Uj Szó, 1950. október (3. évfolyam, 227-251.szám)

1950-10-12 / 236. szám, csütörtök

ttJ S23 1950 október 11 Már másodízben járok K&rkyvyVaryban, de eddig még nem sikerült szabályosan megismerkednem ezzel a fürdővárossal. Tavaly decemberben jártam ott, amikor nagyban folyt a szellőztetés és nagytakarítás és a gyönyörű kirándulóhelyek hideglelősen bújtak meg a meztelen fák között. Ezidén pedig szeptemberben, amikor azt reméltem, hogy KarlovvVaryt az ósz színes pompájában látom meg. A város azonban egyszerűen megbetegedett, súlyos náthát kapott és úgyszólván ott-tartózkodásom egész ideje alatt megszakítás nélkül zuhogott az eső. Nem lehet tagadni, a fürdőváros igy is megállta a helyét. A Mlynsky-kolonádon a reggeli órákban a források közelében megszólalt a zene, mintha minden rendben lenne és a fürdővendégek is rendesen megitták az előírt gyógyvizet azzal a gonddal, ami a betegségnek kijár. A légkör azonban érthetően egy kicsit nyomott volt. Mihelyt a zene elhallgatott, a kolonád kiürült, újra előtérbe lépett az eső és a fürdővendégek részben a kádakba, részben pedig szobáikba menekültek. Déltájban összejöttek a társalgókban és egy ideig a betegségükről, majd az emberiséget fenyegető nyavalyáról, a háborúról beszélgettek és természetesen végül a koreai harcoknál kötöttek ki. E beszélgetések és viták folyamán a vendégek emberi mivolta és hovátartozása hajszálnyi pontossággal tárulkozott ki. Volt olyan társalgó, ahol a munkások gyüjtéít rendeztek a hősiesen harcoló koreai nép számára és e gyűjtésekből senki sem vonta ki magát. De volt olyan társalgó is, ahol a gyűjtés gondolata fel sem merült. Mindez természetesen a vendégek öntudatos magatartásától függött. A kitartó eső így terelgette össze az embereket, a napok folyamán leáztatta róluk a külső mázt. Volt olyan, aki betegségének tökéletes rabja volt, aztán olyan, aki KarlovýVaryban a régi, hanyatló világ hagyományait kereste, olyan, aki a két világ közt ingadozva még habozott és olyan is volt, aki szívvel-lélekkel harcolt a vajúdó, új szocialista világért. Három típust tudtam megkülönböztetni hamarjában a fürdővendégek közt. A KIÖREGEDETT MŰLOVARNŐ Az első percben, amint megláttam ezt az asszonyt, kiöregedett mülovarnónek neveztem magamban. NadrágRÉGI ES ÚJ VILÁG ban járt é* ezt az öltözetét naponta I tcbbször változtatta; fülében, nyakán ' és karján állandóan ékszerek csillog- ' tak. Többnyire nagylelkűen mosolygott az emberekre, mintha valami nagy titoknak a birtokában lenne és az emberekkel általában úgy beszélt, mintha titkokat közölne. A legnagyobb ostobaságokat súgva mondta el. Nekem például megsúgta, hogy hajdan személyesen látta Mária volt román királynőt és kezet fogott Alfonz exkirály unokaöccsével. Öreg, ráncos szemét szemérmesen behúnyta és sóhajtozva pihegett, amikor ezt a nagy eseményt közölte velem. Elmondta még, ugyancsak súgva, hogy mit árultak hajdan e fürdőhely üzleteiben. A parfümtől kezdve a legfinomabb női fehérneműig mindent részletesen felsorolt. Egyébként mindig sietett, mert sürgős dolga volt. Ahányszor ebédidőben megjélent egyenes derékkal, kihívó tekintettel, mindig az volt az érzésem, hogy az étterem arénává válik és most jön a kiöregedett műlovarnő mutatványszáma. Nem tudtam ettől szabadulni, mert a retikült is úgy hordta/ mint egy ostort. A mutatványszámot teljes felkészültséggel vártam és napok multával bizonyos izgalom fogott el, hogy a szám késik, hogy nem történik semmi említésreméltő. De egy napon aztán a szívverésem is elállt az izgalomtól. A hölgy két ezüstrókával a vállán jelent meg. Abban a pillanatban az volt az érzésem, hogy egy deresen vágtat és a ló szürke sörényét tartja a kezében. Minden fej feléje fordult és ő éppen mosolyogni készült, mint egy műlovarnő a cirkuszban, amikor hirtelen mégcsúszott és mindenki szeme láttára elesett. Egy pillanat müve volt az egész, az ezüstróka előrerepült, de ő. mint ügyes műlovarnő, röptiben kapta el és a zavar legkisebb jele nélkül féltérdre emelkedve mosolygott a nézőközönség felé tapintattal és szakértelemmel. A mutatványszámnak óriási sikere volt, a közönség úgyszólván teljesen behódolt neki és ha megjelent legújabb nadrágjában, a vendégek mosollyal fogadták. Mindenki a páratlan mutatványszámra gondolt, mert SZABÓ BÉLA ebben az esésben mindenki szemléltető módon szinte jelképesen érezte, hogy Mária Alfonzzal együtt újra elesett. A TARSASUTAZÓ Ez ugyancsak egy idősebb vendég volt, akivel az esö hozott össze a kávéházban. Rövid, de igen éles vitám volt vele, de döntö volt további kapcsolatunkra. Arról volt ugyanis szó, hogy a fürdővendég egy napi társasutazásáról tért vissza és beszámolt úti élményeiről. A beszélgetés békés és udvarias hangnemben indult. Többek között megemlítette, hogy X. határváros egy miniatűr Nürnbergre hasonlít és komoly élvezetet jelentett számára a város megtekintése. Abban a pillanatban, amikor kiejtette Nürnberget, rengeteg kellemetlen emlék jutott eszembe és hirtelen azt a kijelentést tettem, hogy nem érdekel sem Nürnberg, sem az, ami Nürnbergre hasonlít. Végül türelmetlenül azt is hozzátettem, hogy ily rövid társasutazásnál az ember alig szerezhet komoly élményeket, mert pár óra alatt alig tudja az utas megemészteni a látottakat. Kijelentéseim a fürdővendéget mélyen sértették és miközben arca a felháborodástól kipirult, méltatlankodva jegyezte meg, hogy megjegyzésem éretlenségre és müveletlenségre vall.-ami sajnos, nemcsak nálam, hanem manapság többeknél tapasztalható, akik még nem láttak világot. Abban a pillanatban éreztem, hogy súlyos hibát követtem el, mert most nem egy közönséges társasutazót, hanem egy hivót sértettem meg hitében, aki évek hosszú során át csak azért spórolt, hogy kétheti társasutazással megtekintse Olaszországot vagy Németországot. Amikor ilyen társasutazásról visszaérkezett, nagyon elégedett volt, kultúrembernek érezte magát, mert látta Velencét, Rómát és Nürnberget, sőt Párizst is látta, megmászta az Eiffel-tornyot és megtekintette a Notre-Damet, a Louvret is. Mindez határozott biztonsággal ruházta fel és az évek folyamán taglejtéseiben, hanghordozásában és mosolyában bizonyos fölényben jutott kifejezésre. Ezzel a fölénnyel bizonyos tiszteletet árasztott maga körül a hivatalban és a kávéházban, amikor elmondta élményeit. Valószínűleg most sem akar egyebet, mint tiszteletet árasztani maga körül es Nürnberg után bizonyára elmondta volna Európa többi városának is főbb jellegzetességeit jámbor tanítócélzattal. Már pedig ezt a jóindulatot rosszakaratúan meghiusitottam, ami kétségtelenül a műveletlenség komoly jele. A műveletlenség e kétségtelen jeleit eleinte azzal igyekeztem menteni, hogy megmagyaráztam neki álláspontomat. A városok és emlékmüvek azért nem érdekelnek, mert az emberek kötnek le, még pedig a dolgozó emberek. Nagyon érdekel például az a folyamat, hogy egy üzemben miként válik az egyszerű dolgozóból öntudatos élmunkás és a falu földmunkásából miként lesz harcos szövetkezeti tag. Ez a fejlődési folyamat a világ összes társasutazásainál jobban érdekel. Ha ez az érdeklődés müveletlenséget jelent, akkor vállalom ezt a vádat, sőt ezt még azzal is tetézem, hogy a világ legpompásabb körutazásánál jobban izgat a koreai per kimenetele. Ekkor azonban hangom már lendületet kapott, már nem védekeztem, hanem vádoltam: — Az ön műveltsége, uram — mondottam — számomra nem bir jelentőséggel, még akkor sem, ha ön körülutazta az egész világot, ön végeredményben azt látta, amit pár koronáért megmutattak magának, de hogy Velence és Párizs külvárosai hemzsegtek a munkanélküliektől, arról ön mit sem tudott és ha tudott róla, akkor is hallgatott erről, mint egy cinkos, mert valószínű, hogy nem azért ment világot látni, mert az osztályharcról való tapasztalatait gazdagítani akarta. Es látja, uram, itt van az a pont, ahol véleményünk tökéletesen eltér egymástól. Az ön méltatlankodása enyhén szólva kissé elhamarkodott. ön nyilván meg volt elégedve a kapitalista társadalmi renddel, hozzája idomult annyira, hogy élvezni is tudta, míg én, amióta emlékezetemet birom, heves és ösztönös harcot folytattam ellene. Ezért, uram, nem kívánhatja tőlem, hogy rajongjak olyan iparmüvészetért, amely távol áll érzés- és gondolatvilágomtól. De az, hogy miként válik a dolgozó öntudatos élmunkássá, az igenis a szívemhez nőtt. A szocialista világ sorsa ezen a fejlődésen dől el. Itt kezdődik az új ember tudása, művészete és harca az új szoeliVlsta világért. Ön bólogat, uram, lanyha közönnyel és sértett udvariassággal, látni. hogy olyan területre értünk, ahol a tudást és művészetet nem társasutazással. hanem társasmunkával lehet megérteni. AZ Ű

J EMBER FEJLŐDÉSE Ezzel a munkással, akiről itt szó lesz. a fürdőben ismerkedtem meg. Amint kiléptem a kádból és a heverőre feküdtem takarókkal beburkoltan izzadni, bejött a fürdőmester és előkészítette a kádat egy új vendég számára. A vendég egy harmincéves munkás volt. Habozva indult meg köztünk a beszélgetés. A betegségről folyt a szó addig, amíg egy hirtelen fordulattal véget nem vetettem ennek. — Élmunkás? — kérdeztem. — Szégyen lenne, ha nem az lennék — válaszolta derűsen és nyílt, vid.m tekintettel nézett rám, mintha testvért, rokont fedezett volna fel bennem. Amíg ez a kérdés nem hangzott el, vakon keringett köztünk a hxng, a szó, mert a betegség olyasvalami, amiről a munkás nem szívesen beszél. A kérdés elhangzása után a munkás azonnal szívügyéről, az üzemről és a munkáról kezdett besziélni. — A mi üzemünk — mondta — élmunkásüzem. Mi bőrkeztyüt készítünk és ma már ott tartunk, hogy háromszor annyi bőrt dolgozunk fel, mint 1948 előtt. A szocialista munkaverseny nálunk csodát művelt. De nehogy azt hidd, hogy megerőltetjük magunkat. Nem, mi csak becsületesen dolgozunk, mert ma már pontosan tudjuk, hogy miért dolgozunk. A disznóbőr-keztyűket például exportra készítjük a legnagyobb gonddal, mert tudjuk, hogy szükségünk van a valutára, szükségünk van olyan nyersanyagra, amit csak valutáért kaphatunk. Mi munkások egymás között versenyezünk, hogy minél szebb, jobb és több legyen a munkánk eredménye. A termelés eredménye a miénk és éppen ez az. ami megadja munkánknak értelmét és lendületét. Bevallom, eleinte idegenkedéssel fogadtuk a munkaversenyt, de azt n a Párt kiküldött hozzánk előadókat, (Folytatás aí 5 oldalon) Kövesdi bácsi öntudatra ébred P. Szűcs Béla. Kövesdi bácsi még nem érezte magáénak a szövetkezetet. Erzsi a lánya, meg Nagy Jóska, a szomszéd már úgy mondták, hogv a mi traktorunk, a mi disznónk, meg a mi kukoricánk, de az öregnek sehogy sem állt rá a szája. Mintha az ő három holdja az Alsómezőn nem lett volna a közösben, mintha az egyik tehene nem a csoport istálló iában bőgne. Kövesdi bácsi még nem érezte, hogy mikor reggel felkel és munkába megy. ö is az új világot építi. Azt az új világot, amelv a kondás fiát. Janit első traktoristává nevelte a megyében és az ô fiának. Pistának, aki a városban esztergályos, lehetőséget ad. hogy mérnök lehessen. Kövesdi bácsi mée nem látta, hogy egy boldogabb jövő munkása lett. mikor reszkető kézzel aláírta a belépési nyilatkozatot a földműves szövetkezetbe. A keserű mult. amelv mély barázdákat szántott arcára és kiszívta minden erejét, még árnyékot vetett rá. még eltakarta előtte a világos, napfényes jövőt. Olvan borzalmas élet után nem tudott hinni az újban. A felszabadulás előtt Malmos Horváth Gáspár kulák cselédje volt egész családjával. Élet volt az? A kutya sem bírta volna ki, de az ember szívós Élni kellett és várni, évszázadoknak tűnő hos_zú éveken át. csak úgy titokban remélni, hátha jön valami változás. Jönnie kell! ... És jött a felszabadulás. Kövesdi bácsi úgy érezte, hogy vége a nyomornak, vége a nélkülözésnek, önálló, szabad ember lesz. Földet kap. Nem szorul többet Malmne Gáspár moslékjára, fillére're amivel látástólvakulásig tartó' munkáját a kulák fizette. v Kiosztották a földeket. Nagyon sok voll a földtelen, Kövesdi bácsinak is csak három hold iutott. Mikor leverte a karót és körüljárta a három holdat. úgy érezte, hogy hatalmas földdarab ez. amely emberi életet biztosít családjának. Soha nem látott szorgalommal dolgozni kezdett a földién. De hiába volt a szorgalom, hiába minden igyekezet. Nem termett a föld. Száraz volt az esztendő. Trágya kellett volna. Tetejébe megdöglött egyetlen félszemű lova is, amit egy szovjet katonától kapott. A három hold föld rettenetes súlyIva. nehezedett rá. Kibírhatatlanul. Aztán jött Eitv a lánva az újsággal. hogy megalakult a faluban az 1 íívsége* Földműves Szövetkezet... Be ke' ene lépn Nem akart. A három Imid föld .. Aztán hazajöít Pista is. akiből mérnök lesz. ö azt mondta: -— Lépjen be édesapám, rieglátja jobb lesz. Aztán mégis aláirta a belépési nyilatkozatot BelépeM . . De nem tudla elhinni, hogy a parasztnak iobb sorsa is lehet. A fiatalok dalolva dolgoztak a szövetkeľ<et földjén. A hosszú tengeritáblák fölött messzire vittevidám dalukat a nyári szellő. Néha az öregebbek is belekapcsolódtak az énekbe. Igaz, hogy egy kicsit elnyújtották, de egy öreg pacsirta azért megbámulta őket. Hogyne csodálkozott volna, hiszen eddig soha nem hallott dalt a földeken, esak sóhajt, szitkot és most ő is az emberektől kap kedvet a dalra. Aztán versenyt daloltak. Az emberek a munkáról, a szabadságról és a p-.csirta ... talán az úi emberekről dalolt Kövesdi bácsi is ott kanált a többiekkel, de ő nem énekelt Deresedő bajusza meg-megrándult, tenyeréb" köpött, hogy ne csússzon a kapanyél és kapált tovább, ö még nem érzett semmit abból, ami a többieket fűtötte. Csak vágta a dudvát a kukorica körül .. . úgy mint magának, úgy mint Malmos Gáspárnak, a kuláknak. Tóth A^ari mellette vitte a sort. Nem is állta meg szó nélkül. — Hát Kövesdi bácsi miért nem énekel velünk? Az öreg íel sem nézett, csak úgy válaszolt: — Minek rontanám el. nem tudok én énekelni. Mari nem szólt többet, pedig emlékezett rá, hogv azon az őszön, mikor először szántotta a három hóid kapott földet, sokszor hallotta énekelni. Aztán minél jobban nehezedett vállára a három hold, annál többet káromkodott. Ä A búcsúzó fecskékkel a nvár is elment. Reggelenként eső permetezett. Ha kisütött a nap. a határ megtelt emberekkel. Itt kukoricát törtek, amott ekével forgatták ki a krumplit. A hegyoldalon a szőlőtőkék mutogatták a napnak telt fürtjeiket. Egyik este aztán, mikor a holdvilág már a toronyra ült, kopogtak Kövesdi bácsiék ajtaján. Zoli volt. a CsISz titkár. Az öreg hellyel kinálta. Hiába gondolkozott, nem tudta kitalálni, mi járatban van a fiú. Először közömbös dolgokról beszélgettek, de aztán csak kibujt a szög a zsákból. — Ügy gondoltuk — kezdte Zoli, — hogy valamelyik este eliönne Kövesdi bácsi hozzánk, fiatalokhoz, aztán beszélne nekünk az életéről, meg a tapasztalatairól . .. Hogy lássák a lányok, meg a fiúk. miiven küzdelmes, nyomorúságos élete volt a parasztnak, a napszámosnak a régi világban ... Aleg aztán beszélne arról, hogy miért kell négyszer megkapálni a kukoricát, meg, hogy miért nem szabad letépni a cukorrépa leveleit ... Kövesdi bácsi ezeket jól tudia... már elég sokat éli .., sokat tapasztalt... Kínos sziinet következett. Erzsi, a lánya szakította meg: — Ugye, hogy elmegy édesapám? — Én? .. . Hát minek? ... Kit érdekel az én keserves életem? ... Hát biztosan talál ok másat, aki átad nektek több tapasztalatot, mint én. — Ne szabadkozzék Kövesdi bácsi, — mondta Zoli. — Édesapám, a fiatalok kérik, — sürgette Erzsi is. F.gy ideig még ellenkezett az öreg, aztán mikor látta, hogv Zoli nem enged. megígérte, hogy vasárnap este elmegy. Avultak a napok, közeledett vasárnap. Kövesdi bácsi gyakran gondolkozott. hogy miről is fog beszélni, de a gondi latok sehogy sem akartak rendeződni agyában. — Ei. majd csak fog menni, — legyintett ilyenkor. Vasárnap is felvirradt. Gyönyörű idő volt. Mintha az elmúlt nvár jött volna vissza megnézi, nem Meftett-e itt valamit. Benézett a kiskertekbe, friss szintüdeséget csókolt a hervadó virágokra, felszárította a sáros utcákat és mosolyt csalt az emberek arcára. A .gyerekek az utcán versenyt daloltak a madarakkal. ^Alkonyat tájban Kövesdi bácsi megnezte a faliórái és készülődni kezdett. Kifényesítette az öreg csizmát, bajuszát is megigazította az ollóval, aztán felvette a sötétkék kabátot és elindult. Valami szorongásfélét érzett. Olyasféle különös érzést, mint még eddig soha. A kultúrházban már vártak rá a fiatalok. Daluk messzire hallatszott a csöndes utcán. Kövesdi bácsi megállt az ajtó előtt és várt egy keveset, míg abbahagyják az éneket. Aztán beléoett. Mindenki hangosan köszönt: — Szabadság! Az öreg nem tudott rá mit válaszolni. valamit morgott a foga közt. aztán leült a fiatalok közé. Azok körül ülték és dalolni kezdtek: D j tűzkohót szijt a tőkés Nyugat, Oj háborúra uszít bujtogat... Kövesdi bácsi végignézett az arcokon. A szemekben olvan tüzet vett észre, amilyet eddig még soha nem látott. Látta, hogv körülötte új ifjúság ül. Nem az, amely a papok birtokán szó nélkül tűrte az ispán pofonjait és ifjú erejét a kulákoknak adta ... Hanem egy más ... egv ... egy szabad ifjúság, amey új életet teremt. Szállt a dal: A béketábor legyőzhetetlen, A béke útja biztos út. Ha össze tartunk rendületlen Legyőzzük végleg a háborút. Az öreg szeme megállt Varga Janin. a kondás fián. aki első traktorisla Icít a megyében, élmunkás. Aiiért? Aztán Zolira nézel t. a CsISz titkárra, aki most jött haza hathetes politikai iskoláról. Miért tanul? Maid szeme megkereste a két lánvt: Tóth Marit, meg Both Katit, akik üdülni voltak a Tátrában. Azián Bordás fiúra nézett, aki részeges volt és most tanul, olvas ... és a többiekre, akik önként jelentkeztek brigádmunkára: vasútat, duzzasztógátat építeni. Valami megmozdult a r öregben. A nyomot' érzés mintha elszállt volna belőle éc h-lvét furcsa, bizseregtető öröm töltötte be . . . Mikor befejezték az éneket, Zoli megkérte Kövesdi bácsit, hogy beszéljen ... És az öreg elkezdte. Előbb egy kicsit döcögve folyt a szó, de aztán nekilendült, mintha szárnyat kapott volna. Beszélt a múltról, a jelenről és még ... a jövőről is . . . Ö, aki nem hitte el, hogy a parasztnak jobb sorsa is lehet, a boldog parasz'i életről kezdett beszélni ... A jövőről... A közös munka öröméről. Aztán a fiatalok kérdezősködni kezdtek. Mindenkinek válaszolt. Aiindenre tudod felelni. Ismerte a paraszti életet. A\ikor befejezték. Zoli megköszönte. Még meg is tapsolták az öreget. Aztán énekeltek még egyet. Az ének után Kövesdi bácsi felállt és hazafelé indult. Az ajtóból még visszaköszönt: — Szabadság! A fiatalok kórusban válaszoltak: — Szabadság! Az öreg elmosolyodott. Hát persze, azt kell válaszolni, hogy: Szabadság! Hogy ő erre nem iött rá Mikor kilépett az őszi estébe, mélyet szívott a párás esti levegőből és mégegyszer azt mondta halkan, mosolyogva: Szabadság!... És már értette is. A sarkon még utolérte Erzsi, a lánva. meg Zoli a CsISz-titkár, aki elkísérts őket. Ki tudja, ha az öreget-e vagy talán a lányát. De lehet, hogy mind a kettőt. * Másnap kukoricatörés volt s seöve kezet földjén. Kövesdi bácsi mikor felült a megrakott szekérre, odakiáltott Tóth Marinak: — Te Mari, hogy is van az ar ének? — Melyik? — Hát az, hogy a béketábor legyőzhetetlen Mari elmosolyodott és csengő hangon belekezdett. Az öreg hallgatta egy darabig, aztán elindította a szekeret. Fiilébe csengett a melódia, próbálgatta, de bizonv hamisan csengett. — Majd együtt danolitik, úgy megtanulja, — mondta Mari. Az emberek mosolvogva összenéztek és egy pacsirta csodálkozva röppent fel.