Uj Szó, 1950. október (3. évfolyam, 227-251.szám)

1950-10-31 / 251. szám, kedd

6 TARTÓS BEKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT! 1950 október 29. * 43. (103.) JUGOSZLÁVIA MUNKÁSOSZTÁLYA A TITO-KLIKK FASISZTA RENDSZERÉNEK HARAPÓFOGÓJÁBAN Tito és Rankovics fasiszta klikkje, amely átszökött az imperializmus táborába, szélesre tárta Jugoszlávia kapuit a külföldi tőke előtt. A titóista kiskirályok könyörtelen fosztogatásai ma a jugoszláv dolgozók elszegényedéséből óriási hasznot húzó angol-amerikai tőke elnyomásával párosulnak. A Titoklikk bűnös tevékenysége következtében a jugoszláv gazdaság a katasztrofális hanyatlás állapotába süllyedt. Titóék az amerikai uzsorakölcsönökben találták meg az árulókhoz és kémekhez méltó „kiutat". A titóista fasiszta klikk harapófogójába szorított jugoszláv munkásosztály napról napra egyre inkább a saját bőrén érzi, hogy mit jelent az amerikai dollár és az angol fontsterling. A jugoszláv gazdaságot alárendelték a külföldi tőkének és bekapcsolták az imperializmus rendszerébe, ami a kapitalizmus teljes helyreállításához vezet Jugoszláviában. Tito fasiszta klikkje hasztalan próbálja ezt a restaurációt olyan demagóg jelszavakkal takargatni, hogy az üzemeket „átadják" az úgynevezett „dolgozó kollektíváknak", amiket Mussolini és Hitler receptje szerint alakítanak. Jugoszlávia munkásosztálya egyre világosabban felismeri, hogy a fasiszta vezetők álnépi és talmi szocialista bukfencei mögött az ország kirablásának imperialista politikája, a nép kegyetlen elnyomásának politikája rejlik. A Kommunista Pártok Tájékoztató Irodájának 1949 novemberi értekezlete hangsúlyozta: „Jugoszlávia növekvő szolgai függősége az imperializmustól, a munkásosztály kizsákmányolásának fokozásához és anyagi helyzetének súlyos romlásához vezet". Ezt a következtetést számos tény teljes mértékben alátámasztja. Jugoszláviában fokozódik az infláció, amely az ország gazdaságában még nagyobb zűrzavart, a munkásosztály helyzetében pedig további romlást idéz elő. 1950 első felében az országban 55 milliárd dinár volt forgalomban. Az infláció miatt Jugoszlávia munkásai és valamennyi dolgozója számára egyre nehezebbé válik a megélhetés: az 1945. évi színvonalhoz képest az élelmiszerárak és egyéb elsőrendű szükségleti cikkek árai több mint 750 százalékkal emelkedtek. Még az osztrák jobboldali szocialisták lapja, az „Arbeiter Zeitung" is bevallja, hogy a jugoszláv dolgozók életszínvonala az áremelkedéssel kapcsolatban 1946-hoz képest 50 százalékkal süllyedt. 1949-ber. a munkahéralapot (kerek számban) 9 milliárd dinárral csökkentették. A belgrádi „Proletár" gyárban például az átlagos havi bért 3200 dinárról már ez év májusában 2400 dinárra csökkentették. A szakmunkás átlagbére ma 3000—3500 dinár, míg egy munkáscsalád létminimumának biztosításához 18.000—20.000 dinár szükséges. Havi fizetéséből a munkás, de az sem mindegyik, csupán egy pár cipőt tud vásárolni. Katasztrofális a helyzet a jugoszláv munkások élelmiszerrel és más elsőrendű szükségleti cikkekkel való ellátása terén is. A titóista kufárok számítása szerint a jegyre kiutalt élelmiszer a munkás és családja szükségletének 35 százalékát fedezné, de a munkások a valóságban még 15 százalékát sem kapják jegyre azoknak az élelmiszereknek, amelyek szükségleteik kielégítésére kellenének. A munkások kénytelenek spekulációs árakon vá* Irta: Rajkó ííamfanov a Bo'.g'ár Kommunista Párt Közpon'i Vezetősége Politikai Bizottságának tagja sárolni élelmiszert a környező falvak kulákjaitól. A titóista gonosztevők odáig merészkednek, hogy a legkülönbözőbb ürügyekkel megvonják a munkásoktól a jegyre járó fejadagot. Ha a munkás munkaközben megbetegedett, és kénytelen ideiglenesen elhagyni a gyárat, vagy a bányát, azonnal elveszik tőle az élelmiszerjegyeket A „New York Herald Tribúne" belgrádi tudósítója írta ez év szeptember 16-án: „Ami az élelmezés biztosítását illeti, Belgrád egész lakossága a szabad piactól függ. Ma kiderül, hogy egyes elsőrendű szükségleti cikkek ára annyira felszökött, hoc;y 900 gramm vajért a polgár átlagos havi jövedelmének 20 százalékát kénytelen odaadni." Ugyanennek a tudósítónak a szavai szerint, egyes elsőrendű szükségleti cikkek ára 1950-ben 1949hez viszonyítva (kilogrammonként) a következőképpen emelkedett: cukor 200-ról 500 dinárra, zsír 250 ről 550 dinárra, növényi olaj 200300-ról 650—700 dinárra, sertéshús 300 - 400 dinárról 500 dinárra, paradicsom 30— 45 dinárról 150 dinárra. A fasiszta Tito-klikk a közelmúltban tíz százalékkal csökkentette a jegyre kiutalt kenyér fejadagját. A Tito-klikk mélyen hallgat arról, milyen hosszú a napi munkaidő a gyárakban, üzemekben és bányákban, köztudomású azonban, hogy a jugoszláv munkások kénytelenek 9—10 órát, sőt néha sokkal többet is dolgozni. így a „Breza" bányában a munkanap hossza 12 óra, a dunai kikötőkben pedig még napi 15 órát is dolgoznak a munkások a be- és kirakásnál. A munkásoknak sok üzemben az adminisztráció rendelkezése alapján hetenként legalább 20 órát kelj dolgozniok a megállapított munkaidőn túl. A timosi szénmedence bányáiban például, de egész sor más üzemben is, a munkaidőt a végső határig kitolták. Jugoszlávia dolgozóit valóságos csapásként sújtotta a vasárnapi „önkéntes" munkára való mozgósítás, ami széles méreteket öltött. A „vasárnapok" „serkentésére" Titóék rendkívül kegyetlen rendszert eszeltek ki: aki nem végez vasárnapi ingyenmunkát, annak egyszerűen nem fizetik meg az utána következő munkanapot. A dolgozóknak ezt az embertelen kizsákmányolását tetézik még a példátlanul nehéz s a munkások egészségére és életére nézve pusztító hatású munkaviszonyok. A bányákban például nemcsak a munkavédelem hiányzik, de az elsősegélynyújtáshoz nélkülözhetetlen legegyszerűbb egészségügyi felszerelés :s. Ezért nem csoda, hogy a horvátországi „Golubovec" bányában egyedül július havában 20 nap folyamán a júniusihoz képest kétszeresére növekedett a megbetegedett bányászok száma. A munkavédelem hiánya tömeges baleseteket von maga után. így a Samác-Szarajevo vasútvonal építésén fél év alatt több mint 420 ifjú és leány pusztult el. A jugoszláv munkások százával pusztulnak el robbanások és más szerencsétlenségek következtében. A „Podlabin" bányában például 84 munkás pusztult el; a „Zseleznyik" tetőszerkezetének szereléséné! 11 ember pusztult el; a „Vrlska Csuka", „Bor", „Trepcse", „Tribovle", „Zletovo" és más bányákban naponta fordulnak elő balesetek, gyak ran halálos végűek is. A jugoszláv mun' ások ma olyan viszonyok között élnek, amelyeket csak a délafrikai rabszolgák életéhez lehet hasonlítani. Belgrádban kizárólag csak az UDB munkatársainak és a titóista fasiszta párt aktivistáinak adnak lakást. Riekában (Fiume) sok száz kikötői munkás, akik közül a legtöbb fiatal, félig rombadőlt barakokban, belon padlón alszik. Ez tömeges megbetegedést okoz. A rossz lakás- és munkaviszonyok következtében a beocsini cementgyár fiatal munkásainak negyven százaléka tüdőbajt kapott Jugoszlávia munkásosztályának helyzete még rosszabbá válik az jlvíselhetetlen adóterhek és a Titoféle kényszerkölcsönök miatt, amiket nem a munkások anyagi és életkörülményeinek javítására, hanem a nagylétszámú hadsereg, rendőrség és elnyomó államgépezet fenntartására fordítanak. Ennek a gépezetnek a fenntartására egyedül 1949-ben 54 milliárd dinárt költöttek, vagyis az egész állami költségvetés 33 százalékát. Az adók, amelyek súlyos teherként nyomják a jugoszláv dolgozók vállát, 1950-ben 1949-hez viszonyítva 20 milliárd dinárral emelkedtek, viszont az egészségvédelemre és társadalombiztosításra fordított kiadásokat 5 milliárd dinárral csökkentették. II. A jugoszláv munkásosztály süyos anyagi helyzetéhez még hozzá kell tennünk teljes jogfosztottságát és a Tito-banda raffinált terrorját, amely kegyetlenségében felülmúlja A Német Szocialista Egységpárt Központi Vezetősége a közelmúltban kemény csapást mért az angolok és amerikaiak ügynökségére, amikor megtette intézkedéseit az angolamerikai ügynökök befolyásának megbénítására, támaszpontjaik megsemmisítésére és felhívta az egész Pártot az éberség fokozására. Nemrég a következő személyeket zárták ki a Pártból: Paul Merkert, a mező- és erdőgazdasági minisztérium volt államtitkárát; Leo Bauert, a „Deutschlandsender" rádióállomás volt vezetőjét; Bruno Goldhammert, a Tájékoztatási Hivatal volt munkatársát; Willy Kreikemeyert, az államvasutak volt vezérigazgatóját; Lex Endét, a „Friedenspost" című lap volt főszerkesztőjét; Maria Weíterert, a Német Nők Demokratikus Szövetsége Központi Vezetőségének voit titkárát. Ezenkívül felmentették állásukból a következő elvtársakat: Bruno Fuhrmannt, Hans Teubnert, Walter Belinget és Wolfgang Langhoffot. A Német Szocialista Egységpárt Központi Vezetőségének e fontos határozata annak a vizsgálatnak előzetes eredményein alapul, amelyet a Párt Központi Ellenőrző Bizottsága folytat egyes felelős pártmunkások és állami funkcionáriusok és az angol-amerikai titkos szolgálat közti kapcsolatokat illetően. Mint ismeretes, az imperialista hatalmak titkos szolgálata messzemenő célokat tűzött ki: arra törekszik, hogy támaszpontokat létesítÁi meríkui imperializmus ÍJ É Jezett ügynökei sen magának a demokratikus szervezetekben és az imperialistaellenes tábor országaiban. Ezek az ügynökségek és támaszpontjaik nemcsak kémkedéssel és anyaggyűjtéssel foglalkoznak. A tények arról is tanúságot tesznek, hogy az ügynökségnek az is feladatai közé tartozik, hogy a munkáspártokat és szervezeteket belülről szétzüllessze s megszállja vezető pozíciójukat. így Jugoszláviában az amerikai-angol imperialistáknak a Tito-banda segítségével sikerült a volt Jugoszláv Kommunista Párt vezetőségét kémszervezetükké, a Pártot pedig a háborús uszítók politikájának és a Titoklikk fasiszta diktatúrájának eszközévé tenni. A magyarországi Rajk-per és a bulgáriai Kosztov-per kétségtelenül bebizonyították, hogy messzemenő számítással más kommunista és munkáspártokban is tettek hasonló kísérleteket. Szőnyi Tibornak, az amerikai titkos szolgálat ügynökének a Rajk-per folyamán tett vallomásából többek közt kiderült, hogy az amerikai kémszervezet a német politikai emigráció soraiból is akart ügynököket toborozni. Ezzel a toborozással Noel H. Field, az amerikai katonai-stratégiai kémszolgálat, az úgynevezett „Office of Strategyc Services" (OSS) egyik vezetője és az „Unitarian Service Comittee" (USQ című ál• Irta: Hormann Matcrn a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottságának tagja * * jótékonysági szervezet igazgatója foglalkozott. Pártunknak tudomása van arról, hogy a korábban Svájcban, vagy Franciaországban tartózkodott német politikai emigránsoknak egész sora tartott fenn kapcsolatot Fielddel. Ki kellett tehát deríteni, miféle kapcsolatok is voltak ezek Field első ízben a spanyolországi polgárháború végefelé jelent meg a színen. Mint az Egyesült Államok külügyminisztériumának tisztviselője, tagja vott a Népszövetség nemzetközi katonai bizottságának. Ez a bizottság 1938 végén Bisaura del Ter-ben nyilvántartásba vette azokat a személyeket, akik a nemzetközi brigádok soraiban harcoltak, de nem tudtak visszatérni hazájukba — ahol a fasizmus uralkodott. E személyek hivatalos nyilvántartásbavételét azzal indokolták, hogy a demokratikus államokba kell majd szállítani őket. Ámde a Népszövetség, amely politikájához híven, a „be nem avatkozás" cégére alatt Francot támogatta, egyáltalán nem szándékozott végrehajtani ezt az áttelepítést s a nyilvántartásbavétel valójában csak azért történt, hogy a nemzetközi brigádokban harcoló személyek teljes névsorát átadhassa az imperialista hatalmak kémszervezeteinek. A spanyolországi háború befejeztével ez a bizottság részben folytatta munkáját a franciaországi Argelés-sur-Mér-i és Saint-Cyprienne-i táborokban is. Ekkor a bizottság Perpignanban székelt. A nyilvántartásbavétel megtörténtéről szóló okmányon Field sajátkezű aláírása volt látható. Goldhammer segítségével Fieldnek sikerült bejutnia a svájci német emigráció körébe, Maria Weiterer útján pedig — a franciaországi német emigráció vezetői közé. Maria Weiterer adatokat szolgáltatott neki az összeköttetésnek minden előtte ismeretes forrásáról és eszközéről és ő közvetítette a kapcsolatok létesítését Paul Merker és Field között. Néhány futó megjegyzés arról a segítségről, amelyet Field állítólag már nyújtott politikai emigránsoknak, Merker számára épúgy, mint Kreikemeyer és Lex Ende, valamint Beling számára elegendőnek látszott ahhoz, hogy benne a munkásmozgalom hívét lássák, s nem szereztek róla bővebb adatokat. Ilyenformán Field bizalmi embere lett a franciaországi és svájci német politikai emigráció vezetőségének. Field megkapta az emigránsok névsorát, sőt gyakran a legbizalmasabb pártonkívüli kapcsolatok megteremtésében is közvetítő szerepet játszott. Amikor a második világháború elkezdődött, egyes német emigránsoknál politikai és ideológiai elhajlások mutatkoztak, amelyek ezeket az embereket vértezetlenné tették az imperialista ügynökség toborzó tevékenységével szemben. Ezek az elhajlások egyrészt abban nyilvánultak meg, hogy nem bíztak kellőképpen a Szovjetunióban, mi.nt a haladó tábor vezető erejében s hogy hiányzott belőlük a munkásosztály erejébe vetett hit, másrészt abban, hogy lebecsülték, sőt egyenesen tagadták az imperializmus reakciós jellegét. Ilyen trockista álláspontra helyezkedtek a Betz, Merker és ezekhez hasonló emberek. Merker, Ende és még néhányan például nem ismerték fel az 1939ben kötött német-szovjet egyezmény lényegét, elhitték az imperializmus trockista ügynökeinek szovjetellenes rágalmait s ugyanakkor úgy gondolkoztak, hogy az amerikai, angol és francia imperialisták célja Európa népeinek fel szabadítása lett volna a fasizmus alól. E súlyos politikai elhajlások tették ezeket az embereket az osztály ellenség eszközévé. Különös világossággal nyilvánult meg ez a német emigráció marseillesi vezetősége és a Francia Kommunista Párt vezette antifasiszta ellenállási mozgalom közti viszonyban. A