Uj Szó, 1950. november (3. évfolyam, 252-277.szám)

1950-11-07 / 257. szám, kedd

SZTYEPAN SCSIPACSOV: A halhatatlan dátum Mintha tegnap lett volna... hallom zúgását a balti szeleknek s az Aurórán az ágyúk hangját: jelt adnak a történelemnek. Hó és eső' egymást kavarva szakadt, de lobogtak, de égtek, az éj tüzei és azóta minden év szívében ott égnek! Elült az ostrom, golyótépett faiakkal kilépett a lángból a Téli Palota — egy ország lépett ki akkor a homályból! Az a perc a Szmolnij termében! A végsó' győzelemnek perce! Mint hírhozó madarak szálltak a sapkák, föl, a mennyezetre! S aztán víg torkokból a hurrá! Nőtt dübörögve és zuhogva — Lenin keze az emelvényről kinyúlt jövendő századokba! így szállt a hajnalba Planétánk, jövendőnk fényes hajnalába — s az első ötesztendős tervet Szátlin talán már akkor látta... Hány esztendő mult el azóta, de gyűlhet, nőhet év az évre, minél távolabb az az éjjel, annál tündöklőbb lesz a fénye! Mintha tegnap lett volna ... hallom zúgását a balti szeleknek s az Aurórán az ágyúk hangját: jelt adtak.a történelemnek! Zelk Zoltán fordítása NYIKOLÁJ TYIHONOV: Egy XI. hadseregbeli vörösgárdísta emlékeihői (Részlet.) Eltelt azóta sok-sok év, S a ' ép oly eleven: # A parancsnok most elénk lép, Itirov személyesen. Szorosra zárul ritka sor, Csak állunk szótlanul, Látjuk: orcája mily komor, S a szeme lángra gyúl. „Emlékeztek, — szólt — elvtársak, A Kaukázusra még, S azokra, kik ott porlanak A sztyeppén szerteszét? A tél beállt és két halál Közt lábatok rogyott, De halál dühe gyenge már, A dühötök nagyobb. Tífusz pusztít, éliség gyötör, Vihar feni fogát, Kék füttyű fagy süvítve tör A tarkótokon át. Kis házatok eg.v éjszaka Árva lett, elhagyott. Villog fehérek kardvasa, Pribékek járnak ott/' Alltunk, mint megdermedt kövek, Szemünkben vad harag. Es roppant méreg, gyűlölet Dobbant bordánk alatt. „Hallgat az átkozott liomok, Hol csontok dombja nőtt, Tudom, hogy minden kínotok Hogyan szül új erőt. Az ellenség itt sorra hull, S h» fcihajnalorfik. Megyünk a szabad Volgán túl Továbfc a Terekig." Előre lendít, megrendít, Lessük lehelletét, S megfiatalít mindenkit A kirovi beszéd. „Szabad Kaukázus vár miránk, Falvak és a-ulok." A szava gyújtott, mint a láng, A lelkünk lobogott. „Az a bis út nem a világ, Addig már harcolunk, Kariába zár hegyi kozák S ölel az asszonyunk. Óránk ütött, fel, elvtársak!" S orkános éj felel, Nem „hurrá'' hangizk, ég harsog: „A Kaukázusba fel!'' Es himnuszt zeng a harci láz: „Fel, fel, ti rabjai ... I" A sztyeppén, mint egy óriás Hangját, úgy hallani. Béi-^s István fordítása. Rejsjalis izgatottságának meg volt az oka, hiszen sok-sok esztendeje nem találkozott Andr jussal! A falujukban még ma is emlegetik Andrui Kartasjus kovácsot: a keménvnvakú öreg puszta kézzel megfogta az izzó vasat. Fiát ellenben akit ugyancsak Andrjusnak hívtak, bizonv már sokan elfelejtették. Az ifjú Andriusra csak gyerekkori pajtása. Rejsjalis emlékszik jól. Barátainak épp a múltkoriban mutogatta a haranglábon azokat a bevágásokat, amelyeknek segítségével kisgyermekkorukban méregették Andrjussal, hogy mely

:kük magasabb. Rejsjalis annak a szigetnek a kikötőhelyeit is meg tudná mulatni, ahol tábortüzet raktak, miután egy rozzant ladikon áthajókáztak a folvón. Kartasjusék vén alrpafájának egyetlen épenmaradt ága pedig még ma is gyümölcsöt terem. A házból már egy darab tégla sincs meg, de az almafa még mindig él... Az arramenők meg-megcsapkodják botjukkal vagy ostorukkal a fát, leverik az almáját és a fa még csupaszon, kérge nélkül is terem. De gyümölcse eres és kemény, akárcsak az öreg kovácsmester keze. Rejsjalis okvetlenül megmutatja majd Andrjusnak az almaiát ... Vájjon megisberi-^? Különben is ki tudja, hogy megismeri-e őt. Reisjalist, ez a híres ember! Talán arra se lesz alkalmuk, hogy amúgy szívük szerint kibeszélgessék magukat. De az is megeshet, hogy a Szovietúnió Hősét egyáltalában nem érdekük majd az öreg traktoros mondanivalói... Képzeljék el: Andrius — tábornok ... Szinte hihetetlennek tűnik: Kartasjus Andrjus — tábornok! Rejsjalis mirjdmáig nem tudja megbocsátani feleségének, hogy tavalv rávette, menjen el a „dalosünnepre". Mert mit tesz a sors: Andrjus pontosan azon a napon látogatta meg szülőfaluját, Rejsjalis utóbb a szomszédoktól hiába próbálta kerülőúton megtudakolni a látogatás részleteit. — egv árva szó nem sok, de annvit sem hallott arról, hogy a vendék felőle, Rejsjalis felől érdeklődött volna ... A neves látogató csak az új épületeket, az olvasótermet és a traktorparkot tekintette meg. Azután Ulinksiséknél tejet ivott és megkérdezte, hogy még mindig sok vadkacsa tanyázik-e a tavon s ezzel el is utazott. Mindössze annvit mondott, hogy most igen siet, de egvszer még okvetlenül ellátogat, akkor majd felkeresi összes régi pajtásait. Ulinksisék házában akkor mozogni is alig lehetett az odacsődült kíváncsiskodóktól: mindenki látni akarta a tábornokot. Azt beszélik, a mellén anvnvi volt a kitüntetés, hogy valósággal elborította. A tábornok kérte a lánvokat, hogy énekeljenek neki, de azok a csacsik szégyellősködtek, könvökükkel bökdösték-biztatgatták egvmást és jóidéig szabódtak. Amikor aztán végrevalahára megemberelték magukat, amolvan városi daka gyújtottak. Andrjus dicsérte őket. meg is köszönte szereplésüket, de egyre csak a fejét csóválta: régin bizonv különb nótákat énekeltek! „Hej, ha itt lenne Reisialis — iz nyomban felidézné a régi nótákat!" Ennyi esztendő, bizonv. tengersok idő! 0 és Andrjus még kamaszok voltak, amikor a Vörös Hadsereg 1919ben megjelent a körnvéken... A fiú apjával, az öreg kovácsmesterrel együtt nyomban a vörösökhöz csatlakozott s mindkettőiüknek nyomaveszett... Rejsjalist pedig azért, mert a szegényparasztok bizottságában írnokoskodott, a faluba bevonuló fehérkatonák el'ogták. Ezek „litván hadseregének nevezték magukat Ez a „litván hadsereg" felállt kétsorban a tímplom udvarán. Aztán elé ie vezet'ék a bizo'tság tagjait, akiket majdnem pucérra vetkőztettek és aztán megfuttatták őket! Az ulánusok karabélyai csakúgy csattogtak-döngtek a muzsikok fején és véknván, — szinte hallani lehetett bordáik roppanását. A „litván" őrnagy pedig ott üldögélt a balkonon a plébánossrl, konvakos teát iszogattak és összenevettek: — Az egyenlőség-testvériségért korbáccsal fizetünk. Veriétek kékrezöldre a bolsikat! Az ördögfa jzatok röhögve nézték, hogyan kegyetlenkednek az ulánusok a szegényparasztok bizottságának tagjaival. Rejsjalis félévig senyvedt egy pincebörtönben, aztán mégis csak szabadon kellett bocsátaniok. hiszen kiskorú volt. Ezután bármi is történt a járásban: járandóságukat követelték a béresek, avagy az erdő legmagasabb fáján reggeltájt vöröszászlót találtak — mindjárt Rejsjalis kezét látták benne. Ilyenkor a rendőrök elfogták és fejét revolveraggyal puhitgatták: *) Petras Cvirka. lett nemzetiségű szovjet író. - IJJ SZO k KU 1950 novombei 10 PETRAS CVIRKA elbeszélése.*) valld be, hogy te csináltad, te bolsevista! ... Ezerkilencszáznegyvenben a Vörös Hadsereg ismét visszajött. Rejsjalist akkor a nép beválasztotta a iárási bizottságba Az ördög azonban nem aludt: máról-holnapra kitört a háború. Rejsjalisnak már nem volt ideje elmenekülni. A földb'rtokos csemetéje német SS uniformisban iött vissza és „munkához látott": a bizottság tagjait akarta kézrekeríteni. Rejsjalist egy jólelkű ember álló hónapig dagasztóteknőben bujtatta. Szegény feje nem tudott se fordulni egyet, se kiegyenesedni: fogva volt, mint dugó a palackban. Ez a jólelkű ember aztán egy téli éjszakán fehérlepedőből összeügyeskedett zsákba bujtatta és átvitte a Nyemán jegén egy másik vidékre. Hát igen, ez alatt az idő alatt tengernyi viszontagságon ment keresztül! Hogy Andrjus tábornok ismét ellátogat a falujukba, arról Rejsjalis csak tegnap értesült a szavazókörzetben. Mostanában az egész falu odajár gyűlésekre, van ott rádió is és a legfrissebb lapokat olvashat ía az ember. Mikor Rejsjalis munkája befeiez'ével belépett a terembe, ott talált mindenkit: öregeket, fiatalokat és a gimnázium tanárait. Mihelyt a párttitkár megpillantotta Rejsjalist, intett neki: — Gyere csak közelebb, ne szerénykedj ott hátul! Odahívta és nógatta, hogv ő, Rejsjalis is mondjon néhánv szót. Rejsjalis még sohasem beszéli nyilvánosság előtt, de hiába volt minden húzódása, makacskodása — a párttitkár egyszerűen megkopogtatta ceruzájával az asztalt és bejelentette: — Elvtársak! Most Reisialis, a híres traktoros mond néhánv szót a litvániai Legfelső Tanácsba való választással kapcsolatban. Amikor Rejsjalis felállt, úgy érezte, hogy egy árva szót sem tud kinyögni. Am ahogy az elcsendesedett teremben meghallotta első szavait, alábbhagyott bátortalansága. — Hát. ha már így jött sora, akkor beszélgessünk, — kezdte Rejsjalis; — Ülök itt és látom: feláll Bazikas, elhadar három mondatot és leül. Feláll a következő — és mindnyájan mulatnak rajta. De hát mit tehetünk mi arról, hogy a régi világban senki sem tanított meg bennünket értelmesen beszélni? Hát iött valaha ide hozzánk valaki is, hogy jó szót szól ion az egyszerű emberekhez, hogy megérdeklődje. hol fáj és mi fáj, hogv mi görnyeszti a hátukat? Csupán a rendőrség tanúsított irántunk érdeklődést. Most a szovjet hatalom — úgy, ahogy mondom — járni tanít bennünket, akár a ^csecsemőket. És mi lépkedünk, miközben az idősebbek kezét fogjuk. De eljön az idő, amikor a földünkön jobban fogunk tudni járni, mint az urak tudtak. -Majd meglátjátok! A teremben lelkesen tapsollak. Rejsjalis izgatottan nvomta el cigarettája végét a hamutartóban és sokáig hallgatott. — Most pedig hadd szóljak a választásról. A régi világban, amiker még az urak ültek a nyeregben, voltaképpen nem volt kire szavazzunk. Ha az ember végigolvasta az urak jelöltjeinek hosszú listáját — hát minden egyes név úgy csörgött, mint valami pénzeszsák. Egvszer csak azt olvasom, hogy foglalkozása: „kisgazda". Megörültem. Utóbb aztán megtudtam, hogy ez az állítólagos kisgazda Korzón gróf intéző jel Most hát azon járatom az eszem, ugyan kiket is küldjüi'k mi a Legfelső Tanácsba? En így okoskodom: egv dolgoskezű parasztot, aki jól műveli a földet, hogy mindenkinek bőven iusson kenyér, vagy egy jófejű gépészt, aki gépeinket ügyesen megjavítja, vagy egy tanárt, aki gyermekeinket kultúrára tanítja, vagy egv, orvost, aki bennünket, öregeket hozzáértéssel és igyekezettel gyógyít, hogy tovább élhessünk és gyermekeink mellől elkergesse a halált — ilven képviselő

re van szükségünk! fgazam van, vagy nincs? Nos, az úri világ képviselőiről már az előbb megmondtam, kifélékmifélék voltak. A gyűlés Reisialis szavait zajos tetszéssel fogadta. A párttitkár és még néhányan, akik az asztalnál ültek, sorra gratuláltak neki, mivel, mint mondották, az összes felszólaló közül 5 beszélt legjobban. A gyűlés befejeztéve, kérték, '^ogy ne menjen el és a járási végrehajtóbizottság elnöke másnapra meghívta a iárási központba. Amint mondotta, a holnappi gyűlésen jelölik ki a küldöttet. — Es kit fogunk jelölni? — kérdezte Rejsjalis. — Neked mi a véleményed? Kit tartasz legalkalmasabbnak? No, majd meghányjuk vetjük a gép- és traktorállomás munkásaival meg a galabudi járás parasztjaival, aztán kiielöljük a minden tekintetben legalkalmasabbat. — No, akkor nem is kell sokat latolgatnunk: Andrius Kartasius tábornokot jelöljük! Barátom, ha az 'az ember itt munkába kežfl. akkor a mi járásunk mindenkit lepipál majd a vetési munkákban, meg a terv végrehajtásában is. A körülötte álló elvtársak mosolyogtak, de Rejsjalis még hosszan és hévvel bizonygatta, hogy különb jelöltet b

:zony az egész járásban nem találni. Ha a tábornokot jelölik és megválasztják, akkor majd Rejsjalis a szemébe mondia neki: — „Ha tábornok vagv is, de nekem csak Andrius maradsz. Ne feledd Andrjus, hogy ez a föld a te szülőfölded, itt nőttél fel. Mi rád adtuk a szavazatunkat, most aztán a iárásban és a fővárosban mozgass meg mindent, hogy ügyeskezű orvost kapjunk, új iskolát építsenek, meg a malomból vezessék be a villanyt a faluba. Aztán, hogy ..." Szóval dolgod adunk mi neki eleget, hadd mutassa meg, mit tud. Neki ez mind csekélység, hiszen — tábornok! Távozóban Rejsjalis hallotta, amint a párttitkár odaszólt a végrehajtóbizottság elnökének: -— A járási bizottságból azt telefonálták, hogy holnap délben érkezik. — Szóval biztos? Én magam is beszéltem velük. Azt mondták, hogy tábornoknak kijáró tisztelettel fogadjuk ám. — Hej, micsoda ünnep lesz nálunk! Annyi ember jön össze, hogv még! Az ám, de éjszakára kinél szállásoljuk el? Rejs;a'i« így füstölgött magában: „lám, hogy titkolják előttem, az S rég' pajtása előtt... Akárhogy is titkolják, és azért tudom, hogv Andrjus jön Hiszen, ha holnap jelölés lesz, kit is jelölnének mást. ha nem őt?" Reisja'is amint hazaért, elrikkantotta magát: — Anna lelkem, csinálj szaporán rendet a házban! Holnap itt lesz Kartasjus tábornok. Vasald ki a csíkos nadrágomat és vigyázz, hogy ragyogjon minden, akár a tükör. Tudod — küldöttnek akarjuk jelölni. Én agitáltam meg e népet. Hej, micsoda egy remek ember! Különben majd meglátod... Még meg sem virradt, amikor Rejsjalis fogta vadászpuskáját és ikiballagott a tavakhoz. Azelőtt akárhányszor járt itt a part mentén, a lékekben a vadkacsák fekete foltjait pillantotta meg. És vadász-szíve folyvást hevesen dobogott. Most átment a szigetre. Mikor egy bokor mögött alkalmas leshelyre bukkant, fészket készített magának a hóban. A hajnal már közeliárt. A jégen sötétlő léket most már fői lehetett látni. Gyönyörűség volt üldögélni a hóborította síkságon. Égerfakéreg és nyirkosság alig érezhető szaga úszkált a levegőben. Hamarosan jönnie kell az olvadásnak. Rejsjalis, hogy gyerekkori pajtásának örömet szerezzen, néhány vadkacsát akart lőni. Ez a gondolat tulajdonképpen magától Kartasiustó! származik: hiszen, amikor tavalv itt járt. az embereket egyre a vadkacsákról faggatta. A sziget bokrai közt megszólalt egy madár. Hogy micsoda madár volt, azt Rejsjalis nem tudta volna megmondani, de a hangja zengett, mint a balalajka húrja, s rövidke szünetekkel ismétlődött, arra figyelmeztette a vadászt, hogy a tél már végét járja. — Hej, de jó is lesz tavasszal: az ekeszántotta első barázda micsoda örömet okoz majd! Virradt. Kacsákat azonban nem lehetett látni, épp ezen a napon mintha nyomuk veszett volna. Vadászunk leskelődött még egy órát, aztán még egyet és már a hideg is borzongatta, de a kacsáknak se hírük, se hamvuk. Erre lemondóan legyintett a lék felé, majd tovább indult a szigeten. Remélte, hogy legalább nvulat kaphat puskavégre, de bizony nvúl se akadt útjába. Végre mégis sikerült neki egy eléggé kis lékre bukkannia. Amint egy keskeny földnyelven feléje tartott, egy sereg fogoly rebbent fel. Négyet nyomban leszedett a levegőből. Amikor Rejsjalis hazaindult, a nap már jóval túlhaladt a delelőn. Már jó nessziről fürkészte a Falusi Tanács környékét, hátha lát autót vagy másvalami jelenséget, amiből megtudnáhogy Andrjus megérkezett. Miután azonban semmi ilvesmit nem látott, toronyiránt — a konyhakertek mentén házkója felé tartott Ahogy odaért, hallotta, hogy a házikóból zsibongás és kacagás szűrődik ki. „Itt van!" villant át agyán a gondolat és szive szaporábban kezdett dobogni. Rejsjalis úgy határozott, hogy átugrik a szomszédhoz, mert kissé rendbe kell szednie magát. Ha meg úgy jön sora, hogy át kell öltöznie — áthívatja a feleségét s az majd áthozza az ünneplőruháiát. Am alig lépett kettőt, amikor az ajtó feltárult, valaki elkiáltotta magát és különös módon ugyanazt ismételte meg, ami az előbb neki villant át az agyán: — Itt van! — No, fiúk, egy, kettő, három! Kezek ragadták meg Rejsjalist és háromszor feldobták á levegőbe. Valaki elvette tőle a puskát: a foglyok a vadásztáskával együtt lesodródtak a válláról. Rejsjalis egy kukkot sem értett az egészből. Csak amikor végre lábraállították és elhalmozták szerencsekívánatokkal. akkor tudta meg, hogy a gép- és traktorállomás munkásai, tisztviselői, valamint a galabudi és sisknyaji járások parasztjai képviselőjelöltté választották őt. — De mi lesz akkor Kartasjus tábornokkal? Elment az eszetek? Itt valami félreértésről lehet szó. — Nincs itt semmi félreértés. : — Jó, jó, de idefigyeljetek, — igyekezett Rejsjalis tisztázni az ügyet ebben a kavarodásban. — Elnökt" várj csak ... Hiszen én teg*j«P a te szádból hallottam, hogy jön hogy tábornoknak kijáró tisztelettel kell fogadni... — Vagy úgy? Ml az énekesről beszéltünk! A járási bizottság telefonált, hogy az Operaház szólistáját fogadjuk tábornoknak kiiáró tisztelettel. Ma este az iskolában Gutaucsjus ad hangversenyt. Rejsjalis zavarba iött. félszegen mosolygott, irult-pirult. vállát vonogatta, aztán bátortalanul szabadkozott: — No, de igazán, elvtársak! Hát rászolgáltam én ekkora tisztességre, hiszen csak egyszerű ember vagyok? I... — Hagyd csak. barátom! Tegnap te magad ""mondtad, hogv nekünk olyan képviselők kellenek, akik jól gyógyítják a gyerekeket, iól tanítanak az iskolában, iól művelik meg a földet és bőséges termést biztosítanak nekünk. Te pedig egész járásunk legjobb traktorosa vagy — mondták neki az elvtársai — Figyelj ide, mi megbízást adunk neked, — szólalt meg a iárási végrehajtóbizottság elnöke. — Hogyan értsem ezt? — csodálkozott el Rejsjalis. — Hát úgy, hogyha a nép rád focf szavazni, akkor ehhez tartsd magad* járd ki a központban, hogv mielőbb orvost kapjunk és új iskolát építsenek... Meg az'án, hogy az egész falut villamosítsák ... Ezenkívül iövőre •... — Mit mondjak erre? Nem megy ám az olyan könnyen... — próbált érvelni Rejsjalis. — Mégis csak a tábornokot kéne megválasztani! — A tábornok máshol áll az élen, te meg a mi járásunkban teremts rendet... Rejsjalis többé nem tudott szóhoz jutni, mindenfelől záporoztak feléje a gratulációk, munkástársai rázták, szorongatták a kezét. Forró vágy támadt benne, hogy szive egész melegével mondjon köszönete! elvtársainak. Felemelte tekintetét és ránézett a falon fíiggő képre. Arról kissé összehunyorított szemmel egy nyájasan bajuszába mosolygó ember nézett vissza reá. aki ott messze Moszkvában Rejsjalisnak, az egvszerű traktorosnak boldogságán gondolkodott... — Sztálin... — kezdte, beszédét Rejsjalis, de a feltoluló könnvek miatt nem tudta folytatni. Ekkor eszmélt rá, hoev tulajdonképpen nem is kell tovább beszélnie: ezzel az egyetlen szóval kimondott mindent, ami valamennyiük szívét melengette!