Uj Szó, 1950. november (3. évfolyam, 252-277.szám)

1950-11-04 / 255. szám, szombat

UJ szo 1950 no^rwmber 4 Húsz esztendővel ezelőtt a nyarat az arjoli kerület egy kis városkájában, Livniben töltöttem. Csendes kis város ez, s abban az időben semmiben sem különbözött Közép-Oroszország hasonló városkáitól, hacsak azt nem számítjuk, hogy híres hangszerkészítő mesterek laktak benne, akik a jólismert „livenyka" harmonikát gyártották. Egy alkalommal nappal keresztülmentem a városi kerten, amely a Büsztraja Szoszna folyó magas partján terült el. A nyári mozi épülete mellett fiúk egy kis csoportja várt valamire. A moziból kijött egy ősz ember vitorlavászon ruhában. A kezében egy csomó jegyet tartott és szétosztotta a fiúk között. A fiúk már szinte reszkettek a türelmetlenségtői, megragadták a jegyeket, futólag köszönetet mondtak az ősz embernek és berohanlak a moziba. Bementem a moziba, vettem egy jegyet és leültem a fiúk mellé. Szerettem volna megtudni, hogy ki ez az ember. A fiúk elmondották, hogy Nackíjnak hívják. Livniben lakik a nővérénél, aki vasúti orvos, minden hónapban megkapja nyugdíját és a kifizetés napján feltétlenül elviszi a fiúkat a moziba. Otthon háziasszonyomnál, aki tanítónő volt, érdeklődtem Nackij felől. Kitűnt, hogy híres geológus, a KaraKum-sivatag, Mangislak, az UsztyUrt halott, kopár hegysége és a Karabugaz-öböl kevés kutató iának egyike. Legutolsó expedíciója alkalmával, amelyet a Kara-Kumba vezetett a polgárháború idején, Nackii a baszmacsok fogságába esett, ahol több mint egy hónapig tartották egv kiszáradt, mély kút fenekén. Ezután súlyosan megbetegedett. Az orvosok minden munkától eltiltották. A múltban szerzett érdemeiért a szoviet kormány nyugdíjat szavazott meg neki. Még aznap este elmentem Nackíjhoz. Egy kis faházikóban élt az állomás közelében. A szobákban sötét volt, mert az alacsony ablakok előtt nagyon magasra nőtt az orgona. Nackij szívesen fogadott, mintha csak régi ismerőse lettem volna és bevezetett a szobájába. A lombozattól származó zöldes félhomálvban, amely a szobát betöltötte, a falakon tucatszámra láttam fényképeket, amelyek halott hegyeket, dombokat ábrázoltak tele barázdákkal, amelvek felülete hasonlított a koponyából kivett agyvelőhöz, láttam ott homokdünákat, amelyek felett ott kavargott a szélhordta homok, krétafalú. napsütötte szakadékokat. Ezekről a fényképekről valósággal lerít a szárazság, a hőség és a szomorúság. Nem lehetett ott látni egyetlen bokrot vagv fűszálat sem, mert ez a föld olyan volt, mint a kiégett salak. — Mi ez? — kérdeztem. — A középázsiai sivatag különféle részei — válaszolta Nackii. — Száraz seb a föld egészséges bőrén. Szörnyűbbet, borzalmasabbat és terméketlenségével kétségbeejtőbbet nem találhat az ember az egész országban. Mi itt áldjuk a napot, ott gyűlölik. Ott az eső már felszáradt a levegőben, elpárolog, el sem tudia érni a földet. Egész éven át felhőtlen az ég, legyen átkozott! A portól olyan szürke, mint a szikes föld. Elhallgatott. — Eletem felét arra fordítottam, hogy tanulmányozom ezt a földi poklot. — ön a sivatagot borzalmasnak mondotta — szóltam. — Miért? Vájjon olyan szörnyű benyomást kelt az emberben? — Nem — mondotta Nackij, homlokát ráncolva. —. Nem irodalmi jelző ez Ellenkezőleg, a >ivatag néha ellenséges. Szörnyűnek azért mondottam, mert él és mozog. Igen, mozog. Mászik minden irányba, mint a rák. Már elfelejtettem, hogyan mondják azt, hogy a rákbetegség feltartóztathatatlanul szétterjed az ember egész testében. — Metasztázis — mondottam. — Igen, metasztázis. Nem is tudom megérteni, mit gondolnak az emberek. A sivatag már elér egész Asztrachánig. Eltelik még egy kis idő és itt, ezeknek a folyóknak a partján, ezekben a ligetekben és a mi gyönyörű mezőinken is megjelenik a sivatag sápadt, halott ege, felfelé kavargó homok- és porőrvényekkel. Akkor azonban már késő lesz. Akkor már nem lehet megállítani. Mivel lehetne megállítani a sivatag előretörését? — kérdeztem — Vízzel! — kiáltott fel Nackij váratlanul. — íme. ezzel az egyszerű vízzel! — lölragadta két tenyerével az asztalon álló vizeskorsót és elmosolyodott. — Hűvös, édes vizzei. Ez a tulajdonképpen terméken? föld már töbezer éve vágyódik nedvességre. Többezer esztendeje! Nackíjr-k köszönhetem azt a gyűIötemet a sivatag iránt, smelvet akkor még csak távolból éreztem. O volt az első, aki azt a gondolatot ébresztette KONSZTANTIN PAUSZTOVSZKU: AZ EZEREVES ALÖM bennem, hogy könyvet írjak a sivatag ellen folytatandó harcról. * Elutaztam Közép-Ázsiába. Körüljártam a Kaspi-tenger keleti, halott partvidékét, a Karabugaz-öblöt, a Kara-Kum-sivatagot és visszatérésem után megírtam „Karabugaz" c. könyvemet. Sokszáz kilométernyi kiterjedésben láttam terméketlen földet, amely olyan volt, mintha hatalmas csordák taposták volna le. Láttam maró. szikes talajokat • és olyan hegyeket, amelyeket úgy átégetett a nap, hogv szikláikat az ember az ujja között szétmorzsolhatta. Láttam a szürke napot és az eget, amelyet piszkos, forró félhomály borított, undorító homoksivatagokat, kiszáradt embereket, akik olyanok voltak, mint a falevél tűzvész^ után, a hőségtől lesoványodott tevéket, láttam a víztelen földi térségek átkozott unalmát. Annyira komor volt ez és annyira nem hasonlított a megszokott földhöz, hogy sokáig nem hagyott el az a gondolat, hogy valami teljesen idegen planétára pottyantam — valami kínzó, egészen más planétára. Ugyanakkor azonban láttam a homoksivatagon pompás épületek romjait és régi csatornák alig kivehető vonalait. A turkmének azt mondják, hogy a homok alatt hatalmas kertek vannak elíemetve, hogy ez a föld valamikor régen, a „vízkorszakban" tele volt virágzó fügefával, kövér búzával és a mostani sivatagon hatalmas, gazdag városok voltak, melyeknek azonban ma már a nevét sem tudják. Azt is mondották a turkmének, hogy a macska, kölykével a szájában sok kilométert futhatott ezeknek a városoknak a háztetőin, anélkül, hogy jobbra vagy balra kellett volna fordulnia. Ez a majdnem mesebeli „vízkorszak" akkor volt, amikor az AmuDarja, az ókori Okszusz-folvó keresztülfolyt a Kara-Kumon és a Káspi

: tengerbe ömlött. Aztán megváltoztatta útját és vize az Aral-tóba ömlött, a sivatag tengerébe, ahol az édes víz keserűsós vízzé lett és sóssá tette a partvidék egész föld jét. Ezer esztendős ábránd a vízről! A víz után vágyódtak, legendákat szőttek róla. * Hogyne kellett volna a vízről ábrándozni azok körül a ritka kutak körül, amelyekben egy vékonv édes és poshadtszagú vízréteg volt a sós víz felett, melyet rendívüli óvatossággal kelbtt kimerteni, hogy a kút vizét fel ne zavarjuk, mert akkor a kút sóssá vált és tönkre ment. Hogyne kellett volna vízről ábrándozni, ha az ember látta az erős, száraz, drótra emlékeztető szúrósszárú füveket. Hogyne kellett volna vízről ábrándozni a vándorló homoktengeran, amelyen oly fáradságos az embernek a járás. Az a gondolat, hogy az Amu-Darját visszatérítsék régi medrébe, az Uzbojba és hogy a sivatagot megitassák vízével, már többízben felbukkant, az ember azonban megtorpant, felismerve eró't'enségét. Nefesz, a turkmén nép követe már 1713-ban elutazott Pétervárra és arra kérte I. Pétert, hogy térítse vissza az Amu.Darját a régi medrébe. Péter expedíciót küldött a Kara-Kum sivatagba Bekovics-Cserkasszkíj vezetése alatt a következő feladattal: »Megtekintendő azon folyó folyása és amennyiben lehetőség mutatkozik a folyó vizeinek visszafordítására régi medrükbe, elzárandó a folyó mostani torkolata,* mely az Arali-lengerbe vezet.* Ez az expedíció azonban nem járt sikerrel Bekovics elpusztult és csak több, mint másfélszáz esztendő múlva, 1879-ben sikerült Gluhovszkij tábornoknak egy vízrajfei expedíció élén végigjárnia ai Amu-Darja régi útját és tervet készíteni arra, hogy az* AmuDarja vizét visszavezesse a Káspi-tengerbe, régi medrén, az Uzbojon keresztül. A tervet természetesen elsüllyesztették az irattárban. Még jo, hogy a cári kormány a terv szerzőjét nem dugTa be a bolondok házába. Akkoriban lényegileg senki sem hitt i'yen óriási legendás munkák lehetőségében. Ugy beszélitek erről, mint a fantázia szüleményéről, mint a Marsba való repülésről, vagy pedig az Atlantisz felkutatásáról. Nehezemre esnék visszatartani magamat, hogy el ne mondjam a vízről szóló legendát, amelyet a Krasznovodszk melletti gipszszakadékban hallottam. a tűzben izzó tevetrágya kesernyés füstje mellett. 1928-ban tör. tént. Ezt a legendát a tevehajcsároknak egy öreff turkmén vezető mondot. ta el, arca ráncos volt, mint a sült alma, szeme azonban ravasz és vídam. Sajnos nem hallottam a legenda elejét, tartalma azonban mindjárt az elején világos volt .. így szólt Fajreddínbez: »Itt a_z emberek kövér búzával és édes szőlővel, bőrökkel és "lágy szőrmével, magas erdőkkel és zsíros halakkal dicsekszenek. Miben gazdag, a te országod?* Fajreddin hallgat. Lenin ismét megszólalt: »Mindenki eljött Moszkvába konferenciára és mindemki elmondja a maga mondókáját, csak te hallgatsz. Mondd el. barátom te is a magadét, ne félj. Miből éltek a te országodban, mit vártok az időtől?* .. Fajreddin elsírta magát, karját kinyújtotta az ablakok felé, melyek mögött magas tű nőtt a folyó partján, a szél pedig befújt a palotába és buja fák illatát hozta magával, mellyeket hársfának neveznek. ... Fajreddin pedig így szólt akkor: »Elvtárs, mit mondhatnék én, öreg turkmén, Abdallah törzséből, tielöttetek? Ugyan mit várhatnánk mi az időtől, mikor az idő ellopja kútjainkból az utolsó csepp vizet is és homokkal borítja be tegnapi szőlőskertjeinket? Abból az országból való vagyok, amelyet Uszty-Urtnak és KaraKumnak neveznek. Gazdagok vagyunk szegénységben és zsomjúságban, homokban és sóban. Te a szegények boldogságára gondolsz, mi pedig csak a vízre gondolunk. Viz azonban nincs! Allah kiszárította a mi földünket tíz rőfnyi mélységre. Folyók folynak a homoksivatagon át, vizük azonban keserű, mint a perzsiai barack héja. Timur kora óta hervad országunk. Mit SZEMJON KIRSZANOV kComsiowiohs iák Harminckét évvel ezelőtt ala, kult meg a Szovjetúnió Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetsége. Szerte a világon minden h:ladó, békeharcos fiatal lelkesen ünnepli példaképét, a Komszomolt. Nincs táj, hol szélesebb az ég, miénk a legcsodásabb! Vakít, fehér a messzeség. Földünk — de óriás vagy! Nekünk az élet számvetés. Ragyog jövőnk. kitárult — akár irigy anyóka néz reánk a tűnt. sivár mult! Legyél serény. ha dolgozói, örömtelen, ki lomha. Tekints akárhová — e kor csakúgy süvölt: dologra! Erős karunk ha összefog, előttünk gát nem állhat! Ha száz a norma. már dobog szívünk: na, kétszer százat! S a kétszer százat boldogan jelentjük nagy hazánknak! A föld mitőlünk nyugtalan — fúróink mélybe vájnak, a vas keményen rájacsap, a szén hasad zuhanva — unottan dőzsöl túl, Nyugat sok pénzes, rongy bitangjai S ha itt ma dűl a kőolai. ha egyre több az öntvénv — harsányabb lesz a harci dal Vietnam, Jáva földién. A szív szerelve oszt meg itt rubelt, ruhát, ebédet, de hogyha bárki vétkezik, kegyelmet nem remélhet. Acélszilárd 4 a jelleme a szovjet ifjúságnak. Bizonyhogý nincs semerre se bajtárs, ki hűbb, ki bátrabb mint Matroszov. ki egymaga a géppuskát elállta, mint az, kinek nem volt szava a sok vad vallatásra, mint az. ki tűzkohóba hullt, ki fagyva dűlt a sírba!... Ha úgy akarja táborunk, a földet elmozdítja, kezünkbe fogva tengelyét, fordítunk párat raita s ha újra indul, mint a gép, már Sztálin szíve hajtja! Előre — gyűrd a nagy hegyet, vigyázz, hogy meg ne ingjál! Az életünk. mely egyre szebb, szebb lesz az álmainknál! Dühönghet' tomboló vihar. villáműtött fa éghet — Ajkunkról messze száll a dal. de sxép vagy, szoviet élet! Polgár István fordítása. A kassai Nemzeti Színház kulfúrhrigádja a rozsnyói bányászok között A kassai Nemzeti Színház élenjáró tagjaiból alakult kultúrbrigád a napokban felkereste a rozsnyói bányászokat. A rozsnyói városháza nagytermében adták elő értékes műsorszámaikat. Kultúrmunkásainknak ez a kezdeményezése hathatósan hozzájárul a munkásság és az értelmiség együvé tartozásának kimélyítéséhez és a dolgozók fokozott kultúrigényeinek kielégítéséhez. Ezen a kultúrbrigádesten — melyen az előadott számok a rozsnyói bányák legjobb dolgozóinak: Gudász, Székely, Lenke, Kalapász mérnök, Balázs Alfonz, Filcsák János, Lucsko. Kirschner élmunkás bányászoknak szóltak — a legnagyobb sikert a népdalköltészet egyes számainak előadásával érték el a kassai művészek. Ebből művészeink leszűrhetik azt a tanulságot, hogy a jövőben tervbevett kultúrestéken a dolgozók széles tömegeihez közelálló népi alkotásokkal nyerhetik meg legjobban a bányák, az üzemek és a falvak dolgozóinak tetszését. A csehszlovákiai magyar dolgozók lapjának jeiszava az 1950. évre az UJ SZO minden magyar dolgozó kezébe tegyünk elvtárs? Fönt is, lent is elfoglaltak minden földet, nekünk már nem jutott hely ezen a földön. Te nagy vagy és hatalmas. Nagy ember vagy, jól hallasz és éles a szemed, de vájjon mivel segíthetnél rajtunk, turk. méneken? Ezért hallgatok én a nagy konferencián.* ... Ekkor Lenin elmosolyodott és így válaszolt az öreg Fajreddinnek: »A.i»t nem tud Allah és amit nem tud Timur, azt tudják a bolsevikok, Fajreddin.* ... Fajreddin a fejét rázta. ... A csoda azonban megtörtént, ősszel az a hír érkezett Fajreddin kunyhójába, hogy Horezmbe sok mérnök érkezett, vastevékhez hasonló gé. féket küldtek, hajókból cementet raknak ki és hogy a bolsevikok vizet akarnak eng\lni az Amu-Darja többezeréves régi medrébe, amelyet Uzbojnak hívnak. ... Fajreddin csak mosolyogni tudott a bolsevikok gyormetegségén. A bolsevikok nem tudták, hogy az Uzboj medrének feneke kemény homokból van és hogy van olyan feneke is, amely úgy szívja magába a vizet, mint ezer bivaly, amely már három napja nem ivott Egész tengert ki lehet önteni az Uzbojba. a homok azonban egy óra alatt beissza ezt a rengeteg vizet s utána csak keserű hab és döglött halak maradnak. A sivatagot nem lehet legyőzni s nem hiába terem, tette az úr a tevét és a szakszault (sivatagi növény, a te/e tápláléka). ... A bolsevikok csatornát ástak és gátat építettek. Az Uzboj medrét azokon a helyeken, ahol futóhomok volt. cementtel öntötték ki. .. Majd pedig elkövetkezett a nagy ünnep napja. Az Amu-Darja tiszta vize belehömpölygött az Uzbojba és a homok egy vödö.rel sem nyelt el belőle. ... Fajreddin levágott egy juhot, mindenkit megvendégelt, sírt és Mekkában vásárolt zöld turbánját odaajándékozta a kisgyermekeknek, hadd játszanak vele. * Ez a legenda fokozatosan regévé válik. A nép szilárd abban a hitében, hogy boldog jövőjenek néz elébe. Megőrzi ezt a hitét, nemzedékrőlnemzedékre tovább adja, míg eJ nem jön megvalósításának nagy és ragyogó napja. Ez a nap megvalósult 1950 szeptember havában, mikor a szovjet kormány rendeletében közölte az AmuDarja.folyó visszatérítését régi medrébe, a sivatagon át vezető 1100 kilométeres csatorna megépítését és 1,300.000 hektárnyi föld öntözését. A nép ezeresztendős álma valóra válik. Van nekünk géniuszunk és erőnk is arra, hogy megvalósítsuk ezt a csodát a sivatagban, hogy megkezdjük és meg is valósítsuk az emberi kultúra történetének leghatalmasabb építkezését, hogy észszerűen megváltoztassuk a főid arculatát, éghajlatát, növény- és állatvilágát. Van egy ősrégi, szomorú turkmén közmondás: »Felvirágoztá! és rögtön el is hervadtál, Horezml* Most ez a közmondás új formában él a nép száján: »E!hervadtál Horezm, de most fel fogsz virágzani!* A munkák lendülete, a tervek merészsége, a lejárati idők rövidsége valósággal elkábítja az embert. Négy építkezés — a vízierőművek és zsilipek a Volgán Kujbisev és Sztálingrád mellett, a turkmén főcsatorna a sivatagon keresztül, egy hatalmas építmény a Dnyepren, Ukrajna déli és a Krim északi részeinen öntözésére —, a legnagyobbak a történellem folyamán. Azt hiszem, hogy közülünk, idősebb évjáratbeiiek közül sokan szeretnének legalább tíz évvel megfiatalodni, hogy megláthassák nemcsak ezeknek a titáni 'építkezéseknek a befejezését hanem munkájuk gyümölcseit, a megifjodott, felvirágzó földet is. Szeretném meglátni a csatornák vizét, amely úgy hatol be a sivatagok homokjába, mint valami ezüst kard, szeretném meglátni partjain az árnyas erdőket, a keiteket és gyapotültetvényeket azokon a helyeken, ahol a népfelenség még nem régen nyomasztólag hatott a legedzettebb emberre is; szeretném meglátni a világosságot hozó villanyvezetékeket ezen a pompás szubtropikus oázison, amely az öntözött földeken fog virulni. Szeretném meghallani az Usztry-Urton a gőzhajók kürtjét, a turbinák tompa bugását, a levelek susogásät és a virágok nedves illatát szagolni ott, ahol nem régen még minden hamuvá égett a naptól ... Mindezt egy faluban írojn. Az éjszaka a vége felé közeledik. Keletre néző ablakomból már látszik a hajnalpír, amely az ősz aranyszínű lombozata és az erdő fáinak hulló levélzete felett vi'ágosodik. A mezőkön még úr a friss éjszakai sötétség ott keleten azonban, a Kara-Kúm táján egyre erősödik a kékség, elsöpörve a csillagokat