Uj Szó, 1950. december (3. évfolyam, 278-300.szám)

1950-12-23 / 297. szám, karácsony

10 UJSZ0 KARÁCSONY 1950 cirgif ,,a falusi oeréb megszereli az embereket L Éppen fejés után volt és gyors mozdulatokkal rakta félre az alacsony ladikot, amelyen a tejes iaeje alatt ülni szokott, majd fogta a friss tejtől párolgó zománcozott sajtárt és sietett a konyha felé, nehogy újra morogjon az asszonya. Margit nem volt valami nagyon érzékenylelkü teremtés, mert hiszen amióta emlékezetét bírta, mindig csak szolgált, másoknak engedelmeskedett, mégis amit idén el kellett viselnie,- az már neki is sok volt. Bármit is vegzett, az rossz volt. Ha a tyúkok kis tojást tojtak, azért is öt vonták felelősségre. Gazdája és gazdasszonya egy es ugyanazon ingerült hangnemben bántották és szidalmazták. Margit elkeseredésében gyakran azzal vigasztalta magát, még jó, hogy ennek a kuláknak nincsenek gyermekei, mert ha fia vagy ianya voina, akkor a morgás még zajosabb, még elviselhetetlenebb lenne. Ahogy leiemelte a sajtárt, szája dacosan összezárult, három makacs ránc képződött fiatal homlokán és újra arra gondolt, hogy okvetlenül el kell innen mennie. Lehetetlen itt maradnia, hiszen az élete valóságos pokol. A mult vasárnap például gazdasszonya egyszerűen szájonvágta azért, mert a csizmája nem volt elég fényes. Most is az arcába szökött a vér szégyenében és haragjában. Tudniillik tavaly, 1949 októberében, amikor a Párt beleavatkozása révén gazdáját kidobták az Egységes Földműves Szövetkezetből, Margit szíve mélyén a gazdája mellé állt, mert az volt a nézete, hogy csakis ö alkalmas arra, hogy elnöke legyen a szövetkezetnek. Ki más, ha nem olyan gazda, aki 32 hektár földdel bír. Meg is mondta ezt Takács Erzsi barátnőjének, akinek apja tagja volt a Pártnak és nem volt több mint három rongyos holdja és mégis elnökké választották gazdája helyett. Erzsivel akkor csúnyán összevesztek éa ha azóta találkoztak az utcán, Erzsi arca megmerevedett, félrefordította a fejét, nem viszonozta a köszöntését és mindig csak a fél arcát láthatta. Am ez a félarc is megnyugtatta, még mindig reményeket ébresztett benne, hogy kibékülnek. Legutoljára, három hónappal ezelőtt már egy mosolyfélét is fedezett fel Erzsi arcán. Érezte, hogy ez a mosoly neki szól. Már-már meg is akarta szólítani, hogy bocsánatot kérjen töle, és megmondja, hogy hát tévedett és tökéletesen igaza volt, amikor szemrehányást tett neki azért, mert árva szolgálólány létére a kulák mellé állt és nem a kisgazdák mellé. Mindezt egy szuszra akarta elmondani, már közeledett is feléje, de akkor véletlenül Erzsihez lépett Görge Iván, a falu legjobb traktorosa és természetesen ilyenkor nem lehetett békülni. Három hónap óta helyzete a kuláknál egyre rosszabbodott, Erzsi pedig a városba ment dolgozni a cérnagyárba. Azóta Erzsi kétszer is járt idehaza és magával vitte a városba Boros Marit, Kovács Katát és Szabó Esztert. Magával vitte őket, holott nem is voltak az ö igazi barátnői, őt pedig itthagyta, itt, ebben a pokolban. De úgy kell neki, hogy is lehetett olyan ostoba, hogy egy 32 hektáros kulákért sikraszállt, amikor aS egész falu gazdái egyöntetűen eltávolították a szövetkezetből... Az istálló ajtajánál kissé a falhoz támaszkodott és behunyt szemmel arra gondolt, hogy megérdemli sorsát, sőt azt is megérdemelte, hogy a kulákné szájon verte. Jobb helyről nem is jöhetett ez a figyelmeztetés. Dühösen indult meg újra, de az istálló küszöbén megbotlott, a sajtár kiesett a kezéből és a drága tej gyorsan szétfutott, mintha ?ürgös dolga lenne, mintha a föld szomját akarta volna csillapítani. Abban a pillanatban Margit olyan rémü'etet érzett, mintha gyilkosságot követett volna el és most már csak egyetlen gondolata volt, hogy menekülnie kell a tett színhelyéről. Tekintete vasárnapi ruhájára esett, amely ott lógott az istálló falán egy hosszú téli kendőbe csavarva, majd e

f

eyik kezével a melle felé kapott, ahol zsebkendőben őrizte vagyonát és máris döntött. Elmegy Erzsi után a városba! Gyors elhatározással kiterítette téli kendőjét, rárakta ruháját, ciriőjét, két in<rét és négy különféle színű szalagját, mindezt összekötözte és hátul az udvaron. maid a kerten keresztül sietve elindult a város felé. n. A patak mentén lépegetett és úgy tet^- 't hogy az úszó libákat követi Ahol a patak a széles folyóba ömlött, ott visszafodult. Pár lépést tett visszafelé, mintha meggondolta volna magát, aztán hirtelen megállt, az alkonyodó napfény szenvedő, tétovázó arcára esett. Percekig tartott ez a tétovázás, aztán, mint aki hirtelen a valóságra ébred, tétovázó viselkedése a búcsú határozott magatartásába ment át. Az elhagyott falut nézte szürke templomtornyával, apró, homályosodó házaival. Távolról az úszó libák virító margarétákhoz hasonlítottak. Hirtelen elmosolyodott, a libákra meg a tehenekre gondolt, szemükre, hangjukra, mozdulatukra emlékezett és mindez összefolyt benne a csillogó kavicsos patakkal, ahol tehenek csillapították szomjukat és a poros fákkal, amelyek árnyékba borították a templom előtti teret. Igy indult el újra mosolyogva egy irányban a folyó sodrával, a nélkül, hogy eszébe jutott volna egyetlen emberi arc is. Mintha az alkonyodó táj, a távoli halványodó hegyek elmosták volna benne szolgáló éveit, gazdasszonya rikácsoló hangját, mohó, kegyetlen tekintetét. A táj valahogy megnyugtatta és most már határozottan tudta, hogy helyesen cselekedett és amint távolodott a falutól és közeledett a város felé, képzelete egyre élénkebb és színesebb lett, már nem félt a bizonytalanságtól, nem félt a várostól, tudta, hogy kap munkát, hogy a gyárak kapui nyitva állnak előtte. Tudta, mert ott volt vasárnap egy gyűlésen, ahol egy városi elvtársnő azt mondotta, hogy nálunk a népi demokráciában az asszonyoknak éppen olyan joguk van, mint a férfiaknak és ezért az asszonyoknak és lányoknak épúgy kell résztvenniök országunk építésében. Ez a mondat csak most kapta meg igazi értelmét, ahogy az országúton gyalogolt a békés májusi holdfényben, a csillogó égbolt alatt, az egyre szélesedő folyó partján. Egy vörösszemű vonat rohant el mellette a város felé. Akkor hirtelen eszébe jutott, hogy vonattal is mehetett volna. De nein bánta a gyaloglást, egy csöpp fáradtságot sem érzett, vékony csípője fáradhatatlanul ringott, vézna testében vére oly nyugodtan folydogált, akár a tiszta eleven folyó a holdtól megvilágított fák és bokrok között. Mielőtt átlépte volna a város határát, leszaladt a folyó meredek partján, megmosta az arcát, kezét meg lábát a hűs vízben, szoknyáját leoldotta, kiporolta és mint aki ünneplőbe, öltözik, újra megkötötte kenderszínű haján a kopott, virágos kendőt, kétoldalt még utolsót simított rajta, aztán teljesen készen, még egy pillantást vetett a viz tükrére, hogy lássa az arcát és nyugodt lelkiismerettel elindult a városba. Hűvös utcákon ment keresztül, itt-ott egy teherautó vagy villamos rohant, de mindez mit sem jelentett számára. Mint behúnyt, alvó szemek olyanok voltak a kőházak ablakai, az utak szürkék és kemények és úgy tetszett, mintha előre futottak volna jelenteni, hogy megérkezett. Hirtelen szorongó, kellemetlen érzés fogta el, a körülnyesett városi fák hatottak rá így, mert ahogy rájuk nézett, úgy érezte, hogy nincs is gyökerük és leveleik oly sápadtak, mintha betegek volnának. Fáradt lett hirtelen, feje szédült és oly tétován nézett körül, mint aki eltévedt. Gyöngeség fogta el, óvatosan körülnézett és egy épülő ház előtt leült egy padra, a kendőbe kötött holmiját pedig maga mellé helyezte. Igy összeroskadtan várt és figyelte az ébredő, egyre népesedő várost. A pad megválasztása nem volt véletlen. A közelben egy épülőfélben levő hatalmas ház emelkedett, átellenében egy óriási kémény füstölgött és végül ott volt a villamos megálló, ahol tömegesen szálltak ki a munkások és eltűntek a gyár tágra nyitott kapujában. Margit arra számított, hogy valaki csak megszólítja és nem tévedett. Már-már úgylátszott, hogy várakozása hiábavaló, amikor hirtelen hozzálépett egy asszony és megszólította. ra. Kopott nadrág volt az asszonyon, fején hátrakötött könnyű kendő és arca meglepően tiszta. A hangja is tiszta volt. Margit rég nem érzett olyan örömet, mint most, amikor ez az asszony megszólította és megkérdezte, hogy honnan való. Semmi mást nem kérdezett, de ez éppen elegendő volt, hogy feltárja előtte lelkét. Sápadt arcát az izgalom pírja vonta be és egyszerre kivirágzott, mint az a bot a legendában, amely mandulavirágot hajtott. Beszélt, beszélt és elmondott mindent ennek az ismeretlen munkásnőnek, mintha testvére volna, akit évek óta nem látott és most véletlenül reája akadt. És a városi munkásnő tényleg úgy Szabó Béla • viselkedett, mint egy vérbeli testvér. Miután türelemmel és érdeklődéssel végighallgatta, mosolyogva megkérdezte: — Hogy hívnak? — Margit — válaszolta szívdobogva, mert ez a tegezés úgy hatott rá, mint egy szerelmi vallomás. — Engem pedig Magdának. Hát idefigyelj, Margit — folytatta —, ha nem ragaszkodsz ahhoz, hógy a gyárba menj, akkor velem együtt dolgozhatnál ennek a háznak építésénél. Gondold meg, együtt dolgozhatnánk, egy csoportban. Egyelőre a maltert fogjuk vinni. De nem baj, később más munkát is végezhetünk. Van egy barátnőm, aki élmunkásnő és már falazni tud. Nekem például a vakolás nagyon tetszik és hamarosan megtanulom. Nagyon szépen lehet e mellett keresni. A barátnőm a felszabadulás óta dolgozik az építőszakmában. én csak hat hónapja, de már felterjesztettek élmunkásnőnek. Te is az lehetsz. — Dehogy is lehetek élmunkásnő, hisz eddig mindig csak az istállóban a trágyadomb körül dolgoztam. % Maga városi, az egészen más. — Hát kérlek, elöször is ne magázz, mert ezt nem szeretem. Másodszor gyerünk, mert itt az ideje, dolgozni kell. Fogd a holmidat, lerakjuk az irodában. Leviszlek az üzemi konyhába reggelizni és máris munkába állhatsz. Megnyugtatlak, hamarabb lesz belőled élmunkásnő, mint bármelyik városi leányzóból. Ne félj, csak bátran neki. Na gyerünk, egykettő ... Az irodában felvették az adatait. Magda asszony megkérte a hivatalnokot, hogy intézze el a munkahivatallal a formális jelentkezést. Margit elővette és kibontotta a zsebkendőjét, ahol összekuporgatott garasait és iratait őrizte, átadta igazolványát, ezzel már el is köszöntek és az üzemi ebédlőbe siettek. Magda aztán odavitte a csoportjához. — Elvtársak, új munkaerőt szereztem — mutatta be Margitot. — Eddig négyet hoztam. Még hátra van hat. Ennyi volt a kötelezettségvállalásom. De kijelentem nektek, hogry felviszem akár húszra is. Eltökélt szándékom, hogy a legközelebbi, vasárnap kirándulok Somorja környékére. Jó lenne, ha valaki velem jönne. Az élcsoport vezetője, Hoszpodár Fero szlovákul azt válaszolta, hogy szívesen menne, de mit sem használna. mert hisz alig tud magyarul. — Nem baj — válaszolta Magda — csak gyere, gondom lesz arra, hogy meghallgassanak téged szlovákul is. Majd én megmagyarázom nekik, hogy mit mondtál. Szavadnak súlya lesz, ha megmondom, hogy részt vettél a spanyol nép harcában és hogy régi harcosa vagy a munkásmozgalomnak. Végül megállapodtak abban, ohgy vasárnap együtt indulnak a reggeli vonattal. IV. Margit már az elö napon megállta a helyét. Magdával együtt hordta a habarcsot és az élcsapat oly szenvedéllyel fogyasztotta ezt az anyagot, akár a kapitalisták a munkások verejtéket. Az élcsapat tagjai az épület legkiválóbb vakoló élmunkásai voltak, akik 140-től 165 százalékig teljesítették naponta a normát. A tragacs percek alatt kiürült, mire a másikkal megérkeztek, percnyi késedelem nélkül már újra indulhattak. Az első napon az élmunkások nem nagyon bíztak Margitban. Azt hitték, hogy délig kidől. Szóvá is tették Magdának, hogy jó lenne könynyebb munkára fogni. Délben, ebéd alatt közölték vele, hogy beoszthatják másutt. De Margit erről hallani sem akart. Neki a munkában kitűnő iskolája volt, hajtogatta. Gyerekkorától szolgált kulákoknál és azoknak gondjuk volt rá, hogy megtanítsák dolgozni. Ott nemcsak nyolc órát robotolt, hanem látástól vakulásig szakadatlanul hajszolták. Aratás idején a kora hajnali óráktól az esti órákig. A perzselő napsütésben kötötte a kévéket, majd az aratógépnél hányta a szalmát. De úgyis volt, hogy a nagylelkű kulák kölcsönadta a szomszéd kuláknak és egy olcsó feikendö volt a bére. Még folytathatta volna, de illetlennek tartotta, hogy egyszerre kiöntse mind a panaszát. Egyébként is komoly gondjai voltak, még nem tudta, hol fog aludni, hol fogja éjjel lehajtani a fejét. Csak titokban bízott abban, hogy estére ez a problémája is megoldódik valahogy. Látta, hogy a munkások maguk közé fogadták, mint társukat és ezért bízott abban, hogy nem hagyják cserben. Igy is volt. Munka után a csoport együtt maradt és megtárgyalták helyzetét. Magda magára vállalta, hogy magához veszi, amíg az üzemi barakkokban nem akad részére is hely. Magda férje, aki géplakatos volt, nem fogadta valami nagy lelkesedéssel a „falusi verebet". Felesége kedvéért azonban belenyugodott ottlétébe, mert Magda hangoztatta, hogy tisztán pár napi szállásról van szó. Ez az alkudozás és magyarázkodás a szobában zajlott le, míg Margit a konyhában volt, akol egy kanapén alhatott. Mi tagadás, Margitnak alaposan fájtak a karjai, de egyetlen szóval sem panaszkodott. Nem volt ez újság nála, ösmerte a szokatlan munkától származó izomlázat és tudta, hogy pár napig tart csupán, aztán elmúlik. Virslit vacsoráztak paprikáskrumplival. Vacsora után kibontotta kendőjét és Magda elrakta ünnepi ruháját a szekrénybe. Mielőtt lefeküdt, még fáradtan imádkozott egyet, aztán bebújt a dunyha alá, kinyújtotta fáradt tagjait és amint behúnyta szemét, már el is aludt. Reggel hat órakor ébresztették fel. Teljesen kábult volt. Az első pillanatban nem tudta, hol van. Magda erre hangosan felkacagott és ez a hangos vidámság úgy olvasztotta le Margit arcáról a meghökkenést, mint jégvirágot az ablakról a napsugár. — Rosszat álmodtál, mi? — nevetett Magda. — És Margit erre elmondta különös álmát, amely ünnepi búcsú volt a falutól, az állatoktól és mindattól, ami eddig a szolgaévekhez fűzte. V. Álmában gazdasszonya rikácsoló hangját hallotta, rémület szorította össze görcsösen a szivét, szeretett volna menekülni, de megmozdulni sem tudott, mert lába és keze oly nehéz volt, mint a ólom. Szeretett volna ordítani, segítségért kiáltani, de egyetlen hang nem jött ki a torkán és hideg verejték lepte el homlokát. Egyszerre csak valahonnan nagyon messziről tehénbőgést hallott és abban a pillanatban rémülete hirtelen szertefoszlott és legnagyobb meglepetésre azt látta, hogy a falu jegenyéi napsugártól ragyogó levelekkel hosszú lábakon feléje indulnak, utánuk jönnek a bokrok rohanó, apró léptekkel. A menet egyre, hosszabb lett, körte, alma, szilva, akác és diófák vonultak fel poros, sántikáló füzfabokrokkal. Utoljára jöttek a vadgesztenyefák sötétzöld levelekkel és a lemaradó elfáradt bokrokat erős karjukra emelték és így vitték őket tovább a menetben. A falu már teljesen üres volt, csak egyetlen akácfa állt még szomorúan a templom előtti téren. De kinyíltak az istállók is, az ólak, a ketrecek is és jöttek a barnafoltos tehenek jámboran szarvukkal bólogatva feléje, vidám fehér ökrök nyálasan, kényelmes léptekkel, bégető, nedvesszájú bárányok, röfögő anyadisznók rengő hájjal, apró fürge maiacaikal, repülő libák, kacsák, veszekedő, vöröstaréjú kakasok, himbálózó, kecses, behúnytszemü tyúkok, apró, menekülő csibékkel nyomukban. Végül megremegett az akácfa is. Törzse felfelé ágaskodott, dühösen rázta magát és fehér virágai úgy hullottak mint a könnyek. Hirtelen a templom falához támasztotta koronáját és ereje végső megfeszítésével kiszakította magát a templomtér kövei alól. Amikor megindult virágaitól és leveleitől megfosztva, bozontos gyökereivel olyan volt, mint egy kiaszott bocskoros pásztor. Kopasz ágaival, mint göbös ostorokkal összeterelte a szétszéledt hadat. Igy jöttek most már egyenletes, fegyelmezett léptekkel egyre közelebb feléje. Margit ekkor könnyed léptekkel feléjük ment, kibontott lenszőke haja lobogott a napfényben és szíve erősen dobogott az áhítattól és örömtől. Egyszerre a nélkül, hogy észrevette volna, máris közöttük volt. A fák ágaikkal egymásba fonódva körülvették és zúgni kezdtek, mintha a szél muzsikálna rajtuk. Megszólaltak bőgve és bégetve a tehenek, borjak meg a bárányok. A kakasok hetykén égnek emelték tarajos fejüket és kukorékoltak, a tyúkok pedig a fákra szálltak és szorgalmasan kotkodácsoltak és a vidám zajban kacsák meg libák úsztak a levegőben, mint a vízben és egyszerre csak seprőnyélen lovagolva rikácsolva megérkezett a kulákné. Ekkor megszólaltak röfögve a disznók, a jegenyék a vadgesztenyefákkal, mintha összebeszéltek volna, koronájukkal egymásfelé hajoltak és egyre szorosabban egymásba fonódtak, majd egyetlen szilaj lendülettel széjjelváltak és a seprőnyélen repülő kuiáknét teljes lendülettel a falu temetőjébe lódították. Mindez percek alatt zajlott le, Margitnak nem volt ideje sem félni, sem tűnődni, mert a kis törpe bokrok máris működésbe léptek, tipegve és bizonytalanul megkezdték körülötte a táncot és ágaikon a csipegö csibék szolgáltatták a zenét. Fenn egyszerre csak hajnalodni kezdett az ég és láthatatlan fénysugarak oltották el a csillagok pislákoló fényét. Ekkor, amikor szive tele volt, a szél, a fák, a napfény és az állatok zenéjével, felébresztették. — A virágokat kihagytad — mondta tűnődve Magda. — Talán azért — válaszolta Margit, mert azok a grófi kertben voltak. Gyermekkoromban csak a kerítésen át néztem őket mindig és nagyon keveset tudtam velük foglalkozni. — A madarakról meg az emberekről sem szól az álmod. Csak a fákról, meg az állatokról, mindarról, ami benépesítette a kulák szemétdombját. De nem baj, lesz az majd máskép. Ne félj. Itt a városban megszereted majd az embereket. Az építőmunkából kiveszed a részedet, nem fogod többé gondozni a kulák házatáját, hanem közös hazánkat fogod építeni velünk együtt. Ha meglátod és megérted a mi becsületes törekvéseinket, akkor majd megszereted dolgozó embertársaidat, akik a szebb és jobb jövőért harcolnak. VI. Igy is volt. Margit belevetette magát a munkába és jobban bírta az iramot, mint bármelyik munkás vagy munkásnő, aki már hónapok óta dolgozott az építőiparban. Megtanulta, hogy mit jelent a szocialista munkaverseny, mit jelent az üzemtanács és bár még távol volt attól, hogy elvtársnő legyen, őszinte tisztelettel nézett fel mindazokra, akik elöljártak a munkaversenyben és fokozták az építőmunka iramát. Alig értett valamit szlovákul, de boldogan hallgatta Ferót ebéd közben, aki büszkesége volt az egész üzemnek. Tetszett neki ez az élmunkás. Voltak pillanatok, amikor rajta felejtette a szemét. Még aránylag fiatal volt, 38 esztendős, de halántéka körül már ezüstösen csillogott a haja. Természetesen erről sosem beszélt, de nem is tudta volna szavakba foglalni, érzelmeit, annyira el volt foglalva munkájával, hogy eleget tegyen vállalt kötelezettségének Figyelt és állandóan résen volt. Nemcsak azt látta, hogy az élmunkások milyen teljesítményt nyújtanak, de azt is látta, hogy a tanulatlan munkások hogyan lazsálnak és lopják a napot. Egyízben komoly összecsapása is volt egy ilyen munkással, aki megcsípte és gúnyosan feléje dobta, hogy ne siessen annyira, mert a munka nem fut el. Aki ott volt ennél a jelenetnél,' az alaposan meg volt lepve. A „falusi veréb", akiről senki fel sem tételezte, hogy van hangja, úgy beszélt, mint egy érett felnőtt. Pattogó, kerek mondatokkal adta értésére a munkásnak, hogy nem tűri ezt a hangot. A legérdekesebb az volt, hogy illetlen viselöedését szóvá sem tette, nem azon háborodott fel, mert megcsípte, hanem azon, hogy azt mondta neki, hogy a munka nem fut el. — Maga nem munkás — mondta neki fennhangon —, hanem szégyenfoltja a munkásságnak. Már hetek óta figyelem, hogyan dolgozik. Hát az ilyen munkára csak annyit mondhatok, hogy gyalázat. Minden alkalmat felhasznál arra, hogy lazsáljon. De ez még nem elég, hanem elköveti azt a bűnt is, hogy másokat is visszatart a munkában. Barátokat, cinkosokat keres, hogy magával együtt lopják a napot. Hát én.kijelentem, hogy a cinkosa nem leszek. Bzégyelheti magát, hogy az ilyen munkáért még pénzt is kap, holott mindannyiunkat meglop. Mert vegye tudomásul, hogy minden a miénk, mi munkások fizetjük magát és ha nem végzi el becsületesen a munkáját, akkor mindannyiunkat megkárosít. Néma csönd fogadta Margit kifakadását. A legény suttyomban megtörölte az orrát és lehajtott fejjel eloldalgott, mint a tolvaj, akit tetten értek. Magdát büszkeséggel töltötte el Margit fellépése, úgy érezte, hogy tanítványa remekül fejlődik. A pártgyülésen szóvá is tette, hogy az elvtársaknak törődniök kell vele, mert idővel kiváló munkája mellett öntudatos elvtársnő lehet. törődtek is vele. Itt-ott már Fero is kikérdezte tört magyarsággal, hogy mit olvas. Felhívta a figyel* (Folytatás a H. oldalon.)