, csöndesen, behúnvt szemmel, sápadtan feküdt az asztalon és egyik kezével szeméi mesen betakarta sebesülése helvét. — Soha még ilyen szép szál szovjet katonát nem láttam. Alltam előtte és bámultam rá tehetetlenül kínlódva. Ügy éreztem, hogv valamit mondanom kell neki, valami szépet és vigasztalót. Egy hirtelen sugalattól indítva, föléje hajoltam az arca fölé és megsúgtam neki halkan, hogy béke van. hogy a fasiszták letették a fegyvert. A szov1 jet katona kinyitotta a szemét, olyan kék volt, mint kint a máiusi ég és mosolygott, úgy mosolygott ez a harcos, mint egy gyermek. Nagyon szép volt akkor ez az ember és én határozottan éreztem, hogv sikerűit őt valami nagyon értékessel megajándékoznom. De 5 ezért az ajándékért nem maradt adósom. Szabad kezével, amelvben valamit szorongatott, megragadta a kezemet és megajándékozott egy jelvénnyel, amelyen rajta volt a sarló és kalapács. — íme, itt a jelvény, — fejezte be — Balla Misi. — Azóta is hordom, az építőmunkás jelvénye ez. Cse'rébe kaptam a béke ajándékáért. Ez volt a szovjet hős utolsó ajándéka. Szabó Béfa, VIETNAMI TÖRTÉNET törtek az éjszakába. George Dozoul wgy ült a szalmakunyhóban, mint akit fejbeütötteik. Nyitott szemmel maga elé nézett és emlékezett: A rizs épp úgy zizegett, mintha búza lenne. Az öreg paraszt, akit Delbos lepuffantott, épp úgy gyűjtötte be a termést, mint az ő apja odahaza Bretagne-ban. A kisleány, aki a tehenet féltette, akár a húga is lelhetett volna. — Hát ember vagyok én? — gondota magában. — Közönséges gyilkos vagyok. — Igyál — mondotta Deíbos őrmester és leié nyújtotta az üveget — Cseresznyepálinka — megrázta az üveget és a fényhez tartotta. — Jó erős, nézd, úgy csillog, mint a könny — annak a sárga kis némbernek a szemében. George eltolta az üveget és leplezetlen utálattal nézett az őrmesterre. Ketten már jóízűen szuszogva aludtak a szobában. George azonban sehogysem tudott elaludni. — Gyáva vagyok — mardosta a lelkiismeret —, hitvány rongy ember... Megtapogatta a zsebében Vietnam Békervédői Egyesületének röpiratát. Tudta, hogy súlyos büntetést kap. ha megtalálják nála, de mégis ejtette és ha nem látta senki, elővette és újra meg újra elolvasta. Erőt merített belőle' a nagy vátlallkozáshoz, amit napok óta a fejében forgatott. — Igen, meg kellene szökni — vonta le minduntalan a tanulságot. Közel vannak a partizánok, a szomszéd faluban, csatlakozni kellene hozzájuk. Most van az alkalmas pillanat. Aztán eszébe jutott Petitjean esete. Petitjean kommunista volt. Még Hanoiban megszökött a századtól. Elfogták. Megkínozták. Halálra ítélték. A francia hadsereg a gyarmatokon nem sokat teketóriázik... George most újra látta maga előtt, hogyan nézett szembe a fegyvereikkel, hallotta, amint ejkiáltja magát: Éljen a Párt, éljen a nemzetközi proletárszolidaritás, éljen Sztálin ... Ezek voltak az utolsó szavai. Még egy kivégzésre emlékezett. Egy fiatal vietnami nőt öltek meg a francia katonák. Az is kiáltott valamit,, de anyanyelvén, úgy. hogy csak anynyit értett meg belőle, hogy az is Sztálin nevével ajkán halt meg. Aztán visszaemlékezett a többiekre, akiknek sikerült a szökés. Sokan voltak ezek, de furcsa hírek keringtek róluk. Delbos őrmester azt mesélte, hogy akik átszöknek, azokat a vietnamiak felkoncolják. Ki tudja, mi az igaz ebből. Elvégre nem lehetetlen, hogy gyanúsak nekik, mi is felkoncoljuk a partizánokat... — gondolta George. — És hogy ha nefrn igaz, hogy értetem meg magamat velük? — fűzte tovább a gondolatot. — Hogyan magyarázzam meg, hogy nem ellenség vagyak? Hogy azért jöttem, mert velük akarok harcolni ezek elten a gyilkosok ellen, akik szégyent hoznak a francia népre? Nyugodtan nézhetnek felderítőnek, akár... Gondolataiból aa. őrmes-ter horkolása verte fel. Delbos közben elaludt. George nem töprengett tovább. Csendesen, óvatosan felkelt, kezébe veitte fegyverét, kisompolygott a kunyhóból, megkerülte az őrszemet és mintha valami mágnes vonta volna előre, megindult a szomszéd falu felé, ahol már a partizánok vannak CsiHagos, tiszta este volt. A moszkitók úgy csaptak le rá, mint legyek a mézre.- Távolból vadállatok üvöltését hozta a szél. Már derengett a hajnal, amikor LapTaosz falu közelébe ért. Torkában vert a szíve. Vatomi "megmozdult benne és húzta vissza a biztos, az ismert felé. Delbos még nem vette észre a szökését, egyszerűen visszasomfordálhatna és senki sem tudná meg, hogy mi történt vejle... — gondota. — Mi lesz, ha tényleg felkoncolják a partizánok. A félelmetes vietnami éjszaka úgy ült a mellére, mintha fojtogatná. Az izgalom egyre jobban hatalmába kerítette. Mögötte tigrisek üvöltöttek s a fegyverét állandóan készenlétben keilett tartania a vadállatok ellen. Alig néhányszáz méternyire volt a falutól már, amikor az első partizánt megpillantotta. Ráemelte fegyverét és valami érthetetlen szöveget kiáltott. Bizonyára a szokásos állj, ki vagyt. De George nem értette meg. Tudata alján ott motoszkált Delbos meséje arról, hogy a partizánok felkoncolják mindazokat, akik kezükbe kerülnek. Es első ösztönös, a gyakorlatokon beidegzett mozdulattal lehasalt és a fegyveréhetz kapott. Későn jött rá, hogy ostobaságot csinált. A partizánok félreértették a mozdulatát. Ok is lehasaltak és eldördült az első golyó ... Mindenfelől partizánok jelentek meg. George kétségbeesett. Mit csináljon, hogyan tudassa velük, hogy barát nem elenség, aki velük akar harcolni, hogyan magyarázza meg a helyzetet. Ostoba dolog volna elpusztulni, most, amikor célhoz ért. Azoknak a kezétől, akik azt akarják, amit ő. Aztán átvillant agyán Petitjean utolsó szava. A vietnami nő utolsó szava, amely egyformán szól és egyet jelent franciául és indokínául. Torkaszakadtából kiabálni kezdett: Sztálin, Sztálin. A partizánok felemelkedtek. A 'fegyverek csöve leereszkedett. George is felemelkedett. És a pirkadó viátnami ég alatt Sztálin nevével az ajkukon összeölelkeztek a szabadság, az élet különbözőnyeavű, egyszívű harcosai. Gyertyán Ervin,