Uj Szó, 1950. december (3. évfolyam, 278-300.szám)

1950-12-20 / 294. szám, szerda

U J SZO 1950 december 2 í \ö\, li rabjai a földiek... r t Ivan Olbracht ,,Anna"" című regényét 1928-ban írta. Ez a sző szoros értelemben vett szocialista regény az 1920-as forrongó Prága mozgalmas napjait tárgyalja, amikor már elpárolgott az Ifjú nemzeti szabadságszülte mámor és világosan kirajzolódtak ama „szabadság" körvonalai, amelyekről „az urak odafent" oly sokat és oly szépen beszéltek. Az öntudatos munkás azonban hamar rájött arra, hogy ez nem az 6 szabadsága, nem az ő kormánya, hanem az osztályellenségé. Ennek a munkásságnak hétköznapi élete és politikai harca alkotja a regény tárgyát, amely a világháború utáni realista irodalom fontos határköve. Az itt közölt regényrészlet azokat a prágai eseményeket írja le, amelyek az általános sztrájk kihirdetése után következtek be. Az osztályellenség gonosz megtestesülése állt Anna előtt a nyirkos decemberi délelőttön. Csak persze, ez itt túlkényes ahhoz, hogy puskát fogjon és sajátmaga lövöldözzön és túlgyáva ahhoz, hogy még ebben a véres percben is ne játssza a szeretetreméltó jóbarátot és tanácsadót. De éppen ez a habkönnyű szilszkinbunda a meggyszínű selyembélésével az, ami miatt ma Tóniba fognak lőni! Éppen az ilyen magassarkú cipellők és selyemharisnyák miatt fognak ma gyilkolni! Éppen ez a bűbájos kalap s amerikai kesztyű és a nagyságos igazgatóné keblén díszelgő tarkaselyem művirág az, ami miatt már tegnap is folyt a, munkásvérAnna szemei előtt fölrémlett az agyonsanyargatott kömüvesasszony régesrég elfelejtett alakja, amint az építésznő liba elé dobálja a „Cseh szív" segélyadományait. Annának úgy tűnt, hogy Dadla nagysága szemei gonoszak s a nevetése gúnyos. És ekkor Anna kék szeme is átváltozott. Eltűnt belőle a szorongás, szertefoszlott a rémület s pülantása Izzó és kőkemény lett. Már nem fogta a fejét. Anna, a szőke kis cselédlány itt állt felmagasodva és hatalmasan. S az előbb még ideges, Ijedt ajka most ellenségesen szigorú lett, a szeme pedig lángolt. _ Belénk fognak lőni?! Ügy? Hát tudja meg, naccsága, mi pedig visszalövünk! Hátat fordított és elment. Már tudta, hogy hová kell mennie! Nem Tóni után! Az övéi közé! Tóm szintén ott lesz! Mindegy, hogy a közelében, vagy valahol néhány háztömbbel odébb. Az övéi közé! Azok Eözé, akik megajándékozták a kedvesével és férjével, az otthonával és gyermekével, akik mindig segítségére siettek, ha bajba került. A Kolbenkába megy. Határozott léptekkel sietett a villamosmegállóhoz, mit sem törődve a faképnél hagyott elegáns dámával, aki elvörösödött i haragtól és parázsló szemmel bámult a hálátlan, goromba cseléd után. Fölháborodott a hallatlan proletárszemtelenségen, amit ez a senki vele, az előkelő hölggyel szemben elkövetett, vele szemben, aki jó szívének sugallatára hallgatva, férjének fogadott titoktartás ellenére is meg akarta menteni ennek a parasztnak és az urának azt, ami az embernek a legdrágább: az életet. — Te dög! — sziszegte utána Dadla nagysága. Anna a Kolbenka felé tartott. Már nem félt, nem rettegett s a szíve tele volt elszántsággal. A belváros és Karlín határán menetelő munkástömeg tünt fel. Már messziről feketéit tőlük az utca. Lelkesedéstől és örömtől dobbant a szive. Igen! ők azok! Az elvtársak! Anna kiugrott a mozgó kocsiból. A polgárok felugráltak helyükről és az ablakhoz tódultak. Jönnek az elvtársak! Közelednek! Ez a vörös lobogók alatt menetelő sokaság a proletár Zsizskov. És Zsizskowal együtt Karlín, Libeny és Holesovice és Vyszocsani, meg a többi városiész. Ezerfejü tömeg, amely elárasztja az utcákat. Szigorú és hallgatag. Fekete, harcos tömeg, amelyet a szövőgyárak kapui ontottak magukból, meg a gyapjúmosók, malmok, pék- és asztaiosmühelyek és fürésztelepek, száncsúszdák és faraktárak, fémöntők, vagongyárak, vasesztergályos üzemek, vegyészeti gyárak állomások és fuvarozási vállalatok kapui. Munkások. A proletariátus. A kizsákmányolt és mégis a világ urai fölé kerekedett, hatalmas, öntudatra béred tömeg. Az ezerszer vérbefojtott és mégis újra és újra a győzelem biztonságával támadásba lendülő tömeg. Mindazok, akiket ezen a decemberi napon összefűzött egy új világrend eszméje és a fejük fölött lengő vörös lobogó. A tömeg az utca teljes szélességében nyomul előre és talpa alatt úgy hullámzik a kövezet, mint a túlterhelt híd. A tömeg fölött fényesség rezeg. Üj nap! Üj világ! A tüntetőkkel szemben egy aszszony törtet, Anna, a szőkehajú proletárnő. Itt a Kolbenka? — kíálja. Itt — feleli valaki. Anna oldalt lép, a falhoz húzódik, a tömeg toVább hömpölyög, ezerféle arc vonul el előtte s ő feszülten nézi őket. Egy fiatalember ugrik ki a sorból. — Ancsika! — És örvendezve megszorítja a karját. Anna szeme fölragyog: — Te? Jandák Jarda. Ez az első eset, hogy tegezte őt. — Jarouska! Beolvadtak a tömegbe és a tömeg elnyelte őket. — Hol van Tóni? — Néhány elvtárssal előre küldtük őket. A parlamentben reggel óta ülésezik a párt vérgehajtóbizottsága. Megyünk az országház felé. Az ezerfejü tömeg tovább vonul át a városon s ütemes lépteitől rezegnek a házak. A háztetőkön hótakaró fekszik. A kereskedők sietve húzzák le a csörömpölő redőnyöket. A sokaság elözönli az Óváros-teret. A förgeteg közeledtét hirdetve forr a vére. A vére, amely most egyetlen folyam. S a förgeteg közeledtét hirdetve, gyorsul az érverése. Az érverése, amely most egyetlen ritmuban dobol. S a sokezres tömeg, mint egyetlen fej ágaskodik a magasba. Talpuk alatt dübörög a föld. Ezer torokból zeng: „Föl, föl, ti rabjai a földnek! Föl, föl, te éhes proletár!" Zeng a munkáshimnusz a támadás harci riadója félelmetes, fenyegető kórsuban. Megreszketteti az Óvárostér ötszázéves ódon falait. És viszszaverödik a városháza gótikus párkányairól, a vártemplom kőtömbjein és megsokszorozódva, a kövek történelmi erőitől, repül fölfelé a tornyokon és felszökel a templomkeresztek csúcsára s onnan a felhők fölé s ott viharrá sűrűsödik, hogy szinte dörög és tüzkígyók cikkáznaik benne. „Föl, föl, ti rabjai a földnek! Föl, föl, te éhes proletár! A győzelem napjai jönnek! Rabásgunknak vége már!" A vörös zászló már a Miklós-templom körül lobog. De messze hátul, a Celetna-utcában még zeng a dal: „ea a harc lesz a végső .. — Elvtársnő! — ráncigálja meg valaki bátortalanul Anna ujjasát. — Az urad nincs itt? Hol van? Anna nem ismerte meg ezt a cingár, pápaszemes paprikajancsit, de gyanús volt neki. Figyelmeztetni akarta Járdát. De a kis ember, mintha megsejtett volna valamit, eltűnt a hátsó sorokban. Negyed perc múlva Anna látta, hogy kisurran a menetből és szapora léptekkel elvész a mellékutcában. A tömeg a Kapor-utcán át hömpölyög. Ötszáz lépésre innen gyülekeznek a munkások, a parlament előtt, a hóval borított köralakú térségen. Ugyanott, ahol nem egészen két órával ezelőtt Anna találkozott Dadlinka nagyságával. A tér mégcsak félig telt meg. Egyelőre a szmichovi gyárak munkásai, akik a Moldva túlsó partjáról, a hídon át érkeztek, vannak csak ott. A városnak azon a részén ugyanis kevés ipari üzem van. A zöme csak most közeleg a munkásnegyedekből, Zsizskovból, Libenyből és Kariinból. Már csak ötszáz lépésnyire vannak: a Kaporutcában. A parlament lépcsőiről valaki szónokol. Az öreg Sturc beszél, aki végigküzdötte a munkásság minden harcát és sok-sok börtönbüntetést szenvedett már. de hatvankét éves korára is épcly tüzes forradalmár, mint húszéves karában volt. Általános sztrájkot! A munkásságnak csak ez lehet méltó válasza a tegnapesti vérontásra! A néptömeg egetverően éljenez. Benn a parlamentben a képviselői klub helyiségeibein ülésezik a párt végrehajtóbizottsága. De jelen van a fegyveres erő is. Az országház bejáratában, a kőoroszlánokkal díszített boltozat alatt állnak állig fegyverben a csendőrök. A tér keleti oldalán pedig a rendőrség fejlődött föl, most pihenő állásban várakozik. Egy pápaszemes apró emberke a parancsnokukhoz lép, valamit jejent neki és gyorsan elsiet. E pillanatban hullámzaní kezd a téren álldogáló sokaság. Gyöngén, alig észlelhetően. A várakozás izgalma, a feszült figyelem lendített rajta... Az Óvárosi-térről énekszó hallatszik ide?... Hiába mond fontos dolgokat ott a lépcsőn a szónok, szavai csak a nyirkos lavegőbe hullanak szét. nem jutnak el az emberek értelméhez. Igen, igen a Kapor-utcából énekszó hangzik. Minden fej arrafelé fordul. A Kapor-utca zeng a daltól! A Kapor-utcán viharzik a munkáshimnusz!!! Es most teljes szélességében elfeketedett az utca. Nagy-Prága egész proletariátusa erre tart! Fölötte a vörös lobogó! Mint izzóvörös, harcot hirdető vitorlák úsznak a zászlók az ezerfejű tömeg fölött! Huráááá! Fö'emelö pillanat ez! A zászlótartó erösebbeti markolta meg a zászlórudat és magasra emelte. | A lobogó teljes terjedelmében megfeszül és csattog a szélben. Az első sorok meggyorsítják a lépteiket. Ugyanúgy Anna és Jarda is. Ök ketten útközben egész a zászlótartóig furakodtak előre. A téren a hallgatóság hátat fordít a szónoknak és szaladni -kezd a most érkező elvtársak felé. De ebben a percben a rendőrség is kitör. A házak fedezékéből előbújva csatárláncba fejlődik Futólépésben nyomul a tüntetők felé, kezében gumibot. A célja nyílván az, hogy megakadályozza a két tömeg egyesülését. De a rendőrség öt másodpercet megkésett. Hátában a térről rohanó sokaság, előtte a Kapor-utcából hömpölygő tömeg. Még egy pillanat és beszorul a tüntetők két fala közé. Az arcuk márcsak egy arasznyira egymástól. Az emberboj örvénylik. Elhangzik az első kiáltás, felcsattan az első" ökölütés. Zuhognak az első csapások. Megvillannak a gumibotok és boxerek. Valahonnan egy tégladarab repül s egy rendőr mindkét kezével az arcához hap. A csatárlánc szétszakad. És egyszerre csak: Pok!... PokI Es: Pok!... Pok! Pok! A retndőrség előkapta a revolvereit és lő. Pok!... Pokt pok!... pok! pok! pok! De nem olyan puffogás ez, hogy az ember megijedne tőle. Inkább olyan, mint valami komlytalan tréfa. Még Annát sem tölti el leleteimmel. Pok! pok! pok! Lehet, hogy a mieink is visszalőnek. Pok pok pok pok ... A vörös lobogó valahogy furcsán meginog. Most sárosan a földre hanyatlik. És a zászlótartó is a földre zuhan. Jandák Jarda ugrik a zászlóhoz és magasba lendíti. — Hurrááá! — üvölti. A rendőrség alig fél, lépésről eigyenesen az arcába lő. Az elfehéredett diákot egy pillanatig még tartja _ az összezsúfolt tömeg. Aztán elvágódik. Arccal a latyakos hóba. Annát a torlódó sokaság előre sodorja. Aztán vissza-hátra. Ide-oda taszítja. És megint előre löki. Látja, hogy a kapuboltozat alól feltűzött szuronnyal ront kí a csendőrség a térre, hogy kettté válassza a tömeget, s az egyik részét felszorítsa a hídra. Valóságos ütközet. Ott is 15vötdöznek. A megtisztított tér fehérlő köröndje hol kisebb lesz, hol nagyobb. A hóban sebesíi Wk hevernek. De Anna nem érez félelmet. Mindennek valami valószerűtlen, távoli képe van. Megint elsodorják. Most a mellékutca torkolatában egy embergyűrű közepére került. Itt már több hely van. Háta mögött lábdobogás, zsivaj. Megint ©'.dörren néhány lövés. — Erre nem jutunk oda! — kiáltja mellette valaki. — Gyerünk a Légionáríus-hídon át a túloldalra! Az emberek rohannak az üres utcákon. Anna velük sodródik. Aztán már csak fáradtan gyalogolnak. At a közönyös városon, a járókelők között, akik még mit sem sejtenek a történtekről. Igen, fáradtak, de a homlokukat elöreszegzik és szemöldöküket redőbe vonják. Mint a katonák a poszton. Gyorsan megkerülték a hidat és a túlsó partról igyekeznek vissza a parlament elé. De az utcába nem lehet bejutni. Eltorlaszolta az embertömeg, amely a három leálított villamos körül gomolyog. Ezek azok az elvtársak, akiket a csendőrség az országház elől a hídra szorított. Kikapcsolták az áramot és a kocsikból kiráncigálják a sápadozó rendőröket, akik innen akartak a tüntetők hátába kerülni. Kitépik kezükből a gumibotot s kidolgozott izmaik minden erejével ütlegelik őket. A rendőrök meig sem kísérlik az ellenállást. Csak az arcukat védik és amint lehet, megMICHAIL ISZAKOV6ZKIÍ! Snek Sztálinról Zúg sárga kalásszal a róna, robognak a dús folyamok És bologító tavasz árad sorsunkra sugaraival... Elvtársaim, zengje az ének az emberek közt a nagyot, Ki mindene, kincse szívünknek, — Sztálint koszorúzza e dal. Hogy boldogan éljen az ember, ő zúdul a vészeken át, S dicső lobogója belengi lángolva a föld kerekét. Felkeltek a falvak, a gyárak, s követve vezére szavát, Végső csatattízbe megindult életre-halálra a nép. Az ő üde, tiszta szeméből — mint szomjúhozó vizet önt — Erőt s hitet úgy merítettünk, ha várt a kemény viadal, Elvtársaim, zengje az ének a nagyszerű hadvezetőt, Ki hősies és legerősebb, — Sztálint koszorúzza e dal. Meleg szíve felderítette a sarki rideg, ködös éjt, Eltolta tövéről a bércet, felhőn hasított utakat. A kert kivirulva, szavára ezernyi gyümölcsöt Ígért. S forró, homokos sivatagban csobogva fakadt a patak. Ügy érleli fénye honunkat, mint nap tüze nyári mezőt, S kertjében a kedv, a merészség virít csoda-szirmaival. Elvtársaim, zengje az ének a nagyszerű kertmfivelőt. A tervszerű, bölcseszű kertészt, — Sztálint koszorúzza e dal. Páncéllal övezte határunk, megvéd betörőtől e gát, S győzelmeken edzte acéllá bástyáink kapuját, veretét. Aranyi apu könyvbe berótta, a szovjetek büszke hónát, Mit már keresett ezer éve a földön az emberiség. Erő, öröm és fiatalság — ő adta e hármas erényt, S mi gyullad az égen, a hajnal, örökkön örök diadal. Elvtársaim, zengje az ének napunkat, ki adja a fényt, A nép szeretett, igaz apját, Sztálint koszorúzza e dal. Békés István fordítása Megjelent a „Tartós békéért, népi demokráciáért r legújabb száma A „Tartós békéért, népi demokráciáért!" legújabb száma vezércikkének címe: . ,,Az alapszervezet — a kommunista pártok pillére." A lap „Agresszorok összeesküvése" címmel cikket közöl, amelyben a december 4—8 között Washingtonban lezajlott Truman—Attlee-értekezletet kommentálja, Jean Pronteau, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja „Franciaország népe küzd a terror és fasiszta megtorlások rendszere ellen'' címmel irt a lapba cikket. Alexandru Draghici, a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének tagja a román népitanácsválasztások eredményét méltatja „A dolgozók egységének nagyszerű megnyilvánulása a Román Népköztársaságban" című cikkében. Julián Kole, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának tagja arról számol be, hogyan fejlődnek a szocialista munkamódszerek a népi Lengyelországban. A lap közli Zsivko Zsizskov, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottsága póttagjának cikkét, amelynek címe: „Titóék — az imperalista Mokk nyilt cinkosai az ENSz-ben. A „Pártélet" rovatban a lap Kelen Béla cikkét közli, amelyben beszámol a Rákosi Mátyás Müvek pártszervezetének munkájáról. Bőséges tájékoztató anyagban foglalkozik a lap az USA Kommunista Pártja december 28-án összeülő kongresszusának előkészületeivel. Ezenkívül newyorki levelet közöl „Amerikai politikusok a gengszterek szolgálatában" címmel, méltatja Albert Nordem haladó német újságírónak nemrégen Berlinben megjelent könyvét, végül közli Jan Marek „Politikai jegyzeteit'' és különféle tájékoztató anyagot. Ä Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának a lartős békéért . népi demokráciáért! című hetilapja a béke, a szocializmus és a demokrácia meg nem alkuvó, bátoi harcosa. MEGRENDELŐLAP Ezennel "megrendelem mint előfizető a „TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT" clmü hetüapot: 1 évre KčslOO félévre Kčs 50— Kérek postai befizetőla pot. 1950. " -tői Pontos címem: K elt

r... -án. ....-ig aláírás. JOURNAL BRATISLAVA PAJNEJNSK A UL. i futamodnak. A földön széttaposott rendőrsisakok hevernek, jís azok, akik most száguldva rohannak erre, azok, akikkel Anna is sodródik, nyakoncsípik a menekülőket és a falhoz vagdossák. Anna megtorpan az utca .közepén. — Tónikám! Tóni elvtárs! Kitárja a karjait Tóni a kis pápaszemes mitugrálszt tartja markában, azt az éhenkórász írnok félét. De messze taszítja' magától. Fölényesen, mintha megalázónak tartaná, hogy erre a mocsokra pazarolja vasmunkás erejét. — Ancsi elvtársnői Egymás felé röpülnek. Valahonnan Smichóv irányából megint lövöldözés hallik. Erőteljesejbb és összpontosítottabb, mint a rendőrpisztolyoké. Talán katonafegyverekl — A Ringhoffernál lőnek! — valaki. A tömeg arra hömpölyög. Legelői Tóni és Anna. Talpuk alatt dübörög a föld. Előre! Előre! A válluk összeér. Hajrá! Előre! Messze, messze van most Arma falucskája, messze a kis ház, a háztetőről a világba röppenő bádoggaiambbal, messze a" kakukillatos mezők, a határban zöldelő nyárfák. Messze, messze a Rubesék konyhája és Dadla kisasznzony rózsaszínű szobá". És messze a város túlsó végén a jaszenyin-utca. Előre! Hajrá! Előre! Tóni és Ancsi! (Szőke István fordítása.)